Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-24 / 94. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 24. KOMMENTÁR A levegőt is adóztatná PÁKOZDI GERTRÚD Ludovít Kanflc munka- és szociális ügyi miniszter a reszortja által kidolgozott és erőteljesen szorgalmazott új nyugdíjrendszer fő hozadé- kának tartja, hogy az e célú járulékokat fizetőnek a jövőben már nem kell attól tartania, ha többet is fizet be a nyugdíjalapba, szinte ugyanannyit kap, mint a kevesebbet fizető. A már nyugdíjasok számára ez nem vigasz. Ők legfeljebb annak örülhetnek, hogy félig-meddig inflációkövető a nyugdíjemelés. Egy, a napokban felröppent újabb hír szerint meg esetleg annak, hogy rájuk majd nem vonatkozik az a pénzügyminisztériumi elképzelés, amely szerint adót vetnének ki a nyugdíjakra is. A tervezetben szereplő különböző változatok egyike szerint a nyugdíjadó vesztesei főképp a 7000 koronán felüli nyugdíjból élők közül kerülnének ki. Nem lennének kevesen. A 7000 korona, valljuk be, nem egy horribilis összeg. A tervezetet a hét végén vitatja meg a koalíció. Az első reagálások alapján úgy tűnik, hogy pártján kívül a pénzügyminiszter nem számíthat lelkes támogatásra. Egyértelmű nemet eddig csak az ANO mondott. Az MKP és a KDH is alaposan megvizsgálná egy ilyen lépés várható következményeit. Nem nehéz kitalálni, hogy a következmények között lenne a kormány népszerűségvesztése is. Mindenesetre biztató jel, hogy a szociális tárca államtitkára szerint alaposan fontolóra kell venni, mi kerüljön be az adóreform-tervezet nyugdíjakat érintő részébe. A nyugdíjak megadóztatása a jelenlegi gazdasági és szociális viszonyok között ugyanis valószínűleg semmilyen haszonnal nem járna, de sok kárt okozna. Ráadásul ellentmondana annak a dicséretes törekvésnek, hogy a jövőbeni nyugdíjak a mainál érezhetőbben tükrözzék a kereseteket. A tervezet megvalósulása a nyugdíjreformerek szavahihetőségét is kockára tenné. Egy pénzügyminiszter - érthetően - minden kínálkozó lehetőséget megragad, hogy több biztos adóbevételt garantáljon a költségvetés számára. Legszívesebben a levegőt is megadóztatná. Tankönyvízű, a realitásoktól fölöttébb elrugaszkodott elképzelés azonban az olyan, amely csak azt nézi, miből lehetne biztos költségvetési bevételre szert tenni. Az üyen tervezet kidolgozója megfeledkezik arról, hogy már eddig is müyen terheket rakott az adófizető ádagpolgár - köztük az átlagnyugdíjas -vállára. Az áremelkedések következtében csökken az átlagkeresetek reálértéke. Méginkább az ádagnyugdíjaké. Ez utóbbiak ráadásul még a felét sem érik el az előbbinek. Nyugdíjasunk most már csak abban bízik, hogy mostani életszínvonala nem romlik tovább, vagy legalább nem elviselhetetienül. Az a pénzügyminisztériumi érv, hogy az európai országok jó részében megadóztatják a nyugdíjakat is, számára esedeg akkor lenne némileg érthető, ha az ő nyugdíja nem a hetedrésze lenne az ottani ádagnyugdíjnak. JEGYZET Egy szelet sonka SZÁSZI ZOLTÁN Két koromfekete meg egy cirmos macska a lakója az udvarnak. Víg életük van, egyikük még egeret sem tud fogni, úgy agyon van aj- nározva. Díszmacska. A másik kettő, ha csupán hobbiból is, de vadászgat. Macskalétük látószögéből az ember furcsaságai nem érthetőek. Felelősség. Fogalom. Egy szelet sonka így húsvét után, ünnepi jutalomebédként: nekik csemege. A gazdájuk szereti őket, gondozottak, pedig csak egyszerű macskák. A szomszéd faluban pedig az a hírjáija, hogy egy másfél éves kisgyerek majdnem éhen halt. Gyerek. Nem macska. Ember. Embergyerek. Nem felfogható, de tény. Gazdának, macskának észbontó dolog. Nem azért halt majdnem éhen a kicsi gyerek, mert nem lett volna mit enni adni neki. Egyszerűen elfeledkeztek róla, hogy létezik. Koszban, mocsokban tartották, itt-ott löktek elé valamit. Emberek. Szülők. Szülők? Emberek? Élethez való jog? Segélyhez való jog? Aki gyereknek nem ad enni, csupán lustaságból, mihez lehet joga? Védőüdvégyhez? A vénasszonyok megbotránkozva mormognak, mások vállat vonogat- nak, ne törődjünk a más bajával, van magunknak is elég. Majd lesz helyette más, mit kell itt ennyire felháborodni. Hát így állunk? Hát ennyire mindegy egy emberi élet? Mit lehet tenni? Hol a határ, ameddig tolerálható az ilyenfajta „emberi” mulasztás? Melyik jog az erősebb? Az úgynevezett szülő joga a gyermekhez vagy az élet joga? A macskák mit sem tudnak erről. Megkapták a sonkaszelet- kéjüket, dorombolva sütkéreznek. Az emberek dolga legyen az embereké. Ha nincs sonka, majdcsak akad egér. De a másfél éves gyerek nem tud segélyt intézni magának, nem tud bevásárolni, enni, „egeret fogni”. Vannak szülei. Emberek azok is. Talán.- Az iraki háború óta az öreg már nem mer diktatórikus módszereket használni, mert attól fél, hogy a demokrácia nevében öt is megdöntik, akár csak az amerikaiak Huszeint... ' (Marabu rajza) TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA A lap azt állítja, több mint egy éve hiába próbálja felhívni a kompetensek figyelmét a gondokra, melyek a Szlovák Konszolidációs részvénytársaság körül vannak, eddig senki sem reagált. Ez a szervezet vállalta át a bankok behajthatadan hiteleit, jelenleg mintegy 100 millió koronás csomaggal van gond. Bár a Számvevőszék még tavaly komoly ellenőrzést hajtott végre, a mai napig nem került nyilvánosságra az anyag, senki sem tartott sajtótájékoztatót ezzel kapcsolatban. A lap információ szerint az ellenőrzés során megállapították, hogy néhány tartozáson, melyeket részvénytársaság árult, még állami garancia volt, a cég vezetőségének ülésiről nem készült jegyzőkönyv, nem voltak transzparensek, s az ügyvédi irodákkal, melyekkel együtt dolgoztak, sem volt teljesen tisztázott a kapcsolatuk. Damaszkusz elkerülné a konfliktust Washingtonnal, hiszen délen és északon is erősebb szomszéddal néz farkasszemet Szíriát csupán fenyegeti az USA Az iraki hadműveletek befejezését követően szinte rögtön elkezdődtek a spekulációk, hogy folytatódnak-e az amerikai hadműveletek a Közel-Keleten. Konkrétan Szíriáról van szó, amelyet magas rangú amerikai vezetők is figyelmeztettek, ne nyújtson menedéket a szövetségesek által „körözött” iraki személyeknek. ONDREJCSÁK RÓBERT Az erős szavak, a diplomáciai nyomásgyakorlás és a sajtó spekulációi ellenére azonban egyelőre nem kell attól tartam, hogy újabb háború lesz a térségben. A Szíriával kapcsolatos amerikai bírálatok nem új keletűek, és végképp nem az iraki háború után születtek. Damaszkusz régóta szerepel a terrorizmust támogató országok listáján, amelyet az USA rendszeres időközönként közzétesz. Tény az is, hogy Szíria rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel - itt elsősorban vegyi fegyverekre kell gondolni (nukleáris fegyverei nincsenek és belátható időn belül nem is lesznek, mivel nem rendelkezik az előállításukhoz szükséges forrásokkal és technológiával). Mindezek ellenére a Szíriának szóló washingtoni bírálatok nem egy háborús készülődés kezdetét jelentik, hanem a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközei, amellyel az USA két célt is követ. Az egyik, hogy valóban megakadályozza a Szaddám Huszeinhez hű iraki vezető személyiségek külföldre szökését, a másik, hogy demonstrálja a szíriaiak számára az új közel-keleti realitásokat és erőviszonyokat, röviden Washington megnövekedett súlyát a térségben. Az újabb közel-keleti háborút előrejelzők ellen szól az is, hogy az USA már elkezdte legfontosabb csapásmérő egységeinek kivonását a térségből. A repülőgép-hordozó anyahajók, nehézbombázók átcsoportosítása a térségből saját, otthoni bázisaikra, illetve más-térségekbe azt mutatják, hogy az amerikaiak nem készülnek komolyabb támadó hadműveletekre a régióban. Ugyanerre utal a térségben állomásozó szárazföldi erők jellegének fokozatos változása is. Ez azt jelenti, hogy a tengerészgyalogos hadosztályt, amely jelenleg Bagdadban állomásozik, és egyértelműen támadó hadműveletek végrehajtására van kiképezve és felszerelve - ezért békefenntartásra már „luxus” lenne használni - lépcsőzetesen felváltják olyan egységekkel, amelyek nem elsővonalbeli szerepet játszanak a hadműveletek során. További érv, hogy egy újabb háború már nem találna támogatásra Washington szövetségeseinél, legalábbis nem olyan mértékben, mint az Irak elleni akció. Ráadásul az iraki háború viszonylag erős támogatottsága azon a feltevésen alapult, hogy egy időben és térben korlátozott katonai akcióról lesz szó, amely néhány héten belül véget ér és célja „csak” Szaddám Húszéin megbuktatása. Az elmúlt hetekben ez tulajdonképpen beigazolódott, de ezek után szinte mindenki nyugalmat szeretne a Közel-Keleten. Ez éppen úgy érvényes a világpolitika szereplőire, mint a gazdasági élet képviselőire. Egy Szíria elleni katonai akció olyan mértékű ellenzésre találna, amely már minden valószínűség szerint Washington számára is sok lenne. Természetesen az említett tényezők csak abban az esetben érvényesek, ha Damaszkusz „viselkedése” nem változik. A jelenlegi körülmények között azonban az amerikaiaknak sem áll érdekükben Szíria megtámadása. Ráadásul van még egy lényeges tényező, amelyben Szíria és Irak különbözik - a regionális erőviszonyok. Irak Szaddám Húszéin elnöksége alatt szinte minden szomszédjára veszélyt jelentett. Ez érvényes volt még akkor is, ha az iraki hagyományos fegyverarzenál az első Öböl-háború óta sokat gyengült. Törökország - és talán Irán - kivételével Irak még az elmúlt hónapokig is erősebb volt minden szomszédjánál, ráadásul az Irakkal határos államok képtelenek voltak bármiféle szövetséget alkotni az iraki fenyegetés ellensúlyozására és esetleges elhárítására (ezért támogatta például Kuvait és a kisebb Egy Szíria elleni akció az eddiginél sokkal nagyobb ellenzésre találna. Öböl-menti fejedelemségek olyan erőteljesen a térségbéli amerikai jelenlétet). Szíria esetében a helyzet teljesen más. Bár szomszédai közül Jordánia jóval gyengébb - ezért Amman erős amerikai kötődése - és Libanont gyakorlatilag Szíria ellenőrzi (még mindig nagyjából 20 ezer Szíriái katona állomásozik az országban és a politikai befolyás is erős), a teljes kép egyáltalán nem kedvező Damaszkuszra nézve. A Szíriái hadsereg az elmúlt másfél évtizedben gyakorlatilag elavult. Ezzel kapcsolatban nagyon találó az egyik libanoni vicc is, amelyben arra a kérdésre, hogy miért van még mindig Libanonban annyi Szíriái katona, úgy válaszol, hogy azért, mert az elöregedettjárműveiken már nem képesek kivonulni az országból. Ráadásul Szíriának a Közel-Kelet két katonai hatalmával, Izraellel és Törökországgal kell szembenéznie. Ez a két ország még külön-külön is sokkal erősebb, mint Szíria, ráadásul gyakorlatilag nagyon erős szövetség is fennáll közöttük, épp a Szíriái (és részben iráni) fenyegetés ellensúlyozására és mindkettőt nagyon komolyan támogatja az Egyesült Államok. Egy ennyire kedvezőtlen stratégiai helyzetben Szíriának - amikor északon és délen is erősebb ellenféllel kell szembenéznie - gyakorlatilag minden áron el kell kerülnie, hogy még Washingtonnal is szembekerüljön. Természetesen ez a helyzet lehetőséget nyújt az Egyesült Államoknak, hogy hatékonyabban gyakoroljon nyomást Damaszkuszra. Amennyiben azonban a szíriaiak nem tesznek olyan lépéseket, amelyek komolyan veszélyeztetnék az amerikai érdekeket, az USA nem fog komolyabb akcióba kezdeni az ország ellen. Természetesen léteznek olyan határok, amelyek átlépése esetén a háború esélye megnövekedne - menedéknyújtás a volt iraki rendszer magas rangú képviselőinek, a terrorista hálózatok fokozott támogatása és a hasonló jellegű tényezők - azonban ez egyelőre nem fenyeget. Erre utal még végül az az amerikai bejelentés is, hogy az ország külügyminisztere, Collin Powell hajlandó lenne Szíriába látogatni a fennálló vitás kérdések tisztázására. Ez pedig nem arra utal, hogy az USA meg akarná támadni Szíriát, hiszen például Bagdadban nem igazán adták egymásnak a kilincset a magas rangú amerikai képviselők az elmúlt időben... Egy állam nem lehet egyszerre úgy eurooptimista, mint europesszimista, Václav Klaus természetesen mondhat, amit akar, de nem az a hivatalos prágai vélemény Václav Klaus, Cyril Svoboda és a hivatalos cseh külpolitika KOKES JÁNOS Legalább három-négy síkon lehet értelmezni azt a vitát, amely a múlt héten robbant ki Václav Klaus cseh államfő, valamint Cyril Svoboda külügyminiszter között az Európai Unió kapcsán. Klaus sértőnek találta a cseh diplomácia vezetőjének szavait, aki az uniós csatlakozási dokumentumok aláírásáról hazatérőben egy hete kijelentette: Ő (Klaus) olyan ember, aki nem érti Európát, és felszínes véleményeket mond róla. Ez nem jó, a Cseh Köztársaság nem ezt érdemli. Svoboda azt is Klaus szemére vetette, hogy Athénben a közös európai külpolitika kialakítása ellen foglalt állást. Az államfő szóvivője útján sérelmesnek minősítette Svoboda kijelentéseit, amelyek szerinte ráadásul alaptalanok, inkorrektek és félrevezetőek, s felszólította a külügyminisztert, hogy adjon magyarázatot. „Kijelentéseimen semmit sem változtatok. A külpolitika a kormány jogkörébe tartozik” - szögezte le Svoboda, hozzátéve, hogy a miniszterek nincsenek alárendelve a köztársasági elnöknek. Az államfő szóvivője leszögezte, Klaus Svoboda kijelentéseit személyeskedésnek, sértésnek vette. Nos a nyílt vita egyik síkja valóban ~a személyeskedés. A csatlakozási dokumentumot eredetileg ugyanis Vladimír Spidla kormányfőnek és Svoboda külügyminiszternek kellett volna aláírnia. Klaus meglátva az eseményben lévő politikai tőkét kihasználta alkotmányos lehetőségeit és bejelentette: ő is Athénba utazik, s államfőként aláírja a dokumentumot. Svoboda így mellékvágányra került, s bármennyire is állítja, hogy ez őt nem zavarja, valószínű, hogy az ellenkezője az igaz, mert a történelmi dokumentumon és fényképeken Spidla mellett nem ő, hanem Klaus szerepel. S ahogy Klaust nem jellemezte soha az álszerénység, úgy Svoboda sem erről híres. Ugyanakkor tény, hogy a vezető cseh politikusok eltérően nyilatkoztak az Európai Unióról Athénban, ami nem kerülte el a külföld figyelmét. Míg a kormány egyszerűen mondva „eurooptimista”, addig az államfő „eurorealista”, s a csatlakozás előnyei mellett annak kedvezőtlen oldalait is nyilvános vita tárgyává kívánja termi. Klaus ezen a területen már legalább tíz éve változatlan álláspontot képvisel: Csehország számára nincs alternatívája az uniós csatlakozásnak, tehát be kell lépni. Ugyanakkor Prága elveszíti szuverenitásának egy részét, s ezzel is számolni kell. Tárgyi szempontból Kla- usnak ebben is igaza van, sőt véleménye egybeesik a lakosság többségének véleményével. Politikai szempontból, politikai síkon értelmezve a dolgokat, azonban helytálló Svoboda kritikája. A külpolitikáért valóban a kormány a felelős és az a hivatalos álláspont, amit a kormány, s elsősorban a külpolitikáért hivatalból is felelős külügyminiszter mond. Nem túl okos dolog, ha nemzetközi színpadokon mást mond a kormány képviselője, s mást az államfő. Athénban ez történt a csehekkel. Szükséges elmondani, hogy a nézetkülönbségek természetesek, nem is károsak, de egy ország szempontjából sosem jó, ha nemzetközi fórumokon képviselői eltérő véleményeket hangoztatnak. A véleménykülönbségeket otthon kell megvitatni, majd az elfogadott álláspontot pedig külföld felé egyfajta hangon kell tolmácsolni, hogy a nagyvilág tudja, miként áll a jelen esetben mondjuk a csehekkel. Jó példa lehet erre Románia, ahol számos - még a magyarokat érintő érzékeny kérdésben is - a belpolitikai színtéren gyakran éles viták folynak, de kifele a román vélemény már egységes, s így képviselete erőteljesebb, sikeresebb. Pavel Télicka, Csehország új európai uniós nagykövete és volt főtárgyalója a fején találta a szöget, amikor kijelentette: a vezető cseh politikusok egymástól eltérő nyilatkozatai kárt okozhatnak Csehországnak, s Prága súlya az Európai Unióban és más téren is ezáltal csak csökkenhet, hiszen partnerei sosem tudhatják, melyik politikus álláspontját kell mérvadónak venniük. Az alkotmányos szervek jogkörei szempontjából nézve egyértelmű, hogy Svoboda nyilatkozatát az Európai Unióról kell a hivatalos cseh álláspontnak tekinteni. Egy állam nem lehet egyszerre úgy eurooptimista, mint europesszimista. Klaus természetesen mondhat, amit akar, de nem ez a hivatalos prágai vélemény, s nagy kérdés, hogy ezzel árt- e vagy használ-e az országnak. A belpolitika oldaláról nézve a vita ugyanakkor arra is rávilágított, hogy a cseh kormányzat - s ez a korábbi Milos Zeman vezette szociáldemokrata kabinetre is érvényes - egyoldalúan kezeli az uniós csatlakozás kérdését. Gyakorlatilag csak az előnyökről beszél, míg a valós problémákat nemigen elemzi, holott Klaus azt hangsúlyozza, hogy éppen erről kellene széles körökben vitatkozni, miután a csatlakozással mindenki - kivéve a kommunistákat - egyetért. A Klaus-Svoboda ellentét egyébként nem új, s az sem titok, hogy Vladimír Spidla kormányfőnek sem éppen szívélyes a kapcsolata az államfővel. Nyilván ezért is történt, hogy Spidla tőle szokatlan élességgel kiállt minisztere mellett, s megüzente Klausnak: Csehország külpolitikáját a kormány határozza meg, s ha ezt az államfő nem tudja, akkor tanulmányozza át az alkotmányt. Csehország szempontjából azonban nem ártott volna, ha ezt néhány hete Svobodának is keményen leszögezte volna, amikor külügyminisztere az iraki amerikai beavatkozás kapcsán a kormány egyértelmű álláspontja ellenére is - Prága csak az ENSZ BT által jóváhagyott akciót támogatja - néhányszor ismételten úgy nyilatkozott, hogy Csehország egyértelműen az USA oldalán van, s része a koalíciónak. Ez éppúgy a hivatalostól eltérő magánvélemény volt* mint Klausé. A cseh közvélemény természetesen élénken figyeli ezeket a vitákat, s nyüvánvaió, hogy megvan róla a maga véleménye. Bizonyos értelemben jelzésértékű, hogy Klaus népszerűsége és támogatottsága jelentősen megnőtt, míg a kormányé jóval alacsonyabb.
