Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-26 / 171. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 26. Szombati vendég Barta Gyula festőművész: „Ha az ember autentikusan akarja megfesteni a tájat, ott kell élnie benne, meg kell ismernie az ott élő embereket, a táj szociológiáját" Tiszta érzésekkel az érintetlen természetből Az ellenségeinket szeretettel kell legyőzni... (Somogyi Tibor felvételei) Barta Gyula a világra nyitott festőművész. Tájképfestőnek tartják, bár soha nem volt a táj mechanikus másolója. A természetre a nosztalgiázás, a harmóniakeresés misztikájával figyel, s ezzel a misztikával hatnak sokak által jól ismert színes vásznai is. TALLÓSI BÉLA Még nem láttam, hogy hazai magyar képzőművésat úgy ünnepeltek volna, ahogy Önt köszöntötték nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett jubileumi kiállítása megnyitóján, Komáromban. Rengetegen voltak Önre kíváncsiak. Ez arról árulkodik, hogy szeretik. Az igazat megvallva, nem vágytam még ilyen életmű-kiállításra, hiszen a pályám még nem lezárult életmű. Ha megmaradok jó egészségben, remélem, két-három évig még tudok alkotni, mert van még mondanivalóm. A művészet olyan, mint az ópium: nem lehet lemondani róla, és nem lehet abbahagyni. Ne is tegye, hiszen - ismétlem magam - sokan szeretik! Előbbi kérdésemmel azt szerettem volna megtudni, érzi-e? Azt tudom, hogy a képeimet szívesen megveszik az emberek, mert érzik, hogy szeretet sugárzik belőlük. Hat rájuk, mert valami humánus tartalmat hordoznak magukban. Regényben olvastam egy kereskedőről, aki azt felelte az áruja minőségében kételkedő vevőnek: uram, én ahhoz tartam magam, hogy a legjobb üzlet a tisztesség. Ezt vallom én is: tisztességgel kell élni, és soha senkit nem szabad becsapni. Mindig is eszerint igyekeztem élni. Lehet, hogy ezért szeretnek. És valószínű azért is, mert Ön is mindig szeretettel közelített másokhoz. Amondó vagyok, hogy az ellenségeinket szeretettel kell legyőzni... Itt Pozsonyban, a házban én vagyok az egyedüli magyar, s a múltkor egy szlovák hölgy azzal állított meg, hogy Barta úr, megmondom én magának őszintén, mit tennék a németekkel meg a magyarokkal, akik ide, hozzánk járnak vásárolni... Mit kellett volna erre mondanom vagy tennem? Legközelebb, amikor összefutottunk, ordítóan giccses ruha volt rajta. Én meg csak azért is megdicsértem, hogy lám csak, nagyságos asszony, milyen csodálatos a ruhája! Hol vette, a tuzexben? Azóta előre köszön. Amikor az esetet elmeséltem egyik festőbarátomnak, azt kérdezte: nem megalkuvás ez? És nem az? Nem. Hanem taktika. Vertem volna meg?! Akkor visszaver. Szeretettel kell közelíteni, azzal le lehet győzni az ellenséget. A fronton találkoztam egy franciával. Mondtam neki három szót az anyanyelvén, mert az iskolában volt franciánk, s adott egy kalácsot. Tudja, mit jelent egy mákos kalács a fronton?! Úgy tűnik, haragosai nem is voltak. Nem nagyon tudok haragudni. Békeszerető ember vagyok. Kerülöm a konfliktusokat, mert a háborúban megtanultam, hogy nincs erős és nincs nagy. Minden erőset le lehet győzni, mert mindig van egy még erősebb. Társadalomban élünk, szeretnünk kell egymást, különben nem megyünk semmire. Szeretet nélkül művészet sincs. A háborúban, úgy tűnik, egy életre megtanulta, hogy ne háborúzzon. Nehezen viseltem a katonaságot. Erdélyben, a csángók között szolgáltam. Embertelen kegyetlenségeket éltünk át, és rengeteget szenvedtünk. A magyar hadsereg még akkor is amolyan feudális hadsereg volt, az Osztrák-Magyar Monarchiából visszamaradt csökevényekkel. Újoncok voltunk, és az öregeket kikötötték azért, mert két szem babot találtak utánuk a mosdóban. S nekünk végig kellett néznünk, ahogy ordítottak a fájdalomtól. Nem volt kegyelem, ha elájultak, fellocsolták őket. Akkor egy életre megjegyeztem, hogy a kiszolgáltatottság, az a helyzet, hogy a hatalom azt teheti az emberrel, amit akar, a legszömyűbb dolog a vüágon. Ezt tőből ki kell irtani. Ha Hitlert megállította volna az a rengeteg okos ember, aki nem jött rá, milyen véget hoznak majd az akkori események, nem történt volna meg, ami megtörtént. Az a rémület, az az őrület, az az inferno, hogy embereket, gyerekeket, asszonyokat gázkamrába küldtek... Aki ennyi kegyetlenséget megélt, miből tudja táplálni a szeretetét? Párkányban, abban a környezetben, ahol gyerekeskedtem, nem lehetett nem szeretetben felnőni, mivel az emberek szeretetben éltek. Sokkal nagyobb szeretetben, mint most. Együtt éltünk a természettel, mint faluhelyen, ahol mindenki mindenkit ismert. Ha Pista bácsi a falu végén beteg volt, elmentek hozzá, vittek neki egy üveg bort. Ha itt a negyedik emeleten a szomszédban megbetegszik valaki, nem kopogok be hozzá, mert azt sem tudom, hogy hívják. Életműve, amely nemcsak a nyilvánosság előtt igen jól ismert festményekből áll, hanem az építészetben létrehozott monumentális alkotásokból is, azt mutatja, hogy mindvégig szívósan dolgozott. Miből meríti az energiát? Honnan e szívósság? Biztosan abból fakad, hogy otthon keményen kellett dolgoznom. Gimnazista koromban apám egyszer fölém állt, megkérdezte, mit tanulok. Gárdonyit olvastam éppen. Mivel ő csak a matematikát és a latint ismerte el, a többi tantárgyat nem vette komolyan, azt mondta, Gárdonyit majd elolvasod éjszaka. Pedig tudta, hajnali ötkor kell ébrednem, hogy iskola- kezdésre beérjek Újvárba. De nem volt apelláta, mennem kellett a kovácsműhelybe, és ütöttem a vasat. Kemény munka, az ember a kalapácsot felemeli hússzor, de huszonötödször már nem akar felemelkedni a keze. Ugyancsak diákkoromban, háborús időkben, amikor apám bevonult, elmentem zsákolni. A hatvankilós zsákokkal is az a helyzet, mint a kalapáccsal. Húsz-harminc zsákot az ember még elvisz egyenesen, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy remeg a lába, és megy össze, egyre csak görnyed, mintha valaki nyomná felülről lefelé. Akkor is dolgoznom kellett, mikor hazajöttem a fogságból. Szétlőtték a házunkat, lyukas volt a tető, ki kellett igazítani. Aztán mivel zsákolni már zsákoltam gyerekkoromban, elmentem a hídra, hajóra rakodtunk be. Csak aztán a zsákolok próbára akartak tenni, rádobták a hátamra a súlyt, úgy megroppant a gerincem, hogy egy hétig feküdtem. így estem ki a zsákolásból, s akkor elkezdtem újságot árulni. Gimnazistaként azonban nemcsak a kétkezi munkával, a széppel is szoros kapcsolatba került. Nagy szavaló voltam, több szavalóversenyt nyertem. A Talpra magyart minden évben én szavaltam március 15-én Esztergomban is meg Párkányban is. Szaladtam a hídon át, hogy elérjem az ünnepséget Párkányban. Mi még más kultúrán nőttünk fel, Vörösmartyn, Berzsenyin, Arany Jánoson. Hogy Arany János micsoda modern költő volt! Realista, de a nyelvezete tisztasága mintha gyémánttal lenne kiköszörülve. És egy másfajta szép is hatott Önre. Az, amely a természetben rejtőzött, s amelyet miután felfedezett, lerajzolt és folyamatosan lefestett és fest. A gyerekkori emóciók, az a rengeteg poézis, ami a természetben ért bennünket, hogy vihar után mezítláb belegázoltunk a pocsolyába, a naptól felmelegedett vízbe, vagy kimentünk sóskát szedni, nem tűnnek el nyomtalanul. Ha megáradt a Garam, Párkányban, ott ahol ma a fürdő van, akkor Vadasnak hívták, óriási tó keletkezett. Anyámtól elkértük a kádat, egy lécre rászereltünk egy öreg fedőt, az volt az evező, s kimentünk csónakázni. Egy kisgyereknek az a nagy víz akkor a tengert jelentette. S amikor levonult az ár, a réten fehér virágok nyíltak, amitől olyan volt az egész környék, mintha óriási csipkével lett volna letakarva a hatalmas rét. Hol lehet ma ilyen érzéseket átélni?! Volt szőlőnk a Duna-parton, a déli domboldalon, azzal szemben volt a Kamrás sziget, ahova a halászok jártak, vagonszámra fogták a halat, ott sátoroztunk. Azon a környéken csodálatos illata volt a fűnek. Rengeteg háziállatunk volt, s gyerekkorom óta rajzoltam a libákat, kacsákat, csibéket, kakasokat, kecskét, lovat, mert lovunk is volt, bárányt, birkát. Tavasszal apánk vett nekünk egy bárányt. Csöngettyűt akasztottunk a nyakába, és kivittük a rétre... tudja, milyen költészet volt az? Hanyatt feküdtünk a fűben, felhők úsztak az égen, a barika meg ott bégetett mellettünk. Fenséges volt megérinteni a gyapjút. Ősszel aztán majdnem sírtunk: akkor értettük meg, miért vette apánk a birkát. Szüretkor abból főzték a gulyást. Tizenkét évesen lóháton vittem ki az ebédet a csőszöknek. És lerajzoltam a csőszt, ahogy ült és ebédelt. Nem mások biztatására, csak úgy magamtól. Bizonyára azért, mert iparoscsaládból származom, apám kovács volt, egyik nagyapám asztalos, a másik suszter, s úgy látszik, a gének öröklődnek, s ösztönöznek a kreatív életre. Soha nem gondolta, hogy eltérjen attól az iránytól, amelyen vagy amellyel sikeres pályát épített fel? Aki így élt gyerekkorában, az nem tagadhatja meg az élet szépségeit, az a művészetben nem mehet el az absztrakció felé annyira, hogy megtagadja a jellegzetes tartalmat. Azt, hogy erről a vidékről származom. Úgy gondolom, az alkotásaimon végig lehet követni, hogy hű maradtam ehhez a tájhoz, ehhez a vidékhez és az itt élő emberekhez. Ezért nem tudtam eltérni a felé az irány felé, hogy székeket aggatok a plafonra, s azt mondom rá, ez a modern művészet. Ennek semmi köze a modern művészethez, ez nem modern művészet. Az altamirai barlangfalon talált, gyönyörűen megrajzolt bölény is modern művészet, pedig az ősember műve. Az egyiptomi művészet is modern művészet. Shakespeare is az. Hiszen a mai napig játsszák. Mert képes megszólítani a ma emberét is! És miért szólít meg bennünket is? Azért, mert művei örök emberi dolgokról szólnak, és mély tartalmakat hordoznak. Az az érzésem, hogy az a fajta művészet, amelyben nincs tartalom, olyan, mint a szomjas embernek az üres pohár. A művészetnek tartalmat, az igazságot kell közvetítenie... persze mi az igazság? Az egyik indiai közmondás szerint az igazság egy, de a hozzá vezető út végtelen. Egy másik, ugyancsak indiai közmondás úgy fogalmaz, ha meg akarod tudni az igazságot, járd körül a földet. Deák Ferenc meg azt mondta, az igazság az égben van, a földön csak a jog van. A művészetnek az a lényege, hogy az a művészetig legyen kiművelve. Mert a tett, hogy az alkotó művészit hoz létre, örömmel kell, hogy járjon a művésznek magának. Én ezt az örömet másoknak is át akarom adni. Ha az alkotás nem jár örömmel, akkor azzal valami baj van. Mert nem igaz, hogy valaki ľ art pour ľ art magának akar festeni. Szász Endre mondta egyszer, hogy senki se kapál ľ art pour ľ art. Azért kapál, hogy a kukorica kinőjön utána. Szokás azzal védelmezni a mai irányzatokat, hogy innováció van a művészetben. Milyen innováció? Hogy valaki kiállít néhány fotelt, ez az innováció? Mert abban a fotelben ült valaki, egy nagy előd, s ettől a fotelnek aurája van. Ha valaki kiállít egy öngyújtót egy állványon, akkor épeszű ember odamegy, leveszi és rágyújt, mert annak az a funkciója. Nem az, hogy kiteszek egy széket. Azt a széket már valaki megtervezte, s nincs jogom kiállítani nekem, mint művésznek, hiába találok ki hozzá egy mesét, egy történetet. De mi kell ahhoz, hogy valamely mű a művészetig legyen kiművelve? A művészetbe, a festészetbe rengeteg energiát kell belevinni, ahhoz, hogy az jó legyen. A műalkotást nem lehet csak úgy odacsapni. Van Gogh attól a mérhetetlenül kisugárzó szeretettől, attól az extázistól nagy művész, amelyben ő festett, s amely lejön ä képeiről. Szentpéter- várott, az Ermitázs egyik termében a Rembrandt-képeket nézegettem. Csak ránéztem a vásznakra, és borsózott tőlük a hátam. Egy másik teremben a Rembrandt-iskola volt kiállítva, ott nem volt ez a borsózás. Pedig technikailag ugyanúgy festettek, mint Rembrandt. Ez azt jelenti, hogy a nagy alkotások mögött van valami titokzatosság. Egyszer egy atomtudóst kérdeztem, nem lehetséges-e, hogy amikor ilyen nagy ember, nagy művész fest, olyan erős a kisugárzás az agyból, tudvalevő, az agyban rengeteg energia van, hogy a pigmentek közül ott maradnak a vásznon. S úgy, mint a rádium, amely nem tudom, hány éven keresztül sugároz, ezek a pigmentek is visszasugároznak. Miért van az, hogy a géniuszoknál visszasugárzik, a nem géniuszoknál nem sugárzik? Velázqueznél, aki egy istenfestő volt, vagy Goyánál, vagy Rembrandtnál. Rembrandt későkori képeinek olyan a kisugárzásuk, hogy az embernek eláll tőle a lélegzete. Ezek után a mázolmá- nyokra nem lehet ráfogni, hogy az festészet. Még a szocializmusban történt, hogy egyszer nagy elánnal eljött velem festeni az egyik kollégám, de egy idő után otthagyott kint a tájban. Hazament azzal, hogy neki csak festék kerül a vásznára, és nem az, ami nekem. Neked van benne valami extra is, mondta. Ha kinyomok egy okkert, az magában csak okker. Azt úgy kell beépíteni a képbe, hogy abból ne okker legyen, hanem a föld színe, a föld szaga. Valahol ez a művészet lényege. Ugyanez az ismerősöm mesélt valakiről, aki kinyomta a festéket, pár színt egy nagyobb vászonra, és megkért egy traktoristát, hogy hajtson rajta keresztül. Az pedig megtette. S kész is volt a absztrakt kép. Ha valakinek ez kell és ezt akarja, csinálja, én nem fogom soha. A festészet, a képzőművészet nem egy fejlődő kategória. Minden jó művészet modern, ha korát valamiképpen ki tudja fejezni. Mert a tájjal is sok mindent el lehet mondani. Van a Kő virágok című képem. Sétáltam a Duna-parton, és egy pici kis virágot láttam előbújni'a hideg kövek közül. S ebből a látványból, hogy a kövek között is nyílnak virágok, eljutottam ahhoz a gondolathoz, hogy a legkeményebb diktatúrában is él a kultúra. A tájkép nem csak a táj anatómiája, a táj figuráci- ója, hanem valami sokkal több. Abban benne van a gyerekkorunk, a gyerekkori emóciók. A mai napig a leginkább a dombok hatnak rám, amilyenek Párkány körül is vannak. Festett hegyeket is. Melyiket könnyebb ábrázolni: a déli vagy az északi tájat? Lent, délen nagyon nehéz festeni. Mert ott nincsenek olyan konkrét elemek, mint a hegyi tájban, amely dekoratívan kitölti a képteret, és ezzel monumentálissá teszi a látványt. Martin Benkánál lehet ezt nagyon jól megfigyelni. Ha lent van délen, sík terepen az ember, ott alacsony a horizont, magasan van az ég. A köztes teret meg kell tanulni kitölteni. Egyszer volt nálam egy pesti művészettörténész, és azt mondta, te már megtanultad a semmit festeni. Igen, mivel alacsony a horizont, manipulálni kell a fenti részt. A Dunát is szívesen festi. Annyi Duna-képet senki nem festett, mint én. De azt is rettentő nehéz megörökíteni, mert visszatükrözi a fényeket, csillog a felülete, és reggeltől estig egyfolytában változik. Egyszer odajött hozzám egy rajztanárnő, és megkérdezte, nem lehetne-e színesebbre festeni. De, mondtam, lehetne, ha a Mississippit festeném, csakhogy én a Dunát festem. Én autentikusan rögzítem a színeket. S ha az ember autentikusan akarja megfesteni a tájat, ott kell élnie benne, meg kell ismernie az ott élő embereket, a táj szociológiáját. Nézze, mai életünkben ott kezdődnek az erkölcstelen dolgok, amikor mindenki milliomos akar lenni, mi több, két nap alatt, s ezért bármibe belemegy. És ez érvényes a művészetre is: mindenki egyszerre híres akar lenni, autentikus, közben nem lehet megtudni a képről, hogy Amerikában készült-e vagy itt. Pedig, úgy vélem, kell, hogy profilja legyen az embernek. Amelyből vüá- gosan kiderül, hogy honnan, milyen gyökerekből származik. Együtt éltünk a természettel Annyi Duna-képet senki nem festett, mint én
