Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)

2003-06-21 / 142. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 21. Családi kör Várandós és kismamák figyelmébe: a szoptatás az anya és gyermeke számára mély lélektani kapocs is egyben Az anyatej felülmúlhatatlan PÉTERFI SZONYA ^ „Igyekszem szoptatni gyerekeimet, tudatosítom, mennyire fontos nekik az anyatej. Számomra a meghitt együtt- lét jelent mérhetetlen boldogságot - vallja Lévárdy Annamária a hármas ikrek boldog édesanyja. De mert három gyermek táplálásához kevés a teje, kénytelen korszerű tápszert is vásárolni. (Somogyi Tibor felvétele) Egészségügyi Vi­lágszervezet (WHO) azt java­solja, hogy a gyer­mek hat hónapos koráig kizárólag anyatejet kapjon, egyéves korig a táplálék túlnyomórészt anyatej le­gyen, helyi élelmiszerekkel kiegé­szítve. A szoptatás időszaka a gyer­mek kétéves koráig, vagy annál to­vább is tarthat. Sajnos, Szlovákiá­ban a WHO ajánlásai csak csekély mértékben érvényesülnek. Noha 2000-ben a kórházat elhagyó kisma­mák 93,5 százaléka szoptatta gyer­mekét, a négy hónapos csecsemők csupán 44,5 százaléka, a hat hóna­posaknak pedig csak 30 százaléka kapott anyatejet - annak ellenére, hogy az anyatejjel a baba a legjobb indítást kapja az életben. Nincs más olyan módja a csecsemőtáplálásnak, mely ennyire megbízhatóan segíte­né a gyermek egészségét, testi-lelki fejlődését. Tudatosítani kellene, hogy a szoptatott csecsemőknél ki­sebb arányban fordulnak elő légzési és emésztési betegségek, kevésbé hajlamosak az allergiákra, ekcé­mákra. Az anyatej élő anyag, amely összetételében és mennyiségében folyamatosan alkalmazkodik a gyer­mek igényéhez. A szoptatott gyer­meknek féléves koráig sem más fo­lyadékra, sem táplálékkiegészítésre nincs szüksége. Szomjoltásra a for­rázott tiszta víz a legalkalmasabb. A tápszerekkel ellentétben az anyatej speciális védelmet nyújt a gyermek környezetében megjelenő kóroko­zókkal szemben, és soha nem vált ki allergiás reakciót. A gyermek fejlet­len immunrendszere kétéves korig az anyatejben levő védőanyagok tá­mogatására szorul. Az anyatejben megtalálható életfontosságú vitami­nok és nyomelemek pedig jól hasz­nosulnak a baba szervezetében. A csak szoptatott csecsemők között szinte soha nem találni vérszegényt, ritkábbak és gyorsabb lefolyásúak a felső légúti és az emésztőrendszert érintő fertőző betegségek. A szopta­tás hosszú távú előnyökkel is jár: csökkenti egyes daganatos megbete­gedések, az inzulinfüggő cukorbe­tegség, a fogfejlődési rendellenessé­gek, egyes beszédhibák és az elhízás kialakulásának esélyét. MINDIG FRISS Az anya számára is előnyös, ha szop­tatja gyermekét. Mert kényelmes, egyszerű, nem igényel eszközöket. Az anyatej mindig rendelkezésre áll, megfelelő hőmérsékletű és steril. És nem árt tudatosítani: azok az anyák, akik tartósan szoptatnak, fokozot­tabb védelmet élveznek vérszegény­ség, mellrák, petefészekrák és csont- ritkulás ellen - magyarázza Dr. Ko­vács László professzor, a pozsonyi II. Egyetemi Gyermekklinika vezetője, majd a szoptatás lélektani előnyeit emeli ki. Mert a szoptatás az anyá­nak és a gyermeknek olyan élményt nyújt, amely az üvegből való táplá­lás során nehezen jöhet létre. Sajnos ennek ellenére viszonylag kevés az olyan anya és gyermek, akik zavar­talanul vagy kellő támogatás mellett élik át a szoptatás időszakát. Még ritkább az, hogy a teljes elválasztás csak akkor következik be, amikor a gyermek már maga is kinőtte szopás iránti igényét.- Tudjuk - hangsúlyozza a klinika­igazgató, -, hogy az asszonyok 98 százaléka képes lenne akár évekig is szoptatni, de ehhez a saját szándéka és önbizalma mellett gyakran szak­szerű segítségre is szükség van. CSECSEMÖTÁPSZEREK Természetesen az utóbbi évtizedek hatékony, a szoptatást joggal támo­gató világméretű egészségügyi programjai ellenére is a csecsemők egy része különböző okokból az élet első félévében nem anyatejet, ha­nem mesterséges táplálást, csecse­mőtápszert kap. E készítmények többsége ma már nagymértékben megközelíti az anyatej összetételét, nem azonos értékű azonban vele. Bár a tápszerek alapanyaga általá­ban tehéntej, anyatej hiányában mégsem maga a tehéntej, hanem az életkornak megfelelő anyatej-he- lyettesítő, az ún. „első tápszer’ je­lenti a választandó táplálási megol­dást - figyelmeztet Dr. Mária Krajčírová gyermek-gasztroente- rológus szakorvos. A hat hónapos kor után az addig szoptatott csecse­mő, illetve az első hetektől kezdve mindjárt tápszerrel etetett csecsemő esetében is választás elé kerül a szü­lő: melyik a legmegfelelőbb tejpor? -Atehéntejjel történő csecsemőtáp­lálási módszert a mai korszerű dietetikai és kórélettani ismeretek fényében nem javasolhatjuk. He­lyette világszerte elérhetővé váltak az ún. „elválasztási” („follow-on milk”) tápszerek, melyek átmenetet jelentenek a szoptatás (a korai, első tápszeres táplálás) és a szilárd éte­lek bevezetése között. A 4-9 hóna­pos kor között adható „második” tápszert az ennél idősebb korúak számára kifejlesztett „harmadik” tápszer, népszerű nevén , juniortej” követheti. Égyes országokban e táp­szerek adását 12-15 hónapos korig ajánlják, Szlovákiában a Gyermek- orvosok Társasága 3 éves korig java­solja használatukat. Bár a hazai gyógyszertárakban egyre bővül a választék, a hazai gyermekgyógyá­szok és gyermekszakorvosok három gyártó termékeit ajánlják: a Nestlé, a Nutricia és a Heinz tápszercsalá­dot. SEM TEHÉN-, SEM KECSKETEJ Az anyatej 1,05 g/100 ml fehérje- tartalmával szemben a tehéntejé háromszoros, 3,3g/100 ml. A ma­gas fehérjetartalom a még éretlen működésű csecsemőkori vese szá­mára fokozott megterhelést jelent. Az „elválasztási tápszerek” a te­héntejhez képest alacsonyabb, 1,8- 2,2g/100 ml mennyiségben tartal­maznak fehérjét. JÓ TUDNI ** Az újszülöttek és fiatal csecse­mők ellátásával foglalkozó gyer­mekorvosok, házi- és családorvo­sok elsődleges feladata az anyate­jes táplálás, a szoptatás előnyeinek hangsúlyozása, és e táplálási for­ma ajánlása az élet első hat hónap­jában. Az anyatejes táplálás helyett in­dokolt esetben a megfelelően adaptált csecsemőtápszer adása ajánlott. Tehéntej és tehéntejhígí­tás, netán kecsketej sem kiegészítő, sem elválasztási tápszerként nem alkalmas a csecsemők táplálására nemcsak az első életévben, hanem a hazai gyermekorvosok ajánlása szerint (több nemzetközi gyermek- gyógyászati szervezettel egyező­en) egészen hároméves korig. Az mindenki számára ismert volt, hogy az anyatej csodálatos, sem­mihez sem fogható táplálék a csecsemőknek. Van azonban egy olyan, nemrég felfedezett tulajdonsága is, amely méltán keltett köz­feltűnést orvosi körökben. Kiderült ugyanis, hogy az anyatej nem csupán a gyermekek számára lehet pótolhatatlan egészségmegőrző forrás. Az már rég tudott tény volt, hogy az anyai szervezet által a gyermek számára termelt táplálék a csecsemőknek kiváló védelmet nyújt számos fertőző betegség ellen, és meggátolja néhány rákfajta kialakulását is. Catharina Svanborg svéd doktornő azonban azt is felfedezte, hogy az anyatej laboratóriumi körülmények között el­pusztítja a daganatos sejteket. A svéd orvosnő hétéves kísérletezés után állítja: az anyatej az összes általa tesztelt daganatos szövetmin­tában eredményesen pusztította el a kóros sejtburjánzást. Svanborg doktornő egyébként lassan egy éve igyekszik bizonyítani igazát kol­légáinak, és kéri a kutatók segítségét eredményei visszaigazolásá­ban. (Forrás: www.iParenting.com ) SZÓ Ml SZÓ Példakép és cipőfűző M. CSEPÉCZ SZILVIA elmúlt hónapokban vagy kéttucat író-olvasó találko­zóra voltam hivatalos. Alap- és középiskolákban, könyvtárakban beszélgettem kisdiákokkal, nagyka­maszokkal. A legegyszerűbb forgatókönyv szerint egy rövid bemutatkozást követően ők kérdezgettek, én válaszolgattam. A legjobb az volt, amikor az „iro­dalom nyelve” mellett a világ dolgai is szóba kerültek, s ä legrosszabb, amikor az egyik tanító néni nem hagyta kérdezni a gyerekeket. Egysze­rűen „leföldelte” őket, valahogy úgy, hogy „Édes lányom, magyarázd meg, miért kérdeztél az író nénitől olyan butaságot, hogy nehéz-e ver­set írni!”... Az „édes lányom” - egy őzikeszemű barna kislány- elvörö­södött, megvonta a vállát, és többé meg sem szólalt. A harmadik ilyen „nevelő célzatú” közbeszólást követően síri csönd borult a teremre, pró­bálkozhattam bármivel. Mormogtam magamban egy sort, és a félolda­las találkozóra kivezényelt szegény kisdiákokon kívül csak azt sajnál­tam, hogy a kellemes tavaszi délelőttön lenge ruhában és szandálban vagyok. Kíváncsi lettem volna, mit szól a szépreményű tanító néni, ha egy „szalonképtelen írónő” köszöni meg némi éllel a párbeszéd nélküli beszélgetést... Előzőleg ugyanis egy alkalommal bakancsban és meleg, durva szövésű miniszoknyában mentem „találkozni”. Hideg volt, na. A könyvtárban harmincnégy (megszámoltam), különböző életkorú gye­rek, és két tanítónő várt. Mentegetőztek, hogy nem teljes osztályt hoz­tak, de úgy gondolták, jobb lesz, ha azok a gyerekek jönnek el, akik va­lóban érdeklődnek. Kiraktak az iskola aulájába egy hirdetést, s íme, az eredmény. Remek, emlékezetes délután volt. Olyan igazi beszélgetős. Az irodalomelméletet hamar letudtuk, még a nagyobb diákok is inkább afféléket kérdezgettek, hogy mi a véleményem a háborús készülődés­ről, a sajtószabadságról, a bioételekről, az internetről... És egészen ter­mészetes volt, hogy minderről ők is elmondják a saját véleményüket. A kicsik sem adták alább, egy szöszke, szemüveges legénykével szinte „körbejártuk magamat”: szoktam-e félni, unatkozni, veszekedni, hara­got tartani, jártam vagy elmennék-e nudistastrandra, melyik tulajdon­ságomat utálom a legjobban... S hogy ki a példaképem és miért. Ennél a kérdésnél Bálint - mert mellesleg elsőre mindenki bemutatkozott - megigazgatta a szemüvegét, és félreérthetedenül a bakancsomra bá­mult. Szép zöld cipőfűzőt vettem a Marten’s-ba, passzolt a szürke szőt­tes szoknyámhoz. De hogy mi köze ennek a példaképhez?! „Van, per­sze, van példaképem - feleltem -, nem is egy, hanem kettő. De aligha ismered - ismeritek őket.” Azért csak mondjam - biccentett Bálint nagy komolyan. És akkor elmondtam, hogy az egyik, a legeslegelső példaké­pemmel még gyerekkoromban ismerkedtem meg, s szinte nagyapám­ként tisztelem. Burián Lászlónak hívják, esperesplébános, és nagyon sokat tanultam tőle tisztességből, emberségből. Laci bácsi gyakorlatilag végigkísérte az eddigi életemet. Gyereklányként hittanórán ő oktatott a hit és szeretet tanára, később arra, hogy hogyan érdemes élni. Ő eske­tett össze a féijemmel, ő vigyázta a gyerekeim első lépéseit, s bár már nyolcvanéves, még ma is nyugodtan fordulhatok hozzá, ha gondom akad. A másik példaképem hasonlóan nagyszerű ember. Egy erdélyi származású pszichológus-írónő, Polcz Alaine-nek hívják. Csodálatos energiákkal bír, hosszú évek óta foglalkozik nagybeteg gyerekekkel, s még a legszomorúbb, legtorokszorítóbb helyzetekben is nyugalmat, de­rűs biztatást sugároz a környezetére. Nagy csönd lett a könyvtárterem­ben. A gyerekek egyébként sem zsivajogtak, türelmesen kivárták, míg valamelyikük kérdezett, vagy én beszéltem, de ez másféle csönd volt.- Gondolom, nem ilyesmit vártatok - szóltam. - Sajnos popsztár-példa­képekkel, vagy irodalmi hősökkel nem szolgálhatok. A sztárok egy má­sik vüágban élnek, regényalakokból pedig túlságosan is sok áll közel hozzám, nem szívesen választanék közülük.- És mi a véleménye a globalizációellenességről? - jött a meglepő kér­dés, ismét csak Bálinttól. Értetlenül ráztam meg a fejem. Micsoda vál­tás! Lehetséges, hogy nem hallották, amit elmondtam?! Azért persze - igaz, nagyon röviden -, de válaszoltam. Hogy szerintem különbséget kell tenni a békés tüntetők és a nagy konferenciák idején várost rombo­ló vandál csoportok között. S hogy úgy egyébként jómagam sem va­gyok a fene nagy globalizáció híve.- Tudtam! - rikkantotta a bakancsomra mutatva kisokos „kérdezőpart­nerem”, mire a teremben kitört a nevetés. Én meg ámultam: honnan le­het ilyesmit tudni?! Lehet. A cipőfűző színéből. A bakancs eleve gyanús, már fekete fűzővel is, habár olyat leginkább a viszonylag szelíd metálra- jongók viselnek. A piros cipőfűző a punkok és az anarchisták színe, a fe­hér a skinheadeké és a neonáciké, kéket pedig általában a rendőrelle­nes punkok fűznek a bakancsukba. Az egyetlen „pozitív” színű cipőfűző a zöld, a greenpeace-aktivisták és -pártolók, illetve a globalizáció ellenzőinek a színe. Hát, mindig tanul valamit az ember lánya... Békét hirdető példakép és zöld cipőfűző a bakancsban! A félreértések tisztá­zása, és az író-olvasó találkozó után hazafelé vonatozva tűnődve vizs- gálgattam a bakancsomat. Kicseréljem a fűzőt, vagy hagyjam?! Olyan szép ez a zöld... Végül is maradt, ahogy volt. Hiszen ha globalizáció­ellenes harcos nem vagyok is, környezetvédőnek talán mondhatom magamat. Azóta azért figyelem a többi bakancsot, és ha nem fekete vagy zöld a cipőfűzőjük, igyekszem sietve odébbállni. A védőnő szerint, bármennyire furcsa is: az anyák az agyukkal szoptatnak - a lehető legjobb táplálékhoz juttatják így gyermeküket, ráadásul módszernek is a legkényelmesebb Bezárt a mamabüfé BENKŐ TlMEA ég lányom születése előtt eldöntöttem, ameddig csak tudom, szoptatni fogom gyer­mekem. A védőnőnk szerint, bármennyire furcsa is: az anyák az agyukkal szop­tatnak. Sikerességem mindössze at­tól függ, be tudom-e kódolni a fe­jembe, hogy márpedig én ezt erősen akarom. Tehát hozzáláttam a helyes önszuggeszcióhoz. Ezt a részét biz­tosan jól csináltam, mert bár Enikő császármetszéssel jött a világra, az első naptól kezdve szophatott. Bol­dog voltam, hogy a lehető legjobb táplálékot kapja, nő a fertőzésekkel szembeni ellenálló képessége, rá­adásul a „mamabüfé” módszernek is a legkényelmesebb. Már pár hetesen mindenhová magunkkal vihettük a kicsit, ott evett és akkor, ahol és ami­kor éppen megéhezett. Gyarapodott is szépen a szentem. Csak éppen én kezdtem egy idő után gyötrődni tar­tósan megváltozott alakom miatt. A szoptató anya étrendje, ugye, legyen változatos, fehérje- és vitamindús, a tejcsokit meg pláne nem lehet ki­hagyni. Három hónappal a szülés után a nőgyógyászati rendelő váró­termében át akarta adni egy fiatal lány a helyét, mert állapotos kisma­mának nézett. Ez volt az első intő jel. Sebaj, ráztam meg magam, hol van még a nyár? Addigra biztosan visszafogyok a régi farmerembe. Tévhit... Már jól benne jártunk a tél­ben is, én még mindig nem tudtam felvenni egyetlen régi cuccomat sem. Amikor unokahúgom diploma- osztására kénytelen voltam új ruhát venni, a készséges bolti eladó tapin­tatosan közölte, hogy talán célrave­zetőbb lenne a nagyobb méretű hol­mik között keresgélnem. Régi be­idegződés szerint ugyanis először a 38-as méretből válogattam. Végül már annak is örültem, amikor egy 44-es nadrágkosztümöt magamra tudtam rángatni. Ez volt a második intő jel. Ott helyben megfogadtam, hogy nem várom meg a harmadikat. Lányom lassan egyéves, befejezzük a szopizást. Este váltottunk kakaóra, éjjel teára. Eleinte módszeresen ki­verte a kezemből a cumisüveget, do­bálta magát, sikított. Egy-két hónap elteltével, úgy láttam, itt az ideje, hogy napközben is csupán kétszeri alkalomra redukáljuk a szoptatások számát. Igen ám, de addigra már el­kezdett beszélni. „Didi, didi!” - járt kérlelve a nyomomban. Persze, min­dig megsajnáltam. A harmincadik születésnapomon aztán azt mond­tam: „Befejeztük, bezár a mamabü­fé.” Mintha önmagában a harmadik x-et nem lenne elég nehéz elviselni, még megfejeltem az elválasztással... Nekem az éveim száma okozott sú­lyos lelki traumát, Enikő pedig hisz­tizés formájában elvonási tüneteket produkált. Kész diliház volt, mond­hatom. Ott tettünk egymásnak ke­resztbe, ahol csak tudtunk. Váratla­nul berobbant a tavasz, a kisas­szonynak félcipőre volt szüksége. Vettünk is egy édes katicabogarasat. Tetszett neki nagyon, csakhogy a ré­gi papucsát ezentúl semmi szín alatt nem volt hajlandó viselni. Hiába magyaráztuk, hogy bent a lakásban igazán megteszi, annál inkább ellen­kezett. Mígnem egy óvatlan pilla­natban, megunva a meddő vitát, be­ledobta a régi lábbelit a WC-kagyló- ba. A gordiusi csomó ezzel el lett vágva. Az egész világ összeesküdött ellenünk. Délutánonként udvarun­kon a gyerekkocsiban altattam, hogy elfeledkezzen a szopásról. Ha végre sírdogálva bár, ám sikerült el­szunnyadnia, beindult az utcán a légkalapács... Épp azokban a napok­ban dolgoztak házunk előtt az út­karbantartók. Aztán hipp-hopp vé­get ért ez az apró bosszúságokkal te­li időszak. Diadalmasan újságoltam egyik kismama ismerősömnek, hogy végre sikeresen túl vagyunk az elválasztáson. Kerek-perec könyör­telen anyának lettem minősítve, aki minden bizonnyal pusztán hiúság­ból elveszi az anyatejet a gyerekétől. Én, aki szemrebbenés nélkül 24 ki­lót híztam a terhesség alatt! Én, aki végigkínlódtam két mellgyulladást, és hetekig szétnyílt mellbimbóval szoptattam! De naná, hogy nem akarok máris úgy kinézni, mintha önmagam nagyanyja volnék! A csúcs aztán az volt, amikor egy ked­ves ismerősöm gratulált leendő má­sodik babánkhoz, akit ugyan láza­san tervezünk, de még koránt sincs úton. Szabadkozott ugyan, hogy gömbölyded formám tévesztette meg, de ettől még egyáltalán nem éreztem magam jobban. Most tehát ott tartunk, hogy felkutattam a pin­cénkben porosodó régi görkorcso­lyámat. Egyből megszólt két nénike az utcán: „Neked ennyi időd van?” Mire én: „Lássanak csodát!” Jól van na, legyek őszinte, a valóságban egy illedelmes csókolommal válaszol­tam. A teljesítményem felett pedig egyelőre hunyjunk szemet, hiszen az első két kilométer után dől rólam a víz, kétszáz a pulzusom, és majd kiköhögöm a tüdőm, de talán nyár végére belefogyok a régi farmerem­be... Mindenesetre a kézi fejést elfe­lejthetem, mert az erős izomláznak köszönhetően magától elapadt a te­jem. Férjem megértéssel nézi küsz­ködésem, tegnap egy vadonatúj gyermeküléses női túrakerékpárral állított haza. Ja, és lenne még itt egy aprócska probléma. Nem nagy, csak egy icipi­ci: szépen rászoktunk a dudlisüveg- re. Vajon minek is? Megmondom: hogy legkésőbb másfél év múlva kín­keservesen, könnyek közt elbúcsúz­zunk tőle. Gondolom, az sem lesz méznyalás egyikünknek sem...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents