Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-24 / 169. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 24. Nagyszünet Kezdtem felfedezni, miben is rejlik a fórumok vonzereje, élveztem, hogy szerte a világban olvassák a vitát Rokon lelkeket keresünk Az internetről hamarább olvastam, minthogy személyes kapcsolatba kerültem volna vele, s így meg is volt a véleményem a chatrőlmega fórumokról rendesen. Mert a cikkekben azzal riogatták a szülőket s gyermekeiket, hogy az elektronikus társalgás rengeteg veszélyt rejt magában, egyszer például három oldalon ecsetelték az úgynevezett öngyilkos fórumokat (megjegyzem, a cikk tartalmazta a fórumok pontos címét), ahol a társaság arra ösztökéli a többieket, vessenek véget életüknek. A virtuális viták színterén rokon lelkekre találtam, akikkel hosszan kitárgyalhatom kedvenceimet, legyen szó sportolókról, színészekről, kitalált személyekről, könyvekről vagy városokról (Képarchívum) BŐD TITANILLA Megdöbbentő volt olvasni a tragédiákról, melyeket a virtuális társaság okozott, melynek teljesen rabjává lettek a fórumozók. így hát hosszú ideig hidegen hagyott a fórum meg a chat, de aztán úgy esett, hogy szerettem volna megszerezni egy bizonyos videófelvételt egy bizonyos személyről, s mivel az ismerőseim még csak nem is hallottak nevezett illetőről, szerencsét próbáltam a világhálón. Gondoltam, ha van még a világon hozzám hasonló fanatikus, a neten biztosan megtalálom. Miután szentül elhatároztam, hogy nem fogok hallgatni semmiféle öngyilkosságra biztató szóra, bejelentkeztem a fórumba. Néhány perc elteltével pedig elképedve ültem a gép előtt. Elképedve azon, hogy mennyi hozzám hasonló fanatikus ember van - nemhogy a világon, de pusztán a magyarok között is! Kérésemre többen is reagáltak, hamar megkaptam, amit kerestem, de persze célom elérése után nem mondtam búcsút a társaságnak. Kezdtem felfedezni, miben is rejlik a fórumok vonzereje, élveztem, hogy szerte a világban olvassák a vitát, s a hozzászólók között vannak bennfentesek is, akiktől sok érdekességet meg lehet tudni... Nem kell tovább adott témakörben reménytelenül keresgélni szerte a neten, a kérdést elég feltenni a fórumon, s az asztaltársaságban biztosan lesz valaki, aki tudja a választ. Később utánanéztem, van-e kedvenc filmsorozatomnak, filmhősömnek és könyvemnek fóruma. Naná, hogy volt! Illetve: van! Azóta több témában is vitázok, rendszeresen figyelem a beszélgetés alakulását, s bár személyesen nem ismerem Kobzoskát, Bikit, Sebysac-ot meg a többieket, naprakész információik és segítőkészségük miatt hamar megszerettem őket... Persze, egy beszélgetés során óhatatlanul előfordulnak nézeteltérések, de szerencsém van, hisz az általam látogatott fórumokon több az észérv, mint az oktalan pocskondiázás. A virtuális viták színterén rokon lelkekre találtam, akikkel hosszan kitárgyalhatom kedvenceimet, legyen szó sportolókról, színészekről, kitalált személyekről, könyvekről vagy városokról, nyugodtan áradozhatok róluk anélkül, hogy bárkit is untatnék, mert ha valaki unalmasnak találná irományomat, egyszerűen átsiklik felette. Tisztában vagyok vele, hogy az elrettentő cikkek nem légből kapottak, a virtuális valóság tényleg foglyul ejtheti az embert, és valószínűleg léteznek olyan fórumok is, ahol a nitrogénbomba elkészítésének módszereit taglalják. Mégsem érzem magam veszélyben, hiszen csakis én döntöm el, kivel szállók vitába és hogyan (mint ahogyan az ígéretesnek induló focifórumot is otthagytam, miután rájöttem, hogy tagjai nem képesek többre „Hajrá Fradi, mocskos Újpest!“ típusú hozzászólásoknál). Nem akarok se tömegpusztító fegyvert alkotni, se bankrablást kitervelni (biztos van ilyen is valahol), csak rokon lelkeket keresek. Aki keres, az talál, s ki mit keres, azt talál. Hát így van ez valahogy, még az interneten is. Nem akarunk se tömegpusztító fegyvert alkotni, se bankrablást kitervelni, csak rokon lelkeket keresünk (Képarchívum) (vicclap.hu) VICYORGÓ Ahol még nem ismerik a pelikánt... A baromfiudvarban a kakas ahányszor elmegy az egyik tyúk mellett, mindig kitép a hátából egy tollat. A tyúk már majdnem kopasz, mikor nem bírja tovább idegekkel, és megszólal:- Mondd csak, te kakas, a többi tyúkot miért nem bántod?- Mert téged meztelenül akarlak! -válaszolja a kakas.- Ma alig tudtam elmenekülni a cápától - panaszolja egy tengeri hal a másiknak.-Van ellene orvosság! - mondja a másik. - Vegyél a szádba egy adag algát!- És az használ?- Attól függ, hogy milyen gyorsan menekülsz. A buta medve megy az erdőben, mikor megállítja a nyuszika. Imádom ezt a cumit (funpic.hu)- Szervusz medve, keresett a Feri! - mondja.- Milyen Feri? - kérdi a medve.- Aki a seggét az orrodra veri. - válaszol a nyuszika és elrohan. Ez így megy hétről hétre, mikor a medve már nagyon szégyenli a mamlaszságát, és a rókához megy tanácsért.- Kutyaharapást a szőrével! - mondja a róka. - Ha legközelebb találkozol a nyuszikával mondd azt neki, hogy keresete az Erik. Ha rákérdezne, hogy ki az az Erik, akkor válaszold azt, hogy akinek a seggét az orrodra verik. A medve nagyon megörül, és alig várja, hogy találkozón a nyuszikával. Mikor ez végre megtöténik, így szól hozzá:- Te nyúl keresett az Erik.- Tudom -válaszolja a nyuszika -mondta a Feri.- Milyen Feri? Két hal beszélget a tóban: -Vigyázz! - mondja a nagyobbik- Az ott egy horog. Nehogy bekapd!- Miért? - kétdezi a kis hal.- Két okból. - válaszolja a nagy- Az egyik, hogy ha bekapod, akkor kihalásznak, megpucolnak, megsütnek és megesznek.- Nagyon köszönöm - hálálkodik a kis hal - megmentetted az életemet. És mi a másik ok?- Az, hogy én akarlak megenni! Két galamb ül az ágon. Megszólal az egyik:- Látod mi van a fa alatt?- Látom hát, - feleli a másik - egy rendőr.- És akkor mire vársz? A XX. század elején egy emberre 5-6 hektár átlagos termékenységű földterület jutott Lábnyomunk a Földön NATURE Az ökológiai lábnyom fogalmát két kanadai tudós vezette be, segítségével jól számszerűsíthető, hogy az emberiség mekkora hatással van a Földre. Tavaly egy földlakó ökológiai lábnyoma 2,3 hektár volt, ezzel szemben minden emberre csupán 1,9 hektár terület jut. Ha például mindenki úgy akarna élni a Földön, mint az észak-amerikaiak, akkor még legalább két bolygóra lenne szükség. Nyolc esztendő telt el azóta, hogy 1995-ben Kanadában megjelent az Ökológiai lábnyomunk - A emberi hatás mérséklése a Földön című könyv. A művet Mathis Wackernagel és William E. Rees írta, két éve magyarul is olvasható a Föld Napja Alapítványnak köszönhetően. Nagyon fontos és súlyos problémákat vetnek fel a szerzők és nagy érdemük, hogy bevezették az ökológiai lábnyom fogalmát, amelyet az itthoni közönség - a szakmai köröket nem számítva - alig ismer. A könyv szerzői abból az alapkérdésből indulnak ki, hogy élhetne-e a Föld egész lakossága azon a színvonalon, mint a leggazdagabb országok lakói. A válasz természetesen nem. Az ökológiai lábnyomnak az a lényege, hogy minden emberi tevékenységet és folyamatot a földterület egyenértékére számítanak át. Mivel ez elég bonyolult feladatnak bizonyult, ám modellként nagyszerűen szolgált, leegyszerűsítették a számítást. Ez valamivel kisebb adatokat szolgál a valóságosnál, de az arányokat jól érzékelteti. Az ökológiai lábnyom végül is az a föld- és vízterület, amire az emberiségnek és élet- színvonalának fenntartásához szükség lenne. A lábnyom kiszámításánál olyan adatok adódnak, amelyek megmutatják, hogy egy ember vagy embercsoport szükségleteinek kielégítéséhez mekkora részét használja fel bolygónknak. A kanadai szerzők által kidolgozott módszer segítségével jól számszerűsíthető, hogy életmódunk mekkora hatással bír a természetre. Hogy egy ország lakói átlagosan milyen méretű lábnyommal jellemezhetők, az leginkább lakosainak életszínvonalán mérhető le. Egy-egy ember ökológiai lábnyoma hat elemből áll össze. Az első az a terület, amelyen a táplálkozáshoz szükséges gabona megtermelhető, a második annak a legelőnek a nagysága, amely az általa elfogyasztott hús előállításához nélkülözhetetlen, a harmadik a fa és papír fogyasztásának megfelelő nagyságú erdőterület, a negyedik a hal, rák fogyasztásával arányos tenger, az ötödik a lakáshoz szükséges földterület, végül a hatodik annak az erdőterületnek a nagysága, amely az egyéni energiafogyasztással arányos mennyiségű szén-dioxid megkötéséhez szükséges. A XX. század elején egy emberre 5- 6 hektár áüagos termékenységű földterület jutott, 1995-re ez lecsökkent 1,5 hektárra. El lehet gondolkodni azon, hogy az északamerikai emberek ökológiai lábnyoma átlagosan 4,5 hektár volt a kilencvenes évek közepén. Eszerint ha mindenki úgy akarna élni a Földön, mint az amerikaiak, akkor még legalább két bolygóra lenne szükség. A könyv számításai alapján már régen túlléptük az eltartóképesség határát. Egy WWF által kiadott jelentés arról beszél, hogy évente 20 százalékkal több természeti erőforrást élünk fel, mint amennyi képes lenne megújulni. Ha a jelenlegi népességnövekedés megmarad, és ehhez maradnak a környezetpusztító technológiák, akkor 2050 körűire Földünk természeti kapacitásainak 200 százalékát fogjuk felhasználni. Ez azt jelenti, hogy nem a természeti javak ho- zadékát, hanem magukat a természetijavakat használjuk fel (ez a helyzet már napjainkban is). Világviszonylatban tavaly egy földlakó ökológiai lábnyoma 2,3 hektár volt, ezzel szemben minden emberre csupán 1,9 hektár terület jut. Becslések szerint 2050- ben ez a földterület 1,3 hektárra fog csökkenni. Ennek következményeiről csak a legsötétebb tónusú szavakkal lehetne beszélni. Magyarország ökológiai lábnyoma a számítások szerint 5 hektár volt személyenként. Hazánk biológiai kapacitása ellenben csak 3 hek- tár/fő, ami szerint még legalább egy fél magyarországnyi területre lenne szükségünk. SZAMÁRFÜL Steve Nording: Kossuth Lajos magánélete KÖNYVAJÁNLÓ Nagy népszerűségnek örvend a közelmúltban indított sorozat, amely viszonylag potom áron avatja be az érdeklődő olvasót híres magyar történelmi személyiségek magánéletének kevésbé ismert részleteibe. A régi korok jelentős politikusai, uralkodói iránt érdeklődő fiatalok bizonyára örömmel fogadták a sorozatot, remélvén, érdekes olvasmányt foghatnak a kezükbe. Nos, biztosak lehetünk benne, hogy Széchenyi István, Mária Terézia vagy Kossuth Lajos szakmai munkássága és magánélete is bővelkedett fordulatos eseményekben, boldog percekben és szomorú pillanatokban is. Steve Nording (aki egyébként természetesen magyar, hogy ki is ő, megtalálható az impresszumban, de egy kis logikával is rá lehet jönni) könyve azonban valószínűleg azokhoz szól, akiknek sejtelmük sincs Kossuthról és a korról, amelyben élt, különben talán nem hangsúlyozná lépten-nyomon a szerző, hogy „az 1820-as években az emberek, különösen a férfiak, később értek, mint ma“, vagy hogy „akkoriban egy nemesember, ha adott magára, nem tarthatott fenn szexuális kapcsolatot egy hasonló társadalmi állású hölggyel“. Úgy tűnik, a könyv a tipikus „mai fiatalokhoz“ szól, rossz értelemben véve, akik leginkább a tárgyalt személy nemi életére kíváncsiak. A sokat Ígérő cím láttán az olvasó joggal várhatná, hogy a nagy politikus gyermekkorába is bepillantást nyerünk, azonban ezt alig 4 oldalon letudja a szerző, s következhet a szó legszorosabb értelmében vett magánélet taglalása. Nording könyvében keveset olvashatunk az államférfi politikai munkásságáról. Enyhén visszásán hat, hogy míg a szerző már-már kínosan igyekszik mai szlenget használni („Erre aztán Kossuth Lajos berág!“), hogy azok számára is érthető legyen a mű, akik eddig csak a Kossuth tér révén ismerték a Kossuth nevet, addig annyira tájékozottnak tartja őket, hogy a munkájáról, politikai és forradalmi tevékenységéről rendszertelenül tesz említést, egyes eseményeket megmagyarázva, másokat teljesen figyelmen kívül hagyva (ilyen többek között az 1848-49-es forradalom és szabadságharc is). Ha azonban el tudunk tekinteni a sokszor zavaró mai nyelvezettől, kellemes olvasmányt kapunk, viszont ahhoz, hogy regényként olvassuk, kevés benne a párbeszéd és a leírás, történelmi műnek pedig túl köny- nyed hangvételű. Arra azonban mindenképp megfelel, hogy röviden és fájdalommentesen beavassa a fiatal olvasót a nagyságok magánéletének egy-két érdekes mozzanatába. Akit pedig további részletek is érdekelnének, megkeresheti azokat a terjedelmesebb életrajzokban, (bt) Keret a kedvenc fotódra Készíts mozaikot! AJÁNLÓ Nincs képkerete a kedvenc fotódnak? Ha most velünk tartasz, akkor készíthetünk neki rámát mozaikkockákból! Nagyon mutatós lesz, és rögtön fel is rakhatod a falra, vagy ráteheted az íróasztalodra, hogy bármikor gyönyörködhess benne. Nem túl sok munkával, egyszerűen nagyon szép mozaik képkeretet készíthetsz. Akár el is ajándékozhatod, de ha beleteszed a kedvenc fotódat, nem lesz kedved hozzá. Mindenekelőtt a szükséges alapanyagokat kell beszerezned: natúr fa képkeret, tetszés szerinti színű festék, tetszés szerinti színű mozaik (pl. sötétkék, fehér és világoskék), fuga, hobbiragasztó vagy csemperagasztó, kedvenc fotód. Először is tedd magad elé a fakeretet! Tördeld össze a mozaikkockákat a keretnek megfelelő méretű, apró darabokra! A mozaikdarabokat egyenként ragaszd fel a képkeretre a csemperagasztóval! Ügyelj arra, hogy egy kis rés maradjon közöttük! Ezután - ha akarod - befestheted a képkeret kimaradt részét. Ha a ragasztó megszáradt, töltsd ki fugázóval a réseket! Teljes száradás után a mozaikokat töröld át vizes ruhával, hogy a fölösleges fugát eltávolítsd róluk! Ezek után már csak a kedvenc fényképedet kell méretre vágni, és belehelyezni a képkeretbe! Jó munkát! (n)
