Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)
2003-06-27 / 147. szám, péntek
DUNA-VÖLGYI SZELLEMI FIGYELŐ 2003. június 27., péntek 3. évfolyam, 14. szám A várt hazai források nem nyíltak meg, mert a politikai elit ahelyett, hogy segítené a független értelmiségi csoportok munkáját, ellehetetleníti őket Nyitott Európáért Díj 2003-ban A méltatok és a kitüntetettek. Balról jobbra: Hushegyi Gábor, Bartusz György, Zeman László és Fazekas József (Vlado Kmeť felvétele) hunčIk Péter idei könyvhéten két, eddig kiadatlan Márai Sándor-mű került az üzletekbe. Az egyik írók, költők, irodalom, a másik pedig Kedves Tibor! címmel Márai Sándor és Simányi Tibor levelezését tartalmazza az 1969-1989 közötti időszakból. Ez utóbbi kötetben írja Márai, valamikor a hetvenes évek elején Tibor barátjának, hogy „hiszek a napfelkeltében, abban, hogy Kelet-Európa népei egy napon visz- szatérnek Európába...” Az idei díjátadásra történelmi időszakban kerül sor, bár mi, e kor megélői talán nem is tudatosítjuk magunkban az esemény súlyát. Hiszen alig egy hónappal azután osztjuk ki a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díját, hogy lezajlott országunkban az a nagyon fontos népszavazás, mely végérvényesen rendelkezett arról, hogy Szlovákia Magyarországgal, Csehországgal, Lengyelországgal és a többi tagjelölt országgal együtt visszakerülhet Európába. Ha erre a díjátadásra egy múlt század eleji bécsi vagy pesti operett fináléjában kerülne sor, akkor a primadonna egy pezsgőspohárral a kezében elénekelné a fülbemászó melódiát, és a kórus vidáman zümmögne valamit a dicsőséges gróf Európa és a szegény falusi virágáruslány, Mittelke boldog egymásra találásáról. Mi pedig boldogan tapsolhatnánk, lám, nem volt hiábavaló az eddigi izgalom, az epekedő szerelmesek legyűrtek minden ellenállást, és ezután már boldogan élnek, amíg csak el nem kezdődik egy újabb operett-előadás. És hogy továbbra is az operett világánál maradjunk, a Márai Sándor Alapítvány hoppmestere bejelenthetné, hogy ezzel vége a mókának, nincs több Nyitott Európáért Díj, nincs több feladat, a nagy előadás sikerült, mindenki hazamehet aludni. Hogy egy ilyen komoly aktus, mint a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díjának átadása kapcsán miért éppen operetthasonlatokkal éltem, talán magyarázatra szorul. Az operett az a műfaj, mely köny- nyed, fülbemászó dallamokkal dolgozva, a valóságot végtelenül leegyszerűsítve lett népszerű a XDC. században, és ezt a népszerűségét egy évszázadon át megtartotta. Hiába, az emberek szeretik a dallamos, könnyen reprodukálható zenét, és utálják a komplikált világlátást, vagyis a valóságot. Es ezt a végtelenségig szimplifikált képet rajzolták fel előttünk a politikusok szerte Közép-Kelet-Európá- ban, amikor a népszavazásokat megelőző kampányok során arról beszéltek, hogy mi sohasem kerültünk ki Európából, mindig részei voltunk a vén kontinensnek. Nos, ebben nem vagyok olyan biztos. Mert az a negyvenöt év, melyet egy diametrálisan eltérő társadalmi rendszerben éltünk le, bizony, nagy hatással volt személyiségünkre, gondolkodásunkra és viselkedésünkre. Két generációnyi időt éltünk le úgy, hogy tiltva volt nekünk - idézem Márai Sándort - „Európa legmélyebb értelme, a személyes kételkedés szabadsága”. Az a kétely volt megtiltva, amelyik nem megsemmisíteni akar, hanem felismerni és felmutatni a meglevő rosszat, mely minden fejlődés és haladás előfeltétele, az a kétely, mely Húsz Jánost, Giordano Brúnót, Galileit, Kopernikuszt és Bolyait jellemezte egykor. Sajnálatos módon Közép-Kelet-Európa államainak visszatérését Európához az elmúlt másfél évtizedben az emberek többsége szinte kizárólagosan politikai és gazdasági szempontból mérlegelte. Az árucikkek szabad áramlása, a gazdasági helyzet javulása, a jóléti társadalom megteremtése volt az a mézesmadzag, mely köré a politikai színezetű kampányok fő mondanivalóját felfűzték. Erről beszéltek a politikusok, ezt sugallta a sajtó, mert ezt szerette volna hallani az operett-előadás után sóhajtozó átlagpolgár. Mondjuk ki világosan: az elmúlt tizenöt év során, amikor a visszatérésünkről beszéltünk, szinte mindvégig a politikusok és kalmárok Európájára gondoltunk. A kolbászból font kerítések és a mindenre kiterjedő jogok Európája járt az eszünkben. Szophoklész, Shakespeare, Kant, Spinoza, Moliére, Thomas Mann, Freud, Bartók, Márai Európájáról nem esett szó a csatlakozási tárgyalások során. A szellem Európáját senki sem használta mézesmadzagként a kampánybeszédek során. Pedig a kérdés most valóban az, hogy hat évtized távoliét után képesek leszünk-e szellemileg is csatlakozni Európához. És kérem Önöket, hogy ezt a kérdést ne egy unatkozó vagy sértett entel- lektüel piszkálódásaként értelmezzék. Ezt a kérdést egy olyan értelmiségi teszi fel, aki az elmúlt évek során valamit már megtapasztalt a pragmatikus Nyugat életviteléből, aki kezdi megismerni az olyan fogalmakat, mint a kölcsönös előnyök, az egymásrautaltság stb. És ennek ismeretében kérdezem, mi lesz a mi apportunk, tőkénk, a mi hozományunk az Európával történő újraegyesülésünk alkalmából? A kiegyensúlyozott és jól működő gazdaságunk? A fejlett jogi rendszerünk? A stabil politikai szerkezetünk? Aligha. Nekünk elsősorban a szellemi tőkénkre, az alkotó, autonóm értelmiségünkre kell támaszkodnunk. Ennek a társadalmi rétegnek kellett volna az elmúlt tizenöt év során, illetve kell a közeljövőben megteremtenie a működéséhez elengedhetetlenül szükséges előfeltételeket. Mert enélkül a réteg nélkül olyanok leszünk Európában, mint a degenerált Bóni gróf az ismert operettben. Szó- rakoztatóak, jópofák, de végeredményben szánalmasak és nevetségesek. Azért beszélek ilyen sokat erről a témáról, mert meggyőződésem, hogy az elmúlt másfél évtizedben nem sokat tettünk ezért az ügyért, és így egy féloldalas, deformált társadalom képe kezd kialakulni Közép-Ke- let-Európában, ahol az igazi demokrácia helyett korporativ demokrácia alakult ki, ahol az értelmiségi nem találja helyét, és folyamatos alkotómunka helyett a társadalom perifériáján kénytelen működni. Erős értelmiségi réteg nélkül a csadakozá- sunkból csalatkozás és csatlóskodás lesz csak. Erre ráfizetnek majd politikusaink, üzletembereink és Közép- Kelet-Európa minden társadalma is. Vegyük komolyan ezt a dolgot, mert az idő ellenünk dolgozik. És az idő egyet jelent a szocializációval, melynek hatására térségünkben is egyre gyakrabban találkozhatunk olyan értelmiségiekkel, akik már megpróbálnak alkalmazkodni az új helyzethez, és egyszerre akarnak lenni próféták és talpnyalók. Ha az uralkodó elitek továbbra sem engedik lehetőséghez jutni a független értelmiségieket, akkor egyre több próféta talpnyaló fog működni majd köztünk, aztán néhány év múlva már csak a talpnyalók maradnak. De akkor ki mondja majd meg, hogy hol van észak, merre van nyugat, hogy mi a jó, és a kevésbé fontos? Valaki majd biztosan megmondja nekünk, de azok nem mi leszünk, és akkor - még egyszer kimondom - a csatlakozókból csatlósok leszünk. A feladatot nekünk kell megoldanunk, Európa, a Nyugat nem lesz olyan önzeden, hogy ebben is segítségünkre legyen. Emlékszem, az 1998-as választások után az egyik ismert nyugati támogatónk fellélegzett, és azt mondta: No, akkor sikerült, most már ti vagytok a hatalmon, és a többi a ti dolgotok. És e gondolat szellemében egyre több európai és nyugati segélyforrás apadt el az utóbbi öt esztendőben. Mivel az eddigi külföldi támogatóink úgy gondolták, hogy a hatalomra került, európai orientáltságú politikai elit tudni fogja, mi a kötelessége a saját, alkotó értelmiségével, polgári csoportosulásaival kapcsolatban. Ám a valóságban az történt, hogy egyre több értelmiségi került a perifériára, egyre több intézmény, polgári kezdeményezés jutott kétségbeejtő helyzetbe, mert a várt hazai források nem nyíltak meg, mert a politikai elit ahelyett, hogy segítené a függeden értelmiségi csoportok munkáját, ellehetetíeníti őket. Sajnos, ilyen helyzetbe került a Márai Sándor Alapítvány is, amely tizenhárom éves fennállása során több mint kilencmillió korona értékben adott ösztöndíjakat, segítséget a rászoruló fiataloknak, diákoknak és értelmiségieknek, és több mint tizenötmillió korona értékben szervezett tanfolyamokat, tréningeket, továbbképzéseket a szlovákiai értelmiségiek, helyi véleményformálók számára. Most, hogy az 1998-as nyugati támogatónk szavait idézzem, már a mieink vannak hatalmon, a Márai Sándor Alapítvány is azok közé az intézmények közé került, melyek a tisztességes visszavonulás lehetőségeit keresik. Az idei díjátadás viszont ennek éppen az ellenkezőjéről akar szólni: utolsó erőnkből is szeretnénk támogatni a szellem, az alkotó embertípus képviselőit, és ezzel is kiállni Márai Sándor életfelfogása mellett. Márai a Sértődöttek előszavában ezt írja: „Európában születtem, tehát hős vagyok.” Nekünk viszont már elegünk van a hősieskedésből. Európában élünk, teremtő módon kételkedni, vagyis alkotni akarunk. Gratulálok az idei Nyitott Európáért Díj kitüntetettjeinek! Az irodalomtudós, nyelvész és egyetemi oktató Zeman László helye és szerepe „Akinek a szöveg a hitvallása" FAZEKAS JÓZSEF irodalmi mű kutatása, értelmezése egyidős magával az irodalommal. Ha csak az elmúlt évszázad irodalom- és nyelvtudományi eredményeit vesszük szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy az egyes irányzatok vagy iskolák gyökeresen szakítottak az irodalmi művek interpretálásának hagyományos módszereivel. Az egységesen „strukturalista” jelzővel illetett irodalom- és nyelvtudományi iskolák közül is kiemelkedik a Prágai Iskola. Ez olyan irodalomelméleti-esztétikai rendszert alakított ki, amely feladja az irodalom immanens szemléletét, s az irodalmi művet saját belső fejlődése, törvényei és külső, társadalmi impulzusok metszéspontjába helyezi el, másrészt a formális elemzéstől tovább lép a jelentés elemzése felé. Mindez kiegészülve a későbbi irodalom- és nyelvtudomány, köztük a František Miko neve által fémjelzett ún. nyitrai iskola eredményeivel, az irodalmi mű leírásának olyan modelljét nyújtja, amely ösztönzőleg hat a további kutatásokra, illetve jól hasznosítható az irodalomkutatásban. Zeman László munkássága egyértelműen ebbe a sorba illeszthető be, tehát joggal tarthatjuk őt a Prágai Iskola, illetve az ezt folytató nyitrai iskola eredményei kiemelkedő magyar értelmezőjének, magyar irodalmi anyagra történő alkalmazójának, s František Miko Az epikától a líráig című kötetének fordítójaként a funkcionális stilisztika magyar nyelvű fogalom-, illetve termi- nológiai-nevezéktani rendszer megalapozójának. Zeman László irodalomtudományi és nyelvészeti szemléletmódját e két tudományágazat kapcsolata, egybefoglalása határozza meg, a filológiának és az „universitas” fogalomnak a múltban mint természetes egységnek az értelmében. Rákos Péter írja, hogy Zeman László „az irodalom és nyelv határán vetette meg lábát”, s ugyanezt ismétli meg szinte utolsó üzenetként az Auerbach Mimézis című könyvének második cseh nyelvű kiadása alkalmából rendezett ankéten, amikor Auerbach művének lehetséges folytatói között a Miko által vezetett nyitrai iskolát említi, majd így fogalmaz: „Az én személyes tippem ez irányú állhatatosságával és következetességével kitűnő Zeman László, akinek a szöveg a hitvallása.” „Évtizedeken át oktatta (nyelvre, stilisztikára, irodalomra) a pozsonyi egyetem magyar szakos hallgatóit, olyan mindvégig állhatatos és önmagához hű tartással, melyet a felületesek drákói szigorként, a hivatottak meg nem alkuvó igényességként érzékeltek - írja Zeman Lászlóról Rákos Péter, majd így folytatja: - Zeman tanár úr ablakából messzire látni: otthonos a magyar, a szlovák, a cseh tudományosságban és az azokon túliakban is... De a »sugárzó központ«, ahonnan ilyen messzire tekintget, kezdettől mindvégig szülővárosa, Eperjes, a »háromnyelvű város«, ahonnan gyökerestül sem lehetne őt kitépni. Igen, Eperjes, és persze tágabban az a keleti (vagy északkeleti) szűkebb pátria, amelyben benne foglaltatik Kassa és a Tátra, Sáros és Szepes: ezeknek tanúja és tudója, enyésző szellemüknek borongó krónikása. Pótolhatatlan színe szellemi életünknek, ha úgy tetszik: Kassától Prágáig.” Zeman Lászlót 2000-ben a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád elnöki aranyéremmel tüntette ki, 2001-ben pedig a már említett Mi- ko-kötet fordításáért a Szlovák Irodalmi Alap Madách-díját nyerte el. Zeman László irodalomtudományi, nyelvészeti és legújabban művelődéstörténeti munkásságának, valamint több évtizedes egyetemi oktatói tevékenységének fényében joggal hiszem, hogy a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díja méltó kezekbe került. (Részlet az elhangzott laudációból) HUSHEGYI GÁBOR I ianni Vattimo Különbségek, konfliktusok, kulturális minimaliz- mus tanulmányának kulcsfontosságú gon- I dolata jutott eszembe, amikor a Márai Sándor Alapítvány felkért Bartusz György képzőművész, egyetemi tanár méltatására annak alkalmából, hogy a tisztelt kuratórium őt jutalmazza idén a Nyitott Európáért Díjjal a képzőművészet kategóriában. Miért éppen Vattimo? Mert ritkán adatik meg ez az alkalom, hogy az elméletben kifejtett nagyszerű és követésre méltó gondolat - ebben az esetben a közösségeken belüli megkülönböztethetőség- hez való jog - egy konkrét helyszínen, konkrét közegben megvalósulhat. Az elmúlt másfél évtized leforgása alatt mindössze egy-két esetben történt meg, hogy országos és nemzetközi rangú teljesítmény részesült hozzá méltó elismerésben a képző- művészeti szakmában. Az elmúlt másfél évtized azonban megtanított arra, hogy a „mindössze” is komoly jelentőséggel bír. Már nem azon töprengek, hogy miért csak másodszor vagy harmadszor adatott meg ez a megbecsülés a jelentős hazai magyar képzőművészeknek, már annak is örülök, hogy van egy szűk értelmiségi körünk és egy alapítványunk, amelyik meglátja és díjazza a magyarként országos és nemzetközi teljesítményeket produkáló képzőművészeket, akikből egyébként a korábbi évtizedekhez képest, egyre több van! Minden tiszteletem ezért a Márai Alapítványé, mert nélküle kultúránk megbecsülése továbbra is irodalomközpontú és provinciális maradna, azaz továbbra is az egyne- műsített, kisebbségi szemlélet kizá- rólagossága érvényesülne. Bartusz György művészete számomra elválaszthatatlan Jakoby Gyulától, mert személyében nevezhetjük meg azt az egyetlen magyar művészt, aki ezt a Jakoby-örökséget komolyan vette, annak 1960-as években elért alkotói csúcsát egy új csehszlovákiai művészeti közegben tovább érlelte. Bartusz György ugyanis úgy magyar művész (Cseh) Szlovákiában, hogy egy pillanatig sem kérdés számára a nemzetiség és az egyetemesség művészetben való megnyilvánulása. Pályája kezdetétől jelen van a prágai, pozsonyi és nemzetközi művészeti életben, a 60- as évek második felétől aktív szereplője és formálója a hazai művészeti történéseknek. Részt vett a mára mítosszá vált 1968-as DANUVIUS fiatal művészek biennáléján, 1967-től 1971-ig, betiltásáig tagja volt a két háború közötti korszak reduktivista irányzatait követő Konkretisták Klubjának. Csehszlovákiában az elsők között (1973-76) alkalmazta a számítógépes tervezést, mint a képzőművészeti kézírás modernista kiiktatásának egyik módszerét. A 60- as évek közepétől akcióművészettel is foglalkozik, s ehhez társul erőteljes konceptualizmusa. A 90-es években résztvevője volt az építészeti és képzőművészeti velencei biennálé- nak. Bartusz azonban a művészeti felsőoktatásban is jelentős szerepet vállalt, a rendszerváltást követően többek közt az ő tevékenysége révén sikerült megváltoztatni és nemzetközi rangra emelni a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolát, 1999-től pedig a kassai felsőfokú művészeti intézmény irányítója. Személyében a társadalom és világ dolgairól mélyen gondolkodó embert is tisztelnünk kell, aki meggyőződésének hangot is ad. Ebben is fenntartja magának a Vattimo által megfogalmazott megkülönböztethe- tőséghez való jogot, amikor társaival együtt háború ellen tiltakozik. De ugyanerről a tőről fakadt 1997-es kezdeményezése, az ÁTHIDALÁS közép-európai képzőművészeti szimpózium is, amely az akkor még csonka Mária Valéria híd felépítéséért tette meg az első lépést a művészet eszközeivel. (Részlet az elhangzott laüdációból) í Bartusz György a művészeti felsőoktatásban is jelentős szerepet vállalt A Jakoby-örökség folytatója
