Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

2003-04-03 / 78. szám, csütörtök

Riport hirdetés ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 3. A brüsszeli tőzsdepalota mögötti utcák sora megannyi turistacsapda: a pincérek alázatosan könyörögnek, ne más vendéglőt tiszteljenek meg a bizalmukkal a turisták „Üdvözletem küldöm az európai Bronxból!” Brüsszel két arca. Modern villamos és romos házak. (Képarchívum) „S’il vous plait, monsieur!”, azaz „Kérem, uram!” - mondja szinte könyörgő han­gon a pincér. Annyira szomo­rúan, hogy megsajnálom, sőt zavarba jövök. Két órája ér­keztem Brüsszelbe, és máris elkapott a forgatag: itt min­den eladó és kapható, turista vagyok, adásvétel tárgya. SZABÓ GERGELY Hát ez lenne az Európai Unió köz­pontja? Ez a jelentéktelen épület meg a NATO székhelye? És hol van a híres Atomium? A buszsofőr rám néz, egykedvűen lepöccenti a ha­mut a cigarettája végéről, aztán megvonja a vállát. Hát ez. Úgy ér­zem magam, mint akit jól átvertek. Rosszkedvűen próbálom bejárni legalább a városközpontot, hátha valami érdekeset találok az agyon­fényképezett pisilő kisfiún kívül. Es­te hét óra, embert alig látni. A tér­kép szerint egy vasútállomás kör­nyékén járok. A szemembe port fúj a szél, húgyszagú betonoszlopok között kószálok, riadt tekintetű, csadorba bugyolált nők vonszolják mocskos arcú, göndör hajú gyereke­iket. Az állomást nyilván átépítik, a palánkok alatt szakállas férfi öklen- dezik. Elég volt, eldöntőm, hogy UTÁLOM ezt a várost, megnézek néhány bel­ga vonatot, aztán húzok vissza a szállodába. A hatalmas váróterem kong az ürességtől, csupán a fény­tábla pislog. Öröm nézni. Ha esedeg nem érteném, hogy tizenkilenc hu­szonötkor indul a vonat Liége-be, akkor rögtön mellette azt is kiírták, hogy tizenkilenc huszonötkor indul a szerelvény Luikba. Először vallon (francia nyelvjárás), utána flamand nyelven. A sorrend persze felcse­rélődhet: nyolc órakor például elő­ször „flamandul” megy a vonat Pa- rijs felé, csak azután következik a francia felirat: Paris. Az állomást is kétféleképpen hívják: ha akarom, Bruxelles Midi, ha akarom, Brussel Zuid. Ettől a differenciálódástól kis­sé meghatódva sétálok végig a Bou­levard de Anspachon, vagy ha job­ban tetszik, az Anspach Laanen, bal­ra fordulok a Rue de Chartreux-re, azaz a Karthuizers Straatra. Megál­lók az egyik utcasarkon, írok egy rö­vid szöveges üzenetet haza: „üdvöz­letem küldöm az európai Bronxból” Az egyik utcasarkon egy RONCSAUTÓ tetején ülő csapat fekete mér végig gyanakodó szemmel. Esznek, ciga­rettáznak, az egyik rám mordul. In­kább tovább állok. Fiatal, szakállas férfi lép ki az egyik kerítés mögül, fez van a fején, de a kabátja bőrből, benyúl a zsebbe, elővesz egy réz ci­garettatárcát, fűvel kínál. Két euró egy szál, azt mondja, ennél olcsób­ban itt nem kapni. Köszönöm, nem élek vele, a férfi az égre néz, kö­nyörgő hangon kéri a mennyeieket, siránkozik, majd kiböki, rendben, legyen egy euró. Nem tudom, med­dig lett volna hajlandó alkudozni, mert egyszerűen otthagyom. A ro­mos házak között sietek tovább, ma­gasan fölöttem kinyüik az erkélyaj­tó, néger nő lép ki rajta, mint John Lennon egyik írásában, sőt még „néger dalt” is énekel. Drótkerítéssel elzárt, lebetonozott placcon turbá- nos, kávébarna bőrű gyerekek ko­sárlabdáznak. Elhúz mellettem egy autó, vezetőjét első pillantásra maf­fiafőnöknek nézem, csörög rajta a sok aranylánc, kemény RAPZENE üvölt a hangszórókból. Egy török, egy jordániai és egy marokkói ven­déglő mellett kerülgetem a hánya- dékot és a kutyaszart, bármiféle át­menet nélkül a tőzsdepalota előtti térre, vagyis, a Place de Bourse-re jutok (Beurs Plain). Éppen tüntetés folyik, na nem az iraki háború ellen, hanem valami kubai emigránsok mellett. Egy testesebb hölgy kiszúr magának, kabátgombon ragad, buzgón magyarázni kezd, röpköd­nek felém a nyálcseppek. Mivel gyorsan le akarom rázni, inkább aláírom a petíciót. Henryk Paw- lowski vagyok Lengyelországból. Úgy látszik, csak erre várt, mert rögtön egy másik bámészkodót vesz kezelésbe. Később, egy hamburge­res bódé mellől állva nézem, ho­gyan pakolnak össze, és rakják bele a transzparenseket egy ütött-kopott Soda Favoritba. Elkap a röhögés. NA JÓL VAN! Talán még ma megbarátkozhatom ezzel a várossal. A tőzsdepalota mö­gött szűk utcákon állnak a szépen elkészített turistacsapdák, azaz szé­kek, asztalkák, rajtuk gyertya lo­bog, fénye a vörösboros palackokon tükröződik. Bús szemű halak, vörös rákok kandikálnak ki a jég közül. Amint egy pülanatra megállók, hogy elolvassam a menüt, rögtön rám veti magát egy pincér, megha­jol, vehemensen elutasítja még a gondolatot is, hogy tovább menjek, és esetleg egy másik vendéglőt tisz­teljek meg. „Allors, monsieur!” vi­gyázzak, nehogy ott rám sózzanak valamit, ezt hadatja, térjek be hoz­zá, csak most, csak külön nekem megfőzi ezt a hatalmas langusztát, olyan pommes fríttes-t varázsol hozzá, hogy minden ujjam megnya­lom. Menekülök az ádázán lesel­kedő pincérek sorfala között, amíg kiérek valami főútvonalra. Bár nincs még késő, egy teremtett lelket sem látni, a szél unottan lobogtatja meg az „Ez = háború” feliratú, osz­lopokra aggatott plakátokat. Az egyiken részletes magyarázatot ol­vashatok arról angolul, miért nem szabad Izraelből származó gyümöl­csöt vennem, a képen VÉR CSÖPÖG a kifacsart narancsból. A befejezet­len tomyú katedrális előtt meghall­gatom a harangjátékot, szúrós sza­gú férfi kérdezi tőlem csiszolt oxfor­di kiejtéssel, nem akarom-e haza­vinni magammal a harangszót mag­nószalagon. Természetesen adok neki néhány centet. A brüsszeli kol­dusokat úgy látszik, külön rendelet szabályozza, mindegyik csinál vala­mit. A klasszikus, klasszikusokat hegedülő, harmonikázó, szaxofo­nozó koldus mellett láttam olyat is, aki egy euróért bármilyen ábrát ki­rak a járdára virágszirmokból. Egy másik ajánlotta, álljak rá a mérleg­re, ötven centért. De egyik sem sértődött meg, ha pár fillérrel elin­téztem, barátságosan hunyorogva isszák tovább a borukat. Elmúlt fél tíz, özönleni kezdenek az emberek az Anspachon. Fiata­lok, jókedvűek. Sűrűsödik a forga­lom, dugók alakulnak ki a keresz­teződéseknél. Ám ez senkit sem za­var, feljebb tekerik a hangerőt, és kész. Öt másodpercen belül hallok török citerát, kimondhatatlan nevű indiai ütőhangszereket, ke­mény rockot, és Beethoven Kilen­cedik szimfóniáját. Engem is meg­száll a jókedv, a fejfájásomat is si­került elmulasztani egy kis üveg Bacardi-koktéllal. Az utcán min­denki eszik-iszik, jól érzi magát. A mozik non stop vetítik a legújabb filmeket, az egyik utcasarkon felál­lított hatalmas képernyőn megy az egyik amerikai tévécsatorna adása, éppen a Conan O’Brien Show, ben­ne elokádja magát Breki, a béka. Tánclépésben megyek vissza a szállóba, nevető, iszogató, kiabáló, éneklő, csókolózó vallonok, fla- mandok, törökök, marokkóiak, amerikaiak, oroszok között. Mégis érdemes volt eljönnöm. A szállodaszobában észreveszem, hogy ellopták a pénztárcámat. Ke­serűen arra gondolok, hogy még­sem vagyunk olyan messze Euró­pától. A MAXIKNIZKA betétkönyvnek van néhány MAXI előnye: Garantált kamatlábak a szlovák koronában vagy euróbán vezetett betét teljes időtartama alatt. A pénz büntetőilleték nélkül bármikor kivehető. A neves ba^ag bankcsoport biztosítéka és biztonsága. www.istrobanka.sk , e-mail: info@istrobanka.sk Call Centrum: + 421/2/5929 9999 ISTROBANKA A hangadó bank Egy NATO-tiszt szerint egy francia és egy szlovák gép gond nélkül együttműködhet Csatlakozásunk egyik buktatója az angolnyelv-tudás hiánya SZABÓ GERGELY Brüsszel, NATO-központ. Rövid hajú, negyvenes tiszt száll fel a buszra. Parancsoló hangon néhány szót szól franciául. Egymásra né­zünk a kollegákkal, egyikünk sem beszél újlatin nyelveket, végül a té­vé képernyőjéről olyan magabiz­tosnak tűnő hölgy félénken meg­jegyzi, hogy nem értjük. A tiszt rez­zenéstelen arccal angolra vált. Egyenként kiszállunk a buszból, nyitott útlevéllel. Alapos ellenőr­zés következik, még a szögesdró­ton és a betonpalánkon kívül. A tiszt mellett álló katona kezében papírlapot lobogtat a szél, tetején felirat „NATO - CLASSIFIED” azaz „NATO - BIZALMAS”. A tiszt két másodpercig figyeli az arcomat, majd bekarikázza a nevemet a lis­tán. Átpasszol egy másik csoport­hoz, már a bejáratnál. Egyenként, mint a rabok megyünk át a fémde­tektoros kapun, a biztonságiak be­lekotornak a táskákba, elszedik a fényképezőgépeket. Egy kitűzőt kapunk cserébe, egy napig lehe­tünk a NATO-központjában. „Sajnálom, BRAVÓ szintű a készült­ség” - magyarázza kedvesen egy angol hölgy a szervezet sajtóosztá­lyáról, miközben az alacsony beton­épületek között terelget bennünket. Fogalmam sincs, hogy a BRAVO szint sok-e vagy kevés, azt sem ér­tem, hogy a világ legnagyobb nem­zetközi katonai szervezetének szék­helye miért van a repülőtér felé ve­zető főútvonal mellett. Igaz, minde­nütt ott lebzselnek a biztonságiak. És nem ám zsebre dugott kézzel: az egyik éppen rám irányítja a gép­fegyvert, a „szeme meg jár, mint az asztalfiók” - jut eszembe egyik ta­nárom kedvenc mondása. Előadássorozat következik a NATO történetéről, felépítéséről. A szer­vezet nemzetközi volta eléggé érvé­nyesül a teremben, először például egy magyarországi úriember beszél nekünk a jelenlegi irányvonalról - csehül, aztán angolra vált. Meg­jegyzi, hogy a nevét ne írjuk le, kü­lönben sem lehet őt idézni, itt csak két ember nyilatkozhat: a szóvivő és maga a főtitkár. Mire a harmadik előadó érkezik, már a kedvünk is megjön, a sajtóosztály igazgatójá­nak már kérdést is fel merek tenni. Utána löncs következik, szeren­csémre az amerikai delegáció egyik tagja mellé kerülök. Az ottani álla­potokról, a közvéleményről kérde­zem. Tulajdonképpen azt hallom, amire számítottam: az Egyesült Ál­lamok polgárai számára az Egye­sült Nemzetek Szervezete felesle­ges csökevény, csak a pénzt falja. Két falat közben megbeszéljük az iraki hadműveletet, fogadást kö­tünk, szerintem hat hét múlva ér csak véget a háború. Szerinte ha­marabb. Meglátjuk. A fogadásnak egyébként semmi tétje nincs. Mons, SHAPE. Rögtön megma­gyarázom, mit takar ez a rövidítés, sokáig én sem tudtam. Supreme A NATO jelenthet Észak-Atlanti Utazási Szervezetet is. Headquarters Allied Powers Euro­pe. Azaz a Szövetséges Erők Euró­pai Főparancsnoksága. Ország az országban, Brüsszel egyik külváro­sában, harminc kilométerre a vá­rosközponttól. Katonai és nemzet­közi terület, félve merem csak leír­ni, hogy az ellenőrzés eléggé gyen­ge volt a mi esetünkben, alapos motozást vártam, ám még a neve­met sem kérdezték. Amíg megtes­szük a busztól a bejáratig vezető ötven méteres utat, elvonul mellet­tünk egy óvodás csoport, az itt szolgáló tisztek gyerekei. Nem messze egy kórház áll, és persze a focipálya méretű szupermarket. „Itt majdnem minden adómentes” - mondja barátságosan egy idő­sebb francia tiszt. Az épületben minden felirat és párbeszéd angol nyelvű. „Az egyik legnagyobb baj az volt a nemrég felvett három or­szággal, hogy a tisztjei nem tudtak angolul” - magyarázza a kalau­zunk. Az egyik országtól például harmincnyolc katonát kértek a SHAPE számára. Az illető ország nem tudta feltölteni a helyeket. A másik ország egyik tisztjének a fe­lettese kis híján megőszült, ugyan­is harmincöt percig tartott, amíg elmagyarázta beosztottjának, hogy újságírókkal kell ebédelnie. A har­madik országban annyira nem tud­nak angolul, hogy az ottani honvé­delmi egyetemen szinkrontolmá­csot kellett fogadni. „Nem problé­ma, hogy egy francia Mirage együtt menjen bevetésre egy szlo­vák Mig vadászgéppel. Gondot az utóbbi rádiója okozhat például, meg persze a nyelvtudás hiánya” - magyarázza később egy angol tiszt. Francia kalauzunk ebéd köz­ben rám néz, megkérdezi, tudom- e, mi az a NATO. „North Atlantic Treaty Organization” - mondom megszeppent iskolás gyerek mód­jára. A tiszt elmosolyodik, megdi­csér, jól megtanultam a leckét. El­árulja, sokak szerint a NATO „NorthAmerican Treaty Organiza­tion”, azaz Észak-Amerikai Szövet­ség, amely „Need Alcohol To Ope­rate”, azaz Alkoholt Igényel a Mű­ködéshez. Esetleg „No Action Talk Only”, tehát Semmi Munka, Csak Beszéd. De jelenthet még „North Atlantic Travel Organisationt”, az­az Észak-Atlanti Utazási Szerveze­tet is. Csupán a csokoládéhab, pon­tosabban a „mousse au chocolat” kanalazása közben süti el a legjob­bat: a SHAPE nem más, mint „Su­per Holidays - At Public Expense”, azaz Szuper Üdülés - Közpénzen. «15 45 638

Next

/
Thumbnails
Contents