Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)
2003-06-09 / 131. szám, hétfő
2 ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 9. VÉLEMÉNY ÉS MÁI TÉR KOMMENTÁR Ha majd választunk SZILVÁSSY JÓZSEF Két olyan esemény történt az elmúlt héten, amely az európai uniós alapok kihaszná1 ;a körüli hazai hajcihő m;' tt eléggé háttérbe szorult, s amelvt k között látszólag semmi összefüggés nincs. Az egyik a m. gyar-szlovák kisebbségi vegyes bizottság újabb ülése volt, ahol szóba került a módosított kedvezménytörvény ügye is. Ez a huzakodás egyre inkább szomorújátékba vagy még inkább tragikoi tédiába csap A forgatókönyv ugyanaz: a magyar diplomaták m gyaráznak <'s magyarázkodnak, szlovák partnereik hallgatna!., amit a másiK fél jó jelnek, olykor kimondottan át- törésne1'. minősít és derűlátóan utazik haza. Aztán a szlovák fél bekeményít. ígyjárt töbo budapesti államtitkár, s tavaly ugyanilyen kelepcébe ker.dt Bugár Béla is. Azzal a különbséggel, hogy őt egyenesen l. zűri7- ia kormányfő hitegette. Több háttérinformácic ét jd utal arra, hogy a kedvezménytörvénnyel kapcsolatos merevet' elutasító szlovák álláspont megtestesítője, sőt gerjesztője épper, Eduard Kukán külügyminiszter. Aki látszólag megnyerő me ioi í, valójában azonban rendkívül ravasz diplomáciai testcselekkt I igyekszik elérni, hogy a magyar jogszabály kedvezményezettjeii ek köréből most vagy jövő jr ö jusban vonják ki a szlovákiai állampolgárokat. Neki és a latén , vagyis a lappangó nacionalizmus má: képviselőinek nyilvánvalóan semmilyen módc ított változat sem felel meg. Ebben a kormányközi vitában Szlovákiához képest még Románia is sokkal nyitotta ob. Gondoljunk csak a magyar és a romám kormányfő el múlt hét végi egyezségére. Pozsony viszont hallani sem akar kedvczr.iénytörvényről, magyarigazolványról, s ebben a visszautasitá ’ in fontos - talán meghatározó — szerepe van Kukannak és csapatának. Nem kapott szinte sem r Tyen visszhangot az a hír, hogy Rudolf Schuster éppen tíz napj t az elsők között gratulált telefonon Ján Slotának, t ttatabárdot ivatalosan elásó Szlovák Nemzeti Párt újdonsült elnökének. A szlovák államfő nemrég a testőreire hozta a frászt, amikor a trencséni vár falán ugrabugrált, aztán Budapesten okozott megdöbbenést, mert kikotyogta, miről beszélgetett nem hivatalosan a magyar miniszterelnökkel. Václav Klausban is megállt pénteken az ütő, amikor Schuster azt ajánlotta neki, hogy a nyáron együtt másszák meg a Kriváňt, aztán kora esti lazításként játsszanak egy teniszpartit. Bennünket, hazai magyarokat meg az említett telefonos gratulációjával szomorított el. A valóban független államfők nem szoktak megválasztott pártvezéreknek gratulálni, s olyan személyekkel meg végképp nem bratyiznak, akik gyógyíthatatlan soviniszták. Érdemes jól az emlékezetünkbe vésnünk mindkét közéleti személy mostani megnyilvánulásait. Mert egy év múlva köztársasági elnököt választunk, s ajelöltek között minden bizonnyal ott lesz Kukán és Schuster is. És a kampányban majd szirénhagon kábítják a hazai magyarokat, akiknek a voksai döntőek lehetnek Mečiar ellenében, mert szerintem ő is már eldöntötte, hogy újra megméretteti magát. Végre nem szabadna elcsábulnunk, s akár kisebb rosszként is arra szavaznunk, aki európaiságról szajkózik, miközben tetteivel szlovák nacionalisták közé keveredik. Kisember a képernyőn TÓTH MIHÁLY Lehet, hogy a Való Világ jellegű tévéműsorokra öt év múlva már csak az egykori főszereplők emlékeznek. De lehet, hogy nem. Egyelőre tény, hogy ez az uraságokról levetett produkciótíptls gyökeret vert a Kárpát-medencében. Ez is polarizálta a társadalmat. Két, nagyjából azonos világnézeti vércsoportba tartozó entellek- tüel se tud mindig lelkileg egy húron pendülni, ha azt kell megválaszolnia, kapásból visszautasítsa-e az ilyen szellemi teljesítményeket, vagy az értékelőnek abból lenne tanácsos kiindulnia, hogy korunkban kész tény az ilyen műsorok léte. Hogy nem babra megy a játék, azt abból kezdtem sejteni, hogy tegnap reggel a budapesti közszolgálati tévében kisebbfajta botrány robbant ki a Való Világ értékelése közben. Nem gyorstalpalón képzett széllel-bélelt „tévésszemélyiségek” mondtak véleményt, hanem elsőgarnitúrabeli koponyák: Hankiss Elemér szociológus, Kornis Mihály író és Réz András filmesztéta. Kedvemre való, ha úgy dob valaki követ a képernyőn folyó viták állóvizébe, ahogy Kornis Mihály tette. Kimondta, hogy ami a kereskedelmi tévék csatornáin hónapokig szórakoztatás címén folyt, annál még az is jobb volt, amit annak idején Aczél György emberei produkáltak. Ravasz húzásnak minősíteném, ha utólag kiderülne, hogy a műsorvezető a három vitázó vérmérsékletét ismerve tudatosan Kornis Mihállyal nyittatta meg a vitát. Aki a sárga földig leminősítette a százlábú műsort. Hankiss és Réz viszont nem magasztalta, de majdnem. Véleményüknek az volt a magva, hogy most már ilyen a világ, és a hónapokig tartó műsorfolyam voltaképpen tréning az új viszonyok közötti életre. Ekkor következett be a kis botrány. Kornis demonstratívan távozott. Ami, ugye, szokatlan az illedelmes közszolgálatban. Távozása pillanatától teljes harmónia uralkodott a képernyőn. Mint mindig, ha a „drót” két pólusa között nincs feszültségkülönbség. Ilyen viszonyok között az ember saját konstrukciót próbál a kérdés megoldására szerkeszteni. Véleményem szerint ezek a műsorok nemcsak arról szólnak, hogy adva van egy producer, aki bizonyos összeget készül lemarni, mert hát a nézettség... De nem is csak arról, hogy e módszer segítségével bármire felkészíthető az ifjúság. Az ilyennel senkit semmire nem lehet felkészíteni. Azt viszont érdemes lenne figyelemmel kísérni, ideológiailag tudatos-e vagy sem az ilyen típusú műsorok sugárzása. Rendben van, a producert csak a haszon érdekli. Ha nincs mögötte ideológus politikai erő, nincs nagy baj. De veszélyes, ha van. Ebben az esetben könnyűszerrel bebizonyítható, hogy a gondolkodásmód ilyen eszközökkel történő befolyásolása a társadalmi mobilitás ellen hat. Az újgazdag majd jó egyetemre küldi a gyerekét. A kisember gyereke pedig nézheti a nagy képernyőt. Feledhetetlen élmény. Egy nadrágos ember 1943-ban, 11 éves koromban felhúzott szemöldökkel ezt kérdezte apámtól, aki gimnáziumba akart íratni: „Mihály, maga miért akar ebből a gyerekből urat nevelni?” Oktatásügyi ideológia a köbön... Egyébként remélem, túlesünk ezen a műfajon, mint kiskorúak a bárányhimlőn.- Figyelj, haver! Ha már fizetni kell az orvosnál is, akkor inkább a kocsmában ücsörgők és nem a váróteremben! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ THE SUNDAY TIMES Szaddám Húszéin volt iraki elnök titkosszolgálatai végeztettek ugyan katonai célú vegyi és biológiai kutatásokat, ilyen jellegű fegyvereket azonban nem készítettek - közölte a program egykori alapanyag-beszerzési felelőse a vasárnapi brit lappal. A név nélkül nyilatkozó, tábornoki rangú iraki illetékes azt mondta: a laboratóriumok Bagdadban, házak alagsoraiban működtek, egyenként mindössze két- három kutatóval. A kutatási program azonban „merőben elvi” volt, azzal a céllal, hogy „ha ismét szükség lenne rá, gyárthassunk vegyi és biológiai fegyvereket” - mondta az idézett iraki tiszt. A tábornok szerint a „kutatói sejtek” Húszéin személyes utasítására végezték kísérleteiket, és munkájuk eredményeként Irak nagyon könnyen hozzáláthatott volna a gyártáshoz. Hozzátette ugyanakkor, hogy a tömeg- pusztító fegyvereket keresők nem fognak ilyesmit találni Irakban. A vén Európa 60 év fölötti lakosainak száma 1995. és 2025. között 50 százalékkal fog emelkedni Az őszülő kontinens Három dolog biztos Európában, a halál, az adófizetés és a nyugdíjreform. Mindenki egyetért abban, hogy az öregedő kontinens előbb-utóbb halálra ítéli az eddig államilag finanszírozott nyugdíj- rendszert. Azt is tudja mindenki, hogy bármilyen tényleges változtatás igazi politikai bátorságot követel. így aztán Európa idősödő lakossága várakozó állásponton van, miközben a demográfiai időzített bomba rendíthetetlenül ketyeg. MTI-HÁTTÉR Olaszország, Franciaország és Görögország mostanában döntött úgy, hogy komolyan hozzányúl nyugdíj- rendszeréhez. Bár minden kezdeményezésnek vannak erényei - és az érintett három nagy EU-tagállam kormányai, már csak kezdeményező készségükért is megérdemlik a dicséretet - egyik sem alkalmas egy gazdasági szempontból ésszerű, s egyben mind a munkaképes korosztály, mind pedig a nyugdíjasok számára jó, átfogó, új rendszer kialakítására. Az európai politikusok félnek, és fatalisták. A tekintélyes francia lap, a Le Monde karikatúráján Jean-Pierre Raffarin francia miniszterelnököt 1995-ös elődje, Alant Juppé szelleme kísérti, akinek reformjai a tömeges utcai megmozdulások miatt ad acta kerültek, s azóta is a fiókokban porosodnak. A jelenlegi kormány nemrég meghirdetett nyugdíjrendszerbeli változtatásai miatt a francia szakszervezetek azonnal sztrájkok sorozatát helyezték kilátásba. Hasonló hangok hallatszanak Olaszországban és Németországban is. Gerhard Schröder kancellárt a közelmúltban pártjának eddig leghűségesebb hívei is kifütyülték. Silvio Berlusconi olasz kormányfő minden felelősséget az Európai Unióra hárított, követelve, hogy az unió egy maastrichti jóléti-csomaggal álljon elő. Nem valószínű, hogy Berlusconi ezt túlzottan komolyan gondolta, biztos azonban, hogy túlságosan is jól emlékszik arra, amikor 1994-ben akkori kormányának sorsát a kormány és a szakszervezetek között a nyugdíjrendszerben történő módosítások miatt kialakult nézeteltérés pecsételte meg. Amikor pénzről és szakszervezetekről van szó, a politikusok azonnal cselhez folyamodnak. Azt azonban még az átlagember is kezdi Európa szerte megérteni, hogy alapos átdolgozásra szorul a jelenlegi „fizess, amikor dolgozol”, azaz az újraelosztó rendszer, amelyben a jelenlegi aktív dolgozók adójából fizetik a jelenlegi nyugdíjas korosztály nyugdíját. Egyes demográfusok szerint Európa 60 év fölötti lakosainak száma 1995. és 2025. között 50 százalékkal fog emelkedni. Évről évre kevesebb lesz az aktív dolgozó, aki a nyugdíjakat finanszírozza. A költségvetések már most is igen szorosak. Egy csomó politikust fizetnek azért, hogy ezeket a realitásokat elmagyarázza az embereknek. Alternatívaként szóba jöhetne ugyan a kifejezetten a nyugdíjak finanszírozását célzó adóemelés, ám ez is csak a problémák elodázását jelentené. Gerhard Schröder, német kancellár, ki politikaüag a leggyengébb láncszem, a múlt hónapban a jóléti juttatások csökkentése, a munkaügyi törvények liberalizálása, és a nyugdíj- rendszer problémáinak radikáli.; megoldása mellett döntött, hogy megpróbálja megújítani a stagnáló német gazdaságot, és egyben lendítsen valamint saját népszerűségén is. A baloldali Schröder épp a legjobb helyen van ahhoz, hogy szembeszálljon a szakszervezetekkel és saját pártjával is, akik mindannyian tisztában vannak azzal, hogy ha a kancellár beváltja fenyegetését, és valóban lemond tisztéről, ők maguk is búcsút mondhatnak a hatalomnak. De vajon tényleg lemond-e? Silvio Berlusconi a háború utáni Az átlagember is kezdi megérteni, hogy átdolgozásra szorul a rendszer. Olaszország legnépszerűbb miniszterelnöke, az ország versenyképességének fokozását célzó gazdasági csomagterve azonban korántsem lendít a helyzetén. A taglétszámukat tekintve egyébként nem túl erős francia szakszervezetek a változtatási szándékokkal szemben igen erős ellensúlyt képeznek. A kormányalkalmazottak, akik az aktív munkaerőnek mintegy 25 százalékát jelentik, sajátságos módon Jean-Pierre Raffarin kormányfő nyugdíjreform-tervének talán legerőteljesebb ellenzői, elsősorban a nyugdíjkorhatár emelését, és az állami, illetve a magánszektor közötti különbségek eltörlését tekintik sérelmesnek. Az állami alkalmazottak jelenleg Franciaországban 37,5 évi munkaviszony után - két és fél évvel korábban, mint a magánszektorban dolgozók - teljes nyugdíjjal vonulhatnak vissza. A tervezet lényegét tekintve azonban ez a fajta toldozás- foldozás valójában nem számít forradalminak, az újraelosztáson alapuló rendszer ugyanis érintetlen marad. A korábbi miniszterelnök Lionel Jospin megfogalmazása sze rint a kormány szociális csomagte vének egyik alaptétele, hogy az tv. elosztó rendszert továbbra is sz r tehénként kezeli, amihez m .n; nem szabad. A kormánynak ig az volna a feladata, hogy minú jbb és több ember ösztönözzön a különböző magánpénztárakhoz yaló csatlakozásra. Az európai kormányok minden körültekintésük ellenére továbbra is halogatják az elkerülhetetlent. Bátrabb, végső soron pedig jobb úton járnának, ha Chile, vagy az ÉU-hoz hamarosan csatlakozó közép-, és kelet-európai országok példáját követnék, fokozatosan megszüntetnék az újraelosztó rendszert, és új, magán- nyugdíj pénztárakat teremtenének. A jelenlegi aktív dolgozó rétegek így finanszírozzák saját nyugdíjukat. Ez a megoldás lehetővé teszi az emberek számára, hogy maguk válasszák ki a számukra legmegfelelőbb takarékossági programot, megszabadítja a dolgozó rétegeket szüleik nyugdíjának finanszírozásától, kormányzati pénzeket szabadít fel más célokra, lendületet ad a befektetői tőkének és mozgásba hozza a gazdaság egészét. Sajnos ezt az egyszerű logikát még nagyon kevesen vallják magukénak Nyugat-Európában. „Igen, de nem most" - valószínűleg ezt közli majd a londoni alsóházban Gordon Brown brit pénzügyminiszter London továbbra sem vezeti be az eurót MTI-HÁTTÉR Az utóbbi évtizedek legnagyobb politikai és gazdasági súlyú bejelentését teszi ma délután a londoni alsóházban Gordon Brown pénzügyminiszter, aki azt ismerteti a képviselőkkel, hogy a kormány hogyan döntött az euró nagy-britanniai bevezetésével kapcsolatban. Teljesen egyértelmű előzetes értesülések szerint a már meghozott döntés lényege, hogy „igen, de nem most”. Brown természetesen semmi érdemit nem árult el a bejelentés tartalmáról, csak megerősítette a régóta ismételgetett hivatalos álláspontot, miszerint az euró ügyében a brit nemzetgazdasági érdekeknek megfelelő döntés született. Hozzátette: „elvben” pártolja Nagy-Britannia belépését a valutaunióba, a gyakorlatban azonban „teljesen biztosra kell menni” abban a kérdésben, hogy a gazdasági feltételek megfelelőek-e ehhez. A pénzügyminiszter szerint nem szabad megismételni azokat a hibákat, amelyeket a fontnak a korábbi átváltási mechanizmusba (ERM) történt 13 évvel ezelőtti bevezetése előtt elkövettek. A font rövid ERM-tagsága 1992 szeptemberében katasztrófával végződött, akkori elemzések szerint azért, mert a valutát a brit gazdaság teljesítőképességéhez képest túl magas árfolyamon vitték be a kötött árfolyamrendszerbe. A fontot a megrendítő spekulatív támadások után ki kellett léptetni az ERM-ből, mert a Bank of England tartaléka csak 25 milliárd fontnyi nyíltpiaci beavatkozást tett lehetővé, és ez elégtelennek bizonyult a mesterségesen magas árfolyam védelmére. Ezt a brit sajtó azóta is előszeretettel Soros György magyar-amerikai befektető személyéhez köti, jóllehet Soros csak az egyik volt a sok ezer spekuláns és befektetésialap-kezelő közül, akik annak idején a font összeomlására játszottak, naponta sok százmilliárd dollár kockáztatásával, és sikerrel. A brit sajtó azonban azóta is úgy emlegeti Sorost, mint aki „megtörte a Bank of Englandet”. Nagy-Britannia a legnagyobb európai uniós gazdaság, amely önszántából maradt ki a jelenleg 12 tagú valutaunió alapító országai közül. A brit Munkáspárt, miután 1997-ben kiütötte a 18 évig országló, és az euró meghonosítását mereven elvető konzervatívokat a hatalomból, némi habozás után maga is meglehetősen bizonytalan programot hirdetett az euró kérdésében. Eszerint a Labour-kormány „elvben” elfogadja a valutauniós csatlakozás gondolatát, de csak ha teljesül öt alapfeltétel. Ezek: eléggé összhangban van-e a brit és az euroövezeti gazdasági ciklus ahhoz, hogy Nagy-Britannia hosszú távon együtt tudjon élni a valutauniós jegybanki kamatszinttel, problémák esetén van-e elég válaszadási rugalmasság az euroövezeten belül, a csatlakozás fellendíti-e a beruházásokat Nagy-Britanniában, jót tenne-e a belépés a londoni Citynek mint Európa pénzügyi központjának, és használna-e a brit eurotagság a növekedés és a foglalkoztatás stabüitásának. Ez utóbbi feltételcsoportban látványos a különbség a brit gazdaság javára. A 2003-2004-es pénzügyi év költségvetésébe a brit kormány egyebek mellett 2,5-3,0 százalékos gazdasági növekedést, valamint 4 százalék alatti munkanélküliséget állított be; a növekedési előrejelzés csaknem a háromszorosa, a munkanélküliségi jóslat a fele a jelenlegi valutauniós átlagnak. A vizsgált területek közül ezért a pénzügypolitikában sincs meg az összhang. Mindezek alapján előzetes brit vélemények szerint nem kétséges, hogy Brown azt jelenti be: a kormány nem veti el Nagy-Britannia euroövezeti csatlakozását, csak még nem látja elérkezettnek ehhez az időt. Nagy kérdés azonban, hogy a pénzügyminiszter, aki általános vélekedés szerint folyamatosan birkózik az erősen europárti Tony Blair kormányfővel, hajlandó lesz-e nyitva hagyni azt a lehetőséget, hogy legalább az eurocsatlakozásról megígért népszavazást még a jelenlegi - legkésőbb 2006-ig tartó - parlamenti ciklusban kiírják. Blair állítólag ezt követeli annak fejében, hogy beleegyezett a belépés késleltetésébe, de Brown ezért sem lelkesedik.
