Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-14 / 109. szám, szerda
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 14 KOMMENTÁR Most mást kérdeznek MOLNÁR NORBERT Soha korábban még nem voltak olyan komoly döntési pozícióban (Cseh) Szlovákia polgárai, mint ami most vár ránk. Pénteken és szombaton közvetlenül tudunk beleszólni sorsunk alakulásába. Arról is döntünk, hogy felnőtt-e társadalmunk, vagy még mindig másoktól várjuk, hogy utat mutassanak. Eddig minden döntést a fejünk felett hoztak meg kis- és nagyhatalmak, őrült vagy megfontolt politikusok. Mi mindig csak bólinthattunk, vagy moroghattunk, több nem jutott. Nekünk mindig csak el kellett viselni, alakítani sosem volt lehetőségünk: beállni a sorba, vagy kilógni a sorból. Először és utoljára 1989. november 17-én és az azt követő napokban érvényesült a népakarat, azóta is csak sodródunk, mert sodorni képtelenek vagyunk, négyévente bár kíváncsiak rá, hogyan sodornánk, de az mindig csak négy évre szól. Kormányok jönnek, kormányok mennek, időszakonként javítani tudjuk tévedéseinket. Most először kérdezik meg azonban tőlünk, hogyan gondolkodunk távlatokban, hogyan szeretnénk élni húsz, harminc év múlva, mit gondolunk a „kicsi, vízfejű, de csakis a mienk” típusú mélynemzeti ideológiával átitatott primitív igénytelenségről, látunk-e más utat, mint a jól kitaposottat és beváltat, milyen jövőt szánunk gyermekeinknek és unokáinknak, s hogy tudunk-e felelősségteljesen cselekedni. 1989 novemberében még azt hittük és reméltük, tíz éven belül^az unió tagjai leszünk, ám most, hogy karnyújtásnyira vagyunk az elképzeléstől, elbizonytalanodni látszunk. Persze, az unió sem méznyalás, nem repkednek ott sem sült galambok, az ölbe tett kéz ott sem prosperál. Az unió nem más, mint lehetőség és esély. Vagy helyzetbe tudjuk hozni magunkat, vagy eleve lemondunk a lehetőségről, sajnáltat- juk magunkat, szidjuk a sorsot, mert elszabta. Szó se róla, kényelmesebb pozíció, mert az alibizmushoz bárminél jobban értünk. Most az egyszer azonban ne hagyjuk, hogy más döntsön helyettünk rólunk. Aki kimarad, lemarad. Hogy a Suzuki a mi autónk is legyen. JEGYZET rá figyeljek. Ezernyi diák reggeli gyomorgörcse ad ennek a napnak különleges alaphangot. Családok aggódnak, nagymamák szipognak, a tanárok arcán pedig kifürkészhetetlen nyugalom. Ilyenkor jut eszembe a szétszéledt társaság, majd negyedszázada már, hogy mi álltunk, mára már kinőtt, kihízott öltönyben az osztály előtt. Pályák indultak, arcok vesztek el időben, térben. Ki emlékszik már minden csínytevésre s mi maradt meg tudásunkból? Oda tudnánk-e ma is állni a zöld asztalhoz, s felelni, mondani legjobb tudás szerint? Mi vált az akkori „nagybetűsbe” lépőkből? Csillaghorizontoktól mocsarak mélységéig mindent megjárt nemzedék. Amelyik kinőtte öltönyeit, s mára már némelyikük utódja érettségije miatt aggódik. Gyorsan becsukni a szekrényajtókat, az emlékezet megzúduló zsilipjeit. A régen kinőtt öltönyök zsebében meg ott marad az izzadtsággal átitatott zsebkendő, tanújaként a régi izgalmaknak. Majd a mostaniak! Majd ők is így gondolnak rá. Remélem több öltönyre futja majd nekik. Csak emlékezni is legyen mire! Régen kinőtt öltöny SZÁSZI ZOLTÁN Óhatatlan része az emberi életnek a lomok közötti nosztalgikus kotorászás. Kacatok, papírhalmazok, régi újságok kötegei meg az emlékezet almáriumának fiókjaiban rejtőző élmények és történetek elő-előbá- nyászása. Hasas ruhásszekrények eldugott vállfáin menyasszonyi ruhák, vőlegényi öltönyök mellett ódivatú, kinyúlt, ám valami miatt mégis kedves pulóverek társaságában lógnak a régen kinőtt öltönyök, naftalinnal tömött zsebbel. Érettségiző öltöny! Ki őrzi még korosztályomból a szocialista konfekcióipar félig műszálas, néha rémes színeket mutató termékeit? Tán még a bizonyítványát is csak némi keresgélés után találná meg bármelyikünk. Megkeresni a nagy nap mára már nevetségessé vált reggeli gyomorgörcsét, a tanár urat, aki félrehívott a laborba, egy gyűszűnyi konyakot töltött, vállon veregetett és csak annyit mondott, ha nem megy valami, BÚCSÚLEVÉL / Drága Zsuzsi! Már több mint egy hete nem hallani, nem látni téged. Napok óta nem kopog a cipőd a folyosón, nem jössz be hozzám az órák között egy cigarettára. A minap még akaratlanul is telefonálni akartam neked, most inkább írok néhány sort hozzád. Te Zsuzsi! El sem köszöntél tőlem! Igaz, felhívtál akkor, péntek este, hogy na szia, érezzétek magatokat jól a színházban. ígérted, ha elmúlik a fájás a lábadból, hétfőn találkozunk. Találkoztunk. Te a koporsódban feküdtél, nyugodtan, én melletted álltam, kételkedve, hogy ez valóság, vagy álom. Te Zsuzsi! Amikor évekkel ezelőtt a galántai gimnáziumban kollégák lettünk, s rájöttünk, hogy egy tőről fakadtunk, hogy - mind a ketten a Duna-parton nőttünk fel, én, hisz tudod jól, egy életre megszerettelek. Pedig akkor még nem is tudhattam, hogy milyen önzetlen, igaz ember vagy. Igaz, gondolhattam volna, mert a tanárkollégák fiatal korod ellenére kivétel nélkül szerettek. A hátad mögött is. Tanítványaid, akikkel igyekeztél megszerettetni a magyar történelmet és irodalmat, s oly páratlan érzékkel ismertetted a felvidéki magyar sorsot, imádtak téged. A temetéseden sokuk arca őszintén bánatos volt. Őket is sajnáltam, mert egy kitűnő tanár tűnt el személyedben az iskolájukból. Nekem nem tűntél el. Benne vagy, s maradsz örökre a szívemben, emlékezetemben, a kedves ajándékaidban; de a galántai gimnazisták értékrendjében, tudásában, viselkedésében s. Benne vagy, s benne is hagylak a telefonomban, mert ki tudja... Addig is sokat gondolok rád, és nagyon hiányzol. Szeretettel: Restár Judit- Meg kell műtenünk, Takács bácsi. Szóljon már a fiának, hogy hozzon végre vattát, ragtapaszt és érzéstele- nítőt! (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ OLASZ LAPOK Egy csecsemőért 350 ezer eurót zse beit volna be az az ukrán bűnbandt amelynek tagjait a hét elején tartóz tatták le Foggiában. Az olasz hatost gok már december óta figyelték bűnszervezetet, amely Kelet-Eurc pából Olaszországba hurcolt nő prostitúcióra kényszerítésével is fog lalkozott. A telefonlehallgatások se rán feltűnt, hogy a bűnözők „csonti gokat” kínálnak, és hamarosan vili gossá vált, hogy születendő gyerme keket akarnak eladni. Ha egy prost tuált teherbe esett, a futtatók ner engedték elhajtani a magzatot, hí nem jó pénzért értékesítették az „él árut“. A banda árverést rendezett megszületett gyermekre, s beépü rendőrök is licitáltak. Meg is nyerté az árverést, megvehették a esi csemót 350 ezer euróért. A hatósí gok megpróbálták rábeszélni a anyát, hogy vegye magához a gye: meket, de ő ragaszkodott ahhoz a 2 ezer euróhoz, amely a bandával val megállapodás értelmében járt nek Hazánk - Európa Álom volt - valóság lesz? ....Mostohagyerekek voltunk és maradtunk - határon innen és határon túl - mostohagyerekek, kik sohse éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget...” - ezekkel a Fábry Zoltán-szavakkal indultunk el a maradék Magyarországra hazát keresni! GÁLÁN GÉZA Szekéren mentünk, de Wartburg szekéren...Vittük a kardot, és a „mi” Komáromunkban még megvettük a friss, kissé barnább hazai magyar kenyeret. Hányán fértünk egy keletnémet luxuslimuzinba? Öten: Dobos László a pilóta, Tőzsér Árpád a költő és anyagbeszerző, Sunyovszky Sylvia az előadóművésznő és univerzális múzsa, Gróf, polgári nevén Kovács Lajos, a felvidéki magyar basszus, akiről a költő egy előadás közben ezt körmöké a szövegkönyvbe: „Gróf mindig férjüket megcsaló szépasszonyoknak szaval”, és aki mindezeket 35 év után felidézi: Gálán Géza - akkor éppen Rómeó státusban - mint összeállító-ren- dező-előadó. Ezerkilencszázhat- vannyolc tavasza! Sőt májusa! Nem értettük féktelenül játékos jókedvünket ...Semmi görcs, semmi izgalom, semmi félelem! Talán maga az Isten vezérelt, aki tudta, hogy megtettük az első lépéseinket HAZA-FELÉ? Felszeleteltük a még szinte meleg kenyeret és Sylvia körbekínálta a szép-számú közönséget. Döbbent csillogás a szemekben: Veres Péter, Győry Dezső, Czine Mihály, Csoóri Sándor, Szalatnai Rezső, Nagy László, Féja Géza, Darvas József, Dobozy Imre... Nem akármilyen „közönség”! Nagyon figyeltek ránk! „...Ezt a népet szétdarabolták, de a részek új életet kezdtek. Új mentalitásuk gazdagító erő... Ezt a lelket plántáljátok át az egész magyarságba... Küldetése van a kisebbségi magyarságnak az összmagyarság- ban.” (Győry Dezső) Hej, azóta harmincöt esztendő telt el... Percemberkék múltak, ezredévek jöttek! És amíg ma a percemberkék fanyalognak - ezredévek maradnak. Szombaton odautazom életem legfontosabb urnája elé. Szívemben egy harmincöt éve szorongatott IGEN-nel: „Aki hazát veszít, még mindig nyerhet hazát. Nehezebbet, elköti lezőbbet: Európát. Mi, a mai Szil venszkóra gereblyélt magyarol apáink történelmi felelőtlenségi lakolva, a hazát - úgy ahogy azt n tudtuk, éreztük és fájtuk - elves: tettük. Mi Trianonnak kétszeri árat fizettünk: hazát vesztettünl egy eddig volt történelmi és föli rajzi valóságot, és egyben ház: kételkedtünk: egy illúziót.” Fábi szavaihoz Tőzsér hozzáfűzti „...nem lehet a nemzetek elhalás: ról szavalni, s ‘integrálni’ anélkii hogy ezt az emberi s nemzeti önti datot meg ne bántanánk..” Iga akkor is másképp láttuk az európ égbolt színeit, úgy hittük, másc és másképp fényesítik csillagaink; azon az égbolton, ám mégis: H szem, hogy közös magyar hazát t; lálhatunk az új Európában! Állítólag Jevtusenkótól származott a keserű Gorkij-paródia: „Arra születtünk, hogy Kafkát valósággá változtassuk" A hetvenéves orosz fiatalok E. FEHÉR PÁL Az orosz szellemi élet három állócsillaga közül Vaszilij Akszjonov már tavaly augusztusban elmúlt 70 éves, Andrej Voznyeszenszkijt a napokban köszöntötték fel ugyanilyen alkalomból és július derekán Jevge- nyij Jevtusenkóra kerül sor. Nagyjából egyszerre indultak az irodalomban: a desztalinizáció - Ehrenburg által - „olvadásnak” elkeresztelt folyamatában. Őket tartották és tartják mindmáig a hatvanas évek szovjet új hulláma úttörő személyiségeinek. Odahaza a kritika, sőt az irodalom-és politikatörténet művelői „hatvanasoknak” nevezik őket. Merthogy részei lettek a politikának és az utolsó félévszázad viharos történetének is. Nos, a „hatvanasokból” - hetvenesek lettek. Lassan-lassan pályafutásuk utolsó szakaszához érnek. Ideje a számvetésnek, hogy mi lett eszményeikből, világszerte elismert hallatlan népszerűségükből - és mi lett abból az érzésből, amelyet mi tápláltunk irántuk, hiszen reményt adtak, hogy Oroszország nem az, amivé Sztálin degradálta, hogy a diktatúra legyőzhető a szellem eszközeivel, hogy az irodalom a szabadság, a demokrácia otthona lehet. Hajdanán, a harmincas évek elején, a sztálini propaganda szolgálatába besorolt nagy író, Mak- szim Gorkij hirdette meg a büszke jelszót: „Arra születtünk, hogy az álmot valósággá változtassuk”. Harminc év múlva, a hatvanas évek vége felé, állítólag éppen. Jevtusenkótól származott a keserű paródia: „Arra születtünk, hogy Kafkát valósággá változtassuk”. A kafkai groteszk torz valóság, az elembertele- nedés ellen tiltakoztak, amelyet Makszim Gorkij nem tudott, vagy nem akart felismerni. És ne feledjük, hogy ugyancsak sokat kockáztattak, bármennyire védte őket világhírnevük, amikor 1968 augusztusában Jevtusenko verset írt a Prágai Tavasz katonai eltiprása ellen, amelyet természetesen nem közöltek, Andrej Voznyeszenszkij pedig tiltakozó táviratot küldött az akkori pártfőnököknek, amelynek, persze, Brezsnyev nem örült, de inkább úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. Kezdjük a sort Vaszilij Akszjonov- val... Vagy negyedszázada kényszerült emigrálni az Egyesült Államokba, amikor egy olyan irodalmi almanach szerkesztésében vett részt Met- ropol címmel, amelyet a cenzúra megkerülésével akartak kiadni. Első regénye, a Kollégák még 1960-ban látott napvilágot és olyan fiatal orvosokról szól (Akszjonov maga is orvos), akik nem fogadják el a bürokratikus rendet. Egyik legutóbbi regénye viszont a Moszkvai saga (mostanában jelent meg magyarul), amely hatalmas történeti körkép és egy család krónikájába építve ábrázolja a Sztálin haláláig tartó szovjet korszakot. Egyébként sok-sok olyan históriával fűszerezve, amelyek már szinte anekdotaként hatnak, azonban bármennyire groteszkek: megtörténtek. Például az is megtörtént, hogy a Moszkvai saga egyik főhőse, Gradov, az idős orvosprofesszor gyógyította meg Sztálint - székrekedéséből. Vagy nem kevésbé tanulságos és ugyanakkor tragikomikus, amikor a sportújságot olvasva a titkosrendőrség mindenható főnöke, Lavrentyij Berija arra ad parancsot, hogy a szerkesztő változtassa meg az ifjú Jevtusenko sportról írott klapanciáinak - rímeit. Mindez csak emlék? Akszjonov azért írta regényét, mert tudja, hogy milyen veszedelmes dolog a felejtés. És ugyan ki emlékszik már arra, hogy Ándrej Voznyeszenszkij volt talán az első költő a világon, akinek százezer példányban jelent meg verseskönyve és ő írta az első szovjet rockopera szövegét? Őt Borisz Paszternák fedezte fel, amikor tizennégy évesen elküldte verseit a mesternek. Aura már inkább emlékezhetünk: Voznyeszenszkijnek az Egyesült Ál- lamokban-is akkora sikere volt, hogy amikor Ronald Reagan elnökként hivatalos látogatást tett Moszkvában, akkor magánprogramként Voznyeszenszkijt kívánta otthonában meglátogatni. Voznyeszenszkij vendégül is látta peregyelkinói nyaralójában Reagant és az is jellemző volt, hogy az elnököt ezúttal nem kísérte el a hivatalos vendéglátó, a másik elnök, Leonyid Brezsnyev. Természetesen nem arról volt szó, hogy Reagan többet értett volna Voznyeszenszkij költészetéből, mint Brezsnyev: mindketten hírhedten műveletlenek voltak. Reagan azt kívánta demonstrálni, hogy támogatja a lázadókat, Brezsnyev pedig azt, hogy a lázadókat akkor sem kedveli, ha annyira hatalmas pártfogójuk akadt. Különben Voznyeszenszkij volt az, akit Hruscsov még akkor, amikor hatalmon volt, a nyilvánosság előtt nyugati kémnek nevezett és felszólította, hogy távozzon az országból. Akkor Voznyeszenszkijben volt annyi bátorság, hogy méltóság- teljesen védte Hruscsowal szemben - a költészetet. Hruscsovban pedig volt annyi kurázsi, hogy bukása után bocsánatot kért a nálánál jóval fiatalabb költőtől. Egyébként bukása után Hruscsovot Jevtusenko látogatta meg, nem kevés rizikót vállalva ezzel. Talán arra emlékezett, hogy Sztálin örökösei című sztálinizmus ellenes versének közlését személyesen Hruscsov engedélyezte annak idején. A verset üdülés közben olvasta el Hruscsov és katonai repülőgépen küldette a Pravda szerkesztőségébe. Hruscsov- nak még voltak ilyen gesztusai, hiszen ugyancsak nyaralás közben olvasta fel neki titkára Szolzsenyicin híres kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját és személyest döntött: engedélyezi a közié: Ezekben a máig kényesnek minő: tett kérdésekben Jevtusenko nem i mer kompromisszumot. Nemrég e nyilatkozta: „Az az Oroszorszá amely igényt tart arra, hogy demo ratikus legyen, egészen más, mint totális szovjet állam. Ám hazánk i vállalta a Szovjetunió államadóss gát és éppen ezért jó lenne nem elf ledkezni arról, hogy erkölcsi adóss gunk is van. Nem hiszem, hogy P tyin megbukna, ha kritikusan ért kelné Sztálin korszakát. Nem leh együtt élni a bűnnel. Meg kell tis tulni! És mit tapasztalunk ehelyet A Duma elfogadja a sztálini hir nuszt. Pedig világos, hogy ez soka ban a GULAG-ot, a kuláktalaníts és a vasfüggönyt idézi fel...” És azt mondotta: „A fiatal költészet elfc dúlt a politikától. Kár. Ha valal nem érdekel a politika, ez azt jelen hogy nem érdeklik az emberek, posztmodern költészet csak nagyi keveseket érdekel.” Irodalomról, költészetről esik sz Meg politikáról. Olyan bonyoh módon is, hogy Jevtusenko Ezer orosz költészete címmel hatalm antológiát adott ki, amelybi először kaptak azok a költők helyi akiket vagy a cárizmus, vagy a sztá nizmus, vagy csak a közöny akart 1 törölni az emberi emlékezetbi Akszjonov rendszeresen közli poli kai kommentárjait a rangos oro hetilap, a Moszkovszkije novoszi hasábjain. Andrej VoznyeSzensz pedig azt mondotta el hetvenec születésnapján a moszkvai tévébe hogy visszatért egy időre eredi foglalkozásához, és építészmérne ként egy kis templomot tervezi Puskin egykori birtokára. A lelki meret és a művészet templomán szánja ezt az épületet. Fiatalokként lázadtak. Hetvenét sen pedig hűségesek maradtak ifi ságuk eszményeihez.
