Új Szó, 2003. június (56. évfolyam, 125-149. szám)
2003-06-07 / 130. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. JÚNIUS 7. Családi kör OTTHON ÜLVE UTAZAS Selyem a vizek városában A Taj-tó partján (Internetfotó) KOHÁN ISTVÁN uhszi mindenekelőtt a vizek városa, s egyben turistaparadicsom, szokták mondani a kínaiak, amikor erről a Sanghaj közelében fekvő városról szeretnének felvilágosítást kapni az ide látogató külföldiek. S valóban sok igazság rejlik az említett megállapításban, annál is inkább, mivel a város központjától alig néhány kilométerre hullámzik Kína egyik legnagyobb édesvízi tava, a Taj-hu, vagyis a Taj-tó. Szemet nyugtatóan szép vidék ez, a tóparti hegyeknek nem kevesebb, mint 72 csúcsát tartják számon, míg a tó mentén hangulatos park húzódik. Az említetteken túlmenően attól is a vizek városa, hogy a belvárost a Nagy-csatorna több ága is keresztülszeli, hátukon pedig bárkák, csónakok százait, ezreit ringatják a hullámok. Maga a város neve még kínai viszonylatban is szokatlan, s annyit jelent: „Nincs Ón”. Az egykor ónbányáiról nevezetes várost ugyanis valamikor Van Ónnak hívták, s csak amikor a bányák kimerültek, állítólag akkor keresztelték át Nincs Ónra. Mi azonban elsősorban a kínai iparral, nevezetesen a selyemgyártás fortélyaival kívánunk itt megismerkedni, hiszen Kína a selyem szülőhazája, a Taj-tó környéke pedig az ország legfontosabb selyemtermelő vidéke. Itt valamikor a mezőgazdasági dolgozók mintegy 90 százaléka foglalkozott selyemgu- bóval. Jóllehet a kollektivizálással visszaszorult ez a foglalatosság, az utóbbi évek mezőgazdasági politikája azonban ismét érdekeltté tette a lakosságot a selyemgubó-terme- lésben. Igaz, az asszonyok a feldolgozással ma már nem otthon bíbelődnek kezdetleges orsókkal és szövőszékeiken, hanem a selyemgyárakban végzik ezt a munkát. Első utunk a selyemgombolyító gyárba vezet, amely a városnak úgyszólván a központjában működik, s ahol a dolgozók 90 százaléka nő. Szemünk előtt érkeznek a raktárból drótkötélpályán a gubókkal teli zsákok a válogatóműhelybe, ahol gondos női kezek és figyelmes női szemek elé kerülnek, melyek kiválogatják az ép, hibátlan gubókat, míg a selejtből „vatelin” lesz, s így nem vész kárba semmi. Innen lemegyünk a zajos és páratelt földszintre, ahol a gombolyítógépek működnek, amelyek emberi segédlettel gőzben és meleg vízben letekerik a szálat a gubóról. Nem akarunk hinni a fülünknek, amikor azt halljuk, hogy egyetlen gubóról akár ezer méter hosszúsághoz juthatnak, ámbár az is igaz, hogy a szövéshez használt selyemszálhoz több ilyet sodornak össze. Egy másik teremben vannak ugyan korszerűbb gépek, amelyek kevesebb emberi munkát igényelnek, ám ezek gyöngébb minőségű szálat állítanak elő, a fő termelési eszköz tehát maga az ember. Mivel azonban az üzemet még 1929-ben építették, sajnos nem tudnak a dolgozókról úgy gondoskodni, ahogyan megérdemelnék. Mivel öltözőhelyiségek nincsenek, a munkásnők utcai ruhája a gépek között kifeszített köteleken lóg, míg átöltözni a vászonfalú kis fülkében lehet, ahol fehér munkaruhájukat veszik fel. Kínai vendéglátóink azonban nem szégyellik, hogy üzemük nem a legkorszerűbb, sőt büszkék arra, hogy a selyem tőlük indult el világhódító útjára. Innen a gyár illetékesei elkalauzolnak bennünket az utolsó munkafolyamathoz, ahol orsókra gombolyítják, illetve motringolják a fonalat, amelyet aztán a szomszédos selyemszövő gyárba küldenek. Ebben az üzemben már folyik a korszerűsítés, rövidesen elkészül az új műhelycsarnok. A dolgozók csaknem 80 százaléka itt is nő. Ebben a gyáregységben azonban jobban ki kell használni a gépeket, ezért három műszakban dolgoznak, nem kettőben, mint az előbbi csarnokban. Itt tudjuk meg azt is, hogy nem magasak a fizetések, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy keresetük az átlagjövedelemnek csupán a felét teszi ki, mivel a szociális juttatások, valamint az erősen dotált kiskereskedelmi árak révén éppen annyi juttatást kapnak, mint amennyi a fizetésük. Az itt gyártott pompás brokátok láttán felcsillan a szemünk, nem csoda, hogy a termékek 80 százalékát exportálják. Egyébként az ide látogató turisták az üzem boltjábarí meg is vásárolhatják, ami megtetszik nekik. SÉTAHAJÓZÁS A TAJ-TÓN Kellemes élmények és gazdag tapasztalatok birtokában hagyjuk el a selyemgyár csarnokait, hogy ezután rövid sétahajózáson megismerkedjünk a Nagy-csatorna városon belüli szakaszával, amely a vízi út két és fél ezer éves, legrégibb része. Csupán a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy maga a Nagycsatorna 1800 kilométer hosszú, s mivel a kínai folyók többnyire nyugatról keletre folynak, szükség volt egy olyan útvonalra, amely az ország északi és déli részét köti ösz- sze, hogy Dél-Kína gabonáját a fővárosba szállíthassák. Gabonától építőanyagig ma is úgyszólván mindent szállítanak rajta. A külföldiek számára készített kényelmes, mondhatnám művészien kivitelezett bárkán járjuk a csatornát, amelyen talán több főnix és sárkány található, mint a pekingi császári palota valamennyi oszlopán és gerendáján együttvéve. Itt tudjuk meg többek között azt is, hogy a sárkány a császár, a főnix pedig a császárné jelképe volt egykor. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy számunkra bizony csak a hajó ünnepélyes, míg a látvány, úgy is mondhatnám, roppant közönséges, s lényegében Vuhszi mindennapjaiba pillanthatunk bele. Vitorlás hajó már alig akad a csatornán, a dzsunkákat többnyire motor hajtja, míg az egykor fatörzsekből összerótt hajótesteket - kevés a fa, nem úgy mint idehaza, ahol a fa a legjobban jövedelmező „üzleti” nyersanyag - mind szélesebb körben a vasbetonból készült váltja fel. Bár a hatalmas nyüzsgésből azt hisszük, talán a fél város él itt és dolgozik, ám magunk is meglepődünk, amikor kiderül, hogy a város dolgozóinak csak elenyésző töredéke foglalkozik vízi szállítással, bár az a tízezer hajó, amelyet itt tartanak nyilván, így is tekintélyes szám. A fedélzeten zajló élet viszont úgy tűnik, nem sokat változott évszázadok óta, az asszonyok égő tűz körüli alkalmi konyhákban halat tisztítanak, az olajjal teli serpenyőkben vígan sül az étel, míg a férfiak többnyire pipázgatnak, a gyerekek pedig vígan hancúroz- nak. A csatorna partján álló házak előtt asszonyok mosnak a magas vízállás miatt úgyszólván a küszöböket nyaldosó vízben. Ezek láttán szinte úgy érezzük, lényegében nem is csatorna ez, hanem utca, ahol a város élete zajlik. Kiszállva a bárkából, majd pedig az óváros utcáin barangolva egy tiszta, fedeles faedényt fedezünk fel a járda szélén, s még mielőtt jobban szemügyre vennénk, kísérőnk lélekszakadva siet hozzánk, hogy megakadályozza a közelebbi szemrevételezést, majd elmagyarázza, hogy éjjeliedényről van szó. Ebben a régi negyedben ugyanis csatorna van, csatornázás viszont nincs, s így az edényke tartalmát fekáliagyűjtő kocsik viszik reggelente minden ház elől, a lakók viszont abban versengenek, kinek az éjjelije ragyog szebben. Ezek után sétahajózáson veszünk részt a Taj-tó habjain, hogy aztán kikötve az egyik szigeten, megismerkedjünk az itteni szanatóriumok egyikének életével, amelyet még 1952-ben létesítettek, s bár a „kulturális forradalom” idején ezek a szanatóriumok nem működtek - a négyek bandájának ugyanis az volt a véleménye, hogy a munkásszanatórium lényegében a „re- vizionizmus melegágya” 1972- ben újra megnyitották őket. Azóta évente 2500 beutalt dolgozó kap havi kétnapi ingyenes ellátást, míg a családtagok a költségek felét térítik. Amint azť idegenvezetőnktől megtudjuk, mindenkit örömmel tölt el, hogy a „négyek bandája” őrültségeinek már évekkel ezelőtt vége lett, s Kínában büszkék az emberek arra, hogy a szanatóriumok ismét a polgárok egészségének védelmét szolgálják. Itt tudjuk meg többek között azt is, hogy Kínában jelenleg hazai értelemben vett rendes évi szabadság nincs, bár a hetedik napon kívül évente még hét munkaszüneti nap létezik, az intézmények vezetői viszont adhatnak dolgozóiknak a lehetőségek keretein belül úgynevezett jutalomszabadságot, amelyet évről évre egyre többen vehetnek igénybe, mindenekelőtt a kiemelkedően jól dolgozók, az idősebb és beteges egyének. A macska nem az ember társa, pláne nem szolgája, ő az ősi, hamisítatlan vad természet A négylábú rejtély MÉRI MAGDOLNA apjainkban egyre inkább divat a különféle háziállatok tartása. Egyre népesebb az állatbarátok tábora, sokan vagyunk, akik otthonunkat szívesen megosztjuk kedvenceinkkel. A népszerűségi lista élén manapság leginkább a kutyák, de főleg a macskák állnak. Bevallom, pillanatnyilag éppen nincsen cicám, mégis kedvenc háziállatom. Talán öntörvényűsége tetszik a legjobban, vagyis mindig azt csinálja, ami éppen neki tetszik, ellentétben például a kutyával, nem lehet idomítani. A macska az ember egyik legrégibb háziállata, valójában nem is háziállat, csak az ember közelében élő, az emberhez szokott vadállat. Mintegy tizenkétmillió éves (szemben a Homo sapiens mintegy 40 000 évével) és valóban sok-sok ezer éve él az ember társaságában. A macskarajongók tábora (amely többnyire élesen elkülönül a kutyabarátokétól) valóban imádattal fordul kedvencéhez, és még áldozatoktól sem riad vissza, ha macskája jólétéről van szó. Ejtsünk néhány szót a macska egyéb tulajdonságairól. Olyan mondás is létezik, mely szerint a macskáknak hét életük van. Valóban akadt olyan állat, mely túlélt egy leesést az ötödik emeletről. A macska ugyanis esés közben ügyesen egyensúlyoz, farkával kormányozva egyensúlyba hozza magát, hogy aztán a lábait kinyújtva, hátát felgörbítve, rugalmasan érjen földet. Ejtsünk néhány szót a macskák egyéb testi tulajdonságairól. A látásáról például. A macska, ellentétben a közhiedelemmel, teljes sötétségben éppen úgy nem lát, mint az ember. Viszont rendkívül érzékeny bajuszszőrei ilyenkor is segítik a tájékozódásban, és a szabadban csak egyhatodnyi fényre van szüksége a látáshoz, mint az embernek. Azonkívül a macska látótere 285 fokos, azaz majdnem körben lát (az emberé csupán 210 fokos). A macskának rengeteg fajtája van, érdekességként van például ún. pucér macska (ez egy kitenyésztett fajta), a Sphynx. Az Egyesült Államok déli államaiban tartják (az európai időjárást nem viselné el), és amilyen csúnya, olyan drága, mintegy 600 dollár egy példány. Visszatérve lényére, a macska nem az ember társa, pláne nem szolgája, hanem az ősi hamisítatlan vad természet. Gondoskodjunk róla hát kellően, hogy gyönyörködhessünk benne és csodálhassuk titokzatos szabad lényét. „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával - a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve. ” (Ottlik Géza) HAJ PÉNZÉRT 34 éves vagyok és nagyon jól fizetett munkahelyem van. A hivatásomhoz viszont nagyon jó megjelenésre van szükségem. Az a problémám, hogy az utolsó két évben nagyon hullik és ritkul a hajam. Emiatt félek, hogy elvesztem a munkahelyem. Kérem a tanácsukat, hol kaphatnék valóban jó minőségű készítményt ez ellen a kellemetlen probléma ellen. Z. Péter, Zólyom Hajhullás ellen nagyon hatásos és kipróbált szert árusít Szlovákiában a KVATROFIN s. r. o., Kúpeľná 24., 932 01 Veľký Meder, Tel.: 031/555 2095. Egy külföldi készítményről, a SALON TEXTURES-ről van szó, amely 690 Sk-ba kerül, ami nagyon jutányos ár a termék kitűnő minőségére való tekintettel. A SALON TEXTURES megvásárolható közvetlenül a cég székhelyén, és ma már a pontos használati utasítással együtt utánvéttel is megrendelhető. ÍRÓ OLVASÓK Környezetvédelmi világnap - június 5-én PÓLYA GYULÁNÉ Az utóbbi időben egyre több sokkoló kép és írás jelenik meg az Új Szóban az emberek kegyetlenkedéseiről az állatokkal. Ép ésszel felfoghatatlan, mire képes az ember! Megnyúzott kutyák, csapdába ejtett elefántok kínjai, eleven medvék májának, epéjének „megcsapolása”, ami borzalmas fájdalmat okoz szegény állatnak, de kell önző minekünk szépítőszer-alapanyagnak. A szörnyű kutya- és kakasviadalok, a macskákra és kutyákra, pontosabban „csak” a szemükre vadászó „gyerkőcök huncutságai” (?), aminek következtében a szerencsétlen áldozat nem pusztul el azonnal, csak hosszas szenvedés után, s folytathatnám, de nem folytatom, mert nem szeretnék ötletekkel szolgálni azoknak, akik hajlamosak a kegyetlenségre. Mert ugyan mit törődik az az állat szenvedésével, aki nem tudja, hogy akárcsak ő, az a szegény pára is a természet része. Ugyanúgy érzi a fájdalmat, s ugyanúgy igényli a szeretetet, mint bármelyikünk. Falun élek, ahol a kutyatartás szinte természetes dolog, de az sajnos már nem természetes, hogy törődnék is velük mindenki. Láttam én már egyméteres láncra kötött „házőrzőt” tűző napon egy korty víz nélkül. Ha esett az eső, ott állt szegény bőrig ázva a sárban. Láttam csonttá soványodott kutyát, mely míg kicsi volt, kedves volt, aztán megunták. Kidobta a gazdi az utcára, vagy szélnek eresztette valahol a határban, ahol sorsára hagyva kóborol élelem után kutatva. Tudom, vannak ennél sokkal nagyobb, súlyosabb gondok is, de mi, emberek legalább hangot tudunk adni keserveinknek... Az utóbbi időben még egy dolog aggaszt. Fel is szeretnék tenni egy kérdést ezzel kapcsolatban - talán a környezetvédelmi miniszter úrnak -, mégpedig, hogy ha bekerülünk az Európai Unióba, a művelt nyugatiak akkor is meg fogják enni a fecskeszívet? Aggódva lestem, vártam, mikor érkeznek meg végre kedves fecskéink, hiszen huszonheten búcsúztak az ősszel. Elmúlt a május, és csak hetet tudtam összeszámolni belőlük. El nem tudom képzelni, milyen érzéssel képes elfogyasztani az ember egy párgrammnyi madár még kisebb szívét! Az övé biztosan kőből van, ha meg tud ölni egy ilyen kedves, ártatlan madarat, mely több ezer kilométert képes megtenni, csak hogy hazaérjen, és csivitelésével felvidítsa azokat, akik várják. Ezt is bele kellene foglalni valamilyen egyezménybe, és szigorúan felügyelni, talán az ínyencek rájönnének, hogy fecskeszív nélkül is tudnak élni, ellentétben a fecskével. Jó volna, ha elgondolkodnánk az élővilág védelmén, mi mindnyájan, egyénenként addig, míg végérvényesen ki nem irtunk magunk körül mindent. Mert akkor aztán nekünk is végünk. HÍVATLAN LÁTOGATÓK Aszalvány- és készletmoly SZTRECSKÓ RUDOLF lepkék rendjében a hazánkban élő molylepkék csoportját nem kevesebb, mint ötvennégy külön családba soroljuk. Szerencsére a fajok túlnyomó többsége gazdaságilag közömbös, de azért szép számmal akadnak soraik közt kártevők is, némelyek veszedelmesek. Ha egy élettani területen károsítana mindegyik faj, aligha élnének meg, kölcsönösen kiszorítanák egymást - ezért külön életterekre szakosodtak. A textíliát és szőrmét károsító molyok közül három gyakori fajról már megemlékeztünk. Az élelmiszer-alapanyagokra és a kész élelmiszerekre sokkal több faj specializálódott, ebből kifolyólag szükség- szerűnek tartjuk, hogy több részben ismertessük leggyakoribb képviselőiket. Most az úgynevezett karcsúmolyok háztartásokban károsító fajai közül mutatunk be kettőt. Az élelmiszerraktárakon kívül az éléskamrákban is hamar megjelenhet az aszalványmoly (Plodia interpunctella). A szárnyvégei közti távolság 12-19 mm, ezekről könnyű felismerni, mert pontozottság nélküli elülső szárnyainak színezése kontrasztos: a tor felőli rész csontszínű, a külső rész csokoládébarna, a kettőt pedig vastag sötét sáv választja el egymástól. A hátulsó szárny a karcsúmolyokra jellemzően széles, háromszög alakú, ez esetben csillogó szürke. Többféle élelmiszeren károsít, de kedvence az aszalt gyümölcs. Hernyója, hogy a táplálékhoz hozzáférjen, még a műanyagot (!) is átrágja. Helyenként hasonló gyakorisággal léphet fel a 13-18 mm fesztávolságú készletmoly (Ephestia elutella). Elülső szárnya barna vagy vüágosszürke, az aszal- ványmollyal ellentétben pontozot- tan mintás, a hátulsó szárnya füstösfehér. Hernyói leginkább a lisztalapanyagú készítményeket, a déligyümöicsöt, a gombát kedvelik. Mindkét bemutatott molyfaj éjjel aktív. Ha élelmiszerkészleteinket rendszeresen ellenőrizzük, idejében felfedezzük jelenlétüket, és ilyenkor még a megjelent egyedek megsemmisítésével, a készletek átmozgatá- sával, -szellőztetésével könnyen elejét vehetjük elnépesedésüknek. (A szerző rajzai) Aszalványmoly UP 1 0 J i
