Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)

2003-06-13 / 135. szám, péntek

Agrárvilág Tisztelt olvasók, az Európai Unióba való belépésünkig már csak alig egy év van hátra. Minden bizonnyal nem újdonság a mezőgazdászok és az élel­miszertermelők számára, hogy az integráció egy új, minőségileg más rendszerre való át­állást jelent majd, amely másképp működik, mint a mi eddigi rendszerünk. A belépésig hátralevő időt éppen ezért az új rendszerre való lehető legintenzívebb felkészülésre ké­ne kihasználni. Mellékletünkben fokozato­san szeretnénk önöket tájékoztatni az Euró­pai Unió Közös Agrárpolitikájával kapcsola­tos információkról. Mivel az EU Közös Ag­rárpolitikája eléggé bonyolult, ebben a számban, mintegy bevezetőként a Közös Ag­rárpolitika általános alapelveit foglaljuk ösz- sze. Bízunk abban, hogy ezzel is hozzájáru­lunk az Önök sikeres uniós felkészüléséhez. Az SZK Földművelésügyi Minisztériuma Az EU Közös Agrárpolitikájáról szóló alapvető in­formációk Az Európai Unióba való belépésünk után Szlovákia agrárágazatában is a mezőgazdasági termékek pia­cának egységes szabályozási elvei és eszközei vala­mint a mezőgazdaság támogatási mechanizmusai érvényesülnek majd. Ezek összessége alkotja az Eu­rópai Unió Közös Agrárpolitikáját. A mezőgazdasági politika minden ország gazdaság- politikájában különleges szerepet tölt be. Ez elsősor­ban a mezőgazdasági termelésnek a lakosság élelmi­szerellátásában, az élelmiszerellátás biztonságában, a településstruktúra, a vidéki foglalkoztatottság és a tájmegőrzés fenntartásában betöltött egyéni jellegé­ből és stratégiai jelentőségéből adódik. Ezért az Eu­rópai Gazdasági Közösséget alapító 6 ország kormá­nya is fontosnak tartotta, hogy a közös piacon külön feltételeket alakítsanak ki a mezőgazdaság számára, amelyek eltérnek a szabadpiaci verseny más ágaza­tokban érvényesülő feltételeitől. Az El/Közös Agrárpolitikájának (KAP) céljai Az EU Közös Agrárpolitikájának alapjait már a Ró­mai Szerződésbe is belefoglalták, amelyet az unió elődjének, az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat országnak a vezetői 1957. március 5-én aláírtak. A Római Szerződés 39. pontja értelmében a Közös Agrárpolitika célja:- növelni a mezőgazdaság termelékenységét, annak ésszerű fejlesztésével a termelési tényezők optimális kihasználása mellett;- a mezőgazdászok számára szolid életszínvonalat biztosítani;- stabilizálni az agrárpiacokat;- kellő mennyiségű élelmiszer biztosítása a fogyasz­tók számára;- megtartani az élelmiszerek elfogadható árszintjét a fogyasztók számára. A KAP fő alapelvei A Közös Agrárpolitika alapelvei, amelyeket az 1958- ban Stresben tartott konferencián dolgoztak ki, és amelyek máig is érvényben vannak, a következők: 1. Az egységes piac alapelve. A közösségen belül lét­rehozták a mezőgazdasági termékek egységes pia­cát, amely a mezőgazdasági termékek szabad áram­lását és a szabad verseny szabályainak egységesíté­sét, a piac szabályozását és az árak szabályozását je­lenti. 2. A közösség preferenciájának alapelve. A közösség belső piaca védve van a külső konkurenciával és a vi­lágpiaci ingadozásokkal szemben. 3. A pénzügyi szolidaritás elve. A Közös Agrárpoliti­ka finanszírozása közös pénzalapból történik. Közös piaci rendtartás Az említett alapelvek alapján jött létre a közös mező- gazdasági piac. Megszűntek a vámok és az egyéb mennyiségi korlátozások az egyes tagországok kö­zötti kereskedelemben, a nemzeti támogatási rend­szereket felszámolták, illetve a közös rendszerű tá­mogatási rendszerhez igazították és fokozatosan ki­alakultak a közös agrárpiaci rendtartások. A Közös Agrárpolitika finanszírozása érdekében 1962-ben létrehozták az Európai.Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapot (European Agricultural Guidance and Guarantee Fund - EAGGF). Ennek garanciós részlege a piaci beavatkozások biztosításá­ra szolgál, az orientációs részlege pedig pénzforrá­sokat biztosít az ágazati strukturális politika megva­lósításához. Az egyes piaci rendtartások kidolgozása és bevezeté­se több évig tartott. 1962-ben elsőként a gabonafé­lék, a sertések, a tojás, a baromfihús, a zöldség, a gyümölcs és a bor piaci szabályozásával kapcsolatos intézkedéseket vezették be (angolul Common market organisations). Az elején a támogatáspoliti­ka koordinálása elsősorban az olcsó külföldi behoza­talok elleni védekezésre összpontosult. 1967-ig tar­tott a gabonafélék, majd fokozatosan a többi termék közös árszabályozási rendszerének bevezetése. A piaci árak támogatása A KAP bevezetése óta végrehajtott reformok ellenére a Közös Agrárpolitika alapvető eszköze a kitűzött cé­lok megvalósítására máig is az ártámogatások rend­szere, amely jelenleg is a mezőgazdasági támogatá­sok mértékének több mint 50 százalékát teszi ki. A kezdetekkor a belső piacon elvárt árat két alapvető mechanizmus révén érték el: egyrészt vámok és a ki­egyenlítő pótlékok alkalmazásával a határokon an­nak érdekében, hogy a belső piacra ne juthassanak be a Miniszterek Tanácsa által megszabottnál (cél­árak) alacsonyabb árú termékek, másrészt a belső piacon mutatkozó kínálat felvásárlásával, ha az az­zal fenyegetett, hogy az árak a megegyezett minimá­lis, vagy „intervenciós” árak alá esnének. Ezek az alapelvek máig érvényesek, noha a KAP kialakítása óta megkötött nemzetközi szerződések több változ­tatást is eszközöltek az alkalmazásukban. Az ártámogatások rendszerének alapelvei A piaci árszabályozási mechanizmus alapját az ún. intézményi árak alkotják, amelyeket politikai dönté­sek alapján szabnak meg. Indikatív jellegűek (azt szeretnénk, ha a farmereknek a termékekért ennyit fizetnének), s ezeket céláraknak nevezik, vagy kriteriális jellegűek, (abban az esetben, ha a piaci ár alacsonyabb, beindulnak az intervenciós mechaniz­musok), s ezeket az árakat leggyakrabban interven­ciós (beavatkozási) áraknak nevezik. Célárak (target price) A támogatási mechanizmusok legtöbbje eredetileg a célárak elvére épült, noha ennek az árfajtának a megnevezése az egyes termékeknél különböző. A célár olyan ár, amely hivatalosan optimálisnak tartja azt az árat, amit a farmernek a termékért kapnia kel­lene, beleértve a fogyasztás helyszínére való szállí­tás költségeit is. Intervenciós (beavatkozási) ár Annak érdekében, hogy a farmereknek valóban kifi­zetett árak a célárakhoz közelítsenek, kriteriális ára­kat állapítottak meg, amelyeket vagy intervenciós, vagy pedig alap- illetve referenciaáraknak neveznek. Ezek a beindítói az intervenciós felvásárlásoknak ab­ban az esetben, ha az árak az említett kriteriális árak alkotta védőháló alatti szintre, más szóval a minimá­lis piaci árak szintje alá kerülnének. Azokat a termékeket, amelyeknek meghatározott in­tervenciós áruk van - gabonafélék, tejtermékek, cu­kor, gyümölcs és zöldség - a termelők az intervenci­ós ügynökségnek intervenciós áron adhatják el. Az intervenciós árat rendszeres időközökben aktuali­zálják. Eredetileg az ügynökségek számára kötelező volt a felkínált áruk korlátlan mennyiségének felvá­sárlása, jelenleg már több korlátozás is érvényben van. Mennyiségi korlátok a tejre és a cukorra külön­böző termelési küszöbök valamint maximálisan ga­rantált mennyiségi és termelési kvóták formájában érvényesek. Hozzá kell tenni, hogy ezek az árak az adott termékek pontosan megfogalmazott minőségi követelményeihez kötődnek. Küszöbárak A belső árak védelme érdekében az olcsó külföldi be­hozatal hatása ellen hozták létre a kiegyenlítő beho­zatali pótlékok rendszerét, amelyet úgy állítottak fel, hogy olyan árküszöböt alkosson, amely megakadá­lyozná bármilyen alacsonyabb árú termék behozata­lát. A behozatali árhoz és a vámhoz behozatali pótlé­kot kapcsoltak, amely változó volt, s ha a szükség úgy kívánta, akkor a külső árak mozgása alapján akár naponta változtatták. A küszöbárat általában olyan szinten állapították meg, hogy a behozott ter­mék ára a vám és a behozatali pótlék hozzáadásával ne kerüljön a célár szintje alá a fő fogyasztási terüle­teken. Behozatali vámok A variábilis pótlékok rendszerét már nem alkalmaz­zák, 1995-től a szilárd vámtételek rendszere váltotta fel. Ez az egyik eredménye a GATT-tárgyalások uru­guayi fordulójának, amely az ún. a variábilis pótlé­kok tarifikálását és az így megállapított szilárd vá­mok fokozatos csökkentését vezette be. Ezeknek 2000/2001-ig hat éven át éves lépésekkel átlagosan 36 százalékkal kellene csökkenniük. Kiviteli támogatások A belső piacon érvényes árszint fenntartását egy újabb védekezési mechanizmus is támogatja: a kivi­teli támogatások és pótlékok mechanizmusa. Ha a világpiaci árak alacsonyabbak, mint az EU piaci árai, az exportőrök kiviteli támogatást („kiegészítést”) kapnak, ami lehetővé teszi számukra, hogy a termé­küket a külső piacokon versenyképes áron elhelyez­hessék. Ellenkezőleg, ami eléggé ritkán történik meg, nevezetesen, hogy az EU piaci árai alacsonyab­bak a külpiaci áraknál, az exportált áruk kiviteli pót­lékkal terhelhetők, (tehát valamiféle exportadóval, vagy kiviteli vámmal), amelynek meg kéne akadá­lyoznia a termékek nem kívánt kivitelét külföldre. Ezzel a belpiaci árak nem kívánt emelkedését akadá­lyozzák meg. A gabona szabad kivitele például a vi­lágpiaci áraknak á belpiaci árakhoz viszonyított emelkedésekor a takarmányok árának emelkedésé­hez vezetne, ami az EU állattenyésztési ágazatában költségnövekedést okozna. Ennek következtében az állattenyésztési termékek vesztenének versenyké­pességükből. A kiviteli támogatásokat a világpiaci árak alakulása alapján rendszeres időközökben módosítják. Az EU az uruguyi fordulóban elfogadott kötelezettsége alapján 1995/1996 és 2000/2001 között 21 száza­lékkal csökkenti minden egyes támogatott termék volumenét és ugyanezen időszak alatt minden ter­mékre 36 százalékkal csökkenti a kiviteli támogatás­ra fordított kiadásokat. A beavatkozások egyéb formái Az intervenciós felvásárlások mellett az egyes piaci rendtartások egyéb eszközöket is használnak annak érdekében, hogy támogassák a keresletet, vagy csök­kentsék a piaci túlkínálatot. Ezek egyike a magántá­rolási támogatás (a felvásárlók támogatása a raktári költségek fedezésére), a feldolgozás támogatása (pl. a paradicsom pürévé történő feldolgozásának, a len feldolgozásnak, a borpárlatok készítésének, a szárí­tott tej, vaj ipari célokra való felhasználásának támo­gatása stb.), a fogyasztás támogatása (olcsóbb vaj szállítása a hadsereg, a nyugdíjas otthonok stb. szá­mára) . A gyümölcs és zöldség ágazatban a beavatko­zások a termékfölösleg piacról történő bevonása ré­vén történnek, amelyet a termelők szervezetei felvá­sárlási árakon valósítanak meg. A termelők (farmerek) jövedelmét biztosító inter­venciós intézkedések kiegészítői közé tartoznak a közvetlen kifizetések, amelyeket 1992-ben vezettek be. A legtöbb szántóföldi növényre (a burgonya és a cukorrépa kivételével) folyósítják, a regionális szin­ten megszabott vetésterületek és a gabonafélék referenciós terméshozama alapján számítják ki. Az állattenyésztésben a szarvasmarhák és juhok száma alapján fizetik. A közvetlen kifizetésekről részlete­sebben az egyes termékcsoportokról szóló fejezetek­ben szólunk. Azokat a termékek, amelyekre a KAP intézkedései vonatkoznak, az I. Szerződés (Annex I. of EU Treaty) melléklete sorolja fel. Ebben ismertetik, hogy az in­tézkedések a mezőgazdasági termékek mintegy 70 százalékára vonatkoznak. Természetesen egyes in­tézkedések olyan termékekre is vonatkoznak, főleg feldolgozottakra, amelyek nincsenek ebben a jegy­zékben. Ezeket az „I. mellékletben nem szereplő ter­mékeknek” nevezik (Non Annex I Products). Megkülönböztetnek „szigorúbb” piaci rendtartáso­kat, amelyek magas szintű szabályozással működ­nek, s a beavatkozások eszközeit mind a belső, mind pedig a külpiaci hatások elleni védelemre kihasznál­ják (gabonafélék, tej, cukor, marhahús), illetve „eny­hébb” típusú szabályozásokat (sertéshús, zöldség, gyümölcs stb.) amelyeknél a piaci egyensúlyt rugal­masabban alakítják ki, mégpedig az egyéni raktáro­zással, a termelők termesztői-értékesítői szervezete­inek támogatásával stb. A mezőgazdasági termékek 25 %-a (tojás, baromfi, virág stb.) esetében a kötet­lenebb szabályozást alkalmazzák, amely elsősorban a közösség belső piacának védelmére irányul a világ­piaci hatások ellen, és a belső piacot nem támogatja számottevően. Néhány terméket, amelynek előállítása földrajzilag, illetve mennyiségileg korlátozott, vagy termesztése és védelme nemzetközi szerződésekkel védett (ke­mény búza, olívaolaj, dohány és egyes feldolgozott termékek) szubvenciók révén támogatnak. Ezek a termékek a mezőgazdasági össztermelés 2,5%-át te­szik ki. Közvetlen kifizetések A Közös Agrárpolitika reformja az európai földmű­velők számára az intervenciós árak csökkenését von­ta magával. A termelők bevételei csökkenésének ki- egyenlítésére vezették be az ún. közvetlen kifizetése­ket, a földművelők számára folyósított támogatáso­kat, amit a kiválasztott termények vetésterülete, vagy kitermelt termékek mennyisége és a gazdasági állatok száma alapján fizetnek. A támogatott vetés- területek nagysága, illetve a termékek mennyisége és az állatok létszáma, amelyekre támogatás igényel­hető, limitekkel korlátozott, ezek az egész unió szá­mára érvényesek és az egyes tagországokra szétírják őket. A szántóföldi növényekre folyósított közvetlen kifi­zetések számítási mechanizmusa figyelembe veszi az adott régióban a termelés intenzitásának szintjét, amelyet a tagország vagy annak régiója számára az ún. átlagos gabonahozam (referenciahozam) hatá­roz meg. Ezt a referenciahozamot (gabonaszorzót) a további támogatott termékekre (olajosok, fehérje- tartalmú termények stb.) jutó kifizetések kiszámítá­sára is használják. A kifizetés összege ennek a gabo­naszorzónak és a termesztett növény vetésterület­ének valamint a közvetlen kifizetési támogatás ton­nánkénti alapöszszegének szorzata. Ez jelenleg 63 euró tonnánként. Az a termelő, aki például 20 hektá­ron árpát termel, az a következő közvetlen támoga­tást kapja: 20 x 5 (referenciahozam tonnában) x 63 = 6300 euró. Ennek a támogatásnak azonban az is a feltétele, hogy a termelő termőterületének 10 száza­lékát ugaroltassa. Ezen kötelesség alól azok a kister­melők mentesülnek, akik 92 tonnánál kevesebb ga­bonát termelnek. Az ugaroltatás ellenértéke jelenleg 63 euró és a referenciahozam szorzata. Az állattenyésztésben, ahol erre a támogatásra csak a szarvasmarha-, juh- és kecsketenyésztők jogosul­tak, a támogatás mértéke az állatok létszáma alapján meghatározott illeték szerint adott. Ilyenek például a növendékbikákra folyósított prémiumok (210 euró állatonként egyszer az állat élete során) a tinókra (150 euró állatonként kétszer az állat élete során), az ún. vágási támogatás (80 euró üszők, tehenek és bikák darabjára, 50 euró a borjak darabjára). Létezik közvetlen támogatás egyes kiemelt termé­nyekre, illetve termékekre, ilyen például a kemény búza, a dohány, a len, a keményítő, a szárított tö­megtakarmányok és egyéb termékek. A Közös Agrárpolitika alakulása Már a 80-as évek elején megmutatkozott, hogy a Kö­zös Agrárpolitika eszközei nagyon hatékonyan ösz­tönözték a termelést növekedését. Ez hatalmas ter­méktöbbletek kialakulásához vezetett, amelyeket csak nagyon nehezen lehetett elhelyezni a külföldi piacokon. Az exportámogatásokra és a hazai inter­vencióra szükséges kiadások folyamatosan növeked­tek. A kereskedelem liberalizálása érdekében a GATT-on belüli multilaterális tárgyalások keretében növekedett az EU-ra nehezedő nyomás, hogy korlá­tozza a világpiacra gyakorolt deformációkat a kivite­li támogatások által. A reform 1984-ben a tejkvóták bevezetésével kezdő­dött. Ezáltal korlátozták annak a tejnek mennyisé­gét, amelyre az ártámogatás vonatkozott, és nem volt szükség a tej árának csökkentésére. A következő kísérlet az ún. stabilizátorok bevezetése volt, ame­lyeket 1988-ban kezdtek el alkalmazni, ezek az ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 13. egyes termékek esetében diferenciáltan működtek, mégpedig árcsökkentések vagy támogatások révén azokban az esetekben, amikor a termelés túlhaladta az ún. „maximálisan garantált mennyiséget”. A stabilizációs rendeletek közül kulcsfontosságú sze­repe volt a „set aside” rendszernek (a termőtalaj bi­zonyos felületének művelésből való kivonása), amely 1992-ig önkéntes alapon működött. Az 1992-es reform Az EU mezőgazdasági biztosának, Me Sharrynak a javaslatára 1993-ban a Közös Agrárpolitika teljes egészét megreformálták, ebben a már előzőleg mű­ködtetett elemeket is alkalmazták. Legjelentősebb változás abban történt, hogy a far­merek (termelők) jövedelmének megtartása érdeké­ben érvényesített eszközök között az árpolitika mel­lett megkezdődött a közvetlen kifizetések alkalma­zása is. Ezek célja a mezőgazdasági termékek csök­kenő árának kiegyenlítése volt, s a termőterület nagysága alapján valamint az állatok létszáma után fizették ki. Ezáltal megszűnt a közvetlen összefüggés a termelés és a farmerek jövedelme között. Az ár­csökkenés egyúttal a termékek világpiaci versenyké­pességét is növelte, csökkent az exporttámogatások mértéke, amellyel megvalósult az exporttámogatá­sok hatásának csökkentésére vonatkozó GATT tár­gyalásokon felvetett igény. Az intervenciós árak csökkentése hároméves időtartam alatt ment végbe, s hatását a közvetlen kifizetések fokozatos emelésé­vel egyenlítették ki. Egyúttal bevezették a termőtalaj kötelező ugaroltatását (művelésből való kivonása), és az állattenyésztésben folyósított közvetlen kifize­téseket (prémiumokat) kvótákkal korlátozták. A McSharry-féle reform az árak csökkenése mellett a termelés extenzív jellegének támogatásra vonatkozó intézkedéseket is magával hozott, amelyek a környe­zetvédelem javítására, a termőföldek erdősítésére és a farmerek 55. életév utáni idő előtti nyugdíjba vo­nulásának támogatására irányultak. Agenda 2000 A szükségszerű reformok folytatásaként az Európai Bizottság által 1997-ben előterjesztett javaslatok Agenda 2000 néven láttak napvilágot. A Bizottság eredeti elképzelései szerint a marhahús árának 20 százalékos, a tej árának 15, a gabonafélék árának szintén 20 százalékos csökkenésével számoltak. A tejkvótákat 2006-ban akarták megváltoztatni. Az ös­szes közvetlen kifizetést, amellyel az árcsökkenése­ket ellensúlyozták „modulálni” akarták, amellyel a nagy farmok számára bizonyos mértékig korlátozá­sokat jelentett volna. A Mezőgazdasági Miniszterek Tanácsában lefolyta­tott hosszas tárgyalások után a reform végső formá­járól az Európa Tanács berlini tanácskozásán, 1999 márciusában döntöttek, ahol az unió 2000-2006 kö­zötti költségvetését is jóváhagyták. A gabonafélék intervenciós ára csak 15 százalékkal csökkent, s ezt is két év alatt kellett megvalósítani, a marhahús in­tervenciós árának 20 százalékos csökkenése három év alatt zajlik, a tejpiaci rendtartásban végrehajtan­dó változásokat egy későbbi időpontra halasztották. Ezen a téren a tejre érvényes intervenciós ár csök­kentésére és a közvetlen kifizetések bevezetésére fo­kozatosan, 2005-2008 között kerül sor. Jelentős változásokat hozott az Agenda 2000 az agroenvironmentális támogatások és a vidékfejlesz­tési támogatások területén. Ezeket a Közös Agrárpo­litika II. pilléreként deklarálták, amelyek egyenran­gúak a piaci támogatásokkal. Az Agenda 2000 a vi­dékfejlesztést és az agroenvironmentális támogatá­sokat egy szabályozási keretbe integrálta (a Tanács 1257/99 sz. rendelete) és a tagországok számára több jogkört adott a közös forrásokból származó esz­közök felhasználásáról szóló döntéshozatalban. Eze­ket a tagországok a vidékfejlesztési tervekben a saját igényeik és a rendelet által lehetővé tett programok alapján dolgozzák ki. Közülük a tagországok számá­ra csak az agroenvironmentális programok a kötele­zőek. A KAP középtávú távlatai A berlini tanácskozás rendelkezése értelmében a Bi­zottságnak a programidőszak közepén értékelő je­lentést kell előterjesztenie az elfogadott határozatok teljesítéséről és javaslatot kell tennie a változtatá­sokra. Ezek a javaslatok jelenleg a Mezőgazdasági Miniszterek Tanácsában a vita és a megbeszélések tárgyát képezik. Elsősorban a gabonafélék interven­ciós árának további csökkentéséről, a közvetlen kifi­zetések zömének területalapú támogatásokra való átalakításáról és a kifizetések ún. modulációjáról van szó. Ez a közvetlen kifizetések fokozatos és diferenciált csökkentésére valamint a megtakarított eszközöknek a KAP II. pillérébe (vidékfejlesztési in­tézkedések) való átcsoportosítására vonatkozik. A Közös Agrárpolitika II. pillére: a vidék fejlesz­tése Az Európai Unió területének 80%-át vidéki területek alkotják, s rajta az összlakosság egynegyede él. Amint azt már említettük, az Agenda 2000 jelentős változásokat eszközölt a vidékfejlesztési intézkedé­sekben azáltal, hogy egyenrangúsította őket a piaci támogatásokra vonatkozó intézkedésekkel, s ugyan­abból a forrásból finanszírozza mindkettőt - az Eu­rópai Garancia és Orientációs Alapból (EAGGF). A Tanács 1257/1999 sz. rendelete a következő intéz­kedéseket fogalmazza meg a vidékfejlesztés támoga­tására:- Beruházások a mezőgazdasági vállalatokba;- Fiatal kezdő mezőgazdasági vállalkozók támogatá­sa;- A mezőgazdászok képzésének, művelődésének támogatása,;- A mezőgazdászok idő előtti nyugdíjba vonulásá­nak támogatása;- A kedvezőtlen adottságú és ökológiai korlátozások­kal terhelt térségek támogatása;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents