Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-05 / 80. szám, szombat
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 5. VEND ÉG KOMMENTÁR A körön kívül és belül BARAK LÁSZLÓ Míg a belga miniszterelnök a minap szinte szó szerint úgy rontott neki az amerikaiaknak az iraki háborús konfliktus miatt, mint ahogy azt annak idején a Szovjetunió vezetői tették, Vlagyimir Pu- tyin, az orosz köztársasági elnök tegnap kijelentette: az iraki háborút ugyan nem helyesli, Oroszországnak azonban nem érdeke, hogy az USA ne jáijon sikerrel Bagdadban... Lám, mekkorát fordult a világ egyszeriben, csodálkozhatna a naiv szemlélő az események ilyetén alakulása miatt. A politikában viszont csak nagyon ritkán esnek meg ok nélkül földrengés erejű változások. Következésképpen Nyugat-Európa aktuális háborúellenes fenekedése korántsem véletlen. A beavatottak jól tudják, hogy a franciák az iraki olajkincs és a haditechnológia-üzletek kapcsán, ahogy mondani szokás, nyakig benne voltak a kulimászban. Nyíltan ugyan sohasem támogatták Szaddám Húszéin rezsimjét, sőt pro forma el-elítélték azt, azért jólesett nekik a halászgatás Szaddamék zavaros oldalvizein. Nem véletlenül nevezték emiatt bizonyos külpolitikai szakírók Jacques Chiracot Jacques Iraknak... Németország ugyancsak elkötelezettnek számít, hiszen a francia szenthez hasonlóan Schröder kancellárnak is elsősorban önmaga felé hajlott és hajlik a keze. A pénz beszél, kutya ugat elvén túl arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy számottevő muzulmán kisebbség él mindkét szóban forgó országban. Akárcsak Belgiumban és Hollandiában, amely országok vezetői most be-beszólnak a németek meg a franciák mögül az antiknak. Ahogyan a kocsmai verekedések nyeszlett provokátorai szoktak volt... Az oroszoknak teljesen mások a pozícióik, no és az érdekeik is alapvetően különböznek a nyugat-európai „békefrontos” érdekektől. Korántsem tehetik meg ugyanazt, mint az amerikaiakkal egyébként még mindig katonai szövetségben levő nyugat-európai államok. Ha ugyanis a minden emberi számítás szerint amerikai győzelmet hozó konfliktus lecseng, nem maradhat náluk a vesztes Szaddám-rezsi- met jelképező Fekete Péter. Ezzel ugyanis alig egy évtizede megbukott szuperhatalomként Oroszország olyan presztízsveszteséget szenvedne el újfent, amelynek gazdasági és világpolitikai következményeibe minden bizonnyal beleroppanna az épphogy magához térő, demokratizálódó orosz társadalom, jelenlegi politikai vezetőivel együtt. így eshetett hát meg, hogy a Nagy Medve az orosz elnök kijelentésével szinte az Irak elleni koalíció szövetségesévé lépett elő, az ugyancsak komolyabb világpolitikai és gazdasági pozíciókért harcoló Nagy-Britannia, Kanada és Ausztrália mellé. így megy ez, a győztes oldalra ugyanis mindig jobban süt a nap... Úgy tűnik, ilyen értelemben ezúttal nem kalkuláltunk rosszul mi sem, mármint a mi kicsiny Közép-Európánk. Egyrészt békeszerete- tet deklaráltunk, de nem hőzöngtünk békeharcosokként, másrészt az Irak elleni szövetségesek számára csendben megnyitottuk a légtereket, megadva az aktuális császárnak, ami a császáré... Ráadásnak még néhány ártatlan statisztának számító vegyvédelmi bakát is küldtünk neki mutatóba. Amint a kiskorú és vagyontalan kölykök- höz illik, a körön kívül is vagyunk meg belül is... JEGYZET Tologatott határok TALLÓSI BÉLA Na, papa, derékfájósan, köszvé- nyesen, de túléltük az év legnehezebbjét, nem vitt el bennünket a tél. Most már nem halunk meg, éltet a napsugár - szokták mondani a régi öregek, Sándort, Józsefet és Benedeket várva, akiktől időtlen időktől a meleget remélték. A természet ébredését. Az erőre kapást. Ezek a régi öregek aztán hóolvadás után, a fagy felengedését követően eltüntették maguk körül a tél nyomait, kicsinosították a portát, gyúrt agyaggal körbetapasztották, gödörből merített oltott mésszel kimeszelték a házat. Kiteregették a napra a vaskos dunyhákat, kiszellőztették az ágyak alól terjengő macs- kapisiszagot, felhomokozták az agyagpadlót, s az otthonok megteltek friss illattal. Aztán amikor a nap kiszívta a hóiét a földből, elindultak ásóval, kapával, gereb- lyével, hogy újraélesszék a kertet. Veteményezzenek. Megtermeljék az élelmet egész évre. Idén valahogy nehezebben érkezett a jó idő. Nehezebben pattant a rügy, elhúzódott a gyümölcsfa- virág-bomlás. Persze csak a napsugaras, melengető, éjszakai fagyoktól mentes tavasz érkezett később, a velejáró munkák nem, hiszen a századforduló embere számára az őszi és tavaszi mezőgazdasági teendők között alig van pihenőidő. Ajelenkor földművese számára nem az első napsugár, a kiszikkadt, járható szántás adja meg a jelet a nekive- selkedéshez. A földből élők (legalább is a földből megélni akarók) számára a tavasz már a legnagyobb télben megkezdődik, s kéken égő földgázlánggal ontja melegét a fóliasátrak alatt. Aztán mikorra mi, városiak megérezzük izmainkban, ízületeinkben, csontjainkban az életenergia-faló tavaszi fáradtságot, a zöldségpiacok asztalain halmokban roskadozik a primőr vitaminbomba: fejes saláta, zöldhagyma, hónapos retek. S mi, fogyasztók elképesztően magas összegért megvesszük a nyúlpotyadék nagyságú tíz retekből kötött csomót. S mivel ez tisztítás után a fél fogunkra sem elég, méltadanko- dunk, hogy kár volt kiadni érte a pénzt, igazából nem is éri meg az árát. De a termelő is panaszkodik, hogy igazából nem érdemes kitermelni és áruba bocsátani annyi pénzért, amennyiért a szállítók elviszik tőle, mert neki nincs olyan nyeresége a kemény földmunkából, mint annak, aki az ő terméke forgalmazásából él. Nincs új a nap alatt: minden évben ugyanaz a téma. Hogy nem éri meg foglalkozni vele, mert többet visz, mint amennyit hoz. De azért februárban-márciusban mégis kizöldül a fóliasátrak alja. Különféle műhajtószerekkel, klorofillt termelő napfény nélkül bújik, nő a földből a kora tavaszi zöídség. Mert a mai kor emberét kertészkedésben-gazdálkodásban nem állítják meg sem évszakok, sem növényi életműködés. Úgy forog a föld, ahogy akar, mi kitá- gítjuk-szűkítjük a magunk idényeit és vegetációit. Mert éltet bennünket a hit (vagy a tévhit), hogy az egészségünkért teszünk, amikor idomulunk a újabbnál újabb táplálkozási trendekhez. Amelyek hatására hajlamosak vagyunk a biotermés helyett (ha létezik még ilyen!) minél nagyobb mértékben fogyasztani már kora tavasztól a hajtatott friss zöldséget, és a kotlós fészkében kelt, nyárközépig az udvar zöldjében kapirgáló szárnyasok helyett a tápszeren gyorsnövekedésben felnevelt, foszforeszkáló csirkét. Az anyagi hasznot hajszolva próbálgatjuk mesterségesen kitologatni az évszakhatárokat, szűkíteni a növényi és állati életműködést. Csak hát félő, hogy ezzel negatívan befolyásoljuk az emberi átlagéletkort is. S kevesebb igazi szép tavaszunk lesz, mint lehetne.- Tudod, asszonykám, végre éreztem némi tavaszi zsongást, és azonnal lekaptam az otthon ücsörgő szomszéd- asszonyt... . (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ THE DAILY TELEGRAPH A hivatalos cáfolatok ellenére a szövetségesek borították sötétségbe Bagdadot péntekre virradó éjjel, és az éjszaka leple alatt kommandósok hatoltak be a főváros központjába - írta a brit lap. A háború harmadik hetének első éjszakáján először szakadt meg az áramellátás Bagdadban a konfliktus kitörése óta. Jóllehet, a katari főparancsnokságon cáfolták, hogy a szövetségesek támadták volna az elektromos hálózatot, a vezető konzervatív brit napilapnak londoni katonai források azt mondták: a brit-amerikai haderő ezúttal bevetette a „rövidzárlatbombát”, amely szerpentinszerű fémszalagok ezreivel zárja rövidre a vezetékrendszert. Erre azért volt szükség, hogy a brit SAS és az amerikai Delta Force kommandó egységei észrevétlenül beszivároghassanak a város belterületére, és megpróbálják kideríteni, hogy a kormányzathoz hű iraki Köztársasági Gárda különleges alakulatai hol váiják a behatoló szövetséges haderőket. Még nem bizonyos, hogy a koalíciós erők folytatják-e előrenyomulásukat Bagdad belterületéig. HÉTVÉG(R)E Egy képtelen konfliktus képei A hírügynökségek mostanában ontják a fényképeket. Szinte kivétel nélkül Irakban készültek, leendő World Press Photo-győztes és Pulit- zer-díjas fotóriporterek munkái. Mindegyiken egy-egy sors, regény, de legalábbis novella, kimerevítve az örökkévalóságnak. Megpróbálok nem írni a háborúról. Inkább mutatok néhány képet. JUHÁSZ LÁSZLÓ Hétfő reggel van, a szövetséges katonaság a stratégiai fontosságú dél-iraki kikötő, Umm-Kaszr utcáin járőrözik. Sokszor csapdába estek már, a fanatikus iraki fegyveresek nem adják olcsón az életüket. A terepszínű egyenruhás, hátizsákos brit tengerészgyalogos is óvatos: a sarok mögül éppen hogy csak kikukucskál, szinte csak vállához szorított, távcsöves géppisztolyának csövét dugja ki. Céloz. Vagy csak figyel? Ebből a szögből úgy tűnik, mintha azt a tetőtől talpig feketébe burkolózott nőt vette volna célba, aki a sarkon túl közeledik. Hatvanéves lehet az asszony, arca barázdáiban mélyen ül a por, mégis egyenes a tartása. Bal kezét emeli éppen, hogy ne süssön a szemébe a nap, hogy jobban lássa, tényleg ő van-e a katona célkeresztjében. Vagy talán ösztönösen az arca elé akarja kapni a kezét, védekezésül? Hirtelenség nincs a mozdulatban, meg sem áll menet közben, megszokta már az idegeneket. Talán csak legyinteni készül. Egyre megy. Kék műanyag homokvödör meg egy sárga kislapát premier plánban - mintha a szomszéd kissrác felejtette volna őket a homokozóban. De itt, a sivatagban már szokatlanabb látványt nyújt ez a felszerelés. A háttérben egy amerikai utász próbál magának fedezéket ásni, „rókalyukat”, ahogy ők mondják, na jó, legyen lövészárok. Ő szúrta a homokba a lapátkát, tette félre a vödröt. A fiáé mindkettő. Elhozta magával a játékokat Kerbalába, ide, ebbe a forró pokolba, hogy ne fájjon annyira a szíve a gyerek után. Most meg fuldokolva nyeli a port, törli a szemét - homok mehetett bele ás és dühöng. Hagyta volna otthon a játékokat! Kedd van, délelőtt, a forróság még elviselhető. Az otthoniak hiánya már csak alig. Hétágra tűz a nap. Itt, a Perzsaöböl közepén, a Comfort (Kényelem) nevű kórházhajó fedélzetén meg különösképpen. Akkor is jólesik a pihenés, ha az ember fia kerekesszékben várja a gyógyulást. Megsebesült tengerészgyalogosok napoznak a tolószékekben, egy gatyában. A Nap is gyógyít. Az egyik vékony, szemüveges, huszonéves veterán lába felpolcolva, székével a hajókorláthoz manőverezett, karja a korláton, néz a messzeségbe. Az előtérben fekvő, hosszú hajú alak nem tűnik sebesültnek, még katonának sem nagyon, strandmatracot terített a fedélzetre, olvas. Mellette literes kóla és mobiltelefon. Talán ő az egyik orvos. A sebeket ellátta, a töréseket gipszbe rakta. Most piKék műanyag homokvödör meg egy sárga kislapát premier plánban. hen. Nem tudja, meddig teheti. A következő sebesültekkel bármikor megérkezhet a helikopter. Egymáshoz simulva fekszik anya és lánya. A bepólyált csecsemő - mintha anyáink gyerekszobájából pottyant volna ide - arca olyan, mint egy régi kaucsukbabáé: dundi és gyönyörű. Mellette a zöld dudli, spárgán a nyakába kötve, el ne találjon veszni. Valaki elfelejtette a szájába dugni, de mindegy, ő nem óbégat, szeme békésen lehunyva. Úgy bebugyolálták, mintha Hillában legalábbis nem harminc fok lenne árnyékban. A buksijára tekert szürkés szövetdarab védi a portól, széltől, csak az arcocskája látszik ki a rongypólyából. Fiatal édesanyjának meg csak az ökölbe szorított keze fért rá a képre, az ő arcát nem látjuk. Csak azt, hogy milyen szorosan összebújtak. Szűk- a hely, de ők ketten, anya és gyermeke jól megférnek egymás mellett a deszkakoporsóban. Egy megkezdődött élet első pillanatait örökíti meg a következő felvétel. Mozgó tábori kórházban vagyunk, valahol Násziríja mellett. Terepszínű katonaruhás ébenfekete fiatalember ül az inkább tengeralattjáró-belsőre hasonlító szűk helyiségben, mosolyog a karjában tartott csecsemőre. Rogenia Katham egészséges, kétórás újszülött. Nem volt kéznél rózsaszínű pólya, ezért a kislánynak csak kék jutott. Édesanyja a város közelében állomásozó tengerészgyalogosok segítségét kérte, amikor megérezte, hogy itt az idő. David Jones, a tengerészgyalogosok felderítő egységének katonaorvosa segítette a világra Rogeniát. Talán egy szebb világra. HETI GAZDA(G)SAG Két nyugdíjunk is lehet, ám nem tudni, mekkora TUBA LAJOS Érezzük magunkat néhány napig úgy, mintha normális országban élnénk. Egy ilyenben ugyanis a polgárok a kormánnyal és a parlamenttel kapcsolatban főként arra figyelnek, hogy az ott születő döntések miként hatnak a pénzükre, az életszínvonalukra. Kivételesen nálunk is ilyen heteket élünk, a közvélemény lassan emészti az adóreform javaslatát, és végre a nyugdíjreform koncepciója is a kormány elé került. Aki figyelemmel kísérte az utóbbi tervezetet, kénytelen lesz kissé átalakítani az eddigi képet. A kormányülés után nyilvánosságra hozott információk szerint az új rendszerbe átlépők már nemcsak a saját tőkeszámláikról (második pillér), hanem a Szociális Biztosítótól (első pillér) is számíthatnak nyugdíjra. Ha a jövő év elején életbe lép az új rendszer, komolyan el kell gondolkoznunk azon, melyik úton induljunk tovább. A kormány által jóváhagyott koncepció az új rendszer esetében a kockázatosabb utat jelenti, miközben a régit igyekszik a mainál vonzóbbá tenni. Ilyen szempontból csak a pályakezdők lesznek kényelmes helyzetben, nem kell dönteniük, nekik kötelező lesz az új rendszer. Mi, többiek majd rághatjuk a körmünket, vajon melyik út a helyes. Azzal, hogy a kormány csak a pályakezdőknek tette kötelezővé a magánnyugdíjalapokban való takarékoskodást, megnehezítette az új rendszer felfutását. Ebben a helyzetben csak arra számíthatunk, hogy a magán-nyugdíjbiztosítók várhatóan nagyon intenzív (más szóval agresszív) kampánya annyi embert győz meg az átlépésről, hogy az új rendszer is gyorsan nyereségessé válik. Eközben pedig azok helyzete is javul, akik inkább a Szociális Biztosítóra bízzák időskori ellátásukat. Törlik a nyugdíj felső határát, újra dolgozA nyugdíjreform kidolgozói gondosan hallgatnak a számokról. hatnak a nyugdíjasok, és bár 62 évre emelkedik a nyugdíjkorhatár, lehetőség lesz a korkedvezményes nyugdíjra. Ez utóbbi esetben azzal a feltétellel, hogy a nyugdíj összege meghaladja a létminimum 1,2- szeresét. A változás hátulütője, hogy cserébe az átlagbér háromszorosára emelik a kötelező nyugdíjbiztosítás felső határát. Ez azonban csak egy szűk réteget sújt, közülük is a legtöbben nyilván inkább az új rendszert választják. Továbbra sem látunk tisztán azonban a számokat illetően; így nem lehet felbecsülni, hogy kinek is éri meg valójában a saját számlára való takarékoskodás. Egyelőre csak az ellendrukkereket idézhetjük. A bármiféle nyugdíjreformot gondosan szabotáló meciarizmus idején pénzügyminisztériumi államtitkárként kísértő akadémiai közgazdász szerint az új rendszer csak azoknak szolgál majd, akik harminc éven keresztül havi húszezer korona felett keresnek. Ebből eredően a 13 ezer koronás átlagbérből élők szerinte hálásak lesznek, hogy maradhatnak a régi rendszerben. Állítása egyelőre nehezen értékelhető, hiszen a nyugdíjreform kidolgozói gondosan hallgatnak a számokról. Egy azonban biztos, ha ez valóban így lenne, akkor akár visszatehetnék a fiókba a koncepciót. Húszezer koronánál magasabb havi jövedelemmel a társadalom kevesebb mint 5 százaléka rendelkezik, az ő átlépésük azonban nem tenné nyereségessé a magánnyugdíjalapokat. Ezért kíváncsian várjuk a szociális ügyi minisztérium számításait, amelyek már nyilvánvalóan léteznek. Minél előbb nyilvánosságra kerülnek, annál hamarabb eldönthetjük, miről is van szó tulajdonképpen. Magyarországon és Lengyelországban mindenesetre sokkal szélesebb rétegek számára szól a második pillér, pedig ott a magánnyugdíjpénztárak ügyfelei a nálunk beharangozott 10 százaléknál jóval kevesebbet utalhatnak a számlájukra. De térjünk vissza a szlovákiai hétköznapokba. A Drukos által megkárosított tízezrek a héten kapkodhatták a fejüket. A károsultak nevében fellépő szövetség a csődeljárás keretében azt a Frantisek Mojzist helyezte újra igazgatói pozícióba, akiről pedig azt hinnénk, hogy minden este elátkozzák a nevét, amiért megfosztotta őket a vagyonkájuktól. Ezzel kizárták azokat, akiknek Mojzis annak idején állítólag eladta a céget. Ők persze nem hagyják magukat, bírósághoz fordulnak, és a mókuskerék újra fordul egyet. A károsultak pedig legfeljebb azzal vigasztalhatják magukat, hogy a „nem banki szubjektumok” problémája most éppen Magyarországon bukkant fel, és a hivatalos szervek ott sem nagyon tudják, miként szereljék le a magas kamatoktól megszédült ügyfelek rohamát.
