Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-19 / 165. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 19. MINDENNAPI KENYERÜNK Sorsfordító sms A fogyasztói társadalom menő marketingideológiája a vásárlót abba az illúzióba csalogatja, hogy egy család tagja Bekártyásodott világunk MOLNÁR MIRIAM HAĽKO JÓZSEF A pekingi főpályaudvaron szomorúan lődörög egy sápadt diáklány. Reménytelenül szerelmes. Annyira reménytelenül, hogy kész végezni az életével, vonat elé ugrani. Elutasító barátjának küld még egy búcsú sms-t, ám zaklatottságában téves számot pötyöghet ki készülékén... Egy téves szám - a nem sejtett legjobb címre! Merthogy az az ismeretlen asszony, aki ezt a búcsúüzenetet saját telefonjában elolvasta, azon nyomban visszahívja a lányt, hogy szörnyű tettéről lebeszélje. És eredményesen. Vajon hányán lehetnek azok, akiknek legsötétebb életszakaszaikban nincs kihez fordulniuk? És még csak véletlenül sem hívja fel őket senki, nem küld nekik sms-üzenetet - elhagyatottan állnak a megsemmisítő mélyponton. Megrázóak a tragikus végkifejletekről szóló statisztikák. 800 ezer ember végez magával évente a földön, s az Egészségügyi Világszervezet előrejelzése szerint ez a szám 2020- ra megkétszereződik. Csak Magyarországon közel háromezer ember oltotta ki önkezével életét 2001-ben, Szlovákiában egy évvel később 679 ilyen esetet jegyeztek. És ez csak a jéghegy csúcsa. Hiszen hányán vannak azok, akik életükre bár nem törnek, de élő holtakként járnak közöttünk, a legcsekélyebb ösztönzést sem érezve az élethez, kedvet a mindennapi problémákkal való küzdelemhez. Az ilyen egzisztenciális tévelygőket látva, az ember átél valamit Jézus érzéseiből, mikor az e vasárnapi evangélium szerint végignézett a tömegen: „... megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (Mk6, 34). Az ilyen távoli „pásztor nélküli juhokkal” próbáltak meg kapcsolatba lépni ez év húsvét- ján a magyar püspökök, mégpedig egy igen érdekes szolgáltatás segítségével. A Westel mobilszolgáltató társasággal kötött szerződés alapján két hétig minden reggel hatkor sms-üzenetet küldtek az érdeklődőknek egy aktuális bibliai idézettel. A püspökök ezzel is pásztori szolgálatukat teljesítették, hiszen a pásztor dolga vezetni, bátorítani, tanítani, és felemelni azokat is, kik reménytelenségben és depresszióban fuldokolnak. Ráadásul a megnevezés: Short Message Service (sms) jól kifejezi az evangéliumi küldetést. Mert hiszen nem a „rövid üzenetek szolgáltatása”-e az is? Valóban szolgáltatás (service) - az élet szolgáltatása! Jézus radikális személyes példájával és Isten királyságának fáradhatatlan hirdetésével a létet szolgálja, ezzel kínálva a legmélyebb lelki ösztönzést minden emberi élethez. Jézus szolgálata a halálban csúcsosodik ki, hirdetve a kereszten a felebaráti szeretet határtalanságát. Bizonyított ellentmondás, hogy az össztársadalmi krízisek (például háborúk) olykor csökkentik az öngyilkossági hajlamot, mert az emberek jobban egymásra vannak utalva, kényszerülve a kölcsönös segítség- nyújtásra, tehát a körülmények tulajdonképpen a szeretet gyakorlására késztetik őket. Viktor Franki bécsi pszichoanalitikus szerint éppen az nem találja meg a boldogságot, aki csak önmaga számára keresi. Ellenben teljességében megkapja, ki energiáit felebarátja boldogságára összpontosítja. Franki tulajdonképpen egy evangéliumi állítást erősít meg: „aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt” (Mt 16, 25). Jézus valóban eszerint cselekedett! Amit szerető szíve mélyén érzett, ahhoz nem volt szüksége szóáradatokra. A leglényegesebb dolgok nemegyszer a legtömörebbek. Az Úr feltámasztó „hírei” rendre rövidek voltak, mégis kétségtelenül sorsdöntő „sms”-ek. Ahogy a kétsza- vas ,jöjj ki” feltámasztotta Lázárt, éppúgy egyenesítette fel a rövid „kelj föl és járj” a bénát. S a még rövidebb „effeta” (nyílj ki) meggyógyította a süketnémát. „Talita kumi” visszaadta szüleinek a tizenkét éves kislányt. Jézus „rövid üzenetek szolgáltatása” Isten szüntelen létező teremtő hatalmáról a mindennapi élet része a mai napig. Az által a bevezetőben említett ismeretlen asszony által, a magyar püspökök húsvéti bibliai sms-ei által, a legkülönbözőbb „rövid üzenetek” által Jézus újra meg újra hirdeti: az életednek értelme van! Ne dobd hát el! Mikor a színes bőrű sztár, Halle Berry 33 éves korában a kipufogó gázát autójába vezetve ön- gyilkosságot kísérelt meg, az utolsó pillanatban édesanyjára gondolt: mit érez majd, ha itt találja őt holtan? És ez mentette meg az életét - az anyai szeretet emléke. A legutóbbi karácsony szentestéjén Szlovákiában az emberek húszmillió sms-t küldtek egymásnak. Vajon hányán gondoltak a feladók közül azokra is, akiknek a legnagyobb szükségük volt emlékezni Isten szeretetére és az emberére? A szerző római katolikus pap ég vagy tíz évvel ezelőtt is csodálkoztam, miért árulnak Nyugaton sok kis kártyarekesszel ellátott pénztárcát. Azóta külön kártyatartókat is láttam! Ma már nem csodálkozom. Sajnos, nekem is tudomásul kellett vennem, hogy világunk virtuali- zálódása fizikai síkon kártyák sokaságában anyagiasul - többek között. 1989 után először a bankkártyával találkozhattunk. A műanyag Ids lemez, amely pénzt varázsol az automatából. Ma már több fajta bankkártyánk is van: hitelkártya, folyószámla- és devizaszámla-kártya, sőt bankszámláinkhoz is kapunk általában egy kis, műanyaggal bevont kártyát, amely a számla azonosító adatait tartalmazza. A telefonkártyát gyorsan megszoktuk. Ma már magabiztosan vásároljuk a nemzetközi és távolsági hívásokat olcsóbban kínáló előfizetett kártyákat. A fogyasztói társadalom mai fokán az a menő marketingideológia, mely a vásárlót abba az illúzióba csalogatja, hogy a családunk tagja. Tehát: adjunk neki kártyát! A kártyáján pontokat gyűjt majd, azokért vagy ingyen kap valamit, vagy kedvezményt. így lesz Billa-kár- tyánk, videókölcsönző-tagságink, fitneszcenter-tagságink stb. Amerikában gyorsan összegyűjthe- tünk egy rakás kártyácskát, minden üzletágazatban kínálnak valamit: a nagy könyvesboltlánc 10% kedvezményt nyújt a tagoknak (ajándékutalványt is mágneses kártya formájában vásárolhatunk), a nagy bevásárlóközpontok ugyancsak (pl. Macy’s), ruhaüzletláncok (pl. Gap, J. Crew) és az írószerlánc (Staples), de a vegyesboltláncok is (amelyeket itt drog store- nak neveznek, mert patika is található bennük), valamint filmelőhívó szolgálat és sorolhatnám - ezek mind-mind megkérdezik a fizetésnél, van-e már kártyánk. És ha a válasz nemleges, rögtön fel is ajánlják, hogy töltsünk ki egy űrlapot, s máris levonnak valamennyit a végösszegből. Az ember néha csak azért is belép, hogy hagyják már végre békében. Ám a trükk működik: a vásárló minden alkalommal megnézi, mit kaphat olcsóbban a kártyájáért. Ezek a termékek a kasszák mellett vannak szépen elhelyezve nagy feliratok társaságában: Ma tagkártyával ezeket kínáljuk... És ha már ennyire megéri, természetesen hazavisz az ember egy-kettőt belőle, pedig eredetileg nem akart ilyesmit vásárolni. Nekem a péknél is van kártyám. Minden alkalommal, amikor kenyeret veszek, kapok egy pecsétet. 12 pecsét után pedig jár nekem egy ingyenkenyér. A szendvicsesnél is hasonló a helyzet, de itt már 10 megvásárolt szendvics után kapok egyet ingyen. Az antikváriumnak is van tagsági kártyája, az akkor jön jól, ha az ember sok új könyvet vásárol, mert azokra a tagoknak külön engedményük van. Metrókártyája mindenkinek van New Yorkban, mert mindenki megy olykor messzire és olyan helyre, ahová autóval nem érdemes elindulni, a metró pedig megbízható és olcsó. Az utazásnál maradva: azoknak, akik sokat repülnek, van pontokat gyűjtő kártyájuk, és egy bizonyos ponthatár elérése után ingyen repülőjegyet igényelhetnek. Ennek továbbfejlesztett változata az e-ticket (elektronikus jegy), amely csak a kártyán van adatolva (valamint a társaság számítógépes rendszerében), pa- píijegyet tehát nem is lát az utas. A becsekkolásnál csak átnyújtja a kártyáját, és máris kapja a beszállókártyákat. Ha nincs feladni való csomagja, a kártya segítségével egy automatánál saját maga is becsekkolhat, a gép adja ki neki a beszállókártyát, nem kell sorban állnia. Újabb kategória: a személyazonosításra szolgáló kártyák. Már a diákigazolvány is kártya formájú, hasonlóan a személyi igazolványhoz és a munkahelyi belépőhöz. Ezekhez csatlakozik az egészség- biztosítás kártyája, az egyetemibe- lépő-kártya és a könyvtári igazolvány, mellé jár még egy mágneses kártya, amellyel nyomtatni tudunk a könyvtárban. A kis műanyag lapocskának varázsereje van: ajtókat nyit ki és pénzt varázsol. A tizenévesek ezen már nem is csodálkoznak. Ennek ellenére vagyunk páran, akik zavarba jövünk, ha gyorsan kell előkapni valamelyiket, s bár a leleményes üzleti szellem feltalálta rögtön a sokzsebes kártyatartókat, még véletlenül sem az aktuális után nyúlunk elsőre. Ám amilyen óriási léptekben fejlődik a világ, nem kell tán sokat várnunk, s egyszer csak kártyáink is összeolvadnak. Lesz egy nagy, szép többfunkciós kártyánk! Azon tároljuk majd minden szükséges adatunkat és tagságinkat. Azon lesz az egész életünk. Valahogy úgy néz majd ki, mint a mobiltelefon, amely mára már nemcsak naptárunk, óránk, ébresztőnk, fényképezőgépünk, számítógépünk és csipogónk egyben, hanem akár életmentőnk is lehet. Ám ha ellopják, oda az életünk. Az egész bekártyásított életünk. Ha ellopják, mi többé nem vagyunk. Valaki más éli tovább kártyás mivoltunk. A szerző New York-i munkatársunk Mint az átlagkrimikben szereplő áldozatok, pillanatok alatt tisztába jöttem azzal, hogy leütöttek, nyúltam volna a mobiltelefonom után, hogy segítséget hívjak, de naná, hogy eltűnt Egyelőre életben maradtam M. CSEPÉCZ SZILVIA Rájöttem, hogy nem tudom felbecsülni a távolságokat. Na nem úgy, mint például a sündisznó, amelyik alapjáraton kocog ki az országútra, abban a hiszemben, hogy még a vaduk száguldó autó előtt átér a túlsó árokpartra (és általában tűpárnának való sem igen marad szegényből)..., nem, a közeledő járművek (vagy sündisznók) sebességét általában viszonylag pontosan fel szoktam mérni. Olyasmin ellenben még sohasem gondolkodtam, hogy mondjuk hány Hmetefré lakom a legközelebbi élel- ! miszerbolttól, vagy hogy milyen messzire van az első buszmegálló. Ez I utóbbit úgy szoktam megsarcolni, I hogy ha négy perccel a busz indulása előtt indulok el otthonról - és ha nincs síkos járdákkal fenyegető télidő, nem állít meg egy bőbeszédű is- I merős és a buszsofőrnek sem sietős -, akkor iä^ben teljesítem a távot. De hogy méterre pontosan mennyi az annyi?! Balszerencsémre a múlt héten élesben szembesültem ezzel az életbevágó kérdéssel, kibővítve a „pontosan hol, illetve honnan hová?!” problematikájával. Közrendünk két járőre faggatott a témában, miután botor módon leintettem őket az éjszakában. Az előzményekről máig viszonylag keveset tudok, mindösszesen arra emlékszem, hogy július 11-én (a dátum fontos) egy nagyjából kihalt utcán siettem az érsekújvári (a helyszín is fontos) vasútállomásra. Munkából igyekeztem volna hazafelé - az újságírók munkájához hozzátartozik, hogy időnként jegyzeteket készítenek egy-egy fesztivál eseményeiről, lehetőleg a terepen -, és éppen befejeztem az aznapi penzumot. Sokadik éve gyakorolom szólóban az éjszakai járást-kelést, s nem hinném, hogy vakmerőén bátor, de azt sem, hogy minden árnyéktól riadozó emitter volnék. Nem is árnyék volt, „aki” azon a bizonyos estén szembejött velem, hanem egy népes család. Több megtermett apuka és anyuka - esedeg nagybácsik és nagynénik -, valamint három-négy csokibőrű gyerkőc. Én udvariasan kitértem előlük, és leléptem a járdáról. Azután már csak valami olyat hallottam, hogy „Na moment, mladá pani!” Visszafordultam, s feltehetően ezért kaptam balról az ütést... Félig fekve, egy panelház oldalfala mellett tértem magamhoz. Zúgott - de akkor még nem fájt - a fejem. Mint az áüagkrimikben szereplő áldozatok, pillanatok alatt tisztába jöttem azzal, hogy leütöttek. A táskám mellettem hevert, nyúltam volna a mobiltelefonom után, hogy segítséget hívjak, de rtaná, hogy a ketyere szőrén-szálán eltűnt. Viszont - tényleg, mint a filmeken - az épülettel párhuzamos országúton a nagy sötét semmiből előbukkant egy autó. Egy rendőrautó! Hadonásztam, kiabáltam, eléjük sántikál- tam. Meg is álltak. De a fümes hasonlóság ezzel véget is ért. A szőkébbik zsaru letekerte az ablakot, és megkérdezte, hogy mi van. Én mondtam, hogy leütöttek és kiraboltak. Ő, hogy pontosan hol történt az eset. Én, hogy hát..., és körbemutattam, hogy valószínűleg itt valahol. Ők - ekkor már a sofőr is beszállt a kérdezősködésbe -, hogy mégis, mutassam már meg a helyet, és mondjam el, hogyan történt. Nem emlékszem, feleltem, mire a rend őrei egymásra nézve bólintottak, és feltették az utolsó keresztkérdést: honnan jövök? Mondtam, hogy a helyi rendezvényről. „Tudja mit, akkor menjen oda vissza!” - s azzal elhajtottak. Olyan gyorsan, hogy akkor sem tudtam volna felírni a kocsijuk rendszámát, ha nincs a képtelen helyzet, és az enyhe agyrázkódás okozta sokk. Ott maradtam az országút közepén (!), és megpróbáltam tájékozódni. Miután egyébként is hézagos volt a helyismeretem, csak lassan jöttem rá, hogy nem ott ütöttek le, ahol magamhoz tértem, hanem két saroknyival arrébb. Hogy miért cipeltek a panelház árnyékába - mert vittek, c;zt dokumentálták a karomon levő, gyorsan színesedő kézlenyomatok -, az nyilvánvaló. Ott könnyebb volt átvizsgálni a holmimat. Ha ugyan... Mert később már abban is kételkedtem, hogy a ,jószívű” fegyencnek valók puszta emberbarátságból nem vertek agyon, nem zsigereltek ki. Mi van, ha csak megzavarta őket egy kései járókelő? Esetleg másvalaki fosztott meg a telefonomtól és a pénzemtől, de úgy, hogy a pénztárcámat s az irataimat visszapakolta a táskámba?! Ez utóbbi, mármint hogy pénzem sincs, csak akkor derült ki a számomra, amikor naivul odabicegtem a vasútállomás mellett várakozó taxisokhoz. Kiválasztottam egy középkorú, rokonszenvesnek tűnő sofőrt, és kértem, hogy vigyen haza. A taxis megrökönyödve mért végig, közölte, hogy az majdnem hatvan kilométer, és különben is, jóval elmúlt már éjfél. Vagyis nagyjából két órán át feküdtem eszméletlenül. Egy jókora, akkor éppen - a másnapi légi parádé miatt - duplán közbiztosított területen. Ezt el is mondtam neki, szerintem máig sem hiszi. De azért végül kötélnek állt, és hazahozott. A következő két napban a láz és a hideg vizes borogatás belém fojtotta a gondolatot. Családtagjaim szerint rém összefüggéstelenül, ámde véget nem érően hajtogattam, hogy leütöttek, hogy tiltassák le a mobilszámomat, hogy haladéktalanul szerezzenek nekem egy áramütéssel önvédő izémizét, és hogy utálom a hideg zsarukat. Amikor végre hatottak a lázcsillapítók, visszavontam az egyeüen „kakukktojást”, mármint az önvédelmi fegyvernek látszó tárgy birtoklásának vágyát. Mert ha az ember lánya előre tudja, hogy leütik, elfut, és nem játszik mátrixot... Eny- nyit az önvédelemről. Hétfőn fejröntgeneztek, hogy nem maradt-e hátra vérömleny vagy egyéb ingó-in- gadan sérülés, de a doki szerint nyugodt lehetek, a púpokkal megúsztam. Ám a nyugalmam valahol az érsekújvári zsaruknál maradt... Jó, tudom én, nem folyt végig vér az arcomon, s nem tűntem se tépett narkós- nak, se terroristának, s pláne nem újgazdag vállalkozó tettileg megzsarolt feleségének-szeretőjének... És nota bene, életben maradtam. De miért, miért, hogy a rend állítólagos őrei annyi fáradságot sem vettek, hogy beültetnek a járgányukba, és ha nem is a kórházba, de legalább a járási kapitányságra elfuvaroznak?! Csak nem tőlem féltek?! Rendben, dadogva beszéltem, de ha valaki egy leütött és éppen eszmélkedő embertől ékesszólást vár, az menjen el Bruce Willis mellé szinkronstatisztának. Most jönne az utolsó leütés - az írógépemen -, de pillanatnyilag hák- lis vagyok az ilyen megnevezésű fedőmozdulatokra. Sebaj, majd elmúlik, mint a bal koponyacsontom fölött tenyésző dudorok.
