Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-27 / 120. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 27. KOMMENTÁR Statisztikai kozmetika PÁKOZDI GERTRÚD A munkanélküliek arányának áprilisi kimutatásában kétségkívül kisebb számok szerepelnek, mint egy hónappal korábban. Helyenként ugyan csak néhány tizednyi az állást keresők számának csökkenése, de vannak térségek, ahol ez több mint két százalékot tett ki. Ha csak ezeket a számokat néznénk, örvendhetnénk a gazdaság . ennyire látványos fejlődésének. Pozitív fejlődést könyvelhetnénk el, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy nem a munkahelyek száma kezdett ily gyors ütemben emelkedni. A foglalkoztatási statisztika javulása egy-egy térségben elsősorban az idényjellegű munkahelyek gyarapodásának köszönhető, és nem annak, hogy a 25-30 százalékos munkanélküliséggel szembesülni kényszerülő városokban, falvakban hirtelen megjelentek a tőkeerős, fejlesztésre kész befektetők. Nem elhanyagolható szerepet játszott, hogy eredményes a munka- és szociális ügyi minisztériumnak a munkanélküliek nyilvántartásában bevezetett szigorítása. Sikerült ráijeszteni a feketén dolgozók egy részére, akik vagy kijelentkeztek a munkanélküli nyilvántartásból, vagy legalizálták eddigi munkájukat. A nehézségekkel küzdő államháztartás számára ez is jelent valamit, hiszen néhány száz millióval csökkennek a segélyezésre fordított kiadások, de aligha ez a tétel fogja helyrebillenteni a fölborulni látszó költségvetési egyensúlyt. Talán nem lenne fölösleges statisztikusi vállalkozás, ha megpróbálnák felmérni, a munkanélküli státusból kijelentkezett „feketén idehaza munkát vállalókat” kategóriába tartozókat kik foglalkoztatták. Mert pillanatnyilag úgy tűnik, az illetékes hivatalok továbbra is a legkönnyebben rajtacsíphetőkre, tehát a kiszolgáltatott szegényekre összpontosítanak. Megfeledkeznek róla, hogy a feketén dolgozókat valakinek alkalmaznia is kell. És aki így foglalkoztat, az - ugye - nem fizet béradót, társadalombiztosítási járulékot stb. munkásai után. Tehát profitál a kiszolgáltatottságból. Nyilvánvalóan le kell tagadnia teljesítményéből is valamit, ha azt akaija, hogy hitelesnek tűnjék a hivatalosan foglalkoztatottakkal végzett teljesítménye, ami után szintén adózik. Tény, nem keveset, miközben számára is szüntelenül emelkednek a vállalkozásműködtetési költségek. De ha már bünteti az állam az egyik (a kiszolgáltatott) visszaélőt, a másiknak, az ebből hasznot húzónak leleplezésétől sem kellene tartania. Persze, amennyire nehéz kiszűrni a feketén dolgozót, legalább olyan nehéz, ha nem nehezebb a feketén foglalkoztatóknak a leleplezése. Hiszen míg az előző legfeljebb gyorsan megszerzi a táppénzes állományáról szóló orvosi igazolást, a munkáltató esedeg könnyebben megtalálja a megvesztegethető hivatalnokot. Az egyik is, a másik is úgy segít magán, ahogy tud. Meg amennyire a még mindig lyukas vonatkozó törvények lehetővé teszik. Erről viszont már nem ők tehernek... JEGYZET Végzetes végjáték SZÁZ ILDIKÓ Nabokov, a „kiegyensúlyozott őrült elme,, a címmel azonos regényében a sakkjáték egyes lépéseiben rögzíti a mindennapok abszurdnak tűnő játszmáit. A regény olvasásakor itt-ott megfordul az olvasóval a vüág. Sajnos, a könyv végéhez érve sem tér vissza biztonságérzete. Amikor tavaly, egy vélhetően ugyancsak rendldvüli elme szüleményeként, a tavalyelőtti mintát véve alapul, kidolgozták az oktatási létesítmények idei évi üzemeltetéséhez szükséges költségvetését, ugyancsak végzetes végjáték vette kezdetét az önkormányzatok hatáskörébe kerülő iskolákban. A vitában a Városok és Falvak Társulásának déli régióbeli elnöke, aki mellesleg polgármester is, nyíltan kimondta: Meztelen a király! Az érsekújvári járás hatvankét településének oktatásügyi intézményei már az év első felében húszmilliós adósságot görgettek maguk előtt, és félő, hogy a szeptemberi tanévkezdésre egy fillérjük se marad. „Hogyan kívánnak tiltakozni, amiért nem kapnak elég pénzt a működtetésükhöz? Be- zárják az iskolákat?” - kérdezte a beszélgetőtárs, már-már a polgár- mester szájába adva a választ. Nabokov regényhősének, Luzsin- nak a kérdés hallatán összeszaladna a szemöldöke, és résen lenne! - Bizonyára odafent éppígy gondolkodnak - vélekedne -, ezért nem szabad a következő lépést elhamarkodni. Nem csalódtam. A közismerten radikális, és ettől csak közkedveltebb polgár- mester, ki maga is jó néhány iskola fenntartója, ugyanis ekkor kezébe vette a futót. Maga is a kiszolgáltatott, közvetítőszerepet vállalja naponta, más város-, illetve községvezetőkkel együtt. Futók ők a pénzt osztók, illetve a pénzre várók között. Azt válaszolta, hogy éppen ezt nem tehetik meg. Ha bezárnának, netalán összevonnának iskolákat, odafent azonnal rábólintanának: lám, lám, mi megmondtuk, hogy nem kell ennyi kisiskola a falvakba. Ki képes eltartani őket?! Az önkormányzatok önállóság után sóvárogtak, hát most megkapták, nem boldogulnak gondjaikkal, kudarcot vallottak, ezért inkább bezárják az iskolákat! A játszma kezd eldurvulni! Mert villany, víz, fűtés nélkül nem lehet dolgozni, tanítani, és ha késik oda- fentről a pénz, azt az önkormányzatoknak kell lecsippenteniük saját forrásaikból, míg a be- ígértet postázzák. Ám az nemhogy késve érkezik, de semmire sem elég. (Sakk!) Az önkormányzatok hajlandók besegíteni, míg megjön az újabb infúzió, de csak az ígért összeg erejéig, hiszen nekik is élniük, dolgozniuk kell valamiből. Az iskola lassan ellehetetlenül, üres zsebű fenntartója mellett. Annak pedig a gyerekek szülei és a pedagógusok előtt felelnie kell döntéséért, holott ártatlan. Míg a járási hivatal volt az „iskolamester”, és időnként vele is megesett hogy legatyásodott, odafent előbb- utóbb csendesen elrendezték helyette a dolgokat. Az önkormányzatok helyett ezt már senki sem teszi meg. (Matt!) A játszma végéhez értünk, az már csak odafent folytatódik, ahol látszólag továbbra is fölényes biztonsággal mozgatják a bábukat, könnyedén és virtuózán, még arra is van erejük, hogy mosolyogjanak. FIGYELŐ Kovács-interj új a egy cseh lapban „A Benes-dekrétumokat meghaladta az idő. Ebben egyetértünk a volt (magyar) kormány véleményével. Ugyanakkor mi nem állítjuk: a Cseh Köztársaság vagy Szlovákia nem léphetnek be az unióba, ha nem érvénytelenítik ezeket a dekrétumokat. Gyakorlati vagy elvi szempontból ez nem lehetséges“-jelentette ki Kovács László magyar külügyminiszter a cseh Mladá ff onta Dnesnek. Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) TALLÓZÓ LIDOVÉ NOVINY A cseh napüap szerint rossz üzenet Európa számára a Máért nyilatkozatának azon megállapítása, miszerint az EU kibővítése megnyitja az utat a magyarság összeurópai méretű újraegyesítésére. „A magyar kisebbségektől és Budapesttől ez olyan baráti gesztus a környező országok számára, mintha a szudétanémetek kijelentenék, hogy Csehország és Lengyelország csadakozása az Európai Unióhoz megnyitja a német területek újraegyesítéséhez vezető utat” - úja a lapban Lubos Palata, aki jegyzetében azon elmélkedik, hogy a Kö- zép-Európa országai az egyéb problémáik mellett a „magyar kérdést” is beviszik Európába. Palata szerint a szlovákok, akiket a Máért-nyilatko- zat Románián kívül másodikként a leginkább érint, már semmit sem tehetnek, mert egy héttel ezelőtt már megszavazták az uniós csaüakozást. A románok, akik csadakozásával csak 2007 körül számolnak, azonban még meggondolhatják maguka. Európai biztonságpolitika: áttörés csak akkor volt, amikor a britek és a franciák meg tudtak egyezni az alapelvekben Nem tudják megkerülni egymást Az egyik legaktuálisabb, európai integrációval kapcsolatos kérdés a franda-német-bel- ga-luxemburgi kezdeményezés, amely az európai védelmi unió létrehozását célozza. Természetesen a csoport magja Franciaország és Németország, míg a másik kettő részvétele politikai szempontok miatt fontos (demonstrálandó: nem csak a két „nagy” kezdeményezéséről van szó). ONDREJCSÁK RÓBERT A kezdeményezéssel kapcsolatos legfontosabb kérdés, vajon képes lesz-e elérni a legfontosabb kitűzött célt, a működő közös európai biztonságpolitika létrehozását. Vajon megalapozható-e a közös európai biztonságpolitika a francia-német együttműködésen? Tény, hogy az európai integráció eddigi alapja Franciaország és Németország együttműködése volt. Hozzá kell azonban tenni, hogy a francia-német „motor” elsősorban a gazdasági és részben a politikai integráció területén játszott döntő szerepet, mivel az Európai Közösségek és azt követően az Európai Unió is elsősorban gazdasági és politikai együttműködésről szólt és nem a biztonságpolitikai integrációról. Márpedig gazdasági és politikai téren Európában egyértelműen Franciaországé és Németországé a vezető szerep, ezért egyértelmű, hogy hatékony és valós együttműködés ezeken a területeken leheteden lenne akármelyikük részvétele nélkül. Csakhogy a biztonságpolitikában más a helyzet. Európában jelenleg két olyan ország van, amelyek közreműködése nélkül nincs értelme a közös biztonság- politika kialakításának: Nagy-Bri- tannia és Franciaország. London és Párizs állandó tagsággal rendelkezik az ENSZ Biztonsági Tanácsában és mindketten nukleáris fegyverarzenált is birtokolnak, aminek következtében bizonyos fokig világhatalmi státust élveznek. Ez már eleve predesztinálja őket arra, hogy egy közös európai biztonságpolitika mozgatói legyenek. Ráadásul, ha az európai országok hadseregeit vizsgáljuk, egyértelmű, hogy a francia és brit fegyveres erők kimagaslanak a katonai képességek szempontjából az európai „mezőnyből”. Ennek következtében csak ők rendelkeznek olyan katonai képességekkel, amelyek hiteles háttérként szolgálhatnának egy európai biztonságpolitikának (nagyon nehéz, sőt csaknem leheteden olyan módon nyomást gyakorolni vagy érdekeket keresztülvinni, ha a diplomácia mögött nem áll komoly katonai erő, illetve a potenciális ellenfelek nem hiszik, hogy ezt az erőt szükség esetén be is vetik). Ezek közül a katonai képességek közül - a kitűzött célt és a stratégiai helyzetet figyelembe véve - a legfontosabbak azok, amelyek lehetővé teszik a kontinens perifériáin, illetve azon túl keletkező válságok kezelését. Ide tartoznak a saját határokon túlra irányuló haderő-át- csoportosítási képességek - a britek és a franciák is kb. 30-40 ezer főt képesek határaikon túl bevetni, míg a „többiek” közül egyik ország hasonló jellegű képességei sem tesznek ki többet, mint 10 ezer fő - és a légierő, illetve flottakapacitások, beleértve a szállítókapacitásokat is. Az európai országok közül csak Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezik „óceáni” flottával, amelyek képesek akár távolabbi régiókban is végrehajtani csapásmérő hadműveleteket, illetve támogatni és végrehajtani a haderő- átcsoportosítást (az üyen hadiflották központi elemei a repülőgép- anyahajók és az atommeghajtású tengeralattjárók, amelyeket szintén a brit és francia haditengerészet tart rendszerben). Ha a brit és francia katonai képességeket összeadjuk, akkor már elég jelentős erő alakul ki ahhoz, hogy ez egy jövőbéli európai biztonságpolitika hátteréül szolgáljon. Ha viszont csak külön, a másik bevonása nélkül próbál meg valamelyikük egy ilyen jellegű kezdeményezés élére álíni, akkor eleve nem képes olyan erőt felmutatni - bárkivel alkot koalíciót - amely hiteles háttérül szolgálna. A kétségkívül kitűnő luxemburgi katonazenekar és a szerény belga sereg nem igazán válhat egy „európai” haderő támaszává. A német hadsereg felszereltsége, doktrínái és szerkezete nem alkalmasak arra, hogy rájuk támaszkodva az ország átvegye Nagy-Bri- tannia szerepét Franciaország mellett. Tény, hogy a francia és a német haderő nagyon jól kiegészítené egymást: a franciák az új biztonsági környezethez többé-kevésbé alkalmas fegyveres erőkkel rendelkeznek és bizonyos mértékig képesek lennéAz EU elsősorban nem biztonságpolitikai kérdésekről szólt. nek „Európa” érdekeit is védeni a kontinens határain túl (természetesen ha definiálva lennének ezek az érdekek), a németek viszont a hidegháborús körülményekre vannak felkészülve. Ez elméletileg lehetővé tenne egy racionális munkamegosztást, amelynek alapján a németek biztosítanák a „hátteret” - tehát Európa tulajdonképpeni védelmét a külső fenyegetés ellen, a franciák viszont a preventív és az olyan jellegű beavatkozásokat realizálnák, amelyekhez az intervenciós erők szükségesek. Csakhogy: akkora mértékben fenntartani hagyományos, nehéz védelmi erőket, mint a német hadsereg a jelenlegi biztonsági környezetben, gyakorlatilag felesleges, mivel Európát nem fenyegeti egy hagyományos fenyegetés, amit ez az erő kezelni tudna. A másik oldalon viszont a francia haderők önmagukban - esedeg kiegészülve a korlátozott német erőkkel - nem elégségesek a szükséges feladatok ellátására. Az eredmény tehát semmiképp nem lehet egy olyan haderő létrejötte, amely képes lenne olyan mértékű bevetéseket végrehajtani, amit az európai biztonságpolitika ambiciózus terve megkívánna. Ide tartoznak például az úgynevezett „peacemaking” hadműveletek, tehát olyan akciók végrehajtása, amelyek a béke kikényszerítésére irányulnak. A Balkáni tapasztalatok szerint egy ilyen hadművelet végrehajtásához több 10 ezer fő (akár 60-80 ezer) szükséges, a hozzákapcsolódó légi és haditengerészeti támogatással. Ehhez pedig a francia haderő kevés, még ha ki is egészül német egységekkel (a német hadsereg nagyjából 10 ezer főt lenne képes kiállítani, ami nem jelentene döntő mértékű segítséget). Sőt, még ha az ideális variánssal számolunk, tehát hogy az „európai” tervek a brit-francia együttműködésen alapulnak majd, akkor is korlátozottak lesznek az európai biztonságpolitika realizálására bevethető erők és sok esetben komoly amerikai támogatásra lehet szükség (Koszovó, Bosznia-Hercegovina). A közös európai biztonság- politika létrehozása végképp nem új keletű dolog, sokáig azonban csak papíron léteztek a kezdeményezések - épp a brit és francia álláspontok közötti radikális eltérés miatt. Az áttörés is csak akkor következett be, amikor ez a két hatalom meg tudott egyezni az ezt érintő alapelvekben - ez volt a híres St. Malő-i megállapodás 1998-ban. Azóta viszont az együttműködés rovására újra előtérbe kerültek a brit és francia biztonságpolitika paradigmái közötti alapvető különbségek, ezért a folyamat megakadt. Valós közös európai biztonságpolitika mindaddig nem jön létre, amíg azt nem a brit-francia motor hajtja. Nagy-Britannia és Franciaország is olyan helyzetben vannak, hogy kihagyha- tadanok annak megteremtéséből. Ha valamelyik mégis megpróbálna egy országcsoport élére állni a másik nélkül, csakis korlátozott célokat érhet el. Csehország lakosságának kétharmada ateistának vallja magát, tíz év alatt a katolikus hívők száma egymillióval csökkent A Vatikán nem érdekli a cseheket KOKES JÁNOS Kirí a volt szocialista államok e kérdést érintő hivatalos állásfoglalásai sorából, hogy a cseh parlament alsóháza, a képviselőház, a múlt héten nem hagyta jóvá a Vatikánnal aláírt szerződést, amely szabályozta volna a katolikus egyház csehországi jogállását, helyzetét. A szerződést tavaly nyáron írták alá, több mint kétéves tárgyalás-sorozat után. Tekintettel arra, hogy nemzetközi szerződések szövegében a parlament nem eszközölhet semmiféle módosítást, a dokumentumot teljes egészében elvetették. Ez azt jelenti, hogyha Csehország és Vatikán új szerződést szeretnének aláírni, akkor az egész tárgyalási folyamatot újra kell kezdeni. A képviselők leginkább azt kifogásolták, hogy a szerződés által a katolikus egyház a többi országban működő egyházhoz hasonlítva kivételes helyzetbe kerülne, többletjogokat kapna, ami szerintük megen- gedheteden és sérti Csehország érdekeit. Csehország egyike azon utolsó két posztkommunista államnak, amelyek még 14 évvel a rendszerváltás után sem rendezte viszonyát a Vatikánnal és a katolikus egyházzal. Egyébként akárcsak a többi országban, Csehországban is mindjárt az 1989-es rendszerváltás után megindult a vita a katolikus egyház helyzetéről és további szerepéről a társadalomban. Míg Lengyelország (1993), Magyarország (1997) és Szlovákia (2000) már korábban aláírta a kétoldalú szerződéseket a Vatikánnal, a prágai képviselőház mostani döntése után egyértelmű, hogy a kérdés újabb évekre rendezedenül marad. Csehország lakosságának majdnem kétharmada ateistának vallja magát, s az utóbbi tíz év alatt a római katolikus egyház híveinek száma egymillióval csökkent. A tavalyi népszámláláskor a katolikus egyház hívének már csak 2,7 millió cseh vallotta magát. A szerződés által a katolikusok nagyobb jogbiztonságot kaptak volna, mert a cseh alkotmány legutóbbi módosítása szerint a nemzetközi szerződések a hazai törvények felett állnak. A dokumentum leszögezi, hogy ha a cseh állam módosítani akarja a katolikus egyházat érintő törvényeket, akkor előzetesen ezt Vatikánnal egyeztetnie kell. Prága az egyházi vagyon visszaadásának ügyében nem volt hajlandó változtatni eddigi álláspontján, tehát a szerződés nem rögzíti, hogy az állam visszaadja a vitatott egyházi vagyonokat, elsősorban a termőföldeket és az erdőket. Szóba került, hogy ha az egyház visszakapná vagyona egy részét, akkor az állam a jövőben már anyagilag nem támogatná, nem állná a papok fizetését, ám ezt a többi, kisebb egyház is ellenzi.
