Új Szó, 2003. augusztus (56. évfolyam, 176-200. szám)
2003-08-08 / 182. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. AUGUSZTUS 8. „A munkatársak a népgazdaságban megengedett legalacsonyabb javadalmazást kapták, és azt is hónapos késésekkel" Gondolat Volt egy magyar hetilap Bukarestben Gálfalvi Zuolt Aí-ohIfe Ezzel a száminál véget ér A Hét 1990 februárjában indult folyama. Hosszabb nyári szünet után, 2003 őszétől a lapot új főszerkesztő és megújult szerkesztőség jelenteti majd meg, Marosvásárhelyen. A hazai magyar sajtópiac bonyolult, ellentmondásos és képlékeny közegében egy ilyen jellegű és arányú változás nem rendkívüli esemény. Annál kevésbé az, mert a lap nem megszűnik. hanem - mindenekelőtt szerkesztésének, kiadásának anyagi, technikai, személyi és földrajzi feltételeit tekintve - átalakul. A változást több, egymással összefonódó, az utóbbi években egyre szorongatóbb. az igényes szerkesztést ellehetetlenítő tényező teszi halaszthatatlanná. Közismert, hogy a mai sajtópiacon egyetlen művelődési, irodalmi, művészeti vagy tudományos lap megjelentetési költségeit sem lehet a példányok értékesítéséből (előfizetés és szabad árusítás) fedezni. Különösképpen érvényes ez a kisebbségben élő nemzeti közösségek nyelvén megjelenő kiadványokra, Megjegyzendő, hogy hasonló a helyzet az ilyen jellegű, többségi nyelvű sajtótermékek esetében is, a virtuális olvasók számarányától függetlenül. Ezek a lapok ugyanakkor nem számíthatnak reklám-jövedelmekre sem. amelyek piacát a különböző érdekek és a gazdasági hatékonyság könyörtelen törvényei uralják. Az okok feltárása messzire vezetne - az egész társadalom állapotáig és ezen belül a piacgazdaság és a kultúra, a szellemi munka ellentmondásos viszonyáig. A piacgazdaság működésképtelensége az állandósult átmenetiségben tovább bonyolítja az amúgy is kioldhataüan gubancokat. Ebben az alapvetően kedvezőtlen feltétel-rendszerben A Hét azért is többszörösen hátrányos helyzetbe került, mert evek óta nincs kiadója. Az ilyen természetű tennivalókat is a szerkesztőségnek kellett vállalnia, noha az ehhez szükséges eszközökkel nem rendelkezett. A hasonló jellegű lapok közül csak azoknak van több esélye a felszínen maradáshoz, amelyeknek kiadóként valamely szervezet (művelődési egyesület, szakmai szövetség, helyi önkormányzat stb.) viszonylagos állandósága hátteret biztosít. A romániai művelődésügyi minisztérium, amelynek égisze alatt a lap megjelent, az amúgy is csekély támogatást ebben az évben nem folyósította. A lap megjelentetésének köttségeii az értékesítésből származó bizonytalan és nehezen behajtható, arányaiban jelentéktelen jövedelem mellett csak a különböző kulturális alapítványok - pályázatok útján nyert - támogatása fedezte. Ezek a támogatások összegüket és a folyósítás időpontját tekintve nem rendszeresek és felhasználásukat többnyire merev szabályok korlátozzák. Ilyen körülmények közőrt a lap megjelentetése anyagi és technikai vonatkozásban lehetetlenné vált. Nemcsak arról van szó, hogy a szerkesztőség munkatársai a népgazdaságban megengedett legalacsonyabb javadalmazást kapták és azt is - gyakran - hónapos késésekkel: hogy szerzőinknek vagy egyáltalán nem, vagy csak jelképes tisztcletdíjat fizettünk; hogy a lop technikai előállításának legelemibb eszközeit sem tudtuk beszerezni, illeve megújítani. A lényeg az. hogy a szüntelen és halmozódó pénzügyi terhekkel küszködve nem lehet tartósan a szerkesztés szellemi, szakmai gondjaira, igényeire összpontosítani. Ugyanakkor megfelelő anyagi eszközök híján nem lehet a szerkesztőségi koncepciónak megfelelő írásokat biztosítani, nem lehet a szellemi élet eseményeivel kapcsolatot tartani, nem lehet a szerkesztőség munkaközösségét ígéretes fiatalokkal megújítani, Fájdalmas volt tudomásul venni, hogy kitűnő és visszhangos sorozatok maradtak abba és egész sor munkatársunk volt kénytelen - egyszerűen a napi gondok miatt - részben vagy teljesen az együttműködésről lemondani. Sokirányú próbálkozások, kísérletezések, az esélyek latolgatása, kudarcos küszködések után a szerkesztőség MarosváLapszámunkat Keller Kmexv gra ti kaival illusztráltuk sárhelyre költözése kínál ha nem is ideális, de kiaknázható lehetőségei az anyagi feltételek javítására, a technikai eszközök biztosítására, a szerkesztőség megújítására. A hazai magyar művelődést élet műhelyeihez és színtereihez földrajzi értelemben is közelebb kerül a lap - ez a szerkesztőség számára termékenyítő lehet. Befejezésül szeretném megköszönni a szerkesztőség minden belső és külső munkatársának a hosszú éveken át. Idegőrlő és méltatlan körülmények között végzett, értékteremtő munkáját. Köszönöm a lap barátainak és támogatóinak segítségét. Kivételes elismerést érdemel a romániai Communitaa és a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány - nekik köszönhető, hogy a lap az utóbbi években egyáltalán megjelenhetett. Köszönöm az olvasók érdeklődését és együttérző figyelmét - az utóbbi időben több olyan levelet is kaptunk, amelyben szívet melengető aggodalom és segítőkészség fogalmazódott lékeket képviselt művelődési sajtónkban és egész szellemi életünkben. nem az én dolgom elemezni. A lap főszerkesztőjeként lemondásommal jelzem, hogy vállalom a rám eső felelősséget azért, hogy nem voltam elég ügyes, leleményes, erélyes és főleg hatékony a kedvezőtlen körülményekkel vívott egyenlőtlen küszködésben. Bizalommal és barátsággal tekintek az utánunk jövő ígéretes fiatalokra és azt kívánom, hogy teremtő képzeletükhöz a kitartó, felelős munka etikája társuljon. Több mint félszázados, különböző művelődési-irodalmi lapok szerkesztőségében végzett munka után szerkesztőként búcsúzom az olvasóktól. Szerzőként (alán még lesz mondandóm számukra. Hasznosnak vélném, ha A Hét viszontagságos történetének új fordulata mindnyájunkat arra ösztönözne, hogy közösen elgondolkodjunk a magyar művelődési sajtó helyzetéről, lehetőségeiről, gondjairól, esélyeiről iramosan változó világonkAzt, hogy A Hit most befejeződött folyama milyen ér- ban. E. FEHÉR PÁL emek erdélyi szilvapálinkája volt Huszár Sándornak és ráadásul egy egész demizson- nal! Egy induló hetilap kijelölt főszerkesztője volt 1970-ben, előtte már igazgatta a kolozsvári magyar színházat, szerkesztette az Utunkat, de a Bucur pásztor által alapított román fővárosban nem volt otthona. Ezért két helyettesével, az ugyancsak kolozsvári kritikussal, Földes Lászlóval, illetve a korábbi marosvásárhelyi szerkesztővel, Gálfalvi Zsolttal együtt az előkelő Casa Tolstoilui- ban, a fejesek számára fenntartott párthotelben kaptak ideiglenes szállást. Ahogyan én is, aki hivatalos úton, akkori munkahelyemet, a Népszabadságot képviselve, a Scin- teia vendége voltam. így került sor a szilvapálinka kipróbálására és közben hallgathattam terveiket, melyből 33 évvel ezelőtt a bukaresti magyar kulturális-közéleti hetilap, A Hét megszületett. A romániai magyar értelmiség ekkor a nagy remények időszakát élte meg. „A mai minőségű demokrácia korszerűen európai légkörét akarjuk, illúziódanságot, ésszerű nem- alkamazkodást az önmagunkat szüntelenül újraszülő - vagy visz- szavető - ellentmondásokkal elkerülhetetlen írói szembesülésben. Mindenféle illúziók helyett a több- véleményűséget meg nem szüntető, közös magyar nemzetiségi realizmust az új gondolatoknak kedvező mai szocialista Romániában...” - írta Méliusz József, aki A Hét egyik ki- gondolója volt, és később, amíg lehetett, a hetilap vezető munkatársainak egyike. „Az új gondolatoknak kedvező mai szocialista Romániában” - ez volt az illúzió. Nicolae Ceausescu 1968-ban halálosan megrémült, hogy a Brezsnyev-dokt- rína következő áldozata Dubéek után ő lehet. Ez persze, Moszkvának eszébe sem jutott, volt neki elég baja Prágában, meg Budapesten, s bár ha olykor idegesítette a Conducator külpolitikája, a belpolitikai vaskezű nacionalizmussal elégedett volt, sőt olykor még irigyelte is. Ceausescu azonban attól tartott, hogy a romániai magyarokat a szovjetek - a gondokat ismerve - amolyan ötödik hadoszlopként használják fel és ezért - éppen ő, aki bezáratta vagy tíz évvel korábban a kolozsvári magyar egyetemet! - gesztusokra szánta el magát. Legyen nemzetiségi kiadó Bukarestben. Lett is, a Kriterion. Legyen magyar kulturális közéleti hetilap. Lett is, A Hét. És a romániai magyar értelmiségiek, akik mégiscsak Erdélyben és századok óta tanulták a túlélés technológiáját, kihasználták a lehetőséget. Amíg lehetett, Domokos Géza megalkotta már-már a semmiből a XX. század egyik legjobb magyar kiadóját: a Kriterion nyolc nemzetiség (például német, jiddis, török, szlovák, orosz) anyanyelvén, de elsőrendűen magyarul lett pompás könyvkiadó műhely. A Hét pedig izgalmas szellemi kalandokat kínáló amolyan „heti” Korunk-. Nem véletlenül említem itt a kolozsvári folyóiratot, mert ezt a modellt még a két világháború között Gaál Gábor alkotta meg, s ennek lényege az volt: a szellemi élet teljesítményeit a közélet részévé kell tenni, és sohasem szabad nemzetinemzetiségi gettóba vonulni, hanem a nagyvilág jelenségeivel összefüggésben kell segíteni a Méliusz által emlegetett „nemzetiségi realizmust”. Erre tettek kísérletet különben még 1957-ben, a Korunk újraindításakor Gáli Ernő és Balogh Edgár is. A kísérlet kudarccal végződött, de nem a szerkesztők mulasztása okán. Ahogyan néhány évvel az ígéretes indulás után A Hét számára is elérkezett a tetszhalál korszaka. A román diktátornak ugyanis esze ágában sem volt a „prágai tavasz” mintájára amolyan „bukaresti tavaszt” engedélyezni, csupán időt akart nyerni aljas és népirtó terveinek kivitelezéséhez. És cenzúrája ellen a szerkesztői furfangok szinte tehetetleneknek bizonyultak. A Hét alapító főszerkesztőjét, Huszár Sándort addig macerálta a titkosrendőrség, a hírhedt Securitate, amíg meg sem állt Szegedig: ott él ma is. Kötelező dicshimnuszokat kellett közölni, hermetikusan elzárták őket a magyarországi szellemi élettől, a román-magyar kapcsolatokban pedig az önként vállalt közvetítő szere- ■pet szolgai kiszolgálássá alázták. Súlyos évek, súlyos évtized volt ez. Ám A Hét képes volt a feltámadásra. 1990 februárjától Gálfalvi Zsolt vette át a főszerkesztői posztot. És Gálfalvi Zsolt a 2003. július 17-i dátummal megjelent lapban, amely a XXXIII. évfolyam 27. száma, bejelentette: A Hét a továbbiakban nem jelenik meg Bukarestben, hanem ősztől Maros- vásárhelyen új szerkesztőség, új lapot ad ki. Érdemes Gálfalvi búcsúzó cikkéből idézni, mert jellemző a korunkra és a színvonalas nemzetiségi sajtó helyzetére. „A romániai művelődésügyi minisztérium, amelynek égisze alatt a lap megjelent, az amúgy is csekély támogatást ebben az évben nem folyósította. A lap megjelentetésének költségeit az értékesítésből származó bizonytalan és nehezen behajtható, arányaiban jelentéktelen jövedelem mellett csak a különböző kulturális alapítványok - pályázatok útján nyert - támogatása fedezte. Ezek a támogatások ösz- szegüket és a folyósítás időpontját tekintve nem rendszeresek és fel- használásukat többnyire merev szabályok korlátozzák.” Ideírom, hogy A Hét támogatói közé tartozott a három legnagyobb magyarországi alapítvány. Az pedig a nemzetiségi saj- tóteijesztésre jellemző, hogy a lap árusítását hat erdélyi és egy budapesti könyvesbolt vállalta rendszeresen. A lapot - a főszerkesztőt is beleértve - hat belső munkatárs állította elő és - újra a főszerkesztőt idézem - „a szerkesztőség munkatársai a népgazdaságban megengedett legalacsonyabb javadalmazást kapták és azt is - gyakran - hónapos késésekkel; szerzőinknek vagy egyáltalán nem, vagy csak jelképes tiszteletdíjat fizettünk; a lap technikai előállításának legelemibb eszközeit sem tudtuk beszerezni, illetve megújítani...” Egyébként jártam A Hét bukaresti szerkesztőségének helyiségeiben, amely a Sztálin által egykor Bukarestnek ajándékozott tornyos-cicomás palotában néhány rovarirtósza- gú lerobbant szoba. A helyzet ismeretében állíthatom, hogy sem magyarországi, sem szlovákiai magyar sajtótermék ilyen gyalázatos körülmények között nem készült. És mégis: kiváló hetilapot csináltak. Eredeti szerzőik közül kiemelném a már 76 éves Szász Jánost, aki a kezdetek kezdetétől közölte ezeken a hasábokon remek naplójegyzeteit, amelyekből mindig meg lehetett tudni, hogy mi újság a világirodalomban, a román szellemi és politikai életben, és azt, hogy miként látja Bukarestből Szász a magyarországi magyarokat és egyáltalán hogyan áll a kisebbségek sorsa a világban. A kiváló kolozsvári prózaírónak, Fodor Sándornak publicisztikai rovata volt ugyancsak a nemzetiségi létről, a realizmusról. Üzenet az úszó jégtábláról címmel jelent meg és az utolsó közlés a 387. volt. A magyar- országi, az erdélyi, a román történetírásról Demény Lajos izgalmas esszéit olvashattam. Ha - ritkán ugyan - megszólalt, Sütő András is ezeken az oldalakon közölte véleményét. Amíg éltek, Balogh Edgár és Gáli Ernő is a rendszeres szerzők közé tartozott. És A Hétben a román szerzők sem protokolláris rend szerint szerepeltek, hanem az egyenjogú együttélés, a közös lét szellemében. Például a volt kulturális miniszter, Andrei Plesu, aki az utolsó számok egyikében az oblomovizmus aktualitását taglalja egy feltehetően kiváló bukaresti színielőadás kapcsán: „Oblomov egy orosz Hamlet. A határozatlanság, a vég nélküli fontolgatás, mindenféle döntés megkerülése a halálba vezet... A paradicsomi ártatlanság túlontúl magas ára, a mérhetetlen aggályossággal járó idegfeszültség, az undor és a félelem a környező világ visszahatásáról, miközben e világból hiányzik minden összetartó erő: mi más fakadhatna ebből, mint a hiábavalóság lefegyverző, bénító és végül is gyilkos érzete?” így ír Plesu és aligha tagadható, hogy nemcsak Goncsarov klasszikus regényhőséről szólnak e szavak, hanem kissé (vagy nem is kissé?) a romániai valóságról is... És az is érdeme volt a szerkesztésnek, hogy nem félt elméleti kérdéseket boncolgató cikkeket közölni. Olyanokat, mint Varga Attiláé, aki a Nacionalizmusok a politikai és kulturális nemzet határán címmel közölt tanulmányában ilyesmiket szögez le: „A román nacionalista állam- felfogás, de a szerb, a szlovák, az ukrán hasonló koncepciók azt igazolják, hogy ezek nemcsak elméletekben, doktrínákban öltenek formát, hanem a politikai gyakorlatban, esetenként a hatalom kormányzati szintű gyakorlásában is.” Talán nem szükséges részletezni, hogy ezek a szavak Bukarestben pontosan úgy érvényesek, mint - mondjuk - Pozsonyban. Ahogyan a román tudós, Stelian Tanase megállapításának olvasása közben is olykor Meciarra vagy Ficóra kellett gondolnom: „A populizmus rendszerint a válság- helyzetek haszonélvezője. Időleges sikerei nagy csalódások és kétség- beesések talaján jelennek meg. Rossz hangulatra, bizonytalansággal és feszültséggel terhes lelkiállapotra telepszik rá...” Az a sajátossága is nemzetiségi értelmiségiek számára készített lappá tette A Hét-et, hogy tudatosan vett át cikkeket magyarországi, szlovákiai, szerbiai magyar orgánumokból. Hiszen Bukarestben már a rendszerváltás előtt sem lehetett ezekhez a lapokhoz hozzájutni (a legendás hírű pozsonyi újságboltban, a Lórinckapu utcában, az akkori Leningradskán viszont lehetett), sőt akkor az átvételt is tiltották, de a rendszerváltás után sem változott a helyzet, legfeljebb nem politikai, hanem gazdasági okai vannak. Búcsúszavak ezek. Szerettem olvasni a Bukarestben készült egyetemes magyar hetilapot. Most már csak a képzeletbeli fejfa szövegét lehet megfogalmazni valahogy ekként: „A Hét. Élt 1970 és 2003 között 33 évet” A krisztusi korban érte utol a vég. Volt három főszerkesztője, akik nagyjából 1700 számot küldtek nyomdába. Nem hiába. Az olvasóhoz GÁLFALFI ZSOLT Ezzel a számmal véget ér A Hét 1990 februárjában indult új folyama. Hosszabb nyári szünet után, 2003 őszétől a lapot új főszerkesztő és megújult szerkesztőség jelenteti majd meg, Marosvásárhelyen. A hazai magyar sajtópiac bonyolult, ellentmondásos és képlékeny közegében egy ilyen jellegű és arányú változás nem rendkívüli esemény. Annál kevésbé az, mert a lap nem megszűnik, hanem - mindenekelőtt szerkesztésének, kiadásának anyagi, technikai, személyi és földrajzi feltételeit tekintve - átalakul. A változást több, egymással összefonódó, az utóbbi években egyre szorongatóbb, az igényes szerkesztési ellehetetlenítő tényező teszi halaszthatatlanná. Közismert, hogy a mai sajtópiacon egyetlen művelődési, irodalmi, művészeti vagy tudományos lap megjelentetési költségeit sem lehet a példányok értékesítéséből (előfizetés és szabad árusítás) fedezni. Különösképpen érvényes ez a kisebbségben élő nemzeti közösségek nyelvén megjelenő kiadványokra. Megjegyzendő, hogy hasonló a helyzet az ilyen jellegű, többségi nyelvű sajtótermékek esetében is, a virtuális olvasók számarányától függetlenül. Ezek a lapok ugyanakkor nem számíthatnak reklám-jövedelmekre sem, amelyek piacát a különböző érdekek és a gazdasági hatékonyság könyörtelen törvényei uralják. Az okok feltárása messzire vezetne - az egész társadalom állapotáig és ezen belül a piacgazdaság és a kultúra, a szellemi munka ellentmondásos viszonyáig. A piac- gazdaság működésképtelensége az állandósult átmenetiségben tovább bonyolítja az amúgy is ki- oldhatatlan gubancokat. Ebben az alapvetően kedvezőtlen feltétel-rendszerben A Hét azért is többszörösen hátrányos helyzetbe került, mert évek óta nincs kiadója. Az ilyen természetű tennivalókat is a szerkesztőségnek kellett vállalnia, noha az ehhez szükséges eszközökkel nem rendelkezett. A hasonlójellegű lapok közül csak azoknak van több esélye a felszínen maradáshoz, amelyeknek kiadóként valamely szervezet (művelődési egyesület, szakmai szövetség, helyi önkormányzat stb.) viszonylagos állan- dóságú hátteret biztosít. A romániai művelődésügyi minisztérium, amelynek égisze alatt a lap megjelent, az amúgy is csekély támogatást ebben az évben nem folyósította. A lap megjelentetésének költségeit az értékesítésből származó bizonytalan és nehezen behajtható, arányaiban jelentéktelen jövedelem mellett csak a különböző kulturális alapítványok - pályázatok útján nyert - támogatása fedezte. Ezek a támogatások összegüket és a folyósítás időpontját tekintve nem rendszeresek és felhasználásukat többnyire merev szabályok korlátozzák. Ilyen körülmények között a lap megjelentetése anyagi és technikai vonatkozásban lehetetlenné vált. Nemcsak arról van szó, hogy a szerkesztőség munkatársai a népgazdaságban megengedett legalacsonyabb javadalmazást kapták és azt is - gyakran - hónapos késésekkel; hogy szerzőinknek vagy egyáltalán nem, vagy csak jelképes tiszteletdíjat fizettünk; hogy a lap technikai előállításának legelemibb eszközeit sem tudtuk beszerezni, illetve megújítani. A lényeg az, hogy a szüntelen és halmozódó pénzügyi terhekkel küszködve nem lehet tartósan a szerkesztés szellemi, szakmai gondjaira, igényeire összpontosítani. Ugyanakkor megfelelő anyagi eszközök híján nem lehet a szerkesztőségi koncepciónak megfelelő írásokat biztosítani, nem lehet a szellemi élet eseményeivel kapcsolatot tartani, nem lehet a szerkesztőség munkaközösségét ígéretes fiatalokkal megújítani. Fájdajmas volt tudomásul venni, hogykitűnő és visszhangos sorozatok maradtak abba és egész sor munkatársunk volt kénytelen - egyszerűen a napi gondok miatt - részben vagy teljesen az együttműködésről lemondani. Sokirányú próbálkozások, kísérletezések, az esélyek latolgatása, kudarcos küszködések után a szerkesztőség Marosvásárhelyre költözése kínál ha nem is ideális, de kiaknázható lehetőséget az anyagi feltételek javítására, a technikai eszközök biztosítására, a szerkesztőség megújítására. A hazai magyar művelődési élet műhelyeihez és színtereihez földrajzi értelemben is közelebb kerül a lap - ez a szerkesztőség számára termékenyítő lehet. Befejezésül szeretném megköszönni a szerkesztőség minden belső és külső munkatársának a hosszú éveken át, idegőrlő és méltatlan körülmények között végzett, értékteremtő munkáját. Köszönöm a lap barátainak és támogatóinak segítségét. Kivételes elismerést érdemel a romániai Communitas és a magyarországi Szabad Sajtó Alapítvány - nekik köszönhető, hogy a lap az utóbbi években egyáltalán megjelenhetett. Köszönöm az olvasók érdeklődését és együttérző figyelmét - az utóbbi időben több olyan levelet is kaptunk, amelyben szivet melengető aggodalom és segítőkészség fogalmazódott meg. Azt, hogy A Hét most befejeződött folyama milyen értékeket képviselt művelődési sajtónkban és egész szellemi életünkben, nem az én dolgom elemezni. A lap főszerkesztőjeként lemondásommal jelzem, hogy vállalom a rám eső felelősséget azért, hogy nem voltam elég ügyes, leleményes, erélyes és főleg hatékony a kedvezőtlen körülményekkel vívott egyenlőtlen küszködésben. Bizalommal és barátsággal tekintek az utánunk jövő ígéretes fiatalokra és azt kívánom, hogy teremtő képzeletükhöz a kitartó, felelős munka etikája társuljon. Több mint félszázados, különböző művelődési-irodalmi lapok szerkesztőségében végzett munka után szerkesztőként búcsúzom az ojvasóktól. Szerzőként talán még lesz mondandóm számukra. Hasznosnak vélném, ha A Hét viszontagságos történetének új fordulata mindnyájunkat arra ösztönözne, hogy közösen elgondolkodjunk a magyar művelődési sajtó helyzetéről, lehetőségeiről, gondjairól, esélyeiről iramosan változó világunkban.
