Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-29 / 173. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 29. *% MHI KOMMENTÁR Ki örül, ki káromkodik PÁKOZDI GERTRÚD Törvényhozóink ezúttal is gondoskodtak róla, hogy ne szeressük őket. Jogszabályt alkottak, amelynek értelmében késő ősztől tavaszig az összes gépkocsin kötelező a téli abroncs. De jóformán még ki se kapcsolták a parlamenti szavazatszámláló gépet, maga a törvény beterjesztője javasolta a közlekedési rendőrök főnökének, hogy ne vegyék szentírásnak az előírást, a hatályba lépést követő első télen a zsaruk ne bírságolják meg a szabálytalan gumikkal száguldozó kocsitulajdonosokat. A főrendőr csak azt válaszolhatta, amit válaszolt: a törvény az törvény, beosztottjainak az a dolga, hogy az autósokkal betartassák. A törvény önmagában nem nélkülözi a rációt. Szolid számításokkal bizonyítható, hogy a téli útviszonyoknak jobban megfelelő abroncs életeket menthet. Csakhogy ezúttal is azt tapasztalhatjuk, amit már oly sokszor az elmúlt években: a politikusok figyelmen kívül hagyják, milyen közeg számára alkotnak törvényt. A választópolgár az elmúlt 13 év alatt már hallott egyet-mást a politikusok önzedenségéről, így a kisember első reakciója nem az volt, hogy tanulmányozni kezdte a baleseti statisztikát, hanem feltette a kérdést: a javaslat előterjesztője, majd kierőszakolója vajon nem a gumiiparnak lobbizik? Senki nem vette figyelembe a jogszabály hatályba lépésének szociális és gazdasági következményeit. A 8-10 ezer korona terven felüli kiadás a kisjövedelmű családoknak jelenthet elsősorban gondot, de ez csak az egyik szempont. Az állam erre azt mondja, ha képtelen vagy téli abroncsra kiadni néhány ezret, akkor kocsidat fél évre kivonhatod a forgalomból. Bizonyára lesznek jó néhányan, akik rákényszerülnek majd erre, de ez csak az érintett kisjövedelműek szája ízét keseríti majd, hiszen ezúttal is megszokott életszínvonalukból faragnak le. Ha viszont például autóbuszokat üzemeltető tömegközlekedési vállalat kényszerül gépkocsiparkjában lecserélni az összes nyári gumit télire, a magán-gépkocsitulajdonossal ellentétben nem jelentheti ki, hogy fél évig nem szállít utast. Az autóbuszközlekedési szövetség szerint 230 millióba kerülnének csak az abroncsok, miközben sem ennek, sem az abroncsok cseréjének, majd tárolásának finanszírozásával eddig nem számolt senki. Hogy honnan szerzik meg a hirtelen keletkezett pluszköltségek fedezetét, az törvényhozóinkat valószínűleg nem érdekli. És az sem, ha az ilyen tervezetlen pluszkiadások miatt kényszerül majd rá néhány tömeg- közlekedési vállalat járatainak ritkítására, az utazóközönség legnagyobb „örömére”. Meg esetleg azoknak a gépjárművezetőknek az „örömére”, akik netán éppen a járatritkítás miatt kerülnek a munkanélküliek minden statisztikai kozmetikázás ellenére még mindig népes seregébe... JEGYZET ■■■■■■ nak fémpénzre egy ötvenest. És mintha csak ezt kapták volna feladatul, játszani kezdenek. A félkarú rabló nem bonyolult, nem is túl kreatív játék, több múlik a szerencsén, minta hozzáértésen, ezért a gépet ritkán használják, legalábbis ebben a presszóban többnyire egyedül árválkodik a sarokban. A tűzoltók viszont olyan feszült figyelemmel játszanak, hogy észre sem veszik, amikor a pincér lerakja az üdítőt az orruk elé. Egyikük a kabátját se vette még le, pedig idebent is harminc fok lehet. Figyeli a gyümölcsöket, és hamarosan be is jön neki a szilva-szilva-szilva. A másik kettő elismerően hümmög, de hosszabb szövegelésre ez sem ad okot. Csendben, rezzenéstelen arccal nyomkodnak. Piszkos a nadrágjuk alja, bizonyára „bevetésen” voltak valahol, talán tüzet oltottak, vagy autóbalesetnél segédkeztek, és most visszafelé haladnak a bázisra. A játék nem tart tovább tíz percnél. Gyorsan lehajtják a kólát, és amüyen való- színűtlenül gyorsan berontottak, olyan sebesen pattannak a kocsira. - Kell egy kis kikapcsolódás - mondja valaki mellettem, a többiek pedig hosszasan bólogatnak. Olthatatlan szenvedély JUHÁSZ KATALIN Forró nyári dél, a kávézó teraszának műanyag asztalai szinte beleolvadnak az aszfaltba, nem is merészkedik ki senki, a vendégkör odabent piheg. A légkondi sem győzi a munkát, a sör és az üdítő pillanatok alatt megmelegszik, az itallapokat csak hosszas könyörgés után tudja visszaszerezni a pincér, mert többen rájöttek, hogy remekül használhatók legyezőnek. Ekkor csikorogva fékez egy tűzoltóautó, és kipattan belőle három szabályos tűzoltó. Komoly képpel indulnak befelé. Mi történhetett? Tüzet fogott a tető? Preventív intézkedésként le kell fújni vízzel a berendezést? Vagy csak a tűzvédelmi előírások betartását akarják ellenőrizni? A presszó közönsége megszeppenve figyel, a pincér kezében is megáll a tálca. A három férfi mindebből semmit sem vesz észre. Céltudatosan körülveszik az egyik nyerőautomatát, majd három kólát rendelnek, és felváltaFIGYELÖ Irak Amerika Afganisztánja Irak az Egyesült Államok számára hasonlatossá válhat ahhoz, mint ami Afganisztán volt a Szovjetunió számára - nyilatkozott Charles V. Pena, a washingtoni Cato intézet biztonságpolitikai kutatásainak igazgatója az Izvesztyija orosz lapnak. Fennáll a veszélye annak, hogy Irakban ugyanaz fog történni, mint ami az afganisztáni szovjet megszállás idején; akkor az ellenzéknek nem telt sok időbe, hogy a kaotikus és elszigetelt akciókból összehangolt és erős ellenállást szervezzen - mondta a szakértő. Végül is külföldi betolakodók vagyunk, akiknek a puszta jelenléte taszítja a lakosság jelentős részét, a síiták és a szunniták, a Szaddá- mot egykor támogatók és az őt gyűlölők körében egyaránt - vélte Pena. Egyelőre nem lehet megmondani, hogy Udaj és Kuszaj halála demoralizálja-e majd a megdöntött rezsim híveit, s hogy a koalíciós erőkkel szembeni ellenállás erősödni vagy gyöngülni fog - mondta, hozzátéve, hogy az amerikaiak elleni támadások mindenesetre folytatódnak. Pena meggyőződése szerint az Egyesült Államoknak haladéktalanul ki kellene vonnia csapatait az ázsiai országból. Úgy véli, hogy Washington nem vállalhatja fel Irak újjászületésének erkölcsi felelősségét. Az is elképzelhető, hogy az amerikai csapatok távozása után polgárháború törne ki az országban, egy polgárháború azonban önmagában még nem jelent fenyegetést az amerikai nemzetbiztonsági érdekekre. Az irakiak kezébe kell adnunk országuk vezetését - mondta. TALLÓZÓ THE INDEPENDENT Clare Short volt brit nemzetközi fejlesztési miniszter a hatalommal való visszaéléssel vádolta meg Tony Blair miniszterelnök kormányát a Kelly- ügyben és lemondásra szólította. - A kormány hatalmi visszaélése hozzájárult David Kelly fegyverzetszakértő halálához - vélte Short a lapnak adott interjújában. - Fel kell tárni az igazságot Kelly feltételezett ön- gyilkossága ügyében, és a felelősöknek számot kell adniuk tetteikről. Blair és kommunikációs főnöke, Alastair Campbell nagyon szorosan együttműködtek - fejtegette Short, feltételezve, hogy „mind benne vannak”. - Szembe kell néznünk azzal a kérdéssel is, hogy miért mentünk háborúba Irak ellen - mutatott rá a munkáspárti politikusnő, aki kezdettől fogva ellenezte a háborút, és áprilisban végül azért távozott Blair kormányából, mert az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem biztosított megfelelő szerepet az ENSZ-nek Irak újjáépítésében. A diktátor nem bízott a hivatásos hírszerzőkben, de vajon miért nem hitte el, hogy Hitler megtámadja a Szovjetuniót Sztálin megbízottja és a Gestapo A második világháború történetírói számára idestova hat évtizede kínzó rejtély, hogy miért nem hitte el Sztálin azokat a figyelmeztetéseket, amelyek napra, órára, percre pontosan megjelölték: mikor támadja meg Hitler a Szovjetuniót. E. FEHÉR PÁL 1941. június 21-e szombat volt. Sztálin, aki formálisan is mindenható diktátor volt, tehát nem csupán a kommunista párt főtitkára, hanem a Népbiztosok Tanácsának elnöke is, két fontos információt kap ezen a napon. Délután kettőkor kézbesítették neki Ivan Majszkij londoni nagykövet sürgős táviratát, mely szerint másnap, azaz vasárnap hajnalban támadnak a németek. Nagyjából ugyanebben az időben a kommunista világszervezet, a Komintern elnöke, a híres bolgár politikus, Georgi Dimitrov hasonló tájékoztatást juttatott el hozzá. Korábban már a szovjet katonai hírszerzés legalább két csatornán is értesült a várható támadásról: Richard Sorge Japánból adott hírt, és egy Svájcban működő csoport, melynek tagja volt Radó Sándor, a világhírű földrajztudós is, egyidejűleg figyelmeztet a veszélyre. Igaz, ezt a két hírt Fjodor Golikov tábornok, a hírszerzés főnöke úgy terjesztette Sztálin elé, mint nem egészen megbízható forrásokból származó híreket. Golikov óvatossága saját személyére vonatkoztatva indokolt lehetett, hiszen nemcsak annak lehetett szem- és fültanúja, hogy Sztálin makacsul elutasította azokat az információkat, amelyek nem illettek akkori koncepciójához, hanem tudatában volt annak is, hogy elődei kivétel nélkül mindannyian életükkel fizettek, ha kitartottak álláspontjuk mellett. Ráadásul tudta, hogy a diktátor bizalmatlanságának mi az oka. Ezt az okot sok-sok évtized múltán tárta fel nemrég az orosz hadtörténet. Sztálin ugyanis külön kémszervezettel rendelkezett. A diktátor bizalmatlansága a katonákkal szemben nem ismert határt. Ezért nem elégedett meg azzal, hogy kegyetlenül és folyamatosan tisztogatást végzett a legfelső parancsnoki állományban, illetve a hírszerzés területén, amely a korábban nemzetközileg is félelmetesen erősnek ismert kémhálózatot legyengítette, hanem bizonyítani kívánta, hogy ő az, aki mindenkinél mindent jobban tud, tehát párhuzamosan is működtetett hírszerzőket, természetesen ezek a hivatásosok mellett, legjobb indulattal is műkedvelőknek voltak minősíthetők. Berlinre figyelt Sztálin. Minden ellenkező állítással szemben, a történészek ma már egészen pontosan tudják: számított arra, hogy Hitler előbb vagy utóbb megtámadja. Ezért Berlinben - a hivatásos diplomaták és hírszerzők mellett- saját ügynökeit is működtette. Ilyen ügynöke volt mindenekelőtt a nagykövet, Dekazonov, aki nem ismerte Németországot és egyáltalán nem volt diplomata, viszont Lavrentyij Berijának, az állambiztonság (akkori nevén Belügyi Népbiztosság) mindenható főnökének volt az egyik bizalmasa. (Amikor Hruscsov leszámol Berijával, De- kanozovot főnökével együtt végzik ki.) Dekanozovot Ribbentropp a szó szoros értelmében az orránál fogva vezette. És hasonlóképpen járt el a Gestapo egy Abujan Kábulov nevezetű ifjú emberrel, aki a szovjet hírszerzés berlini rezidense lett egy szép napon, noha németül nem tudott, külföldön soha nem járt, hírszerző tapasztalata nem volt, mi több: az elemi szabályokat sem ismerte, viszont bátyja Berija első helyettesének magas posztján trónolt. Abujan Kábulov nem is a szokásos úton küldi jelentéseit, hanem testvérbátyjának címezi azokat, aki azonnal a berlini híreket izgatottan figyelő Sztálin asztalára teszi le. És hasztalan a hivatásosok óvatos figyelmeztetése, hogy a fiatalember egyébként szenzációs értesüléseit egyéb források nem erősítik meg, hogy feltehetően a németek álhírekkel látják el, amelyeknek valóságtartalmát a szupermegbízhatónak tartott ügynök képtelen felmérni - Sztálin bízott az ő külön ügynökében. A külön ügynököt pedig valóban a Gestapo dezinformálja. A német elhárításnak nem okozott nehézséget, hogy kitalálja a Berlinbe érkezett, diplomatának álcázott Abujan Sztálin bizonyítani kívánta, hogy ő az, aki mindenkinél mindent jobban tud. Kabülov valódi megbízatását. És azonnal a nyomába küldenek egy Berlinben dolgozó litván újságírót, aki a Baltikum szovjet megszállása után menekült a náci Németországba és a német fővárosban szerkesztette a litván emigránsok természetesen éles szovjetellenes hangvételben íródott lapját. A tökéletesen tapasztalatlan Kábulov gyanúját ez a körülmény sem keltette fel. Ellenben elragadtatással fogadta (és hatalmas pénzösszegekkel honorálta) a litván Gestapo-ügy- nök által szállított híreket, amelyek állítólag Hitler közvetlen környezetéből származtak. És a Gestapo kiválóan tájékozódott a szovjet diktátor szándékairól. Pontosan tudták, hogy Sztálin ugyan kikerülhetet- lennek tartja a német-szovjet összecsapást, viszont abban reménykedik, hogy Hitler előbb Angliává akar leszámolni és nem vállalja a kétfrontos háborút. Viszont valamiképpen indokolni kellett azokat az óriási csapatösszevonásokat, amelyeket a szovjet határon egyszerűen nem lehetett letagadni. Abujan Kábulov tehát azt jelenti Sztálinnak, hogy ezek a német csapatok voltaképpen Perzsia ellen vonulnak fel, mert Hitler átlátta, hogy egy angliai partraszállás megvalósíthatatlan, tehát a Közép-Keleten kíván halálos csapást mérni a britekre. Az angolok pedig arra törekszenek - ez Hitler verziója -, hogy Sztálint mintegy „beugrassák” a háborúba, hiszen így az angol haderőre nehezedő német nyomás alól felszabadulhatnak. És Sztálin ezért nem hiszi el, amikor Churchill brit miniszterelnök személyes levélben figyelmezteti a készülő német támadásra, nem bízik az egyik legkiválóbb diplomatája, Majszkij Londonból érkező tájékoztatásaiban és nem hiszi el a hivatásosok jelzéseit. A támadás pedig bekövetkezett. A Vörös Hadsereg veszteségei óriásiak és 1941 decemberéig meg sem tudják állítani a váratlan német támadást. Magas rangú katonák, tábornokok tucatjait végezteti ki a diktátor, mert nem képesek eredményesen szembeszállni a Wehrmachttal, Abujan Kábulov pedig visszatért Moszkvába és nem vonták felelősségre. Majd 1955-ben kerül csak bíróság elé és Berija egyik ügynökeként lövik főbe bírósági ítélet alapján. Ez a rémtörténet önmagában is izgalmas, még egy adalék a sztálini rendszer történetéhez. De hagyjuk most a történelmet... Vajon napjainkban nem ismerős az a politikai (netán külpolitikai) gyakorlat, amikor nem a tudás, hanem az összeköttetés számít? És e tényből természetszerűleg következik, hogy bizony sokszor a jelentések, a „bizalmas” értesülések, az elemzések nem a tényekről szólnak, hanem csupán arról, ami a „gazda” álláspontját igazolhatja... OLVASÓI LEVÉL Van még lyuk a nadrágszíjon?! A beharangozott drágítások az ország gazdasági helyzetének az összeomlását igazolják. Bármilyen stratégiai energiahordozó drágítása súlyos áremelkedést idéz elő. A mi Ivánunk a magyarországi Lajostól e téren sokkal jobban megbokrosodott. A nép, az istenadta nép megszeppenve, tátott szájjal, meredten vátja, hogy életben maradásához tud-e még levegőt venni. Azonban ezt a Lajost országa népe időben menesztette! Korom élettapasztalatával figyelem és értékelem minisztereink viselkedéseit. Hova tovább arra a meggyőződésre jutok, hogy a mai miniszternek az alapiskolai számtani alapműveletekből csak az összeadást és a szorzást kell elsajátítania, a középiskolai matematikából pedig a hatványozást. Közülük egyetlen egy sem azon töri a fejét, hogyan is tudná munkalehetőséghez juttatni országa népét. A nad- rágszíjhúzáshoz nem szükségeltetik mérnöki, sem doktori diploma. Egy ország fennmaradásának mozgató ereje a hazai termelés világpiaci értékesítése. Sajnos az 1989-es rendszerváltás után a Mečiar-kormány az ország értékeinek egy bizonyos részét széjjellop- / ta, a még megmaradt értékeket az előző és jelenlegi Dzurinda-kor- mány kiárusítás gyanánt piacra dobta. Az az ország vagy magán- vállalkozó, aki áruba bocsátja vagyonát, termelőeszközét, az csődbe jut és hajléktalanná válik. Kormányunk ismét eladott egy stratégiailag fontos üzemet. Ez az üzem nem tudta volna továbbra is a szlovák állam kasszájába termelni az anyagi javakat?! Az ilyen kiárusításokra azért kerül sor, mert ez a végső megoldás ahhoz, hogy a jelenlegi kormány fenn tudja tartani magát. Sajnos a további áruba bocsátandó listán már nincs semmi jelentős préda. Kormányunk miniszterei a parlament elé az életünk alapfeltételeihez szükséges cikkek drágítását tudja jóváhagyási javaslatra benyújtani, melyet a „tisztelt ház” általában egyhangúlag meg is szavaz. Ezek után hadd ne minősítsem Kaník javaslatát a nyugdíjkorhatár 62 évre való emelésről. Ézen javaslattal nyilvánvalóvá tette az ország népe előtt, hogy képtelen betölteni egy ilyen fontos pozíciót, mint amilyenre pártja javasolta. Aki a jelenlegi Szlovákiában 60 év feletti és esetleg épphogy mozogni, nem pedig dolgozni bíró ember munkájától vátja az ország gazdasági megváltását, az a miniszteri és a parlamenti busás fizetésen és a velejáró megkülönböztetett előnyökön kívül nem tudja, mit is jelent a napi harc az életben maradásért. Abban az országban, ahol az iskoláit frissen végzett fiatal munkanélküli segélyre szorul, mert nincs munkahelye, ott nem a nyugdíjkorhatár emelésével kell próbálkozni, „tisztelt” Kaník úr. Az Ön javaslata az ország népét csakis a polgári engedetlenségre sarkallja, mely a jelenlegi helyzetben könnyen piros foltokká válhat, mert más kiút nincs! Zárszóként érett korom tapasztalatára hivatkozva kijelentem, nem szeretnék mai fiatal lenni! Bathó Hubert Marcelháza
