Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-26 / 96. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 26. Szombati vendég Trill Zsolt: „Lehet, hogy tíz év múlva váltanom kell. Vagy három év múlva. Nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy képes lennék-e egyáltalán váltani. Per pillanat úgy érzem, hogy nem." Színházi „retúrjeggyel” két ország között Harmincévesen, határon túli magyar színész most kapott először Jászai Mari-díjat. Trill Zsolt a Kárpátalján, Ukrajnában működő beregszászi Ily- lyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagja. Nagy tehetségű, kivételes mozgáskultűrá- jű, Kijevben végzett művész. Korosztályát tekintve magyar- országi viszonylatban is az élvonalbeliek egyike. SZABÓ G. LÁSZLÓ Évekkel ezelőtt Kassán is vendégeskedett egy darabban. Gubík Ágnes partnere volt a Vidnyánszky Attila rendezte Kár, hogy k...!-ban. Most a budapesti Új Színházban és a Nemzetiben alakít nagyokat. Feydeau Bolha a fülbe című bohózatában Romain Tournell, Bulgakov Molié- re-jében, amelyet Álszentek összeesküvése címen játszik a társulat Zacharie Moirron, a neves színész. Ez a két darab az Új Színházhoz köti. A nemzetiben a Bánk bán Ottója. Mindhárom előadást Vidnyánszky Attila állította színpadra. A Deák Krisztinával forgatott Jadviga párnájának, amelyben a Bodó Viktor játszotta Ondris szilaj és szenvedélyes barátja, menynyi köze van ahhoz, hogy most „színházi retúrjeggyel” közlekedik Beregszász és Budapest között? Semennyi. Biztos? Én a Jadviga párnájába véletlenül kerültem be. A magyar filmesek, főleg a fiatalok, meg vannak ijedve. Nem mernek kockáztatni. Nekik nevek kellenek. Krisztina az ismerőseitől hallott rólam. Felhívott, megnézett, és szerepet adott a filmjében. De sokan fel sem ismertek benne. „Te abban játszottál?” - kérdezik még ma is. Biztos a bajusz meg a hajam miatt. Az Új Színházba úgy kerültem be, hogy Márta István igazgató úr többször is látott a társulattal, többek között Mickiewicz Ősök című monumentális drámájában, amely négy és félórás előadás volt, később pedig a Dorottyát is megnézte. Amikor aztán Attila ide jött rendezni az Új Színházba, szólt neki, hogy „Jó lenne, ha a Zsolti is jönne, szívesen lámám.” Attila ezen sokáig töprengett. Hogy hozza vagy ne? Úgy gondolta ugyanis, hogy ebből még baj lehet. Hogy rossz vért szülhet társulaton belül? Nem! Az egyeztetés miatt. Mi azt már megszoktuk, hogy ha ő eljön otthonról, akkor mi dolgozunk, ha pedig hazajön, akkor közösen folytatjuk a munkát, de ha nekem utazgatnom kell, mondjuk havonta négy-öt előadásra, ő már akkor nem tud úgy dolgozni, ahogy szeretne. Az Új Színházban most havonta öthat alkalommal játszom, ehhez jön még a Nemzetiben a Bánk bán. A Karnyónét, amelyben Samuka vagyok, Gáspár Sándor és Eperjes Károly részvételével közösen hoztuk létre. Meghívtuk őket vendégnek Beregszászra. Nagyon jó velük játszani. Gyulára készült az előadás, nyári produkciónak. Két hét alatt létrehoztuk. Volt egy pikantériája a próbafolyamatnak: minden este együtt söröztünk. Egyébként nem jellemző ránk ez a nagy bulizás, de a próbák után, a harmincöt fokos meleg miatt annyira kiszáradtunk, hogy menni kellett, és remekül éreztük magunkat. Most, hogy már másfél éve Budapestre jár, nem tart attól, hogy magába szippantja az itteni színházi gépezet? Én ezt kipróbáltam, nekem ez kellett. Határon tüli magyar színészként a magyar fővárosban játszani. Ha azt mondanám, hogy az elmúlt évek során - tíz esztendeje végeztem a főiskolán - nem voltak pillanataim, amikor vágytam itt dolgozni, akkor hazudnék. De nem olyan erővel vágytam ide, hogy azt a tíz évet erre tettem volna fel. Talán, mert tudta, hogy előbb- utóbb úgyis utoléri ez a lehetőség. Valahol gondoltam rá, de a korábbi lehetőségeket mégis elutasítottam. Miért? Azért, mert nem éreztem, hogy olyan emberekkel fogok dolgozni, amilyenekre vágyom. Az Új Színházban remek csapat van. Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Györgyi Anna, Takács -Kati, Bánsági Ildikó... mindegyiküket szeretem. De ahhoz, hogy épp ide kerültem, Attila személye is kellett. Ha nem szól, hogy „Akkor viszlek!”, bizonyára megy hiinden a régiben. Lehet, hogy ön nélkül nem is jött volna? Speciális helyzet a miénk. Ismerjük jól egymást. Velem már nem kell annyit foglalkoznia, hiszen elég fél mondat, és tudom, mit akar, hová fog kilyukadni. Színházat egyébként bárhol lehet csinálni, ha van egy csapat és adott egy ember, aki azt a csapatot képes összefogni. Mi úgy nőttünk fel, hogy számunkra az előadás a legfontosabb. Odahaza eszerint élünk. Most ez a másfél év más. Itt is vagyok, ott is vagyok. De annyira összekovácsolódott a társulat, hogy bár Attila jó ideje Budapesten dolgozik, mindenki kitart mellette. Nagyon sokat járunk fesztiválokra, ám a legfontosabb: a nyomorban is színházat csinálni. Beregszászon van egy épületünk, a nagytermet azonban még mindig nem tudtuk igazán hasznosítható- vá tenni, így mindig más helyszínen játszunk. De a fesztiválokon ugye, azt látjuk: sok jó, sőt nagyon jó társulat van a világon zseniális színészekkel, mégsem ismerik őket. Ettől függetlenül mégis működnek. És épp ez éltet bennünket is. Ezért nem akartam mindenáron idejönni, Pestre. Paradox helyzet: otthon ínséges körülmények között dolgozik a csapat, külföldön, a fesztiválokon szinte mindent megkapnak. Hogy lehet ezt feldolgozni ott legbelül? A csapatszellemet a nyomorúságos helyzet termeli ki. Ettől vagyunk erősek, ezért olyan nagy közöttünk az összetartás. Más kérdés, hogy meddig lehet bírni a rossz feltételeket. Ezt nem tudom. Biztos, hogy van egy pont, amikor azt mondja az ember, hogy „Elég!”, de mi ezt még nem érezzük. Különben az Új Színházban is azt látom, amit otthon: senki sem rohan el az előadás után. Nem arról szól a dolog, hogy lejátszani és hazamenni. Én akkor is bemegyek a színházba, ha nincs előadásom. Ha játszom, akkor meg már négykor bent vagyok. Otthon még a leghűvösebb napokon is fűtetlen teremben próbálnak, a villannyal pedig spórolniuk kell, ha van egyáltalán. Egy ilyen kvalitású színész, mint ön, mit engedhet meg egyáltalán magának? Nyáron például én is annyi jégkrémet eszem, mint más. Vagy, ha kedvem szottyan rá, én is jó sört iszom, sőt néha-néha el tudok menni a barátaimmal étterembe. Otthoni kollégáim közül van, aki napokon át csak zsíros kenyeret eszik. Én szerencsés vagyok, mert a papám jól kereső ember, és mind a mai napig besegít. Havonta? Amikor nagyon megszorulunk. A szüleim nagyon fontosak számomra. Minden téren! Ők kint élnek falun, Sárosorosziban, Beregszásztól tizenkilenc kilométerre. Hetente há- romszor-négyszer találkozunk. Apám minden alkalommal megkérdezi tőlem: „Van pénzed?” És ad, ha nincs. Amikor viszont nekem van, akkor nem visszaadom, hanem én segítek. A feleségem szüleinek is adunk, meg az unokatestvéreimnek. Mi így nőttünk fel, nálunk ez a természetes. Lakás? Az nem olyan nagy gond. Minimális áron meg lehet venni egy jó lakást. Kétszobást? Nekünk háromszobás, gyönyörű, századfordulós lakásunk van. Játszottam filmekben, tévében, amit tudtam, félretettem. De a többiek... tizennyolc emberből kettőnek van lakása. A beregszászi magyar színházat önök hozták létre? Igen. Indult egy osztály. Tizenhat emberből maradtunk négyen. Rá másfél évvel aztán felvettek egy újabb csapatot. így vagyunk most tizennyolcán. Egészséges társaság. Attila által így vagyunk nevelve. Irigykedés, nagyképűség kizárva. Én is ugyanúgy pakolom a buszt, a színpadot, ugyanúgy takarítok a díszlet- és kellékraktárban, mint a többiek. Ha letörlöm az asztalt, nemcsak magamnak teszek vele jót, hanem még négy-öt embernek, aki ugyanabban a jelenetben játszik. A Bánk bánban egyébként, a Nemzetiben, itt az egész csapat. Az egész beregszászi társulat? Attila ezt nagyon szépen kitalálta. Minden emberrel számol, mindenki nagyon fontos neki. Nelli például az egyik előadásban Karnyóné, a Bánk bánban szövőnő. Egyetlen szó nélkül! Három órán keresztül nem is jön a színpad közepére vagy az elejére. Hátul van. Ez így normális. Egyszer nagy szerepet, máskor kis szerepet kapunk. Ön mégis három jelentős szerepet játszik Budapesten. Nem „szédül” bele? Én ezzel egyáltalán nem foglalkozom. Az ukrán-magyar határt is azzal az érzéssel lépem át, hogy előadásra jövök. Nem a szerep nagysága érdekel, hanem az előadás. A Bánk bánban hogy érzi magát? Vannak helyzetek, amelyekben egyszerre harminc emberre kell figyelnem. Bizonyos szinten kezelnem kell az energiájukat. Amikor például Gertrudisszal zajlik a jelenetem, a tőlünk tíz méterre lévő csapattal is foglalkozom, mert közben velük is történik valami. Nem mintha más előadáson nem kellene erősen koncentrálnom, de itt, ebben különösen. Mit válaszolna annak az igazgatónak, aki budapesti alakításai láttán szerződést kínálna önnek? Már megtörtént. Azt mondtam, hogy „köszönöm, nem!”. Attila szeme és a mi színházunk ugyanis számomra legalább annyira fontos, mint a saját sorsom. Van egyáltalán saját sorsa annak, aki ilyen szorosan kötődik a csapatához? Biztos, hogy van. Mi, színészek eléggé önzőek vagyunk, erről meg ne feledkezzünk! De ha nincs külön pálya, akkor önálló sors sem. Én ezt másképpen látom. A színpadon Attila már nem fogja a kezem. Játék közben nem irányít. Hogy továbbra is őt választom, annak egy oka van: számomra ő a mérce. Tehát hiába ajánlanak fel bármit, maradok mellette. Ha a Katona József Színházba hívnák, arra is lenne ereje nemet mondani? Ebben a pillanatban nem mennék sehova. Éz száz százalék. Mint ahogy az is: sok mindent kell még megtanulnom. Ehhez teher kell, azt pedig Attilától kapom. Ha ő Etiópiába menne színházastul, oda is követném. Lehet, hogy tíz év múlva váltanom kell. Vagy három év múlva. Nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy képes lennék-e egyáltalán váltani. Per pillanat úgy érzem, hogy nem. Otthon mennyit dolgozott más rendezőkkel? Olyan nagyon sokat nem, de azért jönnek emberek. Ez a három budapesti előadás külön lépcsőfok a pályámon. Más, mint az otthoni, hiszen a körülmények is mások. Mint ahogy mások a színészek és más a színházi gondolkodás is. Az új helyzet természetesen vonzza az embert. Várja a friss impulzusokat. A filmet vagy a tévét is ezért szeretem. Ott egy-két hétre más arcok vesznek körül. Beregszász és Kijev között mekkora a távolság? Hétszáznyolcvan kilométer. Filmes viszonylatban? Talán még nagyobb. Kinti magyar színész előfordulhat ukrán filmben? Ukrajnában sokkal kevesebb film készül, mint Magyarországon. Évente maximum tíz. Ebből eredően az esélyünk egyenlő a nullával. Meglepetés persze mindig érheti az embert. Engem 1992-ben, a legnagyobb nyomorban elhívtak Moszkvába, a Gorkij Stúdióba, de valósággal hazamenekültem. Nem éreztem jól magam. Az operatőr már reggel korán taccs részeg volt. Majd kiesett a kezéből a kamera. Akkor mit keressek én ott? Ráadásul oroszul sem nagyon tudok. Ukránul sem, de oroszul éppen, hogy csak pár szót. Kárpátalján a magyarság nagy része egyik nyelvet sem beszéli. A fiatalok közül is csak azok, akik elmentek egyetemre vagy főiskolára. A katonaságon is ragad valami az emberre, de nem olyan sok. Annyit mindenesetre el tudtam mondani, hogy „szpasziba, mnye eto nyenada, ja idu domoj”. És már húztam is gyorsan haza. Rendkívüli mozgáskultúráját a kijevi színművészeti főiskolának köszönheti? Attila már ott is arra ösztökélt bennünket, hogy a gesztus ugyanolyan fontos, mint a szó vagy a gondolat. Ő volt a színészmesterség tanárunk. Amikor a társaimmal bekerültünk a főiskolára, ő a második évet fejezte be, mint rendező szakos hallgató. Már a felvételink is úgy zajlott, hogy ez a csapat, a mi csapatunk majd Attilával megy haza, Kárpátaljára. Most hol várja új feladat? Otthon. Az élet álom. Calderon. Attila rendezi. És Budapesten? Szó van filmről, abban reménykedem.
