Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)

2003-06-27 / 147. szám, péntek

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 27. KOMMENTÁR Kisebbségi ki mit tud TÓTH MIHÁLY Strasbourgban zátonyra futott a kedvezménytörvény hajója. Keressük, aki idejében és hatékonyan figyelmeztethetett volna az előre kiszámít­ható következményekre. Könnyű kitalálni, mi állt volna a figyelmezte­tésben, ha valamelyik nyugati fővárosban fogalmazzák meg. Arra hív­ták volna fel Pozsony és Budapest figyelmét, hogy óvakodni kell min­den olyan lépéstől, amely konfliktust idézhet elő. Csakhogy tudjuk, kontinensünk szerencsésebb részén nincs olyan demokratikus politi­kai erő, amely az általános megállapításokon túl hajlandó lenne rá­menősen állást foglalni, ha szomszédos országok vitájáról van szó.' Persze, nem olyan „vitára” gondolok, mint amilyen, mondjuk, a szer- bek és a horvátok között dúlt úgy tíz éve... Elméletben elképzelhető lett volna, hogy a kisebbségi magyar közösségekben felmérik, hol, mi­lyen jellegű segítséget várnak el Magyarországtól. Ez azonban csupán elméleti lehetőség. De megalapozottan feltételezhető, hogy a dél-szlo­vákiai magyarok jelentős része ugyanazt válaszolja a kedvezménytör­vény kapcsán felmerülő vitákra, amit a nyugati metropolisokból is szüntelenül üzengetnek Pozsonyba és Budapestre: egy ilyen gesztus ne legyen konfliktusforrás. Akár zseniálisnak, akár középszerűnek, akár harmatgyengének minősíti az ember az MKP megnyilvánulásait, mindenképpen be kell ismerni, hogy a kedvezménytörvény által kivál­tott konfliktus megelőzéséért minden más tényezőnél többet tehetett volna. Többet, mint az USA, az EU és a NATO konfliktuskezelési szak­emberei együttvéve. Szlovákia minden magyar nemzetiségű állampol­gára fel tudta mérni, mert e téren évtizedes tapasztalatokkal rendelke­zik, hogy a szlovák közvélemény többsége hogyan reagál egy-egy „ma­gyar akcióra”. Közhely, hogy a kedvezménytörvény eredeti szövege a Fidesz „kampányplakátjára” íródott. Dőreség lett volna azt várni, hogy a magyarországi politikai viszonyok között majd az akkor ellenzéki MSZP figyelmeztet a buktatókra. Ezekre szervezetten, megkerülhetet­len és helyszíni tapasztalatokkal rendelkező politikai erőként csak az MKP figyelmeztethetett volna. Lehet, hogy figyelmeztetett, de ezt ezer évre titkosították. Fikcióvá válhat, hogy egy kisebbségi pártnak egyenlő távolságot kell tartania a magyarországi politikai erőktől. Ezt már csak azért is érdemes lenne átgondolni, mert a Fidesz eddig még minden szövetségesét áteresztette „húsdarálóján”. Tegyük fel, hogy legközelebb győzedelmeskedik. Ha érdeke úgy kívánja, mint annyi szövetségeséből, az MKP-ból is fasírtot csinál. JEGYZET Az emlékezés méltósága SZÁSZI ZOLTÁN Két embernyi magas akácok nőtték körbe. Megroggyantak a támpillérek, vedlik a vakolat, nincs egyetlen ablakán se üveg. Egy csavarhúzóval is kinyitható olcsó lakat fityeg egy agyonhasz­nált vaspánton. Ennyi védi, véde­né az illetéktelen behatolóktól. Aki építette, már nem bír kijárni hozzá, hogy a hűs árnyú diófa koronáján átzuhanó sugarakból koszorút fonjon, és ráhelyezze azt a tőkéken duzzadó fürtökre. Kicsinyke ház, kicsinyke pincé­vel, négy és félárnyi területen foghíjasán és elvadulva megma­radt tramini és olaszrizling tö­vekkel. A házikót körbenőtték az akácok, a szomszéd telekről nap­jában át-átszóló szomszéd jó fél évtizede már csak egy másik vi­lágból szólongathatná, hogy gye­re már, Barnuskám, igyunk egy jó pohár fehéret a tiédből, aztán meg egy jó pohár veresei az enyémből. Akkor tört el benne is valami. Még egyszer volt szüret azután, azóta fél kéz, fél láb úgy lóg rajta mint a rongy, a szélütés nyoma soha el nem múlik már. Pedig de kimenne még. Azt a kis- demizson törkölyt is ki kéne már ásni, amit a ház sarkában rejtett el. Ha lagzira nem kellett, majd jó lesz temetésre. Nem kell a szőlő, istenem, nem kell a szőlő a saját fiának se, s ez a sóhaj ezer­szer kiszakad belőle. Most meg el akaiják adni. Nem bírja művelni senld se. A földet, azt, amiért az ő apja annyit robotolt, a kis há­zat, amelyet hétvégeken talics­kán két kilométerről felhozott pár zsák mészből, téglából és ce­mentből rakott össze. Azt mond­ják a fiatalok, annyi munkáért, amit kint dolgoznának, ezer liter bort lehetne venni a szupermar­ketben, ha mai órabérre átszá­mítják. Lehetni lehet, de nem sa­ját bort! Nem azt a fényes, ked­ves, illatos traminit, azt a sa- vanykás, emberes rizlinget, ame­lyet ő csinált. Még van húsz liter belőle. Ha elfogy, nincs tovább értelme. Pancsot nem iszik, dol­gozni nem tud, minek már így az egész. Meg kéne halni, mielőtt elfogy, mielőtt eladják a telket. Legalább nem látná, hogyan té­pik ki az évtizedeken át gondo­san kezelt tőkéket, hogyan verik szét a házikót. FIGYELŐ MAGYAR SZÓ Medgyessy Péter miniszterelnök szerint a kormány kitart a ked­vezménytörvény eredeti célja mellett, de a magyar diplomácia az erélyes fellépést nem azonosít­ja az álláspontok vak, rugalmat­lan képviseletével, s arra törek­szik, hogy értelmes kompromisz- szumok szülessenek. A miniszter- elnök az újvidéki Magyar Szó cí­mű lapnak adott interjújában megismétli, hogy felelősséget érez a határon túli magyarok sor­sa iránt. A kormány kitart a ked­vezménytörvény eredeti célja mellett, s arra törekedett, hogy a módosítások ne szűkítsék, inkább bővítsék a kedvezmények körét. Medgyessy rámutat, hogy Buda­pest hosszú, több lépcsős és is­métlődő tárgyalásokat folytatott. A magyar diplomácia az erélyes fellépést nem azonosítja az állás­pontok vak, rugalmatlan képvise­letével. Arra törekszik, hogy ér­telmes kompromisszumok szüles­senek. A kormány az előkészítő munka nyomán terjesztette mó­dosítójavaslatait a Magyar Állan­dó Értekezlet (Máért) májusi ülé­se elé. Kulcsfontosságú szem­pontnak azt tekintette, hogy a módosításokat a határon túli ma­gyarok elfogadják. „Ez megtör­tént, ugyanakkor sajnálatosnak tartjuk, hogy ebben a kérdésben nem sikerült teljes egységet elérni a Máért-ülésen. Mégis a határon túli szervezetek döntő többsége a kormányjavaslataival egyetér­tett” - mutat rá Medgyessy Péter. NÉPÚJSÁG A nemzetpolitika nem a kedvez­ménytörvény módosításakor, ha­nem eredeti változatának elfo­gadásakor torpant meg - hangsú­lyozta a Marosvásárhelyen meg­jelenő magyar lap. Főszerkesztője úgy véli, hogy „a merész, kuru- cos, csak azért is” nemzetpolitika a realitásokkal nem számolva diktátumszerűen próbált „eret­nek” elveket a környező orszá­gokra, Európára erőszakolni. TALLÓZÓ RZECZPOSPOUTA A visegrádi miniszterelnökök szer­dai szlovákiai csúcstalálkozójukon egyetértettek abban, hogy a csoport az EU keretében is működjön együtt, de nem sikerült közös álláspontot ki­dolgozniuk a további együttműkö­dés formáira - írta a Rzeczpospolita. A négy ország egységét egy közös ál­lásfoglalás lett volna hivatott de­monstrálni, amelyben a tagországok a múlt heti szaloniki EU-csúcson be­mutatott alkotmányos szerződés ter­vezetéről mondtak volna egyeztetett véleményt. Végül nem született kö­zös állásfoglalás. A csúcstalálkozóról hiányzott a szabadságát töltő Medgyessy Péter, akit Kovács László külügyminiszter helyettesített. A saj­tó spekulációi szerint - írta a lengyel tudósító - a magyar miniszterelnök távollétének valódi oka azonban a magyar-szlovák kapcsolatokban fel­merült új keletű feszültség volt. A magyar kedvezménytörvény módo­sításáról van szó, amelyet a magyar parlament az EU elvárásaihoz igazí­tott, a pozsonyi kormány viszont to­vábbra is kitart amellett, hogy a jog­szabály beavatkozást jelent a szlo­vák belügyekbe. Az együttműködés korlátái és lehetőségei; az ellentéteket a lehető legbékésebb eszközökkel kell kezelni Nagy kínai-indiai közeledés Az indiai miniszterelnök kí­nai látogatásának legna­gyobb eredménye maga a lá­togatás puszta ténye. Az elmúlt évtizedben ugyanis a két ázsiai nagyhatalom kö­zött nem volt ilyen magas szintű találkozó, ami már önmagában is jelzi Peking és Újdelhi viszonyának bo­nyolultságát. ONDREJCSÁK RÓBERT A miniszterelnöki látogatásnak ezenkívül természetesen voltak konkrétabb eredményei is, elsősor­ban az a megállapodás, amelynek alapján India elismeri a Tibet feletti kínai fennhatóságot, Kína viszont azt, hogy Sikkim - egy 1975-ben In­diához csatolt himalájai hercegség, amely azonban gyakorlatilag már azelőtt is indiai fennhatóság alatt volt - India része. A két nagyhata­lom viszonyát az elmúlt évtizedek­ben számtalan probléma árnyékolta be. Ezek közül a legfontosabb, amelyből szinte az összes többi leve­zethető, hogy kölcsönösen stratégiai konkurensnek tekintették egymást, és érdekeiket ellentétesen definiál­ták szinte minden érintett térségben (lásd például Délkelet-Ázsiát). En­nek következtében a hidegháború idején a két ország más-más tábor­hoz tartozott. India, bár hivatalosan az el nem kötelezett országok egyik vezető hatalma volt, inkább a Szov­jetunióval tartott fenn szorosabb kapcsolatokat, gazdasági és nem utolsósorban katonai téren is (az in­diai fegyveres erők felszerelése dön­tő mértékben a Szovjetunióból, il­letve Oroszországból származik). Ezzel szemben Kína a hetvenes évek elejétől már egyértelműen szovjetel­lenes külpolitikát folytatott, az USA- val de facto szövetségben (érdemes megjegyezni, hogy az indiai nukleá­ris fegyverarzenál létrehozása egy­értelműen a kínai atomfegyverre adott válasz volt - India, az általá­nos vélekedéssel ellentétben nem az elmúlt évtizedben vált nukleáris ha­talommá: az első indiai atomrob­bantás 1974-ben történt). Ebből az antagonizmusból pedig már szinte egyenesen következik, hogy - mivel Pakisztán gyakorlatilag a két ország 1947-es létrejötte óta India legfőbb regionális ellenfelévé vált - az amerikai-kínai szövetséget kiegé­szítette Pakisztán. A pakisztá­ni-kínai együttműködés nyilvánva­lóan India-ellenes éllel jött létre: er­re utal az együttműködés jellege is, amelyben nem gazdasági tényezők dominálnak (sőt, nem is igazán van­nak jelen), hanem például a rakéta­technológia vagy a nukleáris koope­ráció. Következő feszültségforrás az volt, hogy India mindig is megkér­dőjelezte Kína jogát Tibet ellenőrzé­sére, sőt, miután a dalai láma elme­nekült Tibetből az ellenállás leveré­se után, India nyújtott számára me­nedéket - máig. Ä hidegháború fe­kete-fehér látásmódja azonban a je­lenlegi helyzetben radikálisan meg­változott: a hatalmi viszonyok sok­kal bonyolultabbak lettek, egy-egy országot már nem lehet csak annak alapján értékelni, hogy Moszkvát vagy Washingtont tekinti-e legfőbb szövetségesének. Minden ország helyzetét ületően két tényező hatása nőtt meg: az egyik az Egyesült Álla­mok súlyának megnövekedése, do­mináns hatalmi helyzete, a másik, ezzel párhuzamos folyamat pedig - amely az előzővel összehasonlítva paradoxnak tűnhet - az egyes regio­nális hatalmi központok befolyásá­nak folyamatos növekedése. Az USA domináns pozíciója szinte automati­kusan közelíti egymáshoz a többi hatalmat, ami természetesen szin­tén relatív, hiszen például India és Kína esetében Washington szoro­sabb kapcsolatokat ápol mindkettő­jükkel külön-külön, mint Peking és Újdelhi egymás között (hasonló a helyzet például az „orosz-kínai stra­tégiai partnerséggel”). Kína és India közeledése viszont nem elsősorban az Egyesült Államok dominanciájá­val magyarázható, hanem azzal, hogy a nyílt ellenségeskedés, rivali­zálás nem szolgálta egyikük érdeke­it sem. Fontos az is, hogy India pozí­ciója az elmúlt két évben jelentősen megerősödött, elsősorban annak köszönhetően, hogy fokozatosan kezd az USA stratégiai partnerévé válni Dél-Ázsiában, és a Közép-Ázsi- ával kapcsolatos problémákkal kap­csolatban és fekvésének köszönhe­tően az amerikaiak számára kulcs- fontosságúvá lett a terrorizmus elle­ni harcban is. Ennek következtében Kína már egyre kevésbé ignorálhatja délnyugati szomszédját, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy mindkét hatalom túl erős ahhoz, Az ellenségeskedés, rivalizálás nem szolgálta egyikük érdekeit sem. hogy érdekeit figyelmen kívül hagy­ják, ezért egyikük sem képes domi­náns pozícióra szert tenni saját szé­lesebb környezetében a másik aka­rata, érdekei ellenére. Mindez azon­ban nem jelenti azt, hogy- a javulás ellenére - Kína és India kapcsolatai­ban valami forradalmi változás tör­tént volna. Arra pedig, hogy valami­féle stratégiai partnerség alakulhat ki közöttük, gyakorlatilag nincs semmi esély. A közöttük fennálló el­lentét lényegén semmit nem változ­tat a jelenlegi közeledés, amely sok­kal inkább csak a standard kapcso­latok létrehozását jelenti két rivális nagyhatalom között. Leegyszerűsít­ve, attól még India és Kína egymás riválisa marad, hogy vezetői tár­gyalnak. Márpedig potenciális konfliktusos terület van elég Peking és Újdelhi között. Mivel mindketten egy szélesebben értelmezett regio­nális nagyhatalmi státusra törek­szenek és mivel a befolyásuk alatt tartani kívánt régiók sok esetben azonosak - földrajzi közelségükből adódóan -, természetszerűleg van­nak olyan térségek, amelyekben ér­dekeik gyökeresen ellentétesek. Kí­na hivatalosan is deklarálta, hogy két évtizeden belül két óceán - ter­mészetesen a Csendes- és az Indiai­óceán - hatalma kíván lenni, ami­nek nélkülözhetetlen feltétele a Dél-Kínai-tenger, Délkelet-Ázsia, a Malakkai-szoros és Szingapúr felet­ti kínai ellenőrzés. Az Indiai-óceán­ra való kínai behatolás fontos lépé­se a Burmával létrehozott szövet­ség, aminek köszönhetően Peking tengeri támaszpontot szerzett a tér­ségben. Újdelhi legfontosabb jövő­beli kihívása, hogy képes legyen ki­terjeszteni befolyását az Indiai-óce­án térségére. Az indiai szubkonti­nens biztonságának alapjai lénye­gében nem sokat különböztek az­óta, hogy India a Brit Birodalom ré­sze volt. Az indiai brit uralom kul­csait az Indiai-óceán feletti uralom, a brit befolyás az Adentől Szingapú­rig terjedő térségben, valamint az északi határok biztonsága jelentet­te. India ezekben a nyomokban ha­ladva hasonlóképpen próbálja meg befolyásolni Afganisztán fejlődését és pacifikálni Pakisztánt, a régió legjelentősebb haditengerészetét hozta létre, és intenzív külpolitikát folytat különösen Délkelet-Ázsia irányában (ez utóbbi kétségkívül egyre aktívabb lesz). A felsoroltak­ból nyilvánvaló: ha nem változnak meg radikálisan valamelyik fél kül­politikai és biztonságpolitikai prio­ritásai, érdekei - erre gyakorlatilag nincs esély -, akkor az elkövetkező évtizedekben komoly problémákra lehet számítani Kína és India között elsősorban Délkelet-Ázsiával, de Közép-Ázsiával kapcsolatban is (ehhez pedig még hozzá kell szá­molni a speciális pakisztáni ténye­zőt). A mostani közeledés remélhe­tőleg megteremti annak feltételeit, hogy Kína és India ezekeket az el­lentéteket a lehető legbékésebb eszközökkel kezelje. DOKUMENTUM A pozsonyi kormány tegnap az alábbi nyilatkozatot fogadta el a Magyar Köztársaság Országgyű­lése által a határon túl élő magya­rok jogállásáról szóló törvény 2003. június 23-án elfogadott módosításával kapcsolatban: A Szlovák Köztársaság kormánya általában nem szokott nyilatkozni más országok jogszabályairól. A státustörvény azonban azért más, mivel a mi polgárainkat, a mi or­szágunk területén érinti. A magyar kormány és az Országgyűlés nem vette figyelembe Szlovákia ellen­vetéseit a törvénnyel kapcsolat­ban. A kormány tudomásul veszi, hogy a módosítás eltávolított né­hány olyan részt, mely ellen ko­rábban az érintett országok és az európai intézmények is tiltakoz­tak. Ezzel párhuzamosan viszont továbbra is fenntartja azt az állás­pontját, hogy a törvény a módosí­tott formájában is tartalmaz exter- ritoriális elemeket, és etnikai ala­pon diszkriminál. A szlovák kor­mány nem kíván Magyarországgal sem most, sem a későbbiekben kétoldalú egyezményt kötni a stá­tustörvény alkalmazásáról. Ez az álláspont a nemzetközi jogra tá­maszkodik, és összhangban van a- Szlovák Köztársaság Nemzeti Ta­nácsának 2002. február 7-én elfo­gadott nyilatkozatával. A kormány üdvözli Magyarország törekvését, mellyel segíteni kíván Szlovákia magyar nemzetiségű lakosságának abban, hogy erősödjön kulturális és nyelvi identitása. A kormány­nak nem az a célja, hogy meggá­tolja az ilyen irányú segítséget. Ké­szen áll arra, hogy a szlovák­magyar alapszerződés keretében egyezzen meg Magyarországgal ar­ról, milyen módon támogassák az érintett oktatási intézményeket, de más, a határon túl élő kisebbsége­ket érintő támogatásokról is haj­landó tárgyalni. Az üyen jellegű egyezményeket az európai intéz­mények is támogatják. Ä szlovák kormány felszólítja a magyar kor­mányt, hogy ne alkalmazza a tör­vénynek azokat a részeit, melyek a Szlovák Köztársaság területén fej­tenék ki hatásukat. Ezzel elérnék, hogy Szlovákiának nem kellene egyoldalú ellenlépésekkel reagál­nia a törvényre. A kormány meg van győződve arról, hogy azokat a célokat, melyeket Magyarország egyoldalú lépésekkel akar elérni, a jószomszédi együttműködés alap­ján a két ország közösen sokkal stabilabban és az állampolgárok számára legalább olyan hatásosan tudná megvalósítani. Ezért a to­vábbi kétoldalú tárgyalásokat eb­ben a témában a külügyminisztéri­umra bízza. A kormány hisz abban, hogy ez az út vezet a megoldáshoz, mely annak az Európai Uniónak az értékein és módszerein alapszik, melybe mindkét ország igyekszik.- Én megmondtam. Ha elveszed a lányom, még bírságra sem lesz pénzed. (Peter Gossányi rajzaj

Next

/
Thumbnails
Contents