Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-17 / 112. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 17. Családi kör 9 A tízévesnél fiatalabb gyerek nem tudja megfogalmazni a felnőttek számára is bonyolult érzelmi konfliktust, ami bántja Inkább váltatok volna el! ... hallottam, hogy apával vitatkozik (Illusztrációs felvétel) LELKÜNK TÁJA N emcsak az embereknek és a tárgyaknak, a házasságtöréseknek is megvan a maguk története. Egy félrelépésnek sokféle oka lehet: kalandvágy, szeretethiány, önigazolás, gyengédség vagy megértés utáni vágy. A házasságtörés tehát a felnőttek számára sokszor indokolt. A gyerek számára azonban mindig érthetetlen. A gyerek nem tud, nem mer és nem is akar szülei félrelépéséről beszélni. Előbb fel kell nőnie, és fel kell dolgoznia ezt. Olyanok is vannak, akiknek soha nem sikerül, és életük végéig hordozzák a gyerekkori traumát. Biankával csak azért mertem ilyesmiről beszélni, mert egy különös, nehezen kibogozható rokoni kapcsolatban vagyunk. Apja halála után másod-unokatestvérem vette el a mamáját feleségül, miután egy évtizedig a szeretője volt. Műidig is érdekelt, vajon Bianka gyerekként tudott e kettejük kapcsolatáról. Most, hogy elhatároztam, megpróbálok erről a tabunak számító témáról írni, megkerestem őt. Meglepett az őszintesége.- Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a gyerekkoromat, azt mondanám, mindig csak féltem. Pedig anyám szeretett engem. Éjszakánként, ha felriadtam és mellébújtam, azt mondta, nem érhet engem semmi baj, itt van, vigyáz rám, aludjak nyugodtan. És visszakísért a szobámba, betakart. Én pedig csendben maradtam, mert nem akartam, hogy haragudjon, mert azt mondta, egy okos nagylány már egyedül alszik. Én pedig feküdtem ébren, és hallottam, hogy apával vitatkozik, neki is azt mondja, hagyjál már aludni. Anyám nem engedett minket soha közel magához. Tudod, hogy szeretlek, mondta, de az arca szomorú volt, fáradt és dühös. Én nem tudtam, hogy rosszul élnek a papával. Én nem tudtam, hogy nem szereti őt. Azt hittem, miattam rosszkedvű, és azért veszekedős, mert én valamit rosszul csinálok. Később sokat gondolkoztam azon, hogyan kellett volna viselkednie, hogyan magyarázhatta volna el nekem, az ötéves kisgyereknek, hogy van valakije. Nem tudom. Talán vállalnia kellett volna! Talán el sem hiszed, de én már akkor tudtam, amikor apa még nem. Illetve nem tudtam, csak éreztem, hogy titkolózik. Voltak jelek, telefonok, pillanatok. Amikor megállt az ablak előtt, szóltam hozzá, és nem válaszolt. A játszótéren soha nem sietett. Azt mondta, hintázz még egy kicsit, meg hogy Dénes bácsi épít várat neked. De Dénes bácsi vele akart beszélgetni, s csak miatta homokozott velem. Én meg, ahogy kész lett a vár, összetapostam. Mert éreztem, hogy csalnak, de nem tudtam, hogyan mondjam ezt meg. Nem azt tudtam, hogy megcsalja az apámat, de azt igen, hogy hazudik. Akkoriban letéptem az összes mackó karját, ösz- szefirkáltam a füzeteket, és rágtam a körmöm. Anyám okos asszony volt, rájött, hogy mi bánt. És megpróbált változtatni. Dénes bácsi eltűnt. Nem épített több homokvárat, és nem futottunk össze vele véletlenül az utcán. Akkoriban volt néhány elviselhető évünk, bár apa néha részegen jött haza, anyának pedig sokat fájt a feje. De befejezte a főiskolát, vettünk színes tévét, megkaptuk a várva várt Trabantot. Kimaradtam a napköziből, délutánonként már egyedül is otthon lehettem. Szerelmes voltam az osztályfőnök fiába, megkaptam az első nejlonharisnyát, megtartottam életem első házibuliját. Emlékszel? Még te adtad kölcsön az Illés- lemezeidet. Tizenhárom éves lehettem, amikor észrevettem, hogy anyám megváltozik. Fiúsra vágatta a haját, lefogyott, beiratkozott valami nyelvtanfolyamra, esténként bri- dzselni járt, és kevesebbet fájt a feje. Dénes bácsi megint előkerült. Ismerted apámat, utált eljárni hazulról. Örült, amikor hazaért a munkából. Fölvette az agyonnyűtt mackónadrágját, elolvasta az újságot és leült a tv elé. Meghízott. Éjjelenként horkolt, s én tudtam, hogy anya ébren van. Ül a konyhában és szívja a cigarettát. Néha hallottam, hogy elmegy. Sajnáltam apámat, és egy kicsit lenéztem. Kettejük közül anyám volt az okosabb, jobb állása volt, többet keresett. S én örökké úgy éreztem, egyszer majd kitör a vihar. Egyikük azt mondja, vége, váljunk el. Tulajdonképpen szerettem volna, ha tiszta víz kerül a pohárba, de rettegtem is ettől. Örökké úgy éreztem, meg kellene apámnak mondanom, hogy anyám megcsalja. Egyébként nyilván tudta, csak kényelmesebb volt annál, hogy fölborítsa az egész életét. És én is féltem. Mi lesz, ha elválnak, velem mi lesz, hová kerülök? Csak annyit tettem, hogy kedves voltam apámhoz, anyát pedig feltűnően kerültem. Meg se próbált hozzám közeledni. Pedig akkor már megértettem volna, ha elmondja. De ő még akkor is úgy gondolta, túl fiatal vagyok. Tizennégy éves voltam, amikor először megkérdeztem, hogy miért nem vált el már az elején az apámtól. Azt mondta, miattam maradtak együtt. Ekkor határoztam el, hogy kollégiumba megyek. Már megtehették volna, mégsem kezdtek új életet. Apám korai halála után aztán anyám végre hozzáment öregedő szeretőjéhez. Tényleg, nem is tudom, te ott voltál az esküvőn? - Néz rám, mint aki hirtelen döbben rá, hogy kivel beszélget. - Dénessel végül is jól kijöttem. Egyszer végigbeszéltük ezeket az éveket. Ö volt az első, aki megmagyarázta. Azt mondta, anyád nagyon szerette az apádat, csak annyira különböző emberek voltak. Anyád vagány, érzéki, ambiciózus. Apád lassú, kényelmes, beletörődő. Anyád kapkodva élt, hadarva beszélt, állva evett, napfényes ablak előtt szeretkezett. Apád álmodozott, terveket szőtt, hosszasan ka- vargatta a kávét, és hidegen itta meg. Élére hajtogatta a nadrágját, leoltogatta a villanyokat, s csak azután bújt oda az anyádhoz. így aztán mire apád vonata beért az állomásra, az expressz, amin anyád ült, régen továbbrobogott. Apád harminchat évig késésben volt anyádhoz képest. Csak a halálával előzte meg őt. Végül - Bianka mutatóujjával orrnyergén föltolja lefele csúszó szemüvegét -, ma már felnőtt fejjel pontosan tudom, milyen nehéz ezt egy gyereknek elmagyarázni. Ma már megértem, de megbocsátani nem tudok. Meg kell mondani a gyereknek A gyermekpszichológusok szerint a gyerek megérzi, ha szülei már nem szeretik egymást. Megsejti, ha egyikük félrelép. Nem tudja, csupán érzékeli, hogy a mama, a papa megváltozott, hogy feszültséggel, elhallgatásokkal van tele a lakás. Fél, mert nem tudja, mi következik. Csalódik, mert ráébred, hogy szülei hazudnak. Bűntudata lesz, azt hiszi, hogy ő a felelős, hisz számára értheteden, hogy a szülei, akik korábban szerették, többé már nem szeretik egymást. A tízévesnél fiatalabb gyerek nem tudja megfogalmazni azt a felnőttek számára is bonyolult érzelmi konfliktust, ami bántja. Zárkózott lesz, kezelheteüen, esténként nem tud elaludni, fejlődése évekkel visszaesik, újra szopni kezdi az ujját és bepisil, iskolai teljesítménye romlik, súlyos esetben személyisége egy életre sérül. Ezért a legtöbb szakember egyetért abban, hogy ha egy külső kapcsolat komoly, saját értelmi színijén meg kell mondani a gyereknek. Mint ahogy abban is legtöbben egyetértenek, hogy egy kulturált módon történő válás még mindig sokkal jobb, mint a veszekedésekkel, hazugságokkal, gyűlölködéssel teli házasság. (D. K.) A nők félrelépésének okai: Gyöngédség utáni vágy: 75 százalék Kedvező alkalom (egy forró éjszaka): 65 százalék Az otthoni elszürkült kapcsolat: 60 százalék Vágy a romantikára: 58 százalék Bizonyítási kényszer (másoknak még tetszek): 55 százalék Bosszú a félj hűtlenségéért: 42 százalék Szerelem: 33 százalék MINDENNAPI KENYERÜNK Szerzetes a parlamentben HALKO JÓZSEF 1955 nagypéntekjén egy magas hetvenes férfi lépkedett a jeru- zsálemi Via Crucis vonalán - egy súlyos kereszttel a vállán. A széles környéken senki nem sejthette, hogy a férfi a legmagasabb európai politikában ténykedik: volt pénzügy- és külügyminiszter, sőt néhányszor miniszterelnöke is a francia kormánynak, nevezetesen Robert Schuman. Személyes ismerőseit viszont egyáltalán nem lepte volna meg jelenléte a keresztúton, hiszen a komoly állami feladatok mellett igen mély vallásos életet élt, például mindennap részt vett á szentmisén. „Úgy foglal helyet a nemzeti gyűlésben, mint egy szerzetes a kóruspadon” - jegyezte meg nem kis iróniával Jacques Fouvet publicista. Csakhogy ez a „politikus szerzetes” különös hatással volt politikai ellenfeleire is. „Legelőször sugárzó lelki élete ragadott meg - ismerte el a szocialista miniszter, André Philip a személyes érdekeket és a becsvágyat teljesen félre tudta tenni, ott igyekezett szolgálni, ahol éppen elhivatottnak érezte magát.” Szokás mondani: minél távolabb a mocskos politikától. Miként lehetséges, hogy mégiscsak belekeveredett ez a szándékaiban vitathatatlanul tiszta és feddhetetlen férfi? Ráadásul politikailag oly tettre kész és kezdeményező? Schuman állhatatossága minden bizonnyal Jézus e heti evangéliumbeli kijelentésének helyes értelmezésében rejlik: „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők” (Jn 15, 5). A rendszeres lelki élet arról tanúskodik, hogy mélyen gyökeret vert Jézusban, akiből Schumanon keresztül a nagypolitika berkeibe is éltető, felszentelő nedv csepegett. Valószínűleg ezért is ítélhette neki barátja, René Lejeune az „Európa atyja” magasztos titulust. 1950 májusában ugyanis a francia parlament elé terjesztett egy javaslatot, a „szén és acél társadalmainak” kialakítására - bátor gondolatát az egyébként örökké ellenséges Németország és Franciaország gazdasági-politikai összefonódásának. Vajon nem konkrét megvalósítása ez is Jézus kérésének, hogy mindenki eggyé legyen? Schuman tizenkét pontos végrendeletének harmadik pontja ad magyarázatot e javaslat legfőbb okára: „Európának ki kell alakítani a lelkét...” Tegnap és ma a referendummal véleményünket juttathattuk kifejezésre: Éurópába vagy sem! De milyen Európába? Lélek nélküli Európába? Pusztán haszonelvű gazdasági kapcsolatokon alapuló Európába? „Létezéséért a demokrácia a kereszténységnek tartozik köszönettel - olvassuk Schuman testamentumának egy másik pontjában -, Krisztus előtt hasonló gondolatok soha nem fogalmazódtak meg...” Krisztus és demokrácia - nem erőszakos összekapcsolása ez teljesen különböző fogalmaknak? Ám ha Isten és politika egymástól törvényszerűen távol állnak, az azt jelentené, hogy minden politikus kivétel nélkül az elszáradt szőlővessző szerepére volna ítélve, levágatva a szőlőtőről... De az evangélium valóban tud mit mondani az európai demokráciának: Európa lelke, gerince kell, hogy legyenek a vallási sarkigazságok, az Istentől származó örök igazságok. Ezek megvalósításához Istennek odaadó politikusokra van szüksége, olyanokra, akik hajlandók kiállni az igazságért, képesek a párbeszédre, nem ismernek kompromisszumot lényegbe vágó kérdésekben, ugyanakkor leleményesek a társadalmi gondok megoldásában. Szóval olyanokra, amilyen Róbert Schuman is volt. O nagyon jól tudta, hogy Jézus rögtön azután, amikor magát a szőlőtőhöz hasonlítja, tanítványait pedig a szőlővesszőkhöz, megállapítja: „nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15, 5). Amikor 1955-ben Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén elfogadták Európa zászlajának a tizenkét csillagot kék háttérrel, voltak, akik ezt „katolikus összeesküvésnek” nevezték. A javaslatot ugyanis a megtért Paul Levi érvényesítette, akit egy Mária-szobor csülagkoronája inspirált. Mária mint Európa anyja? Mennyire hasonlít ez a vén Európa arra a bizonyos lakodalomra, amelyen kínosan kevésnek bizonyult a bor... Mennyire szüksége van e haldokló Európának hallani Mária szavait, melyeket akkor mondott a körben állóknak: „Tegyetek meg mindent, amit mond!” Mintha a Szent Anya maga is azt ismételné: nélküle semmit sem tehettek, amíg el nem ismeritek, hogy ő a szőlőtő és ti a szőlővesszők. Schuman sírkövén egy imádság olvasható, többek közt a következőket is tartalmazza: „Manapság úgy tűnik, mintha Európa lélek nélkül maradt volna..., a keresztények nélküli kereszténység botránya az európaiak nélküli Európában ismétlődik...” Nem elég tehát részt venni a népszavazáson. Kelletik átvenni egy darabka felelősséget is, hogy Schuman sírfelirata hovatovább, annál kevésbé bizonyuljon igaznak. A szerző római katolikus pap EMBERNEVELŐ „Ismerd meg, hogy szerethesd!" VEKERDY TAMÁS it jelenthet ez a gyer- mekközpontúság, ami a demokráciák iskoláját többé-kevés- bé jellemzi? „Szeretjük a gyerekeket”, „minden a gyerekek körül forog”, „a gyerekek azt csinálnak, amit akarnak” - helytelen, téves, netán rosszakaratú megközelítések. A gyermekközpontúság azt jelenti, hogy ismerjük a gyerekek életkoronként gyorsan változó testi, lelki és szellemi állapotait, ezek jellemzőit és az ezekből fakadó szükségleteket, és tudjuk, hogy e szükségletek megfelelő módszerrel való kielégítése adja meg az igazi fejlesztés - képességfejlesztés, személyiségkibontakoztatás - lehetőségét. A gyermekközpontúság tehát szakszerűséget jelent - vagy legalábbis folytonos törekvést erre a szakszerűségre. Jelentős magyar hagyománya van ennek az igénynek, ennek a gondolkodásmódnak. Először csak a 20. századot véve szemügyre: ott van mindjárt a század elején induló pedológiai mozgalom - a gyermektanulmányozás -, melyet Nagy László neve fémjelez. Ismerjük meg a gyermeket orvosi, élettani, lélektani, antropológiai, szociológiai - és még ki tudja hányféle, de minden lehetséges - szempontból, hogy azután szakszerűen tudjunk viszonyulni hozzá. ,Jsmerd meg a gyermeket, hogy jobban szerethesd!” - mondja Nagy László. És tegyük hozzá: ez a szere- tetfogalom meg van fosztva a szentimentális érzelgősségtől. Itt arról van szó, hogy átmeneti időre feladom önmagamat - én, a felnőtt, a nevelő - és empátiával, érzelmi intelligenciával, ismereteim segítségével mintegy „belülről” igyekszem megtapasztalni, hogy mikor mit élhet át a gyermek a maga fejlődése során. Tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy amikor a régi magyar iskolák - a reformáció iskolái, vagy a jezsuiták - oly nagy fontosságot tulajdonítottak például az iskoladrámáknak és az iskolai színjátszásnak, hogy erre igen sok időt voltak hajlandók „pazarolni” a stúdiumok „rovására”, akkor sokkal gyermek- központúbb módon gondolkoztak, mint mai iskoláink. De menjünk még messzebbre vissza az időben. Amikor az 1200-as években Európában az új, máig híres egyetemek szerveződnek - Oxford, a Sorbonne, Bologna, Barcelona - és az akkor 15-16 év körüli diákok a régi egyetemek falára felírják, hogy „Haec scholae non me capit” - ez az iskola itt nem tart engem! - akkor az történik, hogy ezek az új egyetemek az eddigi lectio - a felolvasás - mellé, bevezetik a disputát, a vitatkozást! Mintha a gyermektanulmányozásból vagy a fejlődéslélektanból rájöttek volna arra, hogy az ifjú örök vitázó és kételkedő, és mintha ennek az életkori igénynek akartak volna eleget tenni! Ekkor terjednek el az ilyen mondások: „Amiről ma Oxfordban vitatkoznak, holnap attól ég lázban egész Anglia!” A Sorbonne-on olyan kijelölt vitanapok is vannak - a mindennapi dispután kívül, többnyire húsvét előtt -, amikor mindent vitatni lehet, az egyház alapvető tételeit is. (A vitanapok végén aztán jönnek a doktorok, és mindent helyre tesznek. De arról nincs tudomásunk, hogy bárkit bántódás ért volna „hitetlen” merészségéért.) GÖRÖGÖK, RÓAAAIAK, KÖZÉPKOR És még egy ugrás visszafele az időben. A görög, az athéni iskolarendszer - melyről a 20. század nagy fizikusai, mint például Heisenberg és baráti köre úgy tartják, hogy enélkül nem-volna modern európai gondolkodás - a következőképpen épült fel: A fiú (gyerekek) először az alapfokú iskolába mentek, ahol az anyanyelven és a matematikán kívül a következő fő tárgyak voltak: ének, fuvola, körtánc. (Tehát: az érzelmek nevelése, iskolázása, az érzelmi intelligencia megerősítése és kibontakoztatása folyt!) Tízéves koruk után a fiúk átmentek a gümnaszionra, a gyakorlótérre. Ahol elsősorban az öt alapvető mozgásformában - rituális, ember és föld, ember és tárgy, ember és ember viszonyát kifejező mozgásformában - gyakorolták magukat. Futás, ugrás, gerelyhajítás, diszkoszvetés, birkózás. Az ifjúkorba érve átsétáltak a gümnaszion melletti ligetbe, melyet egy Aka- démosz nevű hősnek szenteltek (mellszobra itt állt), és itt várták őket a peripatetikusok, a sétálva tanító filozófusok. Szókratész, Platón, Arisztotelész. Szókratész tanításának magva az volt, hogy ő nem tud semmit, neki csak anyjától örökölt bábaművészete van, csak abban tud kinek-kinek segíteni, hogy megszülje, világra hozza a saját véleményét. (Vélemény és tévedés a régi görögben közel azonos fogalmak. Éppen ez volt Szókratész bűne, hogy a tisztes hagyományok tanítása helyett megrontotta az ifjúságot azzal, hogy saját téves vélekedéseiket akarta előcsalogatni belőlük, mintha ez jelentené az igazi értéket a világ megismerésében.) Láthatjuk tehát, hogy a görög kultúra még az egész embert iskolázta, testét, lelkét, szellemét. A római iskola ehhez képest már csak rétori iskola volt - mondja Rudolf Steiner -, ahol a szónoklás művészetét tanítva már úgyszólván csak deréktól felfelé iskolázták az embert. Testtartás, a kezek gesztusa, az arc mimikája; a nyelvi fordulatok, a szavakkal való hatás titkai és eszközei. A középkor iskolájában azután már a fej iskoláját találjuk meg. A hallgatók ülnek, és hallgatják a lectiót, a felolvasást, amelyből lesz a lecke, a megtanulni való... De a középkor iskolája még művelte a hét szabad művészetet - s ezek között például a zenét -, majd mint láttuk, eljutott a disputáig is!
