Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-08 / 155. szám, kedd
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 8. KOMMENTAR Örömtelen aratás PÁKOZDI GERTRUD Faluhelyen az aratás megkezdése mindig egyfajta örömünnep volt a mezőgazdasági termelőüzemek, magángazdák részére. Az idén az utóbbi évek legszárazabb tavaszát, kora nyarát követően az időjárás a legtöbb helyen elvitte a várt gabonatermés 30-40 százalékát, de van, ahol a felét is. A határ siralmas képet mutat, a hektáronkénti 6 tonna körüli hozamokra most legfeljebb nosztalgiával gondolnak a termelők, akik lesik a felhők járását; legalább a kukoricaföldekből szeretnének valamit kihozni. De ha folytatódik a szárazság, öntözni meg nincs miből, arról is le kell mondaniuk. Dél-Szlovákia szárazság által leginkább sújtott területein - többek között a Dunaszerdahelyi járásban - attól tartanak, hogy bevételkiesés következtében a termelők harmada, fele csődbejut. A mezőgazdasági miniszter egyelőre óvakodik attól, hogy konkrét ígéretet tegyen az esetleges kártérítésre vonatkozóan. Nem akar úgy járni, mint elődje három éve; becslések alapján előre 1,6 milliárdot folyósítottak a szárazság következményeinek enyhítésére, majd 700 milliót visszafizettettek a termelőkkel. Kiderült, sok helyütt másra használták fel az így folyósított pénzt. Talán ezért óvatosabb most a Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Kamara is, amely kártérítés kérdésében egyelőre még nem fordult a kormányhoz. A mezőgazdaság azonban a szárazságtól függetlenül is bajban van. A termelési költségek szüntelen növekednek, a felvásárlási árak pedig arcpirítóan alacsonyak, így a gazdálkodóknak országos viszonylatban ez év első felében közel 5 milliárd koronás bevételkieséssel kell szembenézniük. Nem csoda, hogy sok helyütt tartanak csődtől, miközben a parlament törvényhozó műhelyéből sorra olyan törvények kerülnek ki, amelyek újabb és újabb terheket raknak a mezőgazdasági termelőkre (is). Elég, ha csak az üzemanyag-drágulást, meg az adóterhek növekedését említjük. Hogy mindennek következtében mi vár a fogyasztókra? Valószínűleg az élelmiszerek újabb drágulási hulláma, hiszen a gabonahiány törvényszerűen a gabona árának emelkedésével jár. Az aratási eredményektől, meg a világpiaci áraktól függ, hogy mennyit és mennyiért kell majd importálnunk. A mezőgazdasági termelőt, persze, nemcsak a kedvezőtlen időjárás sújtja. Ezzel a tényezővel többé-kevésbé mindig számol, és számol vele minden agrártermeléssel foglalkozó ország kormánya is. Az már más kérdés, hogy Szlovákiában a végrehajtó és törvényhozó hatalom már jó egy évtizede nem érdemben kezeli az ágazat gondjait, és sokan azzal utasítják vissza az agrártermelők követeléseit, hogy a támogatások révén csak pazarolja az adófizetők pénzét. Mintha az illetékesek még mindig nem akarnák észrevenni, hogy az Európai Unióban az állam nagyon is törődik a mezőgazdasági termelés ésszerű és áttekinthető támogatásával. így képesek termelésük korszerűsítésére, aminek köszönhetően még a szárazság okozta káraik sem olyan nagyok, mint azokban a szlovákiai mezőgazdasági üzemekben, amelyek földjén az elavult kombájnok után abból a kevésből is sokkal több szem marad a tarlón... JEGYZET A bíró és a zsurnaliszta JUHASZ KATALIN A múlt hét csütörtökén úgy éreztem magam, mint nyolcadikban a matekórán, amikor nem volt kész a leckém, ráadásul pisilnem is kellett, de persze meg se mertem moccanni. A Majsky-ügyben döntő kerületi bíró ugyanis olyan hangulatot teremtett a tárgyaláson, mintha a teremben helyet foglaló újságírók is a vádlottak padján csücsülnének. Külön köszöntött bennünket, ez még hagyján, megértem már ilyet szüreti mulatságokon és tárlatnyitókon, ám ahogy telt az idő, egyre több intő felhívást címzett a zsurnalisztákhoz, például személyes biztonsága érdekében nevének elhallgatását kérte. Szerinte a törvény értelmében erre joga van, mint ahogy megtilthatja a tárgyalóteremben a fotózást és kikapcsoltathatja a tévékamerákat. Élt is ezzel a lehetőséggel, hangsúlyozva hogy ha a lapokban mégis talál képeket, beperli a lesifotósokat. „Az újságírók nem nyomozók, nem is bűnügyi szakértők, és a Majský-úgyben sokan közülük túllépték hatáskörüket. Tűrhetetlen, hogy nekik köszönhetően az igazságszolgáltatást indokolatlan támadások érik, többek közt a legfelsőbb politikai körökből. Ha ez így megy tovább, lépéseket kell tennünk saját védelmünk érdekében” - konstatálta a bíró, és jól tette, mert én mindaddig nem is tudatosítottam, mekkora veszélyt jelentek rá nézve. A kollégám még rosszabbul járt, őt magához intette, mert gyanús lett a diktafonja. „Véletlenül nincs benne kamera?” - tette fel a kérdést a bíró, elméletben feltalálva a beépített kamerás diktafont. Kollégám elmagyarázta, hogy a pislogó sárga fény csak a felvétel-funkciót jelzi, és minden ilyen szerkezeten megtalálható. Ezen a ponton még a vádat képviselő kerületi ügyész is kajánul elmosolyodott. Aztán a bíró távollétében durván leteremtett egy „ide-oda szaladgáló” riporternőt, aki kiosont a teremből. Végül pedig két rágógumizó újságírót „vádolt meg” azzal, hogy nem tisztelik eléggé a Szlovák Köztársaságot. Szóval kabaré volt a javából, mintha maga a tárgyalt ügy nem lenne éppen eléggé burleszk-szerű. Még szerencse, hogy én megúsztam dorgálás és fekete pont nélkül... TALLÓZÓ EL PAÍS Irak egyre inkább lidérces álommá válik az Egyesült Államok számára; Washington képes volt gyorsan megnyerni Irakban a háborút, de nem képes gyorsan biztosítani a tartós békét - írta hétfői kommentáijá- ban az El País baloldali liberális spanyol lap. A spanyol hírmagyarázó kiemeli: az Irakban állomásozó amerikaiak és britek már annyi katonát vesztettek a békében, mint amennyit korábban a háborúban, és semmi jele, hogy szűnnének a megszálló erők elleni támadások. George Bush elnök vonakodik további amerikai katonákat küldeni a már Irakban állomásozó 150 ezres állomány erősítésére, hiszen már így is eléggé megcsappant a népszerűsége. A spanyol lap szerint Bush ezért növeli a nyomást az európaiakra, hogy „segítsenek elmosogatni Irakban a rossz amerikai konyha piszkos tányérjait“. - Veszélyes közállapotok várnak Irakban az európai csapatokra, de hasznos lehet szerepük a megbékélés és a helyi államigazgatás kiépítése szempontjából. Közép-Európában a történelem tudományával szemben újra politikai elvárásokat hangoztatnak Lesznek valamikor EU-konform történelmi tankönyvek? Rendesebb politikusok és közéleti ambíciótól fűtött történészek álma, hogy hamarosan egyeztetik a nemzeti történelmek oktatására szolgáló tankönyveket, amelyek ekként megfelelhetnek az Európai Unió elvárásainak. E. FEHÉR PÁL Természetesen az előítéletektől, a téves adatoktól, az egymásra szórt rágalmakkal telített legendáktól humanista kötelesség megtisztítani a tudományt éppen úgy, mint a tankönyveket. Nem is annyira új ez az igény: jóval a rendszerváltás előtt is működtek olyan szakemberekből és állami tisztviselőkből összeállított vegyes bizottságok, amelyeknek ilyesfajta feladata lett volna. Az akkori szabály a legtöbbször úgy hangzott, hogy jobb hallgatni a „szennyesről”, mint a nemzetek között az évszázadok során keletkezett konfliktusokat felemlegetni. Csupán azt a kuriózus, de - szerencsére - végrehajtatlan maradt rendelkezést említeném meg itt csaknem fél évszázad távolából, amikor „csehszlovák szakértők” (ugyan kik lehettek e derék emberek?) kifogásolták és a magyar félnek kihagyásra javasolták a Toldiból a cseh vitéz legyőzetésének jelenetét, mivel Toldi győzelme állítólag sértette a Csehszlovák Szocialista Köztáraság állampolgárainak önérzetét, egyszersmind a proletár internacionalizmust. Ezt a gyakorlatot, persze, régen elfelejtették: a vadhajtásokat is, meg azt is, ami hasznos volt, ahogyan ez már lenni szokott. Újabban már az Európai Unió valóban létező elvárásait illik emlegetni és az örökös példa: lám, a francia-német kapcsolatokban müyen sikeresen sikerült alig fél évszázad alatt a nacionalizmus mérgét kölcsönösen semlegesíteni. Az egyik legjobb cseh történész, a Píemysl-dinasztia uralkodásának alapos szakértője, Dušan Tŕeštík azonban a prágai Lidové novinyban nemrég közzétett esszéjében kételkedik, hogy Közép-Európában ez a brüsszeli modell egyáltalán alkalmazható. Tŕeštík szerint még a francia-német közös törekvés is, hogy a történelem ne sértsen mai nemzeti érzéseket, mellőzi az angol-francia, illetve az angol-német közös múltat. Ugyanakkor „teljesen mellőzi Közép-Európa történelmi valóságát és a történelem indikálta érzékenységeket mind a szuverenitás, mind a biztonság területén, amelyek súlyos sebek következményei voltak”. Tŕeštík arra is céloz, hogy a francia-német múltban nem létezett alá- és fölérendeltségi viszony, a tankönyvegyeztetés két nagyhatalom versengését érintette,’ amely egészen más hatalmi viszonyokra utal, mint a közép-európai nemzetek históriája, amelyben - sajnos, ám való - az „uralkodó”, vagy „uralkodásra termett” népek kategóriája egyáltalán nem volt ismereden, és sokak tudatából még ma sem tűntek el olyan fogalmak, mint például a „Kárpátmedencei vezető hatalom” már ré- ges-régen nem létező fenyegetése. A cseh tudós eszmefuttatásának lényege, hogy a történelem tudományával (közvetíenül pedig a tankönyvekkel, mint a tudás megszerzésének alapjával) szemben újra politikai elvárásokat hangoztatnak. Ha korábban - mondjuk - Moszkvából érkezett, most Brüsszelből hallatszik az óhaj. A történészek most szakértőként szerepelhetnek azokban az úgynevezett történeti vitákban, amelyekben azok a politikusok a hangadók, akik céljaik eléréséhez szükségesnek vélik a múlt - vélekedésük szerint - őket igazoló dokumentumait is felvonultami. Tŕeštík álláspontja: „semmi nem igazolja jobban ezt a tényt, mint a racionálisan magya- rázhataüan divat: évtizedek óta a világ mazochista módon bocsánatot kér a történelemért. Mindenki bocsánatot kér mindenért: az amerikai elnök a rabszolgaságért, a katolikus egyház az inkvizícióért, Franciaország az algériai háborúért... Ezzel a bocsánatkérő kortárs nemzeti vagy társadalmi közösségek önazonosítása a történelmi bűnök, a társadalmi vétkek alapján történik. A nemzeteket, vagy más társadalmi közösségeket nem a dicső győzelmek, hanem a szégyenteljes bűnök kapcsolják össze. Áz a törekvés, hogy valamiféle páneurópai bocsánatkérésre lenne szükség a második világháború és következményei miatt, amely az európai parlament napirendjén szerepel, az Európai Unió alapját a közös bűnben és nem a győzelemben látja.” Nem is kétséges, hogy Dušan Tŕeštík indulata mögött a Beneš- dekrétumok okán feléledt, valójában azonban sokkalta régebbi cseh-német vitát találhatjuk meg. Tŕeštík szerint a történelmi bűnök alól senkit nem lehet felmenteni, sem a győzteseket, sem a veszteseket, de azért nem feledhető - és a történetírás objektivitását sérti -, ha Sértette a „csehszlovák önérzetet”, hogy Toldi legyőzte a cseh vitézt. egy-egy háború, az adott esetben a második világháború kirobbanásának okait feledésre ítélik és relativi- zálják a fasizmus fölött aratott győzelem jelentőségét, amely végeredményben lehetővé tette az új európai közszellem formálódását, a megosztott Európa helyett egy közös Európa-haza formálását. A gond nem csupán a cseh-német kapcsolatok problémája. Nemrég a Duna Tévé Gömbös Gyuláról közvetített portréfilmet a „Vitatott személyiségek” című, egyébként többnyire sikeres sorozatában. Arról a Gömbös Gyula miniszterelnökről van szó, aki az európai államférfiak közül az elsők között vizitált az éppen hatalomra került Hitlernél és vita tárgya lehet, hogy Hitler (Führer), vagy Mussolini (Duce) nyomán szólíttatta magát saját pártjában „Vezérnek”. A müncheni látogatás magyarázata az volt a tévéfilmben, hogy Gömbös voltaképpen gróf Bethlen István külpolitikáját folytatta ezzel, hiszen mindketten Németországnál kerestek támogatást a trianoni békeszerződés esetleges revíziójához. Csakhogy Bethlen a weimari Németország, tehát egy polgári demokrata állam szövetségét kereste, Hitlert pedig a kezdet kezdetétől utálta, Gömbös viszont a nácik segítségében reménykedett és a totális állam képe sem volt idegen tőle, és ki tudja mi várt volna Magyarországra, ha betegsége és korai, 1936-os halála nem akadályozza tervei megvalósítását. Hogyan lehetníhát közös nevezőre hozni, mondjuk, Gömböst és az ellene elszántan küzdő, még következetesen demokrata Benešt, akit ebben az időben, konkrétan 1935-ben még a magyar pártok is támogattak, amikor Masaryk utódjának megválasztották? Persze, ez a Beneš még nem fogalmazott német- és magyarellenes dekrétumokat, de még nem volt második világháború sem... A politika mindig jelen van a történetírásban, ha tagadják művelői, ha bevallják ezt. AXX. század egyik legjelentősebb történetfilozófusa, a bécsi származású, s ezért a közép-európai viszonyok iránt különösen érzékeny Karl J. Popper fogalmazta meg: „Nem lehet anélkül történelmet írni, hogy állást ne foglalnánk a társadalom, a politika és az erkölcsök alapkérdéseit illetően”. A politika, természetesen, rendelhet konfliktusmentes történetírást, de ez éppen annyira támadható lesz tudományos hitel szempontjából, mint a gyűlöletbeszéd. Természetesen, nem kétséges, hogy a békülés és a közös európai megértési nyelv kívánatosabb. A gyűlöletnyelv elutasítandó. De talán nem a történelemhez kellene kötni a békés európai együttélés szándékát. Az EU-kon- form történelmi tankönyv - enyhén szólva - támadható lesz, ha egyáltalán megszületik. A tények utólagos megváltoztathatóságát kell elutasítani és természetesen megérteni: nem a múlt a legfontosabb tényező életünkben, ha erről egyetlen percre sem feledkezhetünk meg, hanem saSzándékosan hagyták nyitva azt a kérdést, mi legyen, ha egy vagy több tagország nem erősíti meg az alkotmányt, bár azt igyekeztek mindenki számára elfogadhatóvá tenni Giscard ď Estaing az európai alkotmány kockázatairól MTI-BESZÁMOLÓ Valéry Giscard ď Estaing, az első európai alkotmányos szerződés tervezetét kidolgozó konvent elnöke az amerikai The Wall Streeet Journal európai kiadásában (WSJE) megjelent interjújában kifejtette, hogy szándékosan hagyták nyitva azt a kérdést, mi legyen, ha egy vagy több tagország nem erősíti meg az alkotmányt. Tisztában van azzal, hogy van több olyan tagország, amely az európai rendszer peremén helyezkedik el, nincs mélyen beágyazódva az unióba, de a maga részéről reméli, hogy a kormányközi értekezleten mégsem fogják szétszedni a konvent tervezetének kompromisszumait. Hangsúlyozta, hogy a szerkesztés során elmentek addig a határig, amíg a reformokat még bármely tagország képes elviselni. Az alkotmány ratifikálásának elmulasztásával járó kockázatról Giscard így beszélt: „Tegyük fel, hogy 22 ország elfogadja az alkotmányt, három nem. Ez nem jogi, hanem politikai kérdést vet fel. Ha a 22 ország az EU összné- pesség legalább 85 százalékát képviseli és ha politikai vezetőik kimondják, hogy az alkotmány ezzel el van fogadva, problémák lesznek a többi hárommal. Akkor fel kell tenni nekik a kérdést, meg akarnak-e maradni az unióban. Természetesen, ha valamelyik nagy ország utasítja el, akkor más helyzet áll elő. Akkor megbukott az alkotmány. De ez az eshetőség teljesen valószínűtlen.” Giscard kezdeményezésére felmérést készítettek arról, akarják-e a tagországokban az emberek a közös kül- és védelmi politikát. A többség mindenütt akarja, csak Angliában utasították el csekély többséggel a közös külpolitikát. Az angol bizalmatlanság eloszlatása végett helyettesítette a „szövetségi“ szót a „közösségivel“, de franciául a két szó közjogilag ugyanazt jelenti. Ami pedig Éurópa keresztény gyökereinek az alkotmányban való rögzítését illeti, elmondta, ő és családja hívő katolikus, minden vasárnap szentmisét hallgat. Mint francia katolikus, híve azonban a vallás és a közélet elválasztásának. Úgy véli, a kérdés legjobb megközelítése a történeti leírás volt, kezdve a görög és római örökséggel, a vallási értékeken át a felvilágosodásig. Itt meg van említve a vallás és az időbeli egyezésből világos, hogy a kereszténységre utal. A szöveg szerinte messzebb megy e téren, mint bármely más előző.- Apjuk, ne mindig az áremeléseken dörmögj, hanem azt nézd meg, hogy hol lesznek akciók! (Lehoczki István rajza)
