Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)

2003-05-31 / 124. szám, szombat

10 s Családi kör ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 31. MINDENNAPI KENYERÜNK Ima a sátán istáért HAÜKO JÓZSEF Május 7-én, szerdán korán reg­gel a pozsonyi autóbusz-pálya­udvaron jártam, hogy buszt rendeljek közösségünk egy rendezvényéhez. Miután kifi­zettem a számlát, betértem a büfébe, hogy megreggelizzem. Egy ötven év körüli férfi, látva fehér galléros papi ingemet, odakiáltott asztala mögül: „Nocsak, a pap mindenét ne­ki... Kis hülye. Debilis!” Felállí­totta hát a súlyos diagnózist, ám ezzel még nem ért véget a dolog. Míg a pultnál álltam, a papok szidalmazásának legkü­lönbözőbb módozatai hangzot­tak el. A példátlan durvaság hallatán érzett kezdeti felhá­borodás után az jutott az eszembe, hogy valóban „nincs új a nap alatt”, hiszen már Jé­zus megjósolt hasonló jelene­teket: ....gyaláznak és üldöz­nek t iteket, és hazudozva min­den rosszat mondanak rátok miattam” (Mt 5,11). E mondat másként és máshol is igazolódott rövid időn belül. Múlt pénteken a Katonakórház körül jártamban egy tetőtől talpig feketébe öltö­zött nyurga fiú mel­lettem elhaladva pro­vokatívan kijelentet­te: „éljen a sátán”. Kü­lönös - papot lát, s a sátánt élteti... A reak­ció gyorsasága és durvasága valójában rémisztőén hatott... Nem, az ismeretlen férfi, ott a büfében nem tűnt ittasnak, mint ahogy emez sötét legény sem drogosnak. Annál nehe­zebb elfelednem őket. Nem is annyira megdöbbentő kiroha­násuk miatt, mint inkább lel­kűk láthatóan súlyos diagnózi­sa okán: hisz valamit mindket­ten elárultak magukról, még­pedig, hogy Isten szolgájának láttán igen negatív érzések, el­lenszenv és agresszivitás lesz úrrá rajtuk. Túlzás volna azt feltételezni, hogy telve vannak gyűlölettel, ezért aztán nagyon távol állnak Istentől s a hittől? Miközben távoztam a pályaud­vari büféből, a férfi nem állhatta meg, hogy még egy utolsó tá­madást indítson ellenem: „Tűnj el, és feküdj le!” Nem tudom, mire célzott, de az alvás volt a legutolsó, amire gondoltam. Épp ellenkezőleg, e robbanó gyűlölet lelki aktivitást kívánt. „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, áldjátok, és ne átkozzá­tok - hirdeti Szent Pál. - Ne fi­zessetek senkinek rosszal a rosz- szért (...) Ne tegyetek a maga­tok ügyében igazságot (...) Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged, te győzd le a rosszat jó­val!” (Róm 12,14-21) Miféle jó­val lehet legyőzni konkrétan ezt a rosszat? Szent Ágoston írja, hogy „senki nem adhat többet felebarátjának, minthogy érte imádkozik”. Jézus e vasárnapi evangéliumbeli imájával imád­kozom én is: „Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság” (Jn 17,17). Imádkozom a büfébeli nagy­hangúért: Uram, tisztítsd meg őt a gyűlölettől, s áraszd el szent nyugalmaddal. Engedd, hogy megértse, csak a te sza­vad igaz, te vagy a megszente­lő igazság. Ne legyenek hát az ő szavai sem többé sértőek, ha­nem álljanak össze olyan pár­beszéddé, mely hidakat épít, nem pedig csapdákat. Uram, érintsd meg őt a te Szent Lel­keddel, hogy fogadjon el téged és a te gyűlöletet kizáró, hara­got gyógyító szeretetedet. Uram, én nem tudom, hogy hívják azt a férfit, de te tudod. Átadom neked, hisz te kutatod a szívek mélységeit, s azt ígér­ted, hogy elveszed testünkből a kőszívet (Ez 11, 19). Te vagy a jó pásztor, akinek fontos minden elveszett bárány. Igen, világosítsd meg ezt az idegent a te igazságoddal az egy igaz Istenről, a szeretetről és Jézus Krisztus győzelméről. A sátán fiatal rokon- szenvezőiért is imád­kozom. Nemcsak ezért az utóbbiért, hanem valamennyiükért, akik megjegyzéseket tettek az én papi ingem lát­tán. Például azért a középiskolásért is, aki azzal a kérdéssel tett próbára, tudnék-e ne­ki sátánista bibliát szerezni. Azoknak a tizenhárom-tizen- négy éveseknek a csoportjáért is, akik az Úri utcában nevetsé­gesen körültáncoltak és sörös­üvegekkel integetve felém a sá­tánról bőgtek valamit az ar­comba... Még egyszer, Uram, kérlek a nevükben, ahogy te kérted az Atyát: „Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság!” Adj nekik világossá­got, hogy meglássák, a sátán már rég legyőzetett, akkor, amikor te meghaltál a keresz­ten. S az ő gyűlölete is legyőze­tett, amikor te ott a kínzóidért imádkoztál. Nyisd fel a szemü­ket, hogy meglássák azt a zsák­utcát, amelyben most lépked­nek... És még valami: abban a pálya­udvari büfében sokan reggeliz­tek akkor. S bár hallottak min­dent, senki nem akadt közü­lük, aki valami módon közbe­lépett volna. Lehet, hogy fél­tek. Lehet, azt gondolták, nem az ő dolguk. Az is lehet, hogy valamennyien egyetértettek... Nemsokára felültek az autó­buszra, s szétszéledtek ki tud­ja, merre. Értük is imádkozom: Uram, add, hogy az emberek ne legyenek közömbösek a rossz iránt, hogy ne úgy fogad­ják, mint az élet természetes velejáróját, mely őket nem érinti. Még egyszer kérlek: „Szenteld meg őket az igazság­ban. A te igéd igazság!” A szerző római katolikus pap A templom előcsarnokát éjjeli menedékhelynek rendezték be a hajléktalanok számára Befogadó ékszerdoboz KOHAN ISTVÁN A Szent Bertalan-templom New Yorkban (Vályi István kollázsa) A legtöbb európai utashoz hasonlóan jómagam is New Yorkban léptem az nmmmgun USA földjére. Talán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy már első városnézési sétám során megálla­píthattam, New York csakis ön­magával mérhető. Jóllehet zsú­folt, ugyanakkor lenyűgöző, bár zajos, mégis - érdekes, gazdag, másrészt nyomorgó, konzervatív s egyszersmind radikális, és so­rolhatnám tovább. Az egyik meglepetés akkor ért, amikor manhattani városnézé­sem során elsétáltam a Lexington Avenue és a Park Ávenue (sugár­út) közötti kis téren álló Szent Bertalan katolikus plébániatemp­lomba, amely értesüléseim sze­rint az egyetlen bizánci stílusú egyházi építmény az USA-ban. Még otthon, tehát utazásom előtt olvastam egy szaklapban, hogy egy New York-i vállalat azzal a nem titkolt szándékkal szeretné megvásárolni a templomot, illet­ve a helyét, hogy azon egy mo­dern felhőkarcolót építsen. Egy­szersmind kötelezettséget is vál­lalt, hogy a templomot alkotóele­meire bontva a város egy másik területén az eredeti terveknek megfelelően újból felépíti. Az em­lített szaklap szerint a tulajdonos katolikus egyház képviselője haj­landó is lett volna elfogadni az ajánlatot (?), ám az illetékes mű­emlék- és környezetvédők, vala­mint más intézmények, Carter volt amerikai elnökkel az élen ezt megakadályozták. A vállalat képviselői akkor egy má­sik megoldást ajánlottak, mégpe­dig hogy a templom feletti légteret vásárolnák meg, s a felhőkarcolót oly módon építenék fel, hogy an­nak alapját és alsó emeleteit a templomon kívül helyeznék el egy acélszerkezetű, alaphely szem­pontjából lényegében igénytelen oszlopsoron, míg az épület felső részét a templomon mintegy át­ívelve építenék fel. Feltehetően ar­ra számítottak, hogy a régi magyar közmondás szerint (elnézést kérek a profán hasonlatért) így a kecske is jóllakna, a káposzta is megma­radna. Az egyház illetékesei ezt a megoldást is elfogadták volna, ám a már említett műemlék- és kör­nyezetvédő szervek elvetették. Az említett szaklap állítása szerint a terv megvalósítása ezzel lényegé­ben holtpontra jutott, s a további­akról már nem szólt az írás. Mindezeken elmélkedve aztán megérkeztem a térre. És mit lát­tam? A templom a teret körülvevő felhőkarcolók között (hajói emlék­szem tízet számoltam meg), mint egy gyönyörű kis ékszerdoboz, da­colva a felhőkarcolók büszkeségé­vel, eredeti helyén és eredeti szép­ségében tündöklik. Az történt ugyanis, hogy a felhőkarcolót a plébánia épületéhez ragasztva a templom feletti légtér megsértése nélkül építették fel. Isten hajléka tehát a helyén ma­radt, és büszkén hirdeti az ameri­kai demokrácia felelősségtudatát. A Szent Bertalan-templomba lép­ve mindjárt az előcsarnokban ta­láljuk magunkat, amelyből - a bi­zánci stílusnak megfelelően - több ajtón keresztül jutunk be a fallal elválasztott s a hívők részére szol­gáló hajóba, majd pedig a szen­télybe, ahol a főoltár áll. Az elő­csarnokban azonban nem templo­mi célokat szolgáló tárgyak, ha­nem takarókkal fedett ágyak sora­koztak, szekrények és székek, s ki­sebb ajtók, melyek a mellékhelyi­ségekbe vezettek. Mivel templom­ban ilyen jelenséggel életemben először találkoztam, az éppen ott tartózkodó egyházi személytől kértem felvilágosítást, aki el­mondta, hogy amikor évekkel ez­előtt igény mutatkozott rá, éjjeli menedékhelyként rendezték be az arra rászoruló hajléktalanok ré­szére. Feltételként szabták, hogy a menedékhelyet este az utolsó is­tentisztelet befejezése után foglal­hatják csak el, míg reggel az első megkezdése előtt el kell hagyniuk, hogy jelenlétükkel ne zavarják a híveket. Egyébként a helyiség ta­karításáról ugyancsak a lakóknak kell gondoskodniuk. Betegség ese­tén egy másik menhelyre költözte­tik őket, ahol megfelelő ellátásban részesülnek. Mindezen túlmenően a közeli plébánia épületében napi egyszeri étkezést is nyújtanak szá­mukra. A lakók a szabályokat be­tartják, egymással és szállásadóik­kal is megfelelően viselkednek, így nézeteltérésre sem került még so­ha sor. A templomot elhagyva az evangéli­um ide vonatkozó sorai jutottak eszembe: .Jöjjetek Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a vüág terem­tése óta (...), mert éheztem és en­nem adtatok, szomjaztam és úrnőm adtatok, idegen voltam és befogad­tatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek...” (Mt 25,34-36). A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor hazatértem után egy lelkésznek lelkesen meséltem tapasztalataimat, aki Isten házának megszentségtelenítéseként könyvel­te el a hajléktalanok befogadását a templom előcsarnokába. Ebbéli vé­leményének megítélését a tisztelt ol­vasó lelkiismeretére bízom. Ha egyszer minden elkezd majd „színeim", lehet, hogy cseperedő gyermekeink egy jobb, de legalábbis előítéletektől mentes világban élhetnek boldogan Ej dzsavale, romale! EŐRY ANDRÁS ki valaha is járt szép Gömörország- ban, és nem ismer­te az öreg Csalát, nem is ismert az senkit! Nevezett úriember, szerény véle­ményem szerint Cinka Panna után a gömöri muzsikusok máso­dik számú gyöngyszeme egyszer, figyelmesen végighallgatva a pelsőci Korona vendéglő udvará­ban rögtönzött, cigány népzenei elemekkel gazdagon tűzdelt gi­tárelőadásomat, ekképp szólt hozzám: „Haljak meg csávókám, vagy fél liter rum, de úgy pen­getsz, hogy ha most cigány len­nél, megölelnélek!...” Mivel pedig az ó szavára akkoriban még a bíró is adott, „tiszteletbeli cigánnyá” avanzsáltam. Évekig nem tudtam mit kezdeni a címemmel; barátaim viszont any- nyira ragaszkodtak hozzá, hogy - bosszantásomra - le is fordítot­ták. „Államnyelvül” pedig már elég hülyén hangzott. „Cestny Cigán” - élcelődtek velem, hozzá­fűzve, hogy mint egyedülit az egész országban, ki kellene en­gem rakni a kirakatba. Később rövid, ámde annál viharo­sabb tanítói pályafutásom során szintén Gömör multietnikus kö­zege tanított meg arra, hogy - az előítéletekkel ellentétben - az alapvető különbség nem a gyere­kek bőrszíne és értelmi szintje kö­zött van, hanem abban, hogy ki milyen előfeltételekkel fut neki a világnak... ha értik, mire gondo­lok. Akár én is lehetnék írástudat­lan, lehetnék az a Horvát Dzsoki, aki hétévesen nem tudja megkü­lönböztetni az alapszíneket, a ce­ruzáról pedig elhiszi, hogy azt meg kell enni - de nem vagyok ilyen. Egyszerűen azért nem, mert nem a faluszéli bádogkuny­hó homályában néztem szemközt első ízben Isten szép napfényével. Azóta fordult a kocka, s a kirakat­ba kitevés - mint már annyiszor - most az országot fenyegeti; ter­mészetesen ismét a romák kap­csán. Néhány hónappal ezelőtt a füg­getlen nyugati sajtó (mely a kö- zép-kelet-európai kérdéseket ille­tően - hogy is mondjam csak - eléggé „alultájékozott”) szintén független nyugati emberi jogi szervezete felröppentette a nagy hírt: Szlovákiában roma nőket sterilizáltak, mégpedig az előze­tes beleegyezésük nélkül! Új a nap alatt? Nem hinném. A kedves Olvasók zöme - de főképp a szülészetet legalább egy alka­lommal megjárt hölgyek - bizo­nyára az esetek sokaságát tudnák felhozni például. Olyan eseteket, amikor szembesülniük kellett a kórházakban (is) dívó cigánygyű­lölettel. Bizonyára arról is sokan tudnak, hogy erőszakos sterilizáció való­ban történt, mint ahogy az sem légből kapott híresztelés, hogy a roma nők komoly pénzösszegeket vehettek fel, ha bizonyos számú gyermek megszülését követően hagyták elvégezni magukon a be­avatkozást. „Rövidesen úgyis ők lesznek a többség” - vontuk meg a vállunkat a hír hallatán, és az élet ment tovább. Nos, én már kezdtem abban bízni, hogy a társadalom végre kinövi az előítéleteket, amelyek csak ar­ra jók, hogy megnehezítsék az amúgy legegyszerűbb dolgokat is. Azt hittem, megszűnik végre a másságtól való félelem és rette­gés, mely a vak gyűlölet t meleg­ágya. Meg még sok mindent hit­tem - hiába. Az orvosok, Hippokratész felkent követői végre kezdik beismerni bűneiket, melyek száma nem ke­vés. Kormányunk végre kezdi belátni, hogy jobban oda kell figyelni a romakérdés megoldására, a szo­ciális háló működésére, és még sok mindenre. A romák is kezdenek rájönni, hogy tanulatlanul soha nem fog­ják tudni kihasználni az Európai Unió nyújtotta számtalan lehető­séget, úgy is mint: alapok, fejlesz­tési programok. Ha egyszer min­den elkezd „színelni”, lehet, hogy cseperedő gyermekeink egy jobb, de legalábbis előítéletektől men­tes világban élhetnek majd. Megvárom a végkifejletet; azt azonban már eldöntöttük Dezsi - polgári nevén Lakatos Andor - nevű, „szinténzenész” barátom­mal, hogy ha az erőszakos sterili­zációk kapcsán valaha csak egyet­len embert is bíróság elé állíta­nak, mondjuk, az emberi jogok durva megsértése miatt, dalt írunk majd „A több ezer meg nem született gyermekhez” címmel. Ahogy én magunkat ismerem, még bukott eurohimnuszunknál is bődületesebb lesz! Azt persze nem írjuk bele, hogy milyen színű és szagú gyerekekről van szó (el­végre nem vagyunk mi rasszis­ták!), mint ahogy azt sem, hogy e kies tájakon „más” közösséget is tizedeltek már meg - teszem azt, deportálás útján. Ha - a Kalevala állítása szerint - igaz, hogy a dalnak hatalma van, remélem, ettől felébredünk vég­re...

Next

/
Thumbnails
Contents