Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)

2003-06-17 / 138. szám, kedd

Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 17. A Közép-Nyugat fővárosában egykor kétszáz dzsesszklub működött, néhány utcán most is hamisítatlan swing és bebop szól a telefonpóznára szerelt hangszórókból Kansasban ma már csak kitömött bölényt látni A Nyugat kapujának tetejé­ről mindkét irányban mesz- szire látni. Ez itt a tényleg nagy alföld, ahogy Ameriká­ban mondják, a Great Plains. A finn Eero Saarinen 192 méteres íve St. Louisban, a Mississippi partján áll. A pré- rin, ahol annak idején sokez­res bölénycsordák és musztángménesek legeltek. HORVÁTH GÁBOR Bölény és vadló most is látható az ív alatt. A nyugati terjeszkedés mú­zeumában azonban felirat figyel­meztet, hogy a kitömött állatok szőre az élőkkel ellentétben nem nő ki újra, tehát kéretik nem simo­gatni őket. Indiánkunyhó, „tipi” is van, indián viszont csak képeken és egy hidraulikusan mozgatott szoborcsoport részeként látható. Az élethű mimikával kísért hang- felvétel arról szól, hogyan vették el tőlük csalással a földjüket. Százötven éve itt húzódott a civili­zált világ határa. A várostól most alig négyórányi autóútra lévő Kansas City már a távoli, ismeret­len vadnyugathoz tartozott. Aztán St. Louisból nyolcszázezres ipári nagyváros lett, hogy ötven éve ha­nyatlásnak induljon. Mára az egy­dek óta üresen pusztuló épületek állnak. Az egyszerre két államban, Missouriban és Kansasban lévő Kansas City viszont jócskán meg­nőtt és meggazdagodott. Az állam­határon lévő State Line Road házai amerikai mércével is jelentős va­gyonokat sejtetnek: az ápolt gyep hol közvetlenül a szomszédos golf­pályával köt össze, hol egy-egy ki­sebb tavacskát vesz körül. Az Európában mindmáig elképzel- heteden társadalmi mobilitás azt is jelenti, hogy egy város romlása nem feltéüenül vezet tömeges nyomor­hoz és kilátástalansághoz. Mi sem egyszerűbb, mint a munkahelyeket követve például St. Louisból átköl­tözni Kansas Citybe. Sokan meg is teszik. Az amerikai utak minden hét végén tele vannak az olcsón bérel­hető, a költözködő által vezetett te­herautókkal. Aki hajlandó lemon­dani a tengerpart közelségéről, vi­szonzásul például egyre olcsóbb benzinnel találkozhat. A Washing­ton környékén még gallononként (3,78 liter) 1 dollár 70-be (60 koro­nába) kerülő üzemanyagért a konti­nens belseje felé haladva előbb 1,60-at, majd 1,47-et, 1,38-at, sőt a legolcsóbb kisvárosi kutaknál 1,32-t kértek. Az utóbbi literenkénti negy­venhat koronás árnak felel meg. Nem csoda, hogy errefelé nem hó­dítanak a kis fogyasztású, négy­Egy igazi vörös postakocsi a Nyugat meghódításának múzeumában (A szerző felvételei) kori lakosság alig fele maradt itt. A városközpontban, közvetlenül a rozsdamentes acélból emelt ív - hi­vatalosan Jefferson elnök emlék­műve, nem hivatalosan a Nyugat kapuja - szomszédságában évtize­hengeres autók. Az utakat a sport­terepjárók, a kisteherautók és a még mindig - már megint - hajó- nyi szedánok uralják. Amerikában talán nincs is olyan szegény ember, akinek ne futná egy tízéves Chev­St. Louis az ív madártávlatából. Balra a helyi baseballcsapat stadionja. roletre meg a belevaló mérhetetlen mennyiségű benzinre. Elsuhanunk Athén, Bécs, Róma, Nápoly és Toledo mellett - ezekbe az ohiói városkákba most nem té­rünk be, irány a távoli Kansas City. A végeláthatatlan autópálya men­tén egymást váltogatják a Jézus lé­tére figyelmeztető plakátok és az XXX jelet viselő, csak felnőtteknek ajánlott boltok. (Utóbbiak nem pa­muttrikóból árulnak extra mére­tet.) Egyes vélemények szerint a helybéli férfiak zöme főként azért imádkozik, hogy az asszony ne jöj­jön rá, hol állt meg két templom kö­zött. Üdítő változatosságként időn­ként feltűnik a „világ legnagyobb tűzijáték-lerakata” is. Ilyenből nagyjából két tucatot számoltunk meg a Marylandtől Kansasig össze­sen nyolc államon átvezető út alatt. Kansas City talán legnagyobb ne­vezetessége a múltja, ezen belül is a dzsessz történetében elfoglalt különleges helye. A 20-as évektől a világháború végéig itt gyülekeztek a legjobb muzsikusok. Itt történt, hogy a tizenöt éves Charlie Parkért hazazavarták, mert összevissza szólózott. A képzetlen őstehetséget a korszak legvirtuózabb zongoris­tája, Art Tatum vette szárnyai alá, és néhány év múlva már a „Madár” volt a dzsessz egyik legfényesebb csillaga. A sztorit Anthony Jones mesélte el, a csillogó szemű szocio­lógus-történész az Amerikai Dzsesszmúzeum egyik idegenveze­tője. Volt ideje velünk foglalkozni, a remek kis múzeumra - benne például Charlie Parker elefánt­csontszínű szaxofonjával, Duke Ellington-, Ella Fitzgerald-, Louis Armstrong-relikviákkal - rajtunk kívül nem sokan voltak kíváncsiak. Az amerikai középnyugat egyálta­lán nem számít vonzó turistacél­pontnak, az üzleti utazók pedig a jelek szerint nem járnak múzeum­ba. Igaz, aki eljött, az élvezte: mel­lettünk egy anya és lánya önfeled­ten játszott a keverőpulttal, ame­lyen az igazi lemezfelvételhez ha­sonló lehetőségeket lehetett pró­bálgatni. A18. és a Vine (Bor) utca környéke a város régi híres mulató negyede. Annak idején kétszáz klub műkö­dött errefelé, a helyi szokásoknak megfelelően heti hét napon át éj­jel-nappal. Az új mulatók megnyi­tásakor sajátos szertartás alakult ki: egy taxisnak odaadták a kulcso­kat meg öt dollárt azzal, hogy menjen, amíg a pénzből futja, és utána hajítsa el a kulcscsomót, töb­bé úgysem lesz rá szükség! A dicső múltra ma már csak néhány, a kö­zelmúltban rendbe hozott épület emlékeztet. Az egyik egyszerre ad helyet a fekete baseball-liga és a dzsessz történetén végigvezető tár­lóknak. Itt mutatnak be egy magas, vékony férfinak, aki a helyi dzsesszélet egyik központi alakja. Lester „Duck” Warner énekes-trombitás egyben a múzeumot támogató mu­zsikusok szövetségének alelnöke is. Arra panaszkodik, hogy az utób­bi években jelentősen megnyirbál­ták a zeneiskolák állami támogatá­sát, pedig az oktatás az egyik leg­jobb módja annak, hogy a fekete fi­atalokat távol tartsák az utcáktól és a bajtól. Az Egyesült Államok 18 és 30 közötti fekete férfi lakosságá­nak tizenkét százaléka ül börtön­ben, egyes környékeken ez az arány akár negyven százalékot is elérhet. A központi költségvetés hi­ányát azonban Washington to­vábbhárítja az államokra, amelyek sorra kénytelenek felszámolni vagy megkurtítani a társadalmi szempontból fontos programokat. Anthony Jones mégis lát reményt. A 18. utca és a Vine környéke újab­ban ismét vonzza a befektetőket, a múzeum épületében lévő Blue Room bár pedig ismét élő dzsesszt kínál - egyelőre hetente négy este. Kansas City néhány utcáján egyéb­ként, mint hajdani moszkvai május elsejéken, zene szól a telefonpóz­nára szerelt hangszórókból: hami­sítatlan swing és bebop. Egy-két ta­lálomra megszólított helybéli sze­rint ez a világ legtermészetesebb dolga, nem is értik, másutt miért nem vezetik be. Mint mesélik, an­nak idején, amikor errefelé estéről estére annyian zsúfolódtak össze, hogy még a legendás kétszáz bár sem volt képes felszívni a tömeget, ugyanígy kitették a hangszórókat, hogy a kiszorulók se maradjanak zene nélkül.’ Kansas City legöregebb épülete Kelly kocsmája 1837-ből. A játék­automatákból és a hátsó traktusba telepedett pizzásból ítélve azóta történt egy-két változás. A padló felmosását és a szellőztetést azon­ban nem lett volna szabad 166 éven át halogatni. Ennyi hagyo­mánytisztelet talán már túlzás, máshol ebédelünk. Vasárnap délelőtt a makulátlanul kék égen különös képződmény tű­nik föl: két egymásra merőleges kondenzcsík ad ki egy tökéletes ke­resztet. Amíg azon tanakodunk, hogy véletlenről vagy vallási buz­galomról van-e szó, újabbat ve­szünk észre. Aztán sorban még vagy fél tucatot. Úgy látszik, a va­sárnapi istentisztelet idején Pennsylvániától Kansasig ezzel szórakoznak a repülőklubok. Ötven mérföldre jártunk Colum- bustól, amikor a rádióban megszó­lalt Rátonyi Róbert: - Gyere, csókolj meg, tubicám, szaporán! - Ohióban van az Egyesült Államok egyik utol­só jelentősebb magyar közössége. (Ezenkívül még New York és New Jersey, illetve Florida számít egy ki­csit „magyarnak”.) Az adás aligha­nem Cincinnatiból érkezett. Az ope­rettet magyar nóta követte, a híre­ket azonban már csak a frekvenciá­ra egyre erősebben átszűrődő angol adásban hallgathattuk. Indiánnal viszont nem találkoz­tunk. Pedig egy helyen, ahol a hir­detés helyben készült kézműves termékeket ajánlott, direkt letér­tünk az autópályáról. A kis úton ké­toldalt egyforma farmok húzódtak. A prérin, bármennyire is szerettük volna a gyerekek miatt, egyetlen bennszülött amerikait sem láttunk. Ráadásul közben a magyar adást is végleg elvesztettük. Kansas City-St. Louis, 2003. június A putnai kolostorban minden reggel fél ötkor kelnek, kilencig reggeli imádság, délelőtt munka következik, a napi két étkezésből az első tizenegykor történik A moldvai kolostorföldön ellenség helyett ma turistákat várnak GERGELY G. ANDRÁS A vakvilágba lövöldözve nem lehet országot építeni - kommentálja Stefan Cel Mare történetét egy ro­mániai beszélgetőtársam. A XV. századi moldvai uralkodó kilőtt egy nyilat, és úgy rendelkezett: ahol a lövedék egy fába fúródik, kolostort alapít. A szóban forgó fa egy darabját ma is őrzik, a moldvai kolostorok végül az UNESCO által is védett kincsekké váltak. Ám még mindig nem dőlt el, Románia mi­lyen szerepet szán ennek a vidék­nek. - A csend belül van - magya­rázza az egyik szerzetes. Ezzel azt jelzi, hogy a turistabuszok zajában a moldvai kolostorvidék csak az igazán elhivatottak részére alkal­mas az elmélyülésre. Románia három fő része - Erdély, Havasalföld és Moldva - közül az utóbbi részesült a legkevésbé a kommunista iparosításból. Ez egyrészt elmaradottá tette a régi­ót, másrészt viszont segített meg­őrizni a természeti kincseket - a moldvai kolostorok fölé nem lakó­telepi házak vagy gyárkémények emelkednek. A külföldi befektetések azonban kezdik elérni ezt a térséget is. A ko­lostorvidék szívében lévő Gura Humoruluiba már a nyolcvan or­szágban négyezer szállodát mű­ködtető, Best Western nevű ameri­kai szállodalánc is beköltözött. Az egyházi intézmények maguk is ar­ra használták a rendszerváltás óta eltelt éveket, hogy berendezkedje­nek a turisták fogadására. Az érté­kes mű- és kegytárgyakat őrző ko­lostori gyűjteményekből sok he­lyen amerikai mintára csak „múzeumshopon” keresztül lehet kijutni, a szentképek, képeslapok és prospektusok árusításával szin­te mindenütt több apáca vagy szer­zetes foglalkozik „teljes állásban”. A putnai kolostorban például elvi­leg minden reggel fél ötkor kelnek, kilencig reggeli imádság, délelőtt munka következik, a napi két étke­zésből az első 11-kor történik. De a napirendet csak ideális esetben tartják be - mondja a Nicolae nevű szerzetes a kolostor múzeumában. A legtöbben csak Médiaatyának hívják, mert Nicolaet idegenveze­téssel és PR-feladatokkal bízta meg a kolostor vezetője. Elmondása szerint világi feladatai még a rend­szeres misére járásnál is fontosab­bak. A szakácsnak sem kell betar­tania a szigorú napirendet, ha emi­att nem készülne el időben a szer­zetesek eledele. Mivel sok a látoga­tó, a kolostorban ritkán megy min­den az előírások szerint. Míg Nicolae örül Moldva népsze­rűségének, a Moldovita zárdában az idegenvezető apáca bevallja, hogy túl sok csoportnak ismertette már aznap az egyedülálló falfest­ményeket, mikor mi sorra kerü­lünk. Egyszer tréfásan jelzi is a szentképek mutatására szolgáló hosszú áldozati gyertyával, hogy fáradt, és megdorgálja, aki nevet- géléssel zavarja a beszédét. Sokáig tart, mire végigsorolja a templom külső falára festett képeket: a bibli­ai történeteken kívül megtalálha­tók itt a fontosabb ókori görög böl­cselők, sőt a középkori Moldva el­lenségeinek felsorolása is. A listán egyébként szerepelnek a lengye­lek, zsidók, törökök, tatárok, ör­mények, sőt (a törökök révén) az arabok és négerek is, a magyarok azonban nem. Bár az idegenvezetést és a képes­lapeladást rendszerint jól meg­szervezték, a műemlékek karban­tartását már kevésbé sikerült megoldani. A kolostori életet so­kan már iskoláskorukban „vá­lasztják”, feltételezhetően megél­hetési problémák miatt is. A szer­zetesek és apácák képzettségi szintje tehát igen változó, műem­lékvédelemhez pedig csak töredé­kük ért. Kérdésünkre, hogy a kül­ső falfestmények mennyire bírják az esőt, az egyik kolostorban a csoportot kalauzoló szerzetes annyit tudott hozzátenni, hogy az eresz védi valamennyire a falat. A szervezett turizmus és a szállin­gózó befektetések ellenére Moldva lakosságának nagy része még nem tudott kilábalni a szegénységből. A kolostorok előtt mindenütt hét­nyolc év körüli gyerekek koldul­nak, sőt az is előfordul a körút so­rán, hogy egy idős apáca is nyújtja a markát a látogatók felé. A műem­lékek és táj a jövőben is gondos­kodnak majd bevételi forrást jelen­tő látogatókról, egyelőre marad a kulturális és szociológiai egyveleg. A népzenei előadáson mobiltele­fon helyettesíti a bicskát a népvise- ---------­lé tén, a mulatókban diszkórit­musban jelenik meg a manele - egy műfaj, amit állítólag „már a bojárok is hallgattak”. A putnai ko­lostorban a látogatás végén ebédre invitálnak minket, természetesen az alapító Stefan Cel Mare hatal­mas arcképe alatt eszünk. A kolos­torvidék „tálalása” bizonyos szem­pontból többet változott az utóbbi tíz évben, mint az előtte lefolyt fél évezredben. Budapest-Gura Humorului, 2003. június A kolostorvidéket elkerülte az iparosítás (A szerző felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents