Új Szó, 2003. május (56. évfolyam, 100-124. szám)
2003-05-09 / 105. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2003. MÁJUS 9. Kitekintő Az olasz família túlélte a technikai robbanást és a promiszkuitás korát, s azután is egyben maradt, hogy a válás 1974-ben (!) végre szabaddá vált a katolikus Olaszországban is Kevesebb idő jut a „mámmá” makarónijára „Butta la pasta, arrivo!”, vagyis „dobd be a tésztát (a vízbe), jövök!” - a Zoomata olasz statisztikai weboldal szerint mobiltelefonálók valószínűleg ezt a mondatot ejtik ki a leggyakrabban. POGÁR DEMETER Eképpen ösztökéli egy hazatérőben lévő férfiú anyját vagy asszonyát, hogy mire felér, az asztalon már ott gőzölögjön a napi betevő makaróni. A felmérések szerint az olaszok csaknem fele mindenekelőtt a családdal és a barátokkal beszél a hordozható készüléken és a leggyakrabban a „famiglia” lelkét, a „mammát” hívja rajta. A tipikus olasz család Magyarországon a klasszikus olasz filmekből „ismerős”. De vajon igazak-e még a nagy asztalt körbeülve makarónit faló, vendettázó és a kötélen száradó gatyák árnyékában tányérokat zúzó taljánokról alkotott, immár ötven-száz éves sztereotípiák? A közelmúlt felmérései azt mutatják, hogy igen is, meg nem is. „Mamma mia!” - a nyomdafestéket eltűrő indulatszavak közül ma is ezek röppennek fel a leggyakrabban. Az olaszoknak, különösen a fiúknak, még mindig olyan erős az anyjukhoz kötődésük, mintha születésükkor a köldök- zsinórt el sem vágták volna. Az Abacus közvélemény-kutató intézet szerint az északibb országokban elterjedt egyszemélyes háztartásokkal, a szinglimodellel ellentétben a 29 éves olasz férfiak 70 (!) százaléka még szüleivel él. A társadalmi méreteket öltött „mammone” (mama kedvence) - jelenséget csak részben magyarázza a magas a lakbér, az egyetemi tanulmányok elhúzódása, vagy az elhelyezkedési nehézség. Legalább ennyire fontos tényező az anyai kényeztetés, a mindennapi vasalt ing s a mindig teli hűtőszekrény. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagy átlagban a nők is csak 27 éves korukban hagyják él a szülői házat, és egyre inkább csak 30 esztendősen vállalnak gyereket. De ez már rég nem azért van, mert a lány csak az esküvő után szakadhat ki a zord atyai felügyelet alól. Az itáliai család a hatvanas-hetvenes évek lázadásai következtében liberalizálódott, és a benne élő nemzedékek úgy döntöttek, hogy továbbra is egymásra támaszkodnak, de most már szabad akaratukból. A túlkoros gyermekeikről gondoskodó szülők időskori támaszaikat látják azokban, akikben a külső és külhoni szemlélő gyakran csak élősködőket lát. Az olasz família túlélte a technikai robbanást és a promiszkuitás korát, s azután is egyben maradt, hogy a válás 1974-ben (!) végre szabaddá vált a katolikus Olaszországban is. Igaz, az állami statisztikai hivatal, az Istat adatai arról szólnak, hogy az emberek mintegy háromnegyede ma már egyre rövidítené azt a három évet, amely a boldogító „nem!” kimondásához ma még szükséges, ám a felbontott házasságok aránya még mindig itt a legalacsonyabb Európában. Szociológusok szerint az a tény, hogy egy háztartásban kettő vagy több saját jövedelemmel rendelkező generáció él együtt, jelentős anyagi megtakarítással jár, ami sokak számára lehetővé teszi az autók folyamatos cseréjét, és a csillapíthatatlan éhségű szépségipar bőkezű etetését. A nem is olyan rég még koldusszegény Itáliában egy átlagfogyasztó évi háromezer eu- rót (mintegy 700 ezer forintot) fordít ruházkodásra, kétszer annyit, mint a többi EU-polgár. Az elkényelmesedés, az újgazdaglét élvezete azonban fájdalmasan visszaüt az otthonokra: a „tipikus” olasz család jócskán összezsugorodott. A famíliák 71,3 százaléka ma már mindössze háromtagú, mert egy statisztikailag átlagos olasz nő életében mindössze 1,2 gyermeket szül - ami az egyik legalacsonyabb érték világon. Ha ez így megy tovább, 2030-ra az olaszok fele legalább hatvanéves lesz. Ez pedig egyenesen gazdasági romlással fenyeget. Lehet, hogy a gyermekekkel való együttgügyögésre fordított idő tényleg lecsökkent, ám amit az olasz család még az állítólagos morális kimerülés közepette sem fog sohasem feladni, az a pereputty- nak nyújtott protekció, a rokonok társadalmi érvényesülésének vagy puszta megélhetésének támogatása. A „hátszél” Olaszországban nem szégyen. „Ha dühös vagy, mert átutalásodat egy ordítóan ostoba banki tisztviselő végzi, vagy ha postaküldeményeddel egy feltűnően lassú, alkalmatlan de önelégült postás piszmog, csillapodj! Nem tehetsz semmit: őt oda „behelyezték“” - nyugtatgatott egyszer egy Dante és Mussolini országában nálam sokkal nagyobb rutinnal rendelkező kollégám. Az olasz népiélek avatott búvára azt állítja, hogy a család saját értékei, és érdekei szerint határozza meg az állammal és a társadalmi intézményekkel való viszonyát. „Az olaszoknál a család iránti hűség az igazi hazafiság” - világít rá egy alapproblémára Barzini a The Italians szerzője. Elmagyarázza, hogy azok, akik a harctéren a nemzeti mundérban gyávák, a saját családjuk érdekében képesek lennének dacolni a halásos veszéllyel. Az író szerint a legtöbb olasz kettős mérce szerint él. Egyfelől a rokonok és barátok számára fenntartott erkölcsi kódexe a becsületre, a megbízhatóságra, és a nagylelkűségre épül. Másfelől pedig egy másik értékrend szerint, amely a kívülállókkal való együttélést szabályozza, hazudni-csalni nem nagy vétek. A sajátjaival elnéző itáliai nemzet- kép-festővel szemben Edward Ban- field amerikai szociológus kíméletlenül fogalmaz: őszerinte éppen a család a legfőbb akadálya annak, hogy Olaszország olyan egységes, modern állammá váljon, amelynek állampolgárai tisztelik a törvényt. Az olasz vállalatok 90 százaléka ma is családi kisvállalkozás, melyeknek zöme - ahogy arra az ország legnagyobb munkáltatója, a FIAT válsága is rávilágított - a globalizáció következtében egyre veszít versenyképességéből. A beruházásra és szövetségre hajló külföldi gazdasági tényezők pedig, egészen a közelmúltig, alig tudtak érvényesülni az Appennineken meghonosodott családi kapitalizmusban. A derűlátó elemzők szerint ez a rejtélyes, gyakran az állammal is összejátszó rendszer a világgazdaság kényszerítő realitásainak hatására végre elmozdulhat a fair play felé. „Egyértelműen a családok Itáliája az igazi Itália, amely évszázadok tapasztaltából szűrődött le. Eközben a törvények és intézmények Itáliája egy hiedelem, egy olyan ország, amelyről az olaszok szeretik azt hinni, hogy volt vagy lesz, de tudják, hogy nem létezik” - adja meg a választ klasszikussá vált könyvében Luigi Barzini. Róma, 2003. május Biljana Plavsics kivétel: hajlandó volt tanúsítani Milosevics bűnösségét, bár először tagadta a vádakat, később elismerte: szerepet vállalt több ezer ember elűzésében Svédországi szabadságon a „női Mengele”? SZABÓ JÓZSEF A „női Mengele”. Nemes egyszerűséggel csak így nevezte Biljana Plavsicsot, a bukott szerb, majd jugoszláv államfő felesége, Mira asz- szony. Milosevicsné feltehetően jól tudta, miért adta épp ezt a csöppet sem hízelgő ragadványnevet a boszniai szerbek volt elnökének, a háborús és emberiség elleni bűncselekményekért nyolcadik éve körözött háborús bűnös Radovan Karadzsics korábban odaadó harcostársának, későbbi helyettesének. A ma 72 éves Plavsics asszony annak idején biológiát tanított a nyugat-boszniai Banja Luka egyik iskolájában. A délszláv háború előestéjén csatlakozott a Karadzsics alapította nacionalista párthoz, az SDS-hez, amely gyógyírt ígért a szerb nemzet vélt és valós sérelmeire,. történelmi bajaira. Biljana Plavsics elfogadta Milose- vicsék javaslatát, amely abból indult ki, hogy a szerbek akkor érezhetik jól magukat, ha egy államban egyesülnek a más nemzetiségűek rovására. Plavsics a háború idején többször megismételte, hogy „természetes jelenségnek” tartja a bosnyálcok kiirtását. A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés utáni évben, 1996-ban Plavsicsot a Boszniai Szerb Köztársaság elnökévé választották. E tisztséget két évig töltötte be. Megbízatási ideje alatt a nemzetközi közösség szemet hunyt szélsőséges múltja fölött, ugyanis korábbi radikális nézeteit feladva már mérsékeltebb hangot ütött meg. Igyekezett a daytoni békeszerződést is végrehajtani, amivel hozzájárult az ellenségeskedések mérsékléséhez, visszaszorításához. A háborús bűnösök listájáról azonban nem törölték a nevét. A Nyugat megpróbálta felhasználni az akkor még hatalmon levő Milosevics boszniai szimpatizánsai ellen. Ez csak részben sikerült, sőt Plavsics 1998-ban megbukott a boszniai szerbek elnökválasztásán, majd visszavonult a politikától. Politikai veresége után két évvel megtudta, hogy az ENSZ által alapított hágai Nemzetközi Törvényszék körözi. Rövid töprengés után tárgyalásokat kezdett a délszláv térségben elkövetett háborús bűncselekményeket vizsgáló és a vétkesek felett ítélkező ENSZ-bírósággal, majd 2001-ben önként feladta magát, ami akkor még példádan lépés volt a szerbek körében. Bár a bíróság már több meat ügyben mondta ki a verdiktet, ületve ítélt el bűnösöket (többnyire boszniai szerbeket és horvátokat), Plavsics volt az egyetlen nő a vádlottak, majd az elítéltek között. Azon ritka kivételek közé tartozik, aki hajlandó volt érdemben tanúsítani Milosevics bűnösségét. Kezdetben ugyan tagadta a vádakat, de később beismerte: szerepe volt több ezer ember elűzésében, az etnikai tisztogatások előkészítésében, megszervezésében és végrehajtásában. Szerbiában és a szerb köztársaságban, amely Bosznia 49 százalékát öleli fel, sokan neheztelnek Plavsicsra, amiért „elárulta a nemzeti ügyet”. Szemére vetik, hogy beismerve bűnösségét a bos- nyákok és a horvátok tömeges üldözésében, alapjaiban rendítette meg a Milosevics-rezsim idején folyamatosan sulykolt propagandatételt, miszerint a szerbek a (boszniai) háborúban kizárólag védekeztek. A hágai törvényszék másként ítélte meg Plavsics asszony vallomását és részben megbánó magatartását. Sőt az ellene felhozott legsúlyosabb vádak közül néhányat, így a népirtást ejtette. Már korábban felmerült a gyanú, hogy vádalku született, és Plavsics enyhe büntetéssel megúsz- sza az egészet. Carla del Ponte hágai főügyész cáfolta a háttéregyezséget, de több jel is arra utal, hogy Plavsics korántsem azt az ítéletet kapta, amelyre a boszniai háborút túlélő nem szerbek számítottak. Sokan közülük ugyanis túl enyhének tartják a törvényszék februári ítéletét, amelyben a volt elnök 11 év börtönt kapott. Április végén újabb meglepetés érte az ítélet ellen ágá- lókat: a hágai Nemzetközi Törvényszék állítólag megegyezett Stockholmmal, hogy az exelnök Svédországban tölti le börtönbüntetését. Ha igaz a Stockholmmal kötött megállapodás híre, elképzelhető, hogy Plavsics - tekintettel előrehaladott korára - egy napot sem marad a rács mögött. A svéd törvények ugyanis megengedik, hogy a hetven éven felüli elítéltek be se vonuljanak a börtönbe. Biljana Plavsics (Reuters-felvétel) Az al-Kaida a legújabb harci cselekményekben közvetlenül nem vesz részt: a hadszínteret Afganisztánból Pakisztánba helyezte át, a városi gerilla-hadviselés színterére Afganisztánt továbbra is a haduralc ellenőrzik KATONA MAGDA Kabulban az idén sokat esik az eső. Úgy tűnik, az ország megszabadul az öt éve fojtogató szárazságtól, Kabul pedig a mindent ellepő portól. A szakadó esőben esernyős biciklisták szállítanak hátsó ülésükön tetőtől talpig kék burkába burkolt lányokat. A szárazságnak vége, de a politikai bizonytalanság továbbra is fenyegető. Általános a félelem - nemcsak politikusok körében, lépten-nyo- mon aggodalmát fejezi ki az utca embere is -, hogy az iraki háború eltereli a nemzetközi közvélemény figyelmét az ország előtt álló feladatokról, s Afganisztán ismét magára marad. Az októberben összeülő al- kotmányozó lója dzsirga lesz hivatott elfogadni az ország új alkotmányát, amely tartalmazza az új választójogi törvényt, szabályozza politikai pártok működését, és jövő nyárra lehetővé teszi általános választások kiírását, az országgyűlés megválasztását. Ám az iraki események, valamint a kormányon belül a nyugati demokrácia hívei (az öltö- nyösök-nyakkendősök) és a mu- dzsahid szervezetek (főleg Maszud hívei) közötti ellentétek veszélyeztethetik e kitűzött célok megvalósítását. Ez utóbbiak tradicionális öltözetükhöz a szovjetek elleni harc jelképévé vált lapos posztósapkát, a pakolt viselik. Február 28-án a valaha jobb napokat látott, de megsérült és megkopott Inter-Continental Szállóban tartotta alakuló ülését tizenöt új párt szövetsége, a Nemzeti Demokratikus Párt. Ma már hatvan szervezet választási szövetsége, amelyben helyet kaptak a nőszervezetek, a demokrácia hívei, ismert királypártiak, valamint közéleti személyiségek is. Ellenlépésként március 15-én a Rabbani volt elnök iszlám szervezetéhez közel álló mudzsahid lap hasábjain dühödt kirohanás látott napvilágot Karzai elnök és a király hívei ellen. „A nyakkendős, öltönyös Nyugat-imádók Amanullah sah és a kommunisták útját járják” - írta az álnév mögé rejtőző szerző. Hamid Mubariz kulturális miniszterhelyettes az Anisz című kormánylap hasábjain hevesen replikázott. Ezt a kábeltévék betiltása követte (amely rendeletet később visszavonták), majd a mudzsahid hadurak politikai ellenszövetségének megalakulása Afganisztán Nemzeti Mozgalma néven. Akadozik az új fegyveres erők megszervezése is. Áz idén háromezer új katona kiképzése fejeződik be. Úgy tűnik, Karzai elnök elképzelése a hetvenezres új hadseregről álom marad. Fahim tábornok, védelmi miniszter erős magánhadseregével Karzai elnök legerősebb hatalmi ellenpólusa. A kabuliak szerint a hetvenezres új nemzeti hadsereg Fahimnak sem tűnik soknak, hiszen klánjában hetvenezer tábornokjelölt akad. Az új hadsereg nehézségeit mutatja nemcsak az, hogy a kiképzett katonáknak az állami zsold többszörösét fizetik a hadurak milíciái, de az is, hogy számos tábornok kopott uniformisán díszes váll-lap feszül, miközben cipő híján gumipapucsot visel. Az ENSZ által támogatott lefegyverzési program megkezdését, amelyben három év alatt százezer harcost lefegyvereznek és integrálnak a társadalomba, harmadszor napolták el. „Noha a bonni konferencián minden szervezet megígérte, hogy kivonja erőit Kabulból, ez a hajdan világváros ma is úgy néz ki, mint egy nagy katonai tábor” - kesergett Szaid Taj- jib Dzsavad, Karzai elnök biztonság- politikai tanácsadója. A Karzai-kor- mány nagy gondja, hogy a tálibok megdöntése után keletkezett politikai űrben felemelkedett hadurak a gyakorlatban nemcsak miniállamokat irányítanak, de az összes határátkelőhelyet ők ellenőrzik, és minden vámbevétel az ő zsebükben köt ki. Probléma a tartományokban a polgári kormányzás és a katonai parancsnoki posztok szétválasztása is. Az ideiglenes kormány hatalma alig teljed ki a fővároson túlra, Karzai elnököt Kabul polgármesterének hívják. Az iraki háború kezdete miatt elnapolták a március 22-re tervezett afgán-pakisztáni csúcstalálkozót, amelyre szerdán kerül sor. A feltámadt régi határvitán kívül Karzai elnök azt kéri partnerétől, hogy a táli- bokat füstöljék ki a határkörzetekből. Musarraf elnök viszont azt igényli, hogy a Karzai-kormány már a pakisztáni Karacsi kikötőjében szedje be a neki járó vámokat. Ez ugyancsak frusztrálja a hadurakat. A két ország viszonyában további feszültséget okoz, hogy számos ismert tálib vezető él háborítadanul Pakisztánban. Miután októberben a pakisztáni iszlám pártok szövetsége, az MMA abszolút többségre tett szert a határ menti tartományokban, az al-Kaida, Hekmatjar és a tálibok szövetségre léptek. Az al- Kaida a térségben lemondott a közvetlen harcról, ezt Hekmatjar szervezetére, a tálibokra és a pakisztáni iszlám pártokra bízta. Március elsején pakisztáni területen elfogták Hálid Sejk Mohamedet, az al-Kaida második emberét, majd állítólag a pakisztáni Csamanban letartóztatták Bin Laden két fiát is. A tőlük nyert információ szerint Bin Laden, miután a Tora Bora-barlang- ból megszökött, sokáig a kelet-afganisztáni Kunar tartományban volt, onnan a pakisztáni Dirbe távozott. Az al-Kaida a legújabb harci cselekményekben közvetlenül nem vesz részt. A hadszínteret Afganisztánból Pakisztánba helyezte át, a városi gerilla-hadviselés színterére. Egyelőre csendben szervezi újjá kommunikációs hálózatát. Bin Laden partnerséget hozott létre az iráni héjákkal, ám nem kockáztatta meg, hogy Iránba meneküljön. Feltehetően jobban megbúvüc egy pakisztáni nagyváros forgatagában. Áz aktivizálódó tálib ellenállást Dadulla móllá vezeti, az első tálib vezető, aki a rezsim bukása óta a sajtónak nyilatkozott. Tadzs Mohamed móllá titkosszolgálati miniszterhelyettes és Szafi- ullah Manszur volt tálib miniszter irányítják az újjászerveződő tálib szervezetet. Március 27-én a tálibok Kandáharban meggyilkolták a Vöröskereszt egy salvadori munkatársát, 30-án pedig rakétatalálat érte az ISAF, a nemzetközi béke- fenntartók kabuli főhadiszállását, ahol magyarok is szolgálnak. Karfai elnök az iraki politikai rendezéssel kapcsolatosan azt tanácsolta: ne engedjék meg, hogy a Szaddám- rezsim bukása után politikai vákuum keletkezzen, amelyet ellenőrizhetetlen politikai és katonai erők töltenek ki. Óva intett attól, hogy a terrorizmus elleni harcot az amerikaiak és szövetségeseik személyek utáni hajtóvadászattal azonosítsák, inkább a zsarnokságot és a terrorizmust előidéző társadalmi-gazdasági, politikai okok felszámolásában működjenek közre. Emlékeztetett rá: bármennyire megkérdőjelezhető volt Afganisztánban a szövetség a le- vitézlett hadurakkal, ám ezáltal nemcsak a polgárháború volt elkerülhető, de a zsarnoki rezsim megdöntéséért belső erők harcoltak, így nem került sor idegen megszállásra, csak korlátozott katonai jelenlétre. Ma már azonban a hadurak nem csekélyebb veszélyt jelentenek a stabilitásra, mint a tálib-Hekmatjar-al- Kaida szövetség, s attól függ az egész térség stabilitása, hogy sikerül-e mindezektől megszabadulni. Ellenkező esetben a nyakkendő és a pakol küzdelmében ismét létrejöhet a mudzsahid pakol és a tálib turbán szövetsége. A szerző Afganiszán-szakértő
