Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-15 / 110. szám, csütörtök
Kitekintő ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 15 A New York Times riportere el sem járt az eseményekre, nem látta a helyszíneket, a részleteket mások tudósításaiból leste el, vagy egyenesen az ujjából szopta Nagy, csúf monokli a lap szemén Egy fiatal fekete riporter stiklijeivel alaposan helybenhagyta a szavahihetőségére oly büszke New York Timest. HORVÁTH GÁBOR A cikk a vasárnapi szám első oldalán, felül indult, belül pedig négy- lepedőnyi oldalon folytatódott. Jayson Blair igazán elégedett lehet, fiatal újságíróról ennyit még a lap 152 éves történelme alatt nem írtak. Pedig a New York Times gyakran és sokat foglalkozik saját magával. Etikai kódexe és helyesírási szótára minden amerikai - és sok nem amerikai - újságíró számára szentírás. A 2. oldalon naponta közölt helyreigazítások, illetve a saját ombudsman rendszeresen önkritikus elemzései sajtótörténeti jelentőségűek: egy önmagát is állandóan ellenőrző, minden tényt aprólékosan körüljáró, a szavahihetőségét bármi másnál fontosabbnak tartó újság mindennapjairól szólnak. Ehhez képest a 27 esztendős Jayson Blairről kiderült, hogy október óta írt hetvenhárom cikkéből legalább harminchatban súlyos hazugságok vannak. Jobboldali elemzők elégedetten dörzsölik a tenyerüket: a liberális média zászlóshajója önmagát lőtte Jayson Blair, a hazudós oldalba. Arthur Sulzberger, a lapot kiadó New York Times Corporation elnöke, akinek családja több mint egy évszázada birtokolja az újságot, maga ismerte be, hogy csúnya, fekete monoklit kaptak: - Megszakadt a lap és olvasói között kialakult bizalom. Blair csak október óta volt riporter a New York Times nemzeti (országos belpolitikai) rovatánál, előtte gyakornokként dolgozott a városi részlegnél. Figyelemre méltó, hogy korábbi főnökei egyáltalán nem voltak vele megelégedve. Egyik szerkesztője tavaly áprilisban kétmondatos e-mailt köröztetett: - Véget kell vetni annak, hogy Jayson a Timesba ír. Most azonnal. Mások azonban nagyon szerették volna, ha a minden probléma ellenére tehetségesnek tartott fekete fiatalember karriert fut be a lapnál. Miután mindent kimagyarázott, magánéleti problémák miatt átmenetileg szabadságot vett ki, majd visszatérve megígérte, hogy ezentúl majd jobban vigyáz, kirúgás helyett előléptették: a lap 375 főállású munkatársa közé fogadták. Rendszeresen megtette, hogy el sem ment az eseményekre, nem látta a helyszínt, és nem beszélt senkivel, ehelyett a részleteket mások tudósításaiból, fényképekről, tévéből leste el, esetleg egyenesen az ujjából szopta. Előfordult, hogy első oldalas „értesülésének” legfontosabb részleteit egymással soha, semmiben egyet nem értő ügyészek és rendőrök cáfolták egybehangzóan, ám a lapnál még eldcor sem kaptak észbe. Áprilisban öt cikket írt Nyugat-Virgini- ából - úgy, hogy nem is járt a helyszínen. Az elszámolásra beadott, illetve a be nem adott számlák sem ébresztettek gyanút. Április végén azonban hivatalos panasz érkezett a San Antonio Express-Newstól: Jayson Blair egész bekezdéseket emelt át az egyik cikkükből. A riportert behivatták a belpolitikai szerkesztőhöz, és két napon keresztül faggatták a részletekről. Váltig állította, hogy járt a helyszínen, többoldalnyi, kézzel írt jegyzetet produkált. Belenézett főnöke szemébe, és úgy ismételte utána: - Ott voltam, én írtam a cikket, az igazat mondom. Hazudott. A helyszín részletes leírására csak azért volt képes, mert mint később kiderült, hozzáfért a lap hatalmas belNem túlzás azt állítani, hogy a lap maga alatt van a bánattól. ső fotóarchívumához, amely a meg nem jelent felvételeket is tartalmazta. Blair a létező legnagyobb pofátlanságot is elkövette: a New York Times egyetlen igazi vetélytársá- tól, a Washington Posttól is lopott. Végül maga mondott fel, mielőtt kirúgták volna. Most a lábát se teheti be a szerkesztőségi terembe - ahogy a lap kifinomult stílusához híven maga írta: „nem szívesen láT tott vendég”. A New York Times történetében még nem volt rá példa, hogy újságíró módszeresen és tudatosan, hosszú időn keresztül eleve félrevezesse kollégáit, szerkesztőit és az olvasókat. Öt éve az akkor még liberálisnak számító, mostanra egyszerűen Iz- rael-párti The New Republic egyik fiatal riporteréről, Stephen Glass- ról derült ki, hogy a fantáziája élénkebb a szorgalmánál. A fiatalember például feltalálta George Herbert Walker Krisztus Első Egyházát, amelynek az a heppje, hogy az idősebb Bush elnök maga a Megváltó. Jellemző, hogy ezt a szerkesztők és az olvasók sem tekintették egészen képtelen blőd- ségnek. A sors iróniája, hogy éppen a napokban kerül a boltokba Glass önéletrajzi ihletésű regénye, A mesélő. Az, hogy Blairnek voltak elődei, a New York Timesnál senkit sem vigasztal. Nem túlzás azt állítani, hogy a lap maga alatt van a bánattól. A konzervatív publicista, William Safire a szerkesztőségi oldalon maga óvta kollégáit a csüg- gedéstől - a jobboldali konkurenciát pedig a túlzott lelkesedéstől. A sajtó hitelének megingása nekik sem lehet érdekük. A fekete - valamint a spanyol ajkú és az ázsiai származású - fiatalok beépítése pedig továbbra is a lap egyik fontos célja kell maradjon. Sulzberger is óvott a bűnbakkereséstől. A hibát Blair követte el, másoknak legfeljebb a következtetéseket kell levonniuk. A hiszékeny szerkesztők állása - legalábbis egyelőre - nem forog veszélyben. A Marylandi Egyetem újságírói karának dékánja felajánlotta, hogy hajlandók visszafogadni a kurzust annak idején a gyakornoki állás kedvéért félbehagyó diákjukat. A New York Times azonban tisztában van vele, hogy a botrány által hagyott foltot tisztességes riporterei csak hosszú hónapok, netán évek alatt tudják majd lemosni. Ha egyáltalán. Washington, 2003. május A New York Times székházáról nevezték el a legnagyobb amerikai vára legforgalmasabb terét (Képarchívum „Fekete kedd" volt a sztrájk napja, a francia fővárost átszövő tizennégy metróvonal közül lényegében csak egyetlen, a híres automata üzemelt Véget ért a konzervatív kormány kegyelmi időszaka Párizsban DÉSI ANDRÁS Hosszadalmas várakozásra, túlzsúfolt, levegőtlen szerelvényekre lelkiekben felkészültek, a nanterre-i RER, vagyis elővárosi vasútállomásra kedd kora reggel érkező reménybeli utasok azonban alaposan meglepődtek. Május 13-án a franciaországi tömegközlekedés szinte megbénult. A szakszervezetek sztrájkfelhívását igen jelentős mértékben követték. A légi járatok nyolcvan százalékát törölték, Orly repülőtere kongott az ürességtől, az egyébként nagy forgalmú párizsi pályaudvarokon - Montparnasse, Gare du Nord, Gare de Lyon - viszonylag kevesen mutatkoztak. Az óvatosság nem ártott, hiszen a vonatok alig húsz százaléka közlekedett. Hetven nagyváros - közte Lüle, Lyon, Marseille - tömegközlekedése állt le, az üdítő kivételt egyedül Toulouse jelentette, ahol a metró és a buszok is jártak. Párizsban a tizennégy metróvonal közül lényegében csak a híres automata üzemelt. A legtöbb állomást bezárták, a hangosanbeszélőt azonban sok helyen elfelejtették kikapcsolni: a föld felett lévő Cambronne megállóban a fennakadásokat közlő információk az üres peronoknak, ületve az utcán sétálóknak szóltak. Akik tehették, a sportolás örömeinek élve próbáltak célba jutni: a Szajna-parti metropolis utcáit megtöltötték a kerékpáron, rollereken és görkorcsolyákon közlekedők. Az autóforgalom érdekes módon nem növekedett meg ugrásszerűen. A Párizst övező Ile- de-France régióban a szokásos 170- 180 kilométeres reggeli közlekedési dugót mérték. A sztrájk más közszolgáltatásokra is kiteijedt. Az iskolák jelentős része zárva maradt kedden, a napilapok nem jelentek meg. A postahivatalokban minimum-műszak volt, ami azt jelentette, hogy az öt-hat ablak közül mindössze egyedenegy mögött ült tisztviselő. Párizsban e sorok írója által felkeresett posta kongott az ürességtől, egy kerülettel arrébb viszont az utcán tekergett a sor. A francia munkavállalói érdekképviseletek az idén immáron harmadszor hirdettek országos sztrájkot. A munkabeszüntetés a 60 millió lakosú Franciaországban eléggé megszokott jelenség, az idei közalkalmazotti sztrájkok sűrűségét azonban egy húsba vágó téma, a nyugdíjak jövője indokolja. Jean-Pierre Raffarin kormányfő az elodázha- tatlannak nevezett nyugdíjreformmal kívánja megkezdeni a francia szociális-gazdasági modell radikális átalakítását. A liberális konzervatív miniszterelnök a nyugdíjreformot „eladni” hivatott kampányában azzal érvel: az eddigi újra- elosztásos rendszer néhány éven belül „felrobban”, amennyiben nem sikerül új szolidaritási paktumot kötni a fiatalabb és az idősebb generációk között. A szakszervezetek azonban hallani sem akarnak olyan reformról, amely alaposan megnyirbálja az eddigi szociális vívmányokat. A francia közalkalmazottak jelenleg 37,5 év munkaviszony után a legmagasabb bruttó jövedelmük 75- 78 százalékának megfelelő nyugdíjat kapnak. A Francois Fülon szociális miniszter nevével fémjelzett „nyugdíjcsomag” mindezt múlt időbe kívánja tenni: 2008-ig a köz- alkalmazottak 37,5 éves járulékfizetési idejét a magánszférában dolgozók 40 éves időszakára emelik. A Marseille utcáit ezrek lepték el kedden (Philippe Laurenson felvétele) lehető legmagasabb nyugdíjhoz ezt követően még tovább kell dolgozni: 2012-ben a járulékfizetés hossza 41 évre, 2020-tól pedig 42 évre fog növekedni. A nyugdíj mértéke viszont csökkeni fog: míg jelenleg a legmagasabb kategóriában a referenciaként figyelembe vett jövedelem 78 százalékát folyósítják nyugellátásként, addig 2012-től a maximum csak 66 százalék lesz. A reform további érzékeny pontja a nyugdíjkorhatár. Nyugat-Európá- ban a franciák az egyik legrövidebb ideig aktív munkavállalók: az OECD statisztikái szerint átlagosan 59 évesen vonulnak nyugdíjba. Fiiion elképzelései szerint a korhatár hivatalosan továbbra is hatvan év marad, a kormány ugyanakkor évi háromszázalékos bonusszal igyekszik további aktivitásra ösztönözni a 6Ó-65 éves korosztályokat. A korkedvezményes nyugdíj ezzel szemben jelentős hátrányokat tartogat majd: 2008-tól minden hiányzó év háromszázalékos nyugdíj- csökkenéssel fog járni. A rendkívül elszántnak tűnő Raffarin a szintén „bekeményítő” szakszervezetek ellenében is kész véghez vinni reformjait. Nem az utca kormányoz - hangoztatta Raffarin, aldt érezhetően Alain Juppél997-es, a francia jobboldalon elrettentőnek nevezett példája sem térít el szándékaitól. A konzervatív előd csúfos bukásában hat éve a közalkalmazottak és a szakszervezetek haragját kiváltó nyugdíjreformtervek igencsak előkelő szerepet játszottak. Alig egy évvel Jacques Chirac mögött felsorakozó jobboldal elsöprő parlamenti választási győzelme után végleg lejárt Raffarinék kegyelmi időszaka. A francia gazdaság recessziótól szenved, a műnké nélküliség ismét növekedni kés dett, az államháztartás hiánya m att egymást követik a brüsszeli ir tők. Á szakszervezetek a „fékét keddet” elsősorban erődemonstre cióra és a szociális miniszterrel má ma esedékes egyeztetés előtt mun ciószerzésre próbálták felhaszná ni. Az érdekképviseletek adatai sze rint Franciaország különböző várc saiban mintegy száz tüntetéser több mint egymillió ember vonu az utcára. - Á munkásosztály léte zik! Nem hagyjuk, hogy negyver évi kemény munka után nyomoi nyugdíjjal szúrják ki a szemünkéi - hangoztatták Clermonl Ferrandban a Michelin abroncí gyártó óriás dolgozói, akik más me gánvállalatok fizikai alkalmazottá hoz hasonlóan szintén csatlakozta az utcai demonstrációkhoz. A „nyc mornyugdíj” a minimálbérből élő számára 680-700 euró havonta, a összeg az Európai Unióhoz jövőr csatlakozó kelet-európai országo átlagnyugdíjainak minimum a kél szerese. A közvélemény-kutatások szerint franciák 65 százaléka támogatja szakszervezetek fellépését, a ké azonban a valóságban sokkal ár nyaltabb. A nyugdíjkérdés fonto ügy, de nem hiszem, hogy sztrájl kai kellene megoldani - fejtegette nanterre-i RER-állomás előtt eg férfi. A vállalkozók szerint a sztrá kok felbecsülhetetlen károké okoznak Franciaország nemzetköz imágóján. A szakszervezetek a kormány haji hatatlansága esetére „forró hóné pokat” ígértek, a fenyegetőé hangzó prognózist nem az idője rásra értették. Párizs, 2003. május l
