Új Szó, 2003. július (56. évfolyam, 150-175. szám)
2003-07-01 / 150. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JÚLIUS 1. ■■■■Hi KOMMENTÁR MMM Milyen úton az EU-ba? PÁKOZDI GERTRÚD Közhely, hogy visszafejlődik az a térség, ahová csak zötyögős, keskeny utakon lehet eljutni. Elriasztja a turistát, a beruházóról nem is beszélve. Az útépítési programokról döntő politikusaink is tisztában vannak ezzel, így nem véletlen, hogy a szlovák kormány autópálya-építési programjának formálódása során éles vita bontakozott ki az északi vonal teljes megépítése mellett kardoskodók és a déli, olcsóbban kivitelezhető gyorsforgalmi út építését szorgalmazók között. A kormánynak az ANO javaslatára - úgy tűnik - sikerült olyan kompromisszumos megoldást találnia, amellyel mindkét tábor legalább részben elégedett lehet. Azzal, hogy a kormány meghatározta az északi autópálya és főképp az MKP által szorgalmazott, Dél-Szlovákiát átszelő gyorsforgalmi utak építésére szánt pénzek elosztásának kulcsát, körvonalazódni látszik a déli térségek gazdasági felemelkedésének esélye is. Persze, már e tekintetben is jelentkeztek tamáskodók, akik szerint a kormány rosz- szul döntött. Vannak, akik attól tartanak, hogy a déli útvonalak majdani felhasználtsága nem lesz olyan nagy, hogy megtérüljön a beruházók pénzé, miközben az állam garanciát vállal a hitelek rendszeres törlesztésére. Valószínű, hogy a költségvetésből, EU-alapokból és - minden jel szerint - külföldi magántőkéből is finanszírozandó útépítési program megszületésével aligha zárul le az autópályák kivitelezése körüli vita. A politikusoknak, törvényhozóknak ugyanis előbb-utóbb el kell dönteniük, mennyit fizet majd a gépkocsi-tulajdonos az uniós követelményeknek is megfelelő utak használatáért. Mert a jó útnak mindenütt megvan az ára. Ttidjuk, az EU arra törekszik, hogy 2006-2008- ban már egységesítse az autópályadíj-fizetést. Ha Szlovákiának el kellene fogadnia az unióban egyelőre csak kilátásba helyezett egységes autópálya-használati díjat, valószínű, hogy autósaink zöme továbbra is a „kertek alatti” utakon közlekedne. Az unióban 0,2-3 eurós kilométerenkénti pályadíjakat emlegetnek. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi szlovákiai átlagjövedelmeket véve figyelembe még az alsó határ is elriasztaná a hazai közlekedők többségét. Hiszen mai árfolyamon a 0,2 euró 8,80 koronának felel meg. Ami 100 km-re csaknem egy ezres lenne. Egyelőre csak reménykedhetünk, hogy sikeres lesz az EU-hoz csatlakozó visegrádi négyek nyomásgyakorlása a náluknál lényegesen tehetősebb tagországokra, és a lehető legalacsonyabbra, az euró ezrelékére szorítják majd le az autópályadíjakat. Olyanra, hogy ne csak az autópályák építésébe beszálló beruházóknak legyen ez jó üzlet, hanem az utak majdani használóinak is. Mert ha ez nem sikerülne, az átlagjövedelmek pedig maradnának a mostani szinten, félő, hogy a megépült új, komfortos utak kihasználtsága északon és délen egyaránt gyenge lenne ahhoz, hogy a pályadíjakból legalább részben fedezzék az esedékes törlesztéseket. A hiányzó különbözetet mindenképpen az államnak, tehát az adófizetőnek kell majd állnia... Egyelőre csak remélhető, hogy a tamáskodókat évek múltával meggyőzi a jobb utaknak is köszönhető gazdasági fejlődés. JEGYZET E-mail a börtönből SZABÓ GERGELY „Anyukám, cseszd meg, eszem- fakanalam megáll! Ne haragudjál, édes, hogy ilyen későn ír a te uracskád a sittről, tudom, jól felhúztad az agyad, talán a kicsikéknek is azt mondod, látjátok, apátok mire vitte. Nyugodjál meg, édes, apuci jó helyen van. Igaz, már ledolgoztam a seggem, de nem is baj, marha rendes hely ez a sitt. Mondta is a szomszédom, a Laja, hogy ide nem akárki kerül ám be, ha csak a véres pajszert találják meg nálam, biztos valami kaki helyre visznek, de szerencsére sikerült rám bizonyítani azt a lövöldözést, emlékszel, frankó dolog volt az a szerb haverokkal. A Laja még heccel is, mert őt csak egy sima bérgyilkosság miatt ültették le, oszt mégis ide került. Ja, jó, hogy eszembe jut, mondd meg az ügyvédnek, ha fellebbezni mer, kitekerem a golyóit. Ha találkozol az államügyésszel, azt üzenem neki, szívesen látom egy kis sétagaloppra idebenn. De persze csak szar... szasza... no, szóval szalsza-tánctanfo- lyam után, mert addig nem érek rá. Délelőtt szoliba járok, utána masszázst is lehet kérni. De ez utóbbit nem éri meg, könnyen visszajön belőlem a kaja, reggelire ugyanis mindig teletömöm magam kaviáros palacsintával, miközben az écsbiót nézem a szobában. Ezt az ímélt is csak most, az esti akciófilm után tudom megírni, most hoztak új számítógépet, aszongya a Laja, ilyen gépek csak a belügyben vannak, mondom is neki, te lüké, ez az izé, intézmény, a bel- ügyhöz tartozik, különben is, fogja be a pofáját, ha valami kis közép-európai börtönbe akar kerülni, akkor tessék, lődözzön, gyilkoljon, raboljon otthon, de ha ide, akkor álljon össze a szerb haverokkal, az a menő, érted. Még írnék neked többet is, de szóltak, hogy most hoztak valami fejest, szintén a Balkánról.” FIGYELŐ LE FIGARO Az Európában élő hét-kilenc mü- lió roma a kontinens leggyorsabban változó és legsérülékenyebb kisebbsége, ami megköveteli, hogy a földrész kormányai sürgősséggel foglakozzanak helyzetükkel, az ugyanis meghatározóan alakítja az egyre bővülő Európai Unió politikáját - úja a magyar származású Soros György amerikai üzletember és James D. Wolfensohn, a Világbank elnöke a francia lapban. A mértékadó konzervatív lap véleményoldalán megjelent közös cikkben a témának szentelt budapesti konferencia kapcsán teszik fel a kérdést: miért kell segíteni a romákat? írásukban emlékeztetnek: a romák voltak a kelet- és közép-európai rendszerváltás nagy vesztesei, őket rakták elsőként az utcára, és az elmúlt évtizedben nem sikerült visszakerülniük a munkaerőpiacra, egyrészt alacsony ké- pezettségük, másrészt a mindenüttjelen levő diszkrimináció miatt. Megállapítják, hogy még a legvirágzóbh EU-tagjelölt középeurópai államokban sem lehet összemérni a romák helyzetét a lakosság más rétegeivel, a körükben mért szegénység tízszer magasabb, mint a legrosszabb helyzetű nem roma lakosoké. Példának hozzák fel, hogy 2000-ben a bulgáriai és romániai cigányok 80 százaléka napi 4,3 dollárból élt, a bulgáriai nem romák 37 százaléka, a romániaiak 30 százaléka volt ezen az életszínvonalon. A szerzők minősítése szerint „gazdag” Magyarországon a romák 40 százaléka tartja fenn magát e küszöb alatti jövedelemből, miközben a nem roma magyar lakosságnak 7 százaléka kénytelen ilyen alacsony színvonalon élni. TALLÓZÓ PRAVDA Akinek elég pénze van Szlovákiában, akár várat is vásárolhat magának, s nem is akármilyet, derül ki a napilap egyik cikkéből. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal egyelőre nyolcvan várat, várromot vagy kastélyt vett fel az eladható műemlékek listájára. Nagyon sok olyan épület vagy rom van, amelyen a jelenlegi tulajdonosa hajlandó lenne szimbolikus áron, esetleg ingyen is túladni azzal a feltétellel, hogy az új tulajdonos felújítja, mégis sok épületnek így sem síké-, rül új gazdát találni. Tipikus példa erre a véglesi vár, melyet a község egy koronáért árul, de az új tulajdonostól legalább 100 millió koronás épületfelújítást vár. A legtöbb. eladásra váró vár és kastély az ország keleti részén van, Pozsony 120 km-es körzetében már minden el- adhatón túladtak az önkormányzatok és a korábbi tulajdonosok. Sikertörténetnek mondható a lip- tóújvári várkastély eladása, melyre 2001-ben került sor. Az új tulajdonosa Dagmar Machová vállalkozó, aki nyolcmillió koronát fizetett érte, s azóta már több millió koronát ölt a felújításba. John F. Montgomery „csak" történelmi dokumentumokat gyártott, ugyanis jelentéseinek nem volt jelentőségük Tej gyárosból - amerikai követ Minél több úgynevezett vagy valóban titkos diplomáciai iratot ismerhetünk meg - több évtizedes késéssel annál jogosultabban támad fel bennünk a kétely: ugyan mire kellettek a diplomaták, ha a döntésre jogosított politikusok egyáltalán nem vagy alig figyeltek jelzéseikre? E. FEHÉR PÁL Friss a példa: nemrég látott napvilágot egy magyar történész, Frank Tibor könyve Roosevelt követe Budapesten címmel, amely John F. Montgomery bizalmas iratait, beszélgetéseiről készített feljegyzéseit dolgozta fel. Montgomery nem volt hivatásos diplomata, hanem - amint ez az Egyesült Államokban szokásos - az elnök választási hadjáratában való részvételét jutalmazták a követi poszttal. (Az USA csak a Kádár-rendszerrel fenntartott kapcsolatainak rendezése után emelte budapesti képviseletét nagykövetségi rangra, 1934 és 1941 között Montgomerynek a szerényebb követi címmel kellett beérnie). Montgomery egyébként a tejiparban szerezte vagyonát, a politikában, kivált pedig a külpolitikában műkedvelő volt, viszont vagy eredendő tehetsége vagy jól felkészült munkatársai okán ügyesen mozgott Magyarországon. Különös tekintettel arra, hogy az Egyesült Államoknak a két világháború között még közel sem volt olyan külpolitikai súlya sem a világban, sem Európában, mint a második világháború után vagy napjainkban. Mellőzni vagy félvállról venni, persze, nem lehetett, de az bizonyos, hogy német, olasz, angol, sőt még lengyel kollégája is előkelőbb helyet foglalt el a Dísz tér (az akkori magyar külügyminisztériumot nevezték így épülete után) protokollján. Jellemző, hogy a diplomáciai életben ugyancsak alaposan jártas, sőt eredetileg hivatásos diplomata, 1941-ben pedig már - és sajnos - Magyarország miniszterelnöke, Bárdossy László még egészen különös eljárást is megengedhetőnek vélt Montgomery utódjával szemben. Amikor ugyanis kiderült a budapesti német követtel való megbeszélése után, hogy Hitler nem elégszik meg, ha a magyarok csupán a diplomáciai kapcsolatokat szakítják meg az USA-val, mint ezt ő hivatalosan közölte, hanem ragaszkodnak a hadüzenethez, akkor a hadiállapot beálltát telefonon (!) közölte az amerikai követtel. Egyébként még idetartozik, hogy Montgomery politikai vonzalmairól sokat elárult az a tény, hogy a háború után, amikor kiderült, hogy sem a szovjetek, sem nyugati szövetségeseik nem tekintik háborús bűnösnek Horthy Miklóst és a volt kormányzó Portugáliába költözhetett valóban pénztelen emigránsként, akkor Montgomery rendszeres anyagi támogatást nyújtott neki, éppenséggel zsidó származású magyar iparbárókkal (Kornfeld Móric, Weiss Fülöp) közösködve. Talán éppen Horthy valóban következetes baloldal-ellenességét honorálandó, ami a hidegháború első szakaszában, természetesen, igen értékes tőke volt. Montgomeryt - ez magától értetődik - leginkább a magyar-német kapcsolatok alakulása érdekelte. Különös tekintettel arra, hogy világosan látta: a magyar politikacsinálás vezérelve a trianoni békeszerződés revíziója és ezt csak Hitler, illetve Mussolini támogatásával képesek megvalósítani. A budapesti lengyel követ 1939 márciusában mondta neki: „Gyakorlatilag minden magyar meg van győződve, hogy Németország elveszíti a következő háborút, de annyira megszállottjai egykori területeik visszaszerzésének, hogy ha ezzel kecsegtetik őket, mindjárt félredobnak minden óvatosságot.” Ezt a beszélgetést az első bécsi döntés után jegyezte fel az amerikai követ, aki akkor már pontosan tudta, hogy az újra Magyarországhoz tartozó területeken mekkora nosztalgia tapasztalható a volt Csehszlovákia viszonyai iránt, elsősorban a Horthy-adminisztrá- ció feudális stílusú és durva fellépése miatt. Különben ez nem volt, nem lehetett meglepő Montgomery számára. Hiszen ő ismerte azt a „szigorúan titkos” magyar kormányzati dokumentumot, amely 1935-ben készült. „A magyar kormány - jelentette akkor Washingtonba a főnökeinek - felmérést készítetett Csehszlovákia egyes, többségében magyarok által lakott vidékein, és ebből az derül ki, hogy csak a kisebbség szavazna a Magyarországhoz való visszatérés mellett....” A „hajdani magyar alattvalók” - ekként nevezi Montgomery a szlovákiai magyarokat - azért nem akarnak Magyarországhoz tartozni, mert jobban élnek, valamint azért, mert „Magyarországon nincsen titkos szavazás”, Még arról is elfeledkezett, hogy az USA mégiscsak nagyhatalom. azaz hiányzik a demokrácia. A demokráciát azonban Horthyék Montgomery szerint sem tartották különösebben fontosnak, ellenkezőleg: meglehetősen ügyetlenül éppen Montgomerynek próbálták bizonygatni, hogy a demokrácia nem igazán jó uralkodási forma. Ilyen otrombaságokra azonban a magyar politikai elitnek csak elvakultan nácibarát képviselői ragadtatták magukat, mint például gróf Csáky István külügyminiszter, aki a területi revíziók mámorában még arról is elfeledkezett, hogy az USA mégiscsak nagyhatalom, Magyarország pedig még az ő vágyai szerint is legfeljebb a Duna-me- dencében számíthat középhatalmi státusra. Gróf Bethlen István azonban, noha a magyarság úgynevezett Duna-medencei vezető szerepét szintén fontosnak tartotta, a helyzetet összehasonlíthatatlanul józanabbul mérte fel. A második bécsi döntés Észak-Erdélyről határozott, és a volt miniszterelnök, Bethlen egyáltalán nem mellesleg erdélyi és földbirtokos, tehát anyagilag is előnyös lehetett számára a német-olasz döntőbíróság határozata, szükségesnek tartotta közölni az amerikai követtel: Hitlerék „adományának elfogadása nem más, mint honfitársai elárulása”, és „semmit nem lett volna szabad csinálni, amíg véget nem ér a háború, amikor sor kerülhetett volna a végleges rendezésre”. Bethlen ugyanis azt az álláspontot képviselte, amely végül sajnálatos igazolást nyert: „A megállapodást csak az egyik hadviselő féllel kötötték meg, ha végül is a másik fél győz, könnyen újra mindent elveszíthetnek.” Ez a józanság azonban nem csupán a negyvenes évek elején nem volt jellemző az akkori magyar uralkodó rétegre, hanem jóval korábban sem. Hory András, a kor egyik legtapasztaltabb magyar diplomatája jegyezte fel emlékirataiban, hogy amikor bukaresti állomáshelyéről áthelyezték Belgrád- ba követnek, kötelező kihallgatáson jelentkezett a kormányzónál, aki a következőket közölte, mintegy útmutatásként a diplomatával: „Ha békés eszközökkel nem sikerül az erdélyi kérdést megoldanunk, hát majd megoldjuk másként. A nemzeti hadsereget minden beavatkozás és ellenőrzés dacára igenis ki fogom építeni, és a románokat bele fogom szorítani a Fekete-tengerbe.” A volt kormányzó még megélhette, hogy a román hadsereg 1919 után 1945-ben is megérkezett Budapestre, a magyar katonák pedig legfeljebb csak hadifogolyként látták meg a Fekete-tengert. A pénzcsinálta diplomata jól megismerte az akkori Magyarországot. Tudjuk: jól is jelentett feletteseinek. John F. Montgomery sem tudta, hogy „csak” történelmi dokumentumokat gyárt, mert jelentéseinek sem főnökeire, sem az akkori magyar politikára semmilyen hatása nem volt. VISSZHANG Ad: Nagymegyeren az ombudsman, Új Szó, június 11-12. Nem történt csalás Az Új Szó 2003. június 11-én megjelent cikkében és egy nappal később megjelent riportjában (Oda megy az ombudsman, ahova hívják őt) tájékoztatott Pavel Kandráč emberjogi biztos nagymegyeri látogatásáról. A riporter Dobis László véleménye alapján arról tájékoztatja az olvasót, hogy a Szlovák Földalap a Gagarin utca mögötti kiskertek eladása során megsértette a 64/1997-es számú, kerttelepek tulajdonjogát rendező törvényt azzal, hogy a kiskerteket a törvényben megszabottnál magasabb áron, négyzetméterenként 12,10 helyett 24,20-ért adta el a kertészkedőknek. A cikk arról is beszámol, hogy az emberjogi biztos Dobis Lászlónak adott igazat, és hogy véleménye szerint is csalás történt. Azt a tanácsot adta Dobis úrnak, hogy tegyen feljelentést csalás gyanújával ismeretlen tettes ellen. Az újságcikkel kapcsolatban szeretném elmondani véleményemet, mert Nagymegyer lakosa és a Szlovák Földalap alkalmazottja vagyok, s az említett kiskertek eladását, az érvényes törvények megtartását személyesen felügyeltem. Az újságcikk, az ügynek szánt aprólékos részletezés révén, olyan benyomást keltett bennem és talán más olvasóban is, hogy a földalap csaló, és nem veszi figyelembe az emberek törvényben garantált jogait. Az ügynek szánt terjedelem alapján az újságolvasó az esetre úgy tekinthet, mint Nagymegyer legfontosabb problémájára. Kijelenthetem, hogy Dobis László követelése teljesen alaptalan, semmilyen törvénytelenség vagy csalás vele szemben nem történt. Az ő lépéseit, a törvények félremagyarázását saját érdekében, nem lehet tisztességesnek nevezni. Feljelentés ismeretlen tettes ellen csalás elkövetése miatt is csak kibúvó a feljelentéssel járó felelősség alól. A Szlovák Földalap ismert és bejegyzett jogi személy; ellene Dobis úr egyenes úton is indíthat eljárást. Csicsai Károly Nagymegyer- így hűsölök egy kicsit a nagy melegben és az óriási hajtásban, mert az áremelés előtt még mindenki sok sört akar inni! (Peter Gossányi rajza)
