Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-12 / 159. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 12. Szombati vendég Martin Bútora Szlovákia volt washingtoni nagykövete a közelmúltban tért vissza az Egyesült Államokból, most azt fontolgatja, induljon-e a köztársasági elnöki választásokon Kőműves énekelte a himnuszt Washingtonban Martin Bútora: Alvásra nem sok időm maradt Volt már író, vendégtanár Amerikában, szociológus, terapeuta egy alkoholelvonó- ban, legutóbb pedig - négy éven át - Szlovákia washingtoni nagykövete. 1989-ben a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) egyik alapítója, majd Václav Havel köztársasági elnök tanácsadója. Diplomáciai megbízatása egy hónapja járt le, azóta visszatért az általa alapított IVÓ társadalomtudományi intézethez. Martin Bútorával beszélgettünk. JUHÁSZ LÁSZLÓ Az 1998-as választásokig Nyugaton meglehetősen rossz híre volt Szlovákiának - tegyük hozzá, jogosan. A Mečiar-kormány garázdálkodása megbízhatatlan, kiszámíthatatlan ország képét festette rólunk. Mit észlelt ön mindebből, amikor 1999 februárjában Washingtonba érkezett, és beült a nagyköveti székbe? Milyenek voltak akkoriban az amerikai-szlovák kapcsolatok? Nyugodtan mondhatom, hogy a két ország viszonya a fagyponton volt. Szlovákia ugyanis addigra elvesztette a nyugati világ és európai partnerei bizalmát, méghozzá minden vonatkozásban: politikai, biztonsági téren, a demokráciát illetően a politikai vezetés kiszámíthatatlansága miatt. Ebből a szempontból bonyolult helyzet várt tehát. Finoman fogalmazott. Gyakorlatilag helyre kellett állítania, vagy inkább át kellett festenie a Szlovákiáról kialakult képet. Az volt a feladatunk, hogy az ország előtt bezárult kaput megpróbáljuk kinyitni, és visszanyerni az Egyesült Államok bizalmát, amit Mečiarék eljátszottak. Ennek alapvető feltételeit természetesen itthon teremtették meg a választások. Enélkül meg sem tudtunk volna mozdulni. Szerencsénk volt, mert Szlovákiában mélyreható változások történtek. Az amerikaiak már előtte jelezték, ha alapvető politikai változások következnek be nálunk, számolhatunk az ország támogatásával, Washington és Pozsony viszonya ismét olyan lehet, mint 1994-ben, illetve akkor volt, amikor még NATO-jelölt ország voltunk. Volt tehát mire építenünk, a politikai, a gazdasági és a biztonsági bizalom feliratú ajtókat azonban újra ki kellett nyitnunk. Ebben nagyon sokat segítettek a Szlovákiából érkező politikusok, képviselők, köztük a Magyar Koalíció Pártjának politikusai. Van egy mondás diplomatakörökben, pontosabban egy találós kérdés: Melyik a nagykövet kedvenc illata? A megoldás nem valamelyik parfiimmárka, hanem - a poén szerint - ez a látogatókkal felszálló repülőgép szaga. Én eléggé utáltam ezt a viccet, mert számunkra éppen ezeknek az embereknek volt kulcsfontosságú szerepe. Erre nem elég egy kormányfő vagy egy nagykövet a feleségével - az amerikaiaknak olyan kézzel fogható, meghallgatható emberekre van szükségük, akiktől ígéreteket, kötelezettségvállalásokat söpörhetnek be, amelyek teljesítését aztán számon is lehet kérni. Személyes kapcsolatokra van tehát szükség. Egy nyilatkozatában nemrég azt mondta, az ön feladata abból állt, hogy „eladja” Szlovákiát az Egyesült Államokban. Tudom, hogy erről nem önt kellene kérdeznem, de most megkérem, egy pillanatra tegyen félre mindenfajta diplomatikus szerénységet, és próbálja megfogalmazni, mekkora volt ebben az ön személyes szerepe. Erre tényleg nehéz válaszolnom. De jó, legyen - most megpróbálok felülkerekedni a szerénységemen, és független politológusként vagy elemzőként válaszolni a kérdésére. Ez a siker gyakorlatilag néhány körülmény szerencsés összejátszásának köszönhető. Szerencsém volt, mert nagyon jó csapatom volt a nagykövetségen. Hála a külügyminisztérium és az ország vezetésének, volt beleszólásom abba, kik lesznek a kulcsemberek ebben a teamben. Olyan embereket vehettem magam mellé, akiknek a teljesítőképessége, munkabírása, szakértelme felől nem voltak kétségeim. Nem ismerem el a hierarchikus vezetési elvet, én a mellérendelt viszonyt, a horizontális kommunikációt kedvelem. Mindent közösen találtunk ki, beszéltünk meg, együtt születtek a stratégiai döntések. És együtt kerestük a szövetségeseinket is az amerikaiak között. Az Egyesült Államok hatalmas ország, Washingtonban rengeteg potenciális szövetségesre lehet lelni, csak meg kell őket keresni. Ott a hatalmas törvény- hozás, a minisztériumok, a Nemzetbiztonsági Hivatal, tudományos, védelmi, kormányon kívüli, emberi jogi szervezetek. Velük is közösen vettük fel a kapcsolatot. De nem tagadom, hogy sokat segített a tény, hogy annak előtte már hosszabb időt töltöttem tanárként az Egyesült Államokban. Értettem az ottani embereket, ismertem a gondolkodásmódjukat, kiterjedt kapcsolatrendszert is sikerült kiépítenem. A kis országok jobban fel tudják hívni magukra a figyelmet, ha összefognak. Hogyan működtek együtt Washingtonban a Visegrádi Négyek? Magyarország, Csehország és Lengyelország nagykövetségeivel kezdettől fogva nagyon jó volt a kapcsolatunk. Soha nem fogom elfelejteni például a lengyel nagykövet gesztusát, pár nappal a megérkezésem után történt, egy követségi reggelin, négy szék volt az asztalnál, az egyik üresen állt. Rámutatott, hogy üljek oda hozzájuk, az az én helyem. De a V4-ek együttműködése természetesen ennél fontosabb kérdésekben is nyomon követhető volt. Tudatosan és intenzíven együttműködtünk a szlovák, a magyar, a cseh és a lengyel emigráns közösségekkel. Nagyon jól kijöttünk Jeszenszky Géza volt magyar nagykövettel is, majd Simonja Andrással, együtt ünnepeltük a Párkányt Esztergommal összekötő Mária Valéria híd újbóli megnyitását. Ez a mi nagykövetségünkön történt, ott rendeztünk egy kis ünnepséget: a magyar és a szlovák konyhaművészet remekeit szolgálták fel, a muzsikusok magyar és szlovák zenét játszottak. Ennek nagyon jó visszhangja volt Washingtonban. Látták, hogy mi nemhogy konfliktusforrás nem leszünk, hanem ellenkezőleg, hozzájárulhatunk ahhoz, hogy Közép- Európának ez a része végre szolid, megbízható, biztonságos és demokratikus térség legyen. Azon az estén az amerikaiak is megértették, hogy ez a Mária Valéria híd a megbékélés szimbóluma, az Európába vezető közös úté. Az amerikaiak nem szeretik a konfliktusokat. Az ő számukra érthetetlen az etnikai konfrontáció, nem szeretik, ha ezek a kis országok piszlicsáré ügyeken hajba kapnak. Amikor Amerikában jártam, azt volt a legnehezebb megértetnem az ottaniakkal, hogy mit jelent kisebbségi magyarnak lenni Szlovákiában. Önnek hogy sikerült elmagyaráznia, hogy tízszázaléknyi nemzetiség él az országban? Arról az általam vallott alapelvről beszéltem nekik, amely szerint a polgári társadalmat és az államot együtt kell építenünk. Bevallom, nekem annak idején részem volt abban, hogy a Független Magyar Kezdeményezés a VPN-nel együtt kormánytényező lett. így nagyon örültem, amikor 1998-ban, majd 2002-ben az MKP ismét kormány- pozícióba került Szlovákiában. Ilyen és ehhez hasonló példákkal illusztráltam, milyen fontos, hogy a társadalom valamennyi összetevője megtalálja helyét és politikai befolyását a demokrácia építésében. Ezt aztán megértették az amerikaiak. És azt is tudták, hogy semmi sem megy egyik napról a másikra, tudták, a társadalomnak is meg kell érnie bizonyos dolgok elfogadásához. Mert hiába örülünk mi a magyaroknak a kormányban, ha ez nem válik társadalmilag elfogadott nézetté. Annak idején meglepetést okozott, hogy nem egy karrierdiplomata, vagy legalábbis a külügyminisztérium régi, kipróbált embere került erre a befolyásos washingtoni posztra, hanem egy szociológus. Én egyik pártnak sem voltam a hivatalos jelöltje. Olyan emberektől kaptam azonban ajánlásokat és támogatást, akik a politikai paletta különböző pártjaival szimpatizáltak, a DS, a KDH, az SDK, de az MKP politikája sem állt távol tőlük. Bevallom, elég sokáig hezitáltam, elvállaljam-e ezt a tisztséget, mert nagyon a szívemen viseltem az IVÓ társadalomtudományi intézet sorsát. Azzal azonban, hogy egy kicsit ódzkodtam, vonakodtam - bizonyos fokig legitimáltam ezt a jelölést. Ez az egész szlovákiai politikai elitnek szólt: Ti akartátok, hogy elvállaljam a nagyköveti posztot, én azon leszek, hogy megvalósítsam azokat a célokat, amelyeket ti magatok tűztetek ki. Ambiciózus célkitűzéseitek voltak: a Nyugat részévé, az Egyesült Államok megbízható partnerévé tenni az országot. Ahhoz azonban, hogy ezt el tudjuk érni, rengeteg és olykor nagyon fájdalmas változásra van szükség. Ezekhez a változásokhoz aztán ragaszkodtunk. Tudtam, hogy nem vagyok karrierdiplomata, hazatérésem után nem kell majd reszketnem, hogy hol találom meg a helyem Szlovákiában. És Amerikában hogyan találta meg a helyét? Könnyen megszokta a washingtoni diplomataéletet? Nem volt idegen tőlem az a miliő, bár főállású diplomata azelőtt sohasem voltam. Két és fél éven át - Václav Havel köztársasági elnök tanácsadójaként - a szövetségi kormányszférában dolgoztam, volt tehát némi tapasztalatom. Azt is elmondhatom magamról, hogy a nem formális, vagyis a nyilvános diplomáciában dolgoztam legalább tíz éven keresztül. Ez volt az egyik ok, amiért 1998-ban megszólítottak, mivel akkoriban nem sokan jártak rendszeresen Amerikába. Az én számomra tehát ez a diplomáciai szolgálat gyakorlatilag csak a folytatása volt annak, amit azelőtt csináltam. Túlzás nélkül állíthatom, azon kevesek közé tartoztam, akiknek a neve az Egyesült Államokban sem csengett idegenül, akik ismerték Clintonékat, Bushékat, akik amerikai egyetemeken adtak elő. Mi a feleségemmel nagyon gyakran jártunk előadásokat tartani, 22 államban vendégeskedtünk. Ma már más a helyzet. Állítom, hogy négy év múlva, amikor az új nagykövet hazajön Washingtonból, az ő utódját már tucatnyi megfelelő jelölt közül választhatják ki. Ami pedig a formális diplomáciát illeti, kollégáimtól - akiknek mindig nagy teret adtam - nagyon sokat tanultam. Kollektívánk minden egyes tagja hi- hetedenül fontos volt. Valamennyien igyekeztek is sok mindent kipróbálni, mindenütt ott lenni. Például Vierkának, a sajtótitkárunknak sikerült elintéznie, hogy Mikuláš Dzurinda kormányfő szerepelhessen a CNN rendkívül népszerű talkshowjában, a Larry King Liveban és a Paula Zahn vezette reggeli műsorban, az American Morning- ban. Azelőtt a közép-európai politikusok közül ez szinte senkinek sem sikerült. És nem mintha nekünk valamiféle fejlett lobbihálózatunk lett volna, vagy pénzért vettük volna meg ezeket a lehetőségeket - mindez csak ennek a maroknyi, lelkes csapatnak volt köszönhető. Ötletet ödetre halmoztak, nem lehetett leállítani őket. Ebből a szempontból tehát az én kinti életem rendkívül sokszínű és izgalmas volt. A sofőrje mesélte, hogy nem tudja elképzelni, mikor aludt... Hát, alvásra tényleg nem sok időm maradt... Nagyjából este kilenc körül ért véget a napi munka, vagy éppen tizenegykor, ha valamilyen fogadásra voltunk hivatalosak. Amikor hazaértem, jött a következő műszak, vagyis el kellett olvasnom az otthonról érkező postát, az e-maileket, éjjel kettőig-há- romig ezzel voltam elfoglalva, aztán rövid pihenés után reggel kezdődött elölről az egész. De én ezt sohasem kötelességként éltem meg, hanem nagy-nagy kedvvel, lelkesedéssel csináltunk mindent, küldetésként fogtuk fel a munkánkat. Kezdve a szakácsunktól, aki csodákra volt képes a konyhában, egészen a látszólag legjelentéktelenebb munkatársakig, akik mind azon voltak, hogy a vendégeink jól érezzék magukat. Persze élveztük is, amit csinálunk, „fun” - vagyis vidámság - is volt elég. Felidézne egy momentumot a legmaradandóbb élmények közül? Éppen rohammunkában készült a szlovák nagykövetség új épülete, nagyon kellett sietni, mert már kitűzték a megnyitó napját, és még sehol sem tartottunk. Az előcsarnok befejező munkálataira egy szlovákiai brigádot szerződtettünk, mert úgy tűnt, hogy az amerikai kivitelező cég nem tudja olyan lelkiismeretesen elvégezni az utolsó simításokat. Mi pedig közben égen-földön kerestünk valakit, aki a megnyitón elénekelné a szlovák himnuszt. Az amerikaival nem volt gond, azt egy jó hangú amerikai szlovák hölgyre bíztuk. Aztán kiderült, hogy a szlovákiai munkások művezetője, egy bizonyos Varga úr, aki Dél-Szlovákiá- ból érkezett, azelőtt egy énekkar tagja volt, így megkértük, énekelje el ő a himnuszt. Fantasztikus élmény volt látni ezt az embert, ahogy a félkész épületben, abban a hihetetlen rendetlenségben, porban, piszokban napokon át lelkiismeretesen gyakorolt. Amikor aztán elérkezett a nagy nap, Varga úr szmokingot kölcsönzött és az ünnepélyes megnyitón öt-hatszáz ember előtt elénekelte a szlovák himnuszt. Felejthetetlen volt. A múlt hónapban véget ért életének ez a fejezete, hazatért Szlovákiába. Nem a külügyminisztériumban kötött ki, hanem visszatért az rvO-ba. Ön - egyebek mellett - íróember is, és gondolom, Amerika nem akármilyen inspirációt adott. Gondolom, megírja ottani élményeit. Igen, erre mindenképpen sort kerítek, mert azt hiszem, másokat is érdekelhet, mi mindent lehet kihozni egy olyan bonyolult helyzetből, amibe mi csöppentünk, hogyan lehet szövetségesekre szert tenni. Idővel természetesen ismét részt akarok venni a közélet történéseinek kommentálásában, hiszen a külföld eseményein kívül mindig is érdekelt a polgári társadalom, a kormányon kívüli szervezetek munkája. És hát, van itt egy olyan dolog, amit már sokan feszegetnek, egy bizonyos közéleti funkció... ...igen, az államfőválasztás kérdése. Hetek óta találgatják, kíván-e indulni a jövő évi megmérettetésen. Mielőtt én is föltenném önnek az obiigát kérdést, engedjen meg egy közbevetést. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint a szlovákiai magyar választók szavaznának önre a legnagyobb számban, ha köztár- saságielnök-jelölt lenne. Minek tulajdonítja ezt azon kívül, hogy beszéli a magyar nyelvet? Azt hiszem, ez nem véletlen. És szerény véleményem szerint ez nemcsak etnikai alapú szimpátia. Számomra mindig természetes volt, hogy figyelmes és érzékeny legyek a kisebbségekkel szemben. Egy társadalom minősége éppen azon mérhető le leginkább, hogyan viszonyul a kisebbségeihez, és főként, hogyan képes bevonni őket az ország életének alakításába. Nagyon hízelgő, amit az előbb mondott, és egy kicsit valóban mozgok is a magyar nyelv területén, de nem merném állítani, hogy jól beszélek magyarul. Talán az egyszerű, hétköznapi magyart igen, de az „úri”, irodalmi magyar nyelvet semmiképpen sem. Mindenesetre figyelemmel kísérem a szlovákiai magyarság kultúráját, amely gazdagítja ezt az országot. Itt az ideje, hogy mi, szlovákok és magyarok véget vessünk a kölcsönös sárdobálásnak, nem szabad újra és újra felhánytorgatnunk, ki kinek ártott a történelem során. Végezetül: kíván indulni az elnökválasztáson? Ebben a pillanatban azt válaszolhatom a kérdésére, hogy nagyon komolyan fontolgatom ezt a lehetőséget. Már megtettem az első lépéseket, megszólítottam barátaimat, szimpatizánsaimat, azokat az embereket, akikkel azonos értékrendet vallunk. Sokat fogok utazni Szlovákiában, fel akarom mérni, milyen visszhangja lenne ennek az elhatározásnak. Ebben a pillanatban azonban még nem lenne helyénvaló, hogy hivatalosan bejelentsem szándékomat. A munkát azonban elkezdtem. Még nagykövetként Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter társaságában (Képarchívum)
