Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)
2003-06-13 / 135. szám, péntek
Gondolat ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 13. Az ember azokat a tulajdonságokat utálja leginkább másokban, amelyeket önmagában is felfedez, és azokért rajong, amelyeket önmagában legfeljebb csak szeretne felfedezni Miért vagyunk másképpen hasonlóak? BÍRÓ BÉLA Nyugati újságíró ismerőseim, akikkel RMDSZ-kongresszusokon, vagy magyarországi konferenciákon jó sorsom időnként összehozott, gyakorta döbbentettek meg azzal az állításukkal, hogy mi, kelet-közép-eu- rópaiak olyan egyformán gondolkodunk. Én ugyanis - tipikus középeurópaiként - akkor még úgy érzékeltem, hogy az inkompatibilitásig különbözünk egymástól. Igaz, magam is találkoztam meggondolkodtató tényekkel. Egyikkel még megboldogult diákkoromban. Román-magyar szakot végeztem a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen. Octavian Goga, az erdélyi román költő publicisztikájának tanulmányozása közben a következő (1913- ban íródott) szövegrészre bukkantam: A sztereotípiák akkor válnak „kártékonnyá" és „veszedelmessé", azaz etnikumközi gyűlölködések és kegyetlenkedések forrásaivá, ha az etnikumok egymáshoz való viszonyában huzamosabb időn át rendezetlen problémák vannak. „Különösen ismert az a hiperbolikus szellem, az a mértéktelen túlzás, mellyel magyar honfitársunk szokásos módon hirdeti faji kvalitásait. A magyar publicisztika (...) csakúgy visszhangzik ama keleti nyegleség bántó hangjaitól, mely csak szuper- latívuszokat talál, amikor bármiféle sajátosságáról van szó Árpád nemzetének. (...) Az emberi nem által megmászott gondolatcsúcsok a magyar becslés retortáján át nyomorúságos, értéktelen vakondtúrásokká válnak, ellenben a turáni agy velő ár- tadan életmegnyüvánulásai is óriási méreteket öltenek. Nem hiszem, hogy legyen ország, ahol több ember volna tévedésben saját értékét illetőleg, ahol többen lennének olyan széles gesztusokkal és oly rosszul alkalmazott nemzeti büszkeséggel, mint Magyarországon. Sehol sem találni oly rosszindulatú köztisztviselőket, oly brutális kalauzokat, és oly ütlegelésre kész csendőröket. Egy nyugati idegenre nézve ez a furcsa világ, (...) ez a nevetséges grandezzával való viselkedés idegenszerű látvány és szánakozó mosolyra vagy gúnyra indító.” (Egy anakronizmus: a magyar nemzeti kultúra) A szöveg megírása és általam való elolvasása közt jó fél évszázadnyi idő pörgött le. A Ceasescu-diktatúra éppen a nemzeti köldöknézés és ön- ajnározás legszebb esztendeit élte. Az a bizonyos „nyugati idegen”, ha Octavian Goga érzékletes leírásából tájékozódott volna, akkortájt (és sajnos még ma is) bizonyosan eltéved. Úgy tűnt (és úgy tűnik), hogy a románoknak sikerült bennünket, magyarokat egy az egyben lemásolniuk - méghozzá elképesztő „szöveghű- séggel”. A helyzet paradox voltával azonban a 89-es fordulat után sem néztünk szembe. Sem mi, magyarok, sem mi, románok. (Nincs nyelvbotlás! E sorok írója egyszerre érzi magát mindkét kultúra részesének, azaz nem csak a magyarénak, a románénak is.) A nemzeti jellegre vonatkozó megfontolásokat, mint elméletileg inkonzekvens és időszerűtlen próbálkozásokat diszkvalifikáltuk. Nemzeti jelleg nincs! Tulajdonságaik csak az egyéneknek vannak. A nemzeteknek nem is lehetnek! Ez a látszatra logikus tétel azonban mélyebb elemzésre közelről sem annyira magától értetődő, mint sokan vélik. Ha ugyanis az ún. nemzeti vonások vizsgálatára alkalmazott módszert magukra az egyénekre is alkalmaznék, hamarosan rá kéne jönnünk, hogy az egyéni tulajdonságok leírásában egészen hasonló nehézségek adódnak, mint a nemzetiekében, az egyéni tulajdonságok is nehezet! megragadhatók, sőt a szigorú tudományosság kritériumai szerint, voltaképpen éppoly megra- gadhatatlanok, mint a nemzetiek. Rákos Péter: Nemzeti jelleg - a miénk és a másoké című könyvében a német származású brit szociológus, Jürgen Eysenck nyomán 18 olyan „nemzeti” tulajdonságot vesz vizsgálat alá, melyekkel a különböző európai népek egymást jellemzik, s mely jellemzések vonatkozásában egyébként az eltérő népek közt „meglepően nagy a konszenzus”. Ezek a tulajdonságok a következők: babonás, beszédes, családszerető, dolgos, elmélkedő, furfangos, gondtalan, intelligens, kegyetlen, lusta, megbízhatadan, nacionalista, piszkos, ravasz, szellemes, szenvedélyes, vallásos, zenekedvelő. Nem csak az okoz problémát, hogy ezek a jelzők már eleve többértel- műek, s ezért nehezen definiálhatók, hanem az is, hogy eltérő vonatkozásokban erősen eltérő jelentések tapadhatnak hozzájuk. Ragadjunk ki a fenti sorból két egymást követő jelzőt, az „intelligens”-t és a „kegyetlen”-t. Rögtön feltűnik, hogy ezek a tulajdonságok nem mindig és nem mindenkit jellemeznek. Azaz egyénre vagy közösségre alkalmazva egyaránt csupán statisztikaiak. Ha valakit intelligensnek vagy kegyedennek nevezünk, mindig egy jól meghatározott vonatkozásban, időszakban és meghatározott mértékben tekintjük annak. Nincs ez másként a nemzetek esetében sem. A „románok”, ha Erdélyről van szó, túlnyomó többségükben (ma még) ellenzik a többnyelvűséget, ha Eszak-Bukovináról van szó (már ma is), lelkesen helyeslik. Sőt az erdélyi románok a múlt században, amíg magyar uralom alatt éltek, az anyanyelv szabad használatának fanatikus hívei voltak, hogy aztán 1919 után radikálisan megváltoztassák a véleményüket. S ma - a megváltozott körülmények nyomása alatt - mintha ismét kezdenék módosítgatni! Az adott tulajdonságok mindig egy meghatározott helyzethez, korhoz, nemzetközi atmoszférához kötődnek. És soha nem véledenszerűek. Nagy Zoltán: Kompozíció Az erdélyi románok, magyarok, szászok egymásról kialakított „előítéletei”, amint azt Borsi-Kálmán Béla A békétlenség stádiumai című könyvében meggyőződéssel vallja, valóságos történelmi élményeken alapulnak. Érdemes tehát komolyan venni őket! A nemzeti és az egyénekre vonatkozó sztereotípiák közt pusztán az a különbség, hogy az egyiket egyénekre, a másikat közösségekre alkalmazzuk. A nemzeti sztereotípiák tehát individualista alapon értel- mezhetetíenek, lévén sajátosan közösségi viselkedésminták. A magyarok, amikor a románokat intoleránsaknak tekintik, vagy amikor a románok vélnek bennünket, magyarokat elviselhetetlenül gőgöseknek, nem egyének gyanánt ítélkeznek és az ítélet sem az egyes emberre vonatkozik. A közösség tagjaiként alkotnak véleményt egy másik közösség tagjairól. Ha ezeket a véleményeket az egyes emberekre próbáljuk alkalmazni, kisebb-nagyobb mértékben mindig relativizálnunk kell őket, ellentétes esetben bizonyosan hamisaknak bizonyulnak. Annál is inkább, mert a következetes intoleranciát a kapcsolatfelvétel eleve kizátja. Ha egy román és egy magyar szóba elegyedik egymással, az intolerancia vádját kölcsönösen föl kell függeszteniük, másként nem lenne értelme szóba sem állniuk egymással. Ettől a pillanattól azonban már egyikük sem lehet konzekvensen intoleráns. Ez a helyzet azonban soha nem téveszti meg őket. Mindketten tudják, hogy (távollévő) honfitársaik többsége (a közösség) továbbra is az in- tolerancia fogalmaiban gondolkodik, s konkrét beszédhelyzetből kilépve ők maguk is azokban fognak gondolkodni. A beszélgetés tartamára mintegy kiléptek a közösségből. Az efféle kilépések persze közelről sem haszontalanok, hiszen ha hosszú időn át tömegessé válhatnak, fokozatosan erodálhatják, ület- ve megváltoztathatják az etnikai sztereotípiákat. (Lásd a német- francia viszony háború utáni alakulását.) De ha megvizsgáljuk a románok magyarokra vonatkozó előítéleteit, rá kell jönnünk, hogy azokban több is az igazság, mint a megalapozatlan tévítélet. Általában „dolgosakénak és „tisztákénak tekintenek bennünket. Statisztikailag, azaz a magyar népesség egészére vonatkoztatva és országos átlagban minkét vonás hitelesnek minősíthető. Alaposabb elemzésre a magyar „gőg”-re vagy „türelmetlenségére vonatkozó előítéletek sem bizonyulnának alaptalanoknak. Igaz, ezeknek a „tulajdonságokénak (akárcsak az előbbieknek) a jelenlétét a románság bizonyos rétegeiben is könnyűszerrel ki lehetne mutatni. Sőt, mint láttuk, az is kimutatható, hogy Erdéllyel a román uralkodó osztályok „legundorítóbbnak” tekintett tulajdonságait is „annektálták”. A nemzetek önképe és másokról alkotott nézetei közt szintén mély hasonlóságok vannak. A nemzetek, akárcsak az egyének szeretnek hasonlítani egymáshoz és szeretnek különbözni egymástól. Általában azokhoz szeretnek hasonlítani, akik távol (vagy éppenséggel túlságosan távol) állnak tőlük és azoktól szeretnek különbözni, akik közel (vagy éppenséggel túlságosan közel) állnak hozzájuk. Az sem újdonság, hogy az ember azokat a tulajdonságokat utálja leginkább másokban, amelyeket önmagában is felfedez, és azokért rajong, amelyeket önmagában legfeljebb csak szeretne felfedezni. Az önképet tehát nem annyira a valóságos tulajdonságaink határozzák meg, hanem az, hogy kihez szeretnénk hasonlítani és kitől akarjuk magunkat megkülönböztetni vagy éppenséggel elhatárolni? Az önkép következésképp többé-kevésbé mindig torz. De soha nem szükségképpen beteges. Akkor válik betegessé, ha a sóvárgott tulajdonságok valami okból elérhetetlenekké válnak és az ellenszenveseken nem vagyunk képesek felülkerekedni. Azaz, ha a körülményeink „egészségtelenek”. A sztereotípiák akkor válnak „kártékonnyá” és „veszedelmessé”, azaz etnikumközi gyűlölködések és kegyetlenkedések forrásaivá, ha az etnikumok egymáshoz való viszonyában huzamosabb időn át rendezetlen problémák vannak. Ha az egyik etnikum - számbeli, történelmi, katonai, adminisztratív hatalmára alapozva - elnyomhatja vagy a társadalom perifériájára szoríthatja a másikat. Az etnikai sztereotípiák csak és csakis ezekben az esetekben válnak az intolerancia, a gyűlölködés, az erőszak forrásaivá. Normális körülmények közt éppoly nélkülözhetetlen eszközei a világban való eligazodásA konfliktusokat soha nem a sztereotípiák megszüntetése, hanem a hamis, valóságtól elrugaszkodott sztereotípiáknak a va- lóság-közelibb sztereotípiákkal való helyettesítése oldhatja fel. nak, mint biológiai reflexeink, érzékelési sémáink, kulturális hagyományaink. Megoldatlan problémák híján itt, Kelet-Közép-Európában is kiderülhet, hogy a jó évszázados különbségkeresés lázában, sokkal több rokon vonásra tettünk szert, mint ún. etnikai sajátosságra. Nem véletlen, hogy a már említett kötet egyik legbriliánsabb része éppen az, amikor a szerző bebizonyítja, hogy az Emanuel Chalupny híres-hírhedt cseh nemzetkarakte- rológus szerint a csehek megkülönböztető jegyeiként feltüntetett összes „vonások” (a cseh nyelv első szótagra eső szóhangsúlya, s ebből következően az időmértékes verselésre való alkalmassága, a kettős tagadás, a felsőfok képzésének módja, a lelki alkat szalmalángsze- rű lobbanékonysága stb.) pontosan egyeznek a magyarokéval, olyannyira, hogy az idegen akár össze is „téveszthetne” bennünket. Erről az „azonosságról” azonban sem a magyar, sem a cseh nemzetkarak- terológusok nem vesznek tudomást. A nemzeti alkat meghatározásai nem szükségszerűen „kizárólagosak” és nem is „minden esetben tévesnek, hadd ismételjem meg: csak azokban az esetekben válnak azzá, amikor a különböző nemzetek, etnikumok, vallási felekezetek viszonyát megoldatlan történelmi, társadalmi, kulturális problémák terhelik. Ez a megállapítás azért is fontos, mert az etnikai nyelvi és vallási konfliktusok kezelésének helyes módját is sugallja. A konfliktusokat soha nem a sztereotípiák megszüntetése, hanem a hamis, valóságtól elrugaszkodott sztereotípiáknak a valóság-közelibb sztereotípiákkal való helyettesítése oldhatja fel. Ehhez azonban a közösségi alkatok eltorzulásának okait, az etnikai, vallási és nyelvi elnyomást vagy éppenséggel terrort kell felszámolni. Olyan feltételeket kell teremteni, amikor az ember józan kritikával és némi humorérzékkel viszonyulhat az önmagáról és másokról kialakított képhez, tudván, hogy ez a kép csupán elvont keret, koordinátarendszer, melyhez viszonyítva az egyes ember „tulajdonságtérben” elfoglalt helye meghatározható. A sztereotípiák normális esetben csupán tájékoztató jellegűek. A megismerés nem egyéb, mint a sztereotípiák helyességének folyamatos ellenőrzése, s esetenkénti kiigazítása. Az egyénnek az individuális és a közösségi „tulajdonságterében” való lokalizálása csupán a bonyolultság fokában tér el egymástól. A nemzeti tulajdonságok az individuálisaknál is statisztikaibbak. Ezért tulajdonításuk az előbbieknél is nagyobb elővigyázatosságot igényel. Nem a sztereotípiákban való gondolkodás, hanem a gondolkodás merevsége a kóros állapot. A feladat tehát nem a sztereotípiák - egyébként is reménytelen - kürtása, hanem a gondolkodást megmerevítő paradoxonok körültekintő feltárása. (Megjelent A Hét című erdélyi folyóirat 2003/6 számában) Nagy Zoltán grafikája VjrVMN UULfU Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/59 233 430), Szilvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélrím: Gondolat, Petit Press Rt., Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
