Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-31 / 124. szám, szombat
10 s Családi kör ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 31. MINDENNAPI KENYERÜNK Ima a sátán istáért HAÜKO JÓZSEF Május 7-én, szerdán korán reggel a pozsonyi autóbusz-pályaudvaron jártam, hogy buszt rendeljek közösségünk egy rendezvényéhez. Miután kifizettem a számlát, betértem a büfébe, hogy megreggelizzem. Egy ötven év körüli férfi, látva fehér galléros papi ingemet, odakiáltott asztala mögül: „Nocsak, a pap mindenét neki... Kis hülye. Debilis!” Felállította hát a súlyos diagnózist, ám ezzel még nem ért véget a dolog. Míg a pultnál álltam, a papok szidalmazásának legkülönbözőbb módozatai hangzottak el. A példátlan durvaság hallatán érzett kezdeti felháborodás után az jutott az eszembe, hogy valóban „nincs új a nap alatt”, hiszen már Jézus megjósolt hasonló jeleneteket: ....gyaláznak és üldöznek t iteket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam” (Mt 5,11). E mondat másként és máshol is igazolódott rövid időn belül. Múlt pénteken a Katonakórház körül jártamban egy tetőtől talpig feketébe öltözött nyurga fiú mellettem elhaladva provokatívan kijelentette: „éljen a sátán”. Különös - papot lát, s a sátánt élteti... A reakció gyorsasága és durvasága valójában rémisztőén hatott... Nem, az ismeretlen férfi, ott a büfében nem tűnt ittasnak, mint ahogy emez sötét legény sem drogosnak. Annál nehezebb elfelednem őket. Nem is annyira megdöbbentő kirohanásuk miatt, mint inkább lelkűk láthatóan súlyos diagnózisa okán: hisz valamit mindketten elárultak magukról, mégpedig, hogy Isten szolgájának láttán igen negatív érzések, ellenszenv és agresszivitás lesz úrrá rajtuk. Túlzás volna azt feltételezni, hogy telve vannak gyűlölettel, ezért aztán nagyon távol állnak Istentől s a hittől? Miközben távoztam a pályaudvari büféből, a férfi nem állhatta meg, hogy még egy utolsó támadást indítson ellenem: „Tűnj el, és feküdj le!” Nem tudom, mire célzott, de az alvás volt a legutolsó, amire gondoltam. Épp ellenkezőleg, e robbanó gyűlölet lelki aktivitást kívánt. „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, áldjátok, és ne átkozzátok - hirdeti Szent Pál. - Ne fizessetek senkinek rosszal a rosz- szért (...) Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot (...) Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged, te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,14-21) Miféle jóval lehet legyőzni konkrétan ezt a rosszat? Szent Ágoston írja, hogy „senki nem adhat többet felebarátjának, minthogy érte imádkozik”. Jézus e vasárnapi evangéliumbeli imájával imádkozom én is: „Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság” (Jn 17,17). Imádkozom a büfébeli nagyhangúért: Uram, tisztítsd meg őt a gyűlölettől, s áraszd el szent nyugalmaddal. Engedd, hogy megértse, csak a te szavad igaz, te vagy a megszentelő igazság. Ne legyenek hát az ő szavai sem többé sértőek, hanem álljanak össze olyan párbeszéddé, mely hidakat épít, nem pedig csapdákat. Uram, érintsd meg őt a te Szent Lelkeddel, hogy fogadjon el téged és a te gyűlöletet kizáró, haragot gyógyító szeretetedet. Uram, én nem tudom, hogy hívják azt a férfit, de te tudod. Átadom neked, hisz te kutatod a szívek mélységeit, s azt ígérted, hogy elveszed testünkből a kőszívet (Ez 11, 19). Te vagy a jó pásztor, akinek fontos minden elveszett bárány. Igen, világosítsd meg ezt az idegent a te igazságoddal az egy igaz Istenről, a szeretetről és Jézus Krisztus győzelméről. A sátán fiatal rokon- szenvezőiért is imádkozom. Nemcsak ezért az utóbbiért, hanem valamennyiükért, akik megjegyzéseket tettek az én papi ingem láttán. Például azért a középiskolásért is, aki azzal a kérdéssel tett próbára, tudnék-e neki sátánista bibliát szerezni. Azoknak a tizenhárom-tizen- négy éveseknek a csoportjáért is, akik az Úri utcában nevetségesen körültáncoltak és sörösüvegekkel integetve felém a sátánról bőgtek valamit az arcomba... Még egyszer, Uram, kérlek a nevükben, ahogy te kérted az Atyát: „Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság!” Adj nekik világosságot, hogy meglássák, a sátán már rég legyőzetett, akkor, amikor te meghaltál a kereszten. S az ő gyűlölete is legyőzetett, amikor te ott a kínzóidért imádkoztál. Nyisd fel a szemüket, hogy meglássák azt a zsákutcát, amelyben most lépkednek... És még valami: abban a pályaudvari büfében sokan reggeliztek akkor. S bár hallottak mindent, senki nem akadt közülük, aki valami módon közbelépett volna. Lehet, hogy féltek. Lehet, azt gondolták, nem az ő dolguk. Az is lehet, hogy valamennyien egyetértettek... Nemsokára felültek az autóbuszra, s szétszéledtek ki tudja, merre. Értük is imádkozom: Uram, add, hogy az emberek ne legyenek közömbösek a rossz iránt, hogy ne úgy fogadják, mint az élet természetes velejáróját, mely őket nem érinti. Még egyszer kérlek: „Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság!” A szerző római katolikus pap A templom előcsarnokát éjjeli menedékhelynek rendezték be a hajléktalanok számára Befogadó ékszerdoboz KOHAN ISTVÁN A Szent Bertalan-templom New Yorkban (Vályi István kollázsa) A legtöbb európai utashoz hasonlóan jómagam is New Yorkban léptem az nmmmgun USA földjére. Talán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy már első városnézési sétám során megállapíthattam, New York csakis önmagával mérhető. Jóllehet zsúfolt, ugyanakkor lenyűgöző, bár zajos, mégis - érdekes, gazdag, másrészt nyomorgó, konzervatív s egyszersmind radikális, és sorolhatnám tovább. Az egyik meglepetés akkor ért, amikor manhattani városnézésem során elsétáltam a Lexington Avenue és a Park Ávenue (sugárút) közötti kis téren álló Szent Bertalan katolikus plébániatemplomba, amely értesüléseim szerint az egyetlen bizánci stílusú egyházi építmény az USA-ban. Még otthon, tehát utazásom előtt olvastam egy szaklapban, hogy egy New York-i vállalat azzal a nem titkolt szándékkal szeretné megvásárolni a templomot, illetve a helyét, hogy azon egy modern felhőkarcolót építsen. Egyszersmind kötelezettséget is vállalt, hogy a templomot alkotóelemeire bontva a város egy másik területén az eredeti terveknek megfelelően újból felépíti. Az említett szaklap szerint a tulajdonos katolikus egyház képviselője hajlandó is lett volna elfogadni az ajánlatot (?), ám az illetékes műemlék- és környezetvédők, valamint más intézmények, Carter volt amerikai elnökkel az élen ezt megakadályozták. A vállalat képviselői akkor egy másik megoldást ajánlottak, mégpedig hogy a templom feletti légteret vásárolnák meg, s a felhőkarcolót oly módon építenék fel, hogy annak alapját és alsó emeleteit a templomon kívül helyeznék el egy acélszerkezetű, alaphely szempontjából lényegében igénytelen oszlopsoron, míg az épület felső részét a templomon mintegy átívelve építenék fel. Feltehetően arra számítottak, hogy a régi magyar közmondás szerint (elnézést kérek a profán hasonlatért) így a kecske is jóllakna, a káposzta is megmaradna. Az egyház illetékesei ezt a megoldást is elfogadták volna, ám a már említett műemlék- és környezetvédő szervek elvetették. Az említett szaklap állítása szerint a terv megvalósítása ezzel lényegében holtpontra jutott, s a továbbiakról már nem szólt az írás. Mindezeken elmélkedve aztán megérkeztem a térre. És mit láttam? A templom a teret körülvevő felhőkarcolók között (hajói emlékszem tízet számoltam meg), mint egy gyönyörű kis ékszerdoboz, dacolva a felhőkarcolók büszkeségével, eredeti helyén és eredeti szépségében tündöklik. Az történt ugyanis, hogy a felhőkarcolót a plébánia épületéhez ragasztva a templom feletti légtér megsértése nélkül építették fel. Isten hajléka tehát a helyén maradt, és büszkén hirdeti az amerikai demokrácia felelősségtudatát. A Szent Bertalan-templomba lépve mindjárt az előcsarnokban találjuk magunkat, amelyből - a bizánci stílusnak megfelelően - több ajtón keresztül jutunk be a fallal elválasztott s a hívők részére szolgáló hajóba, majd pedig a szentélybe, ahol a főoltár áll. Az előcsarnokban azonban nem templomi célokat szolgáló tárgyak, hanem takarókkal fedett ágyak sorakoztak, szekrények és székek, s kisebb ajtók, melyek a mellékhelyiségekbe vezettek. Mivel templomban ilyen jelenséggel életemben először találkoztam, az éppen ott tartózkodó egyházi személytől kértem felvilágosítást, aki elmondta, hogy amikor évekkel ezelőtt igény mutatkozott rá, éjjeli menedékhelyként rendezték be az arra rászoruló hajléktalanok részére. Feltételként szabták, hogy a menedékhelyet este az utolsó istentisztelet befejezése után foglalhatják csak el, míg reggel az első megkezdése előtt el kell hagyniuk, hogy jelenlétükkel ne zavarják a híveket. Egyébként a helyiség takarításáról ugyancsak a lakóknak kell gondoskodniuk. Betegség esetén egy másik menhelyre költöztetik őket, ahol megfelelő ellátásban részesülnek. Mindezen túlmenően a közeli plébánia épületében napi egyszeri étkezést is nyújtanak számukra. A lakók a szabályokat betartják, egymással és szállásadóikkal is megfelelően viselkednek, így nézeteltérésre sem került még soha sor. A templomot elhagyva az evangélium ide vonatkozó sorai jutottak eszembe: .Jöjjetek Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a vüág teremtése óta (...), mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és úrnőm adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek...” (Mt 25,34-36). A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor hazatértem után egy lelkésznek lelkesen meséltem tapasztalataimat, aki Isten házának megszentségtelenítéseként könyvelte el a hajléktalanok befogadását a templom előcsarnokába. Ebbéli véleményének megítélését a tisztelt olvasó lelkiismeretére bízom. Ha egyszer minden elkezd majd „színeim", lehet, hogy cseperedő gyermekeink egy jobb, de legalábbis előítéletektől mentes világban élhetnek boldogan Ej dzsavale, romale! EŐRY ANDRÁS ki valaha is járt szép Gömörország- ban, és nem ismerte az öreg Csalát, nem is ismert az senkit! Nevezett úriember, szerény véleményem szerint Cinka Panna után a gömöri muzsikusok második számú gyöngyszeme egyszer, figyelmesen végighallgatva a pelsőci Korona vendéglő udvarában rögtönzött, cigány népzenei elemekkel gazdagon tűzdelt gitárelőadásomat, ekképp szólt hozzám: „Haljak meg csávókám, vagy fél liter rum, de úgy pengetsz, hogy ha most cigány lennél, megölelnélek!...” Mivel pedig az ó szavára akkoriban még a bíró is adott, „tiszteletbeli cigánnyá” avanzsáltam. Évekig nem tudtam mit kezdeni a címemmel; barátaim viszont any- nyira ragaszkodtak hozzá, hogy - bosszantásomra - le is fordították. „Államnyelvül” pedig már elég hülyén hangzott. „Cestny Cigán” - élcelődtek velem, hozzáfűzve, hogy mint egyedülit az egész országban, ki kellene engem rakni a kirakatba. Később rövid, ámde annál viharosabb tanítói pályafutásom során szintén Gömör multietnikus közege tanított meg arra, hogy - az előítéletekkel ellentétben - az alapvető különbség nem a gyerekek bőrszíne és értelmi szintje között van, hanem abban, hogy ki milyen előfeltételekkel fut neki a világnak... ha értik, mire gondolok. Akár én is lehetnék írástudatlan, lehetnék az a Horvát Dzsoki, aki hétévesen nem tudja megkülönböztetni az alapszíneket, a ceruzáról pedig elhiszi, hogy azt meg kell enni - de nem vagyok ilyen. Egyszerűen azért nem, mert nem a faluszéli bádogkunyhó homályában néztem szemközt első ízben Isten szép napfényével. Azóta fordult a kocka, s a kirakatba kitevés - mint már annyiszor - most az országot fenyegeti; természetesen ismét a romák kapcsán. Néhány hónappal ezelőtt a független nyugati sajtó (mely a kö- zép-kelet-európai kérdéseket illetően - hogy is mondjam csak - eléggé „alultájékozott”) szintén független nyugati emberi jogi szervezete felröppentette a nagy hírt: Szlovákiában roma nőket sterilizáltak, mégpedig az előzetes beleegyezésük nélkül! Új a nap alatt? Nem hinném. A kedves Olvasók zöme - de főképp a szülészetet legalább egy alkalommal megjárt hölgyek - bizonyára az esetek sokaságát tudnák felhozni például. Olyan eseteket, amikor szembesülniük kellett a kórházakban (is) dívó cigánygyűlölettel. Bizonyára arról is sokan tudnak, hogy erőszakos sterilizáció valóban történt, mint ahogy az sem légből kapott híresztelés, hogy a roma nők komoly pénzösszegeket vehettek fel, ha bizonyos számú gyermek megszülését követően hagyták elvégezni magukon a beavatkozást. „Rövidesen úgyis ők lesznek a többség” - vontuk meg a vállunkat a hír hallatán, és az élet ment tovább. Nos, én már kezdtem abban bízni, hogy a társadalom végre kinövi az előítéleteket, amelyek csak arra jók, hogy megnehezítsék az amúgy legegyszerűbb dolgokat is. Azt hittem, megszűnik végre a másságtól való félelem és rettegés, mely a vak gyűlölet t melegágya. Meg még sok mindent hittem - hiába. Az orvosok, Hippokratész felkent követői végre kezdik beismerni bűneiket, melyek száma nem kevés. Kormányunk végre kezdi belátni, hogy jobban oda kell figyelni a romakérdés megoldására, a szociális háló működésére, és még sok mindenre. A romák is kezdenek rájönni, hogy tanulatlanul soha nem fogják tudni kihasználni az Európai Unió nyújtotta számtalan lehetőséget, úgy is mint: alapok, fejlesztési programok. Ha egyszer minden elkezd „színelni”, lehet, hogy cseperedő gyermekeink egy jobb, de legalábbis előítéletektől mentes világban élhetnek majd. Megvárom a végkifejletet; azt azonban már eldöntöttük Dezsi - polgári nevén Lakatos Andor - nevű, „szinténzenész” barátommal, hogy ha az erőszakos sterilizációk kapcsán valaha csak egyetlen embert is bíróság elé állítanak, mondjuk, az emberi jogok durva megsértése miatt, dalt írunk majd „A több ezer meg nem született gyermekhez” címmel. Ahogy én magunkat ismerem, még bukott eurohimnuszunknál is bődületesebb lesz! Azt persze nem írjuk bele, hogy milyen színű és szagú gyerekekről van szó (elvégre nem vagyunk mi rasszisták!), mint ahogy azt sem, hogy e kies tájakon „más” közösséget is tizedeltek már meg - teszem azt, deportálás útján. Ha - a Kalevala állítása szerint - igaz, hogy a dalnak hatalma van, remélem, ettől felébredünk végre...
