Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

2003-04-17 / 90. szám, csütörtök

A TEGNAPI 14. OLDAL KITEKINTŐ ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 17. Washington terror elleni háborúja Bagdad bevétele után is folytatódik: a lehetséges további célpontok között emlegetik Damaszkuszi, Teheránt és Phenjant Az amerikaiak nem akarnak Spártában élni A tétova seriff kihúzta ma­gát. Most látszik csak, mek­kora tagbaszakadt fickó, rá­adásul neki van a legjobb puskája. Az Egyesült Álla­mok 2001. szeptember 11-ét követően rászánta magát ar­ra, hogy megoldja azt, ami szerinte a világ legfontosabb baja: leszámoljon a nemzet­közi terrorizmussal. Pár dol­got, amelyről korábban csak az asztalnál tárgyalt, most fegyverrel rendezi le, és lát­szólag nincs erő, amely visszatarthatná. HORVÁTH GÁBOR A Bush-kormányzat héjái már az iraki háború közepén távolabbra tekintettek. Donald Rumsfeld vé­delmi miniszter és helyettese, Paul Wolfowitz nyíltan megfenyegették Iránt és Szíriát. James Woolsey volt CIA-igazgató - Wolfowitz jó barátja - „negyedik világháború­ról” beszélt, amely tovább fog tar­tani, mint az első kettő, de ha sze­rencsénk lesz, addig azért nem, mint a harmadik (1945-1991), amelyet eddig hidegháborúnak neveztünk. Szerinte az ellenség a fasiszta Irak és Szíria, valamint az iráni egyházi vezetés, és általában az iszlám szélsőségesek. Egy tévéműsorban még a legis­mertebb galamb, Colin Powell külügyminiszter is óva intette Da­maszkuszi attól, hogy befogadja a menekülő iraki vezetőket. Bush elnök ennél valamivel tovább ment. Arról beszélt, hogy Szíriá­nak vegyi fegyverei vannak, és az országnak együtt kell működnie az Egyesült Államokkal. John Bolton külügyminiszter-helyettes szerint Irak után Irán és Eszak- Korea nukleáris programjai kerül­nek majd az érdeklődés homlok­terébe. Condoleezza Rice nem­zetbiztonsági főtanácsadó sietett leszögezni, hogy minden ország más, az Irakban alkalmazott re­cept másutt nem követhető auto­matikusan. Irán esetében a Nem­zetközi Atomenergia-ügynökség megfigyelői segíthetnek, Észak- Koreával pedig orosz és kínai részvétellel kell tárgyalni. A külvilág szemlátomást vette az üzenetet. Az eddig makacskodó Észak-Korea váratlanul belátta, hogy értelmetlen dolog továbbra is elutasítani a többoldalú tárgya­lásokat, és ragaszkodni a közvet­lenül és kizárólag az Egyesült Ál­lamokkal folytatott párbeszéd­hez. A hét gazdaságilag legfejlet­tebb állam (benne Franciaország­gal és Németországgal) megáll­apodott az iraki helyreállítás pénzügyi támogatásáról. Szíria kétségbeesetten tagadja, hogy ve­gyi fegyverei lennének, és állítja, hogy lezárta az iraki határt. Irán óvatosan figyeli a fejleményeket, mindenesetre visszaparancsolta azokat a fegyveres iraki síitákat, akik a konfliktus elején behatol­tak az iraki hegyek közé. Teherán és Damaszkusz nem hagyhatja fi­gyelmen kívül, hogy az amerikai haderő a szomszédban van, és még hosszú hónapokig, talán éve­kig ott is marad. A permanens háború azonban, ha katonai értelemben lehetséges is, egyelőre valószínűtlennek látszik. Colin Powell április elején azt mondta egy Londonban megje­lenő arab lapnak, hogy a Bush- kormányzatban „senki sem akarja megtámadni Szíriát vagy Iránt”. Az Egyesült Államokat hiába vá­dolják inváziós ösztönökkel, „erre nem kerül sor”. (Érdekes lenne megtudni, két héttel később is ennyire biztosan fogalmaz-e.) Ri­chard Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke cáfolta a pletykát, amelyet elsőként, még december közepén, Sáron izraeli kormányfő röppen­tett fel a Szíriába menekített iraki vegyi és biológiai fegyverekről. Tony Blair szerint fel sem merül­het az a kérdés, ki lesz a követ­kező. - Különleges okok miatt va­gyunk Irakban - mondta, és bizto­sította a BBC arab adásának hall­gatóit, hogy az amerikaiaknak sem áll szándékukban megtámad­ni Szíriát vagy Iránt. A brit minisz­terelnök elítélte az állandóan összeesküvés-elméleteket gyártó­kat (Blair elment Damaszkuszba Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz, és fogadta öt Londonban is.) A dolgok azonban még az Irakban eldördült első ágyúlövések előtt kezdődtek, és korántsem csupán az amerikai vezetés egy szűk, jól körülhatárolható csoportja gon­dolja úgy, hogy új helyzet állt elő. Richard Haas, a külügyminisztéri­um tervezési főosztályának - amúgy liberálisnak tartott - ve­zetője még januárban, a washing­toni Georgetown Egyetemen tar­tott előadásban fektette le az új vi­lágrend ideológiai alapjait. E sze­rint a szuverenitás fontos dolog, de egyes országok szemlátomást nem tudnak élni vele. Azon álla­mok, amelyek népirtást, emberi­esség elleni bűncselekményeket követnek el saját polgáraikkal szemben, támogatják a nemzetkö­zi terrorizmust, illetve tömeg- pusztító fegyvérek gyártásával és terjesztésével veszélyeztetik a nemzetközi biztonságot, ezentúl számíthatnak rá, hogy Amerika - a nemzetközi szervezetek támo­gatásával vagy anélkül, szövetsé­geseivel vagy egymaga, katonai erővel vagy másként - óvatos, ese­ti mérlegelés után, visszatéríti őket a helyes útra. A világot nem­csak a rossz szándékú, hanem a gyenge államok is fenyegetik, mi­vel nem képesek hatékonyan fel­lépni a terrorizmussal, az etnikai alapú népirtással, a vegyi fegyve­rek terjedésével szemben. Haas ugyanakkor megállapítja, hogy a modern fegyverek korában ka­tasztrófa lenne, ha az országok nyakra-főre elkezdenének beavat­kozni egymás belügyeibe. Nem mondja ki, de világos: ezt a jogot az USA fenntartja saját magának. AZ ENSZ SZEREPE Valaki állítólag összeszámolta: csaknem hetven olyan ország van, amelyik valamilyen szem­pont alapján .javításra szorul”. Szinte minden arab állam ilyen, benne a szövetségesnek számító Szaúd-Arábiával és Egyiptommal, de a listán képviselteti magát Fe- kete-Afrika, Latin-Amerika és Ázsia is. (Egy vicc szerint Bush tu­dat alatt már Spanyolország meg­szállását fontolgatja, de ezen egy­előre tényleg nevetünk kell.) A USA Today című lap felsorolta, mi mindent kell még megtennie Amerikának, mielőtt aktívan neki­látna a soron következő „lator” megnevelésének. A stabil, demok­ratikus kormányzás megteremtése Irakban egyáltalán nem ígérkezik olyan könnyűnek, mint amilyen a háború volt. Ennél nehezebbnek már csak a külvilág meggyőzése látszik arról, hogy ezentúl minden lényegi kérdésben Washingtoné legyen a végső szó - márpedig a Fehér Ház most éppen azon van, hogy az ENSZ és a nemzetközi kö­zösség szerepe a humanitárius se­gélyekre korlátozódjon. Az arab-izraeli konfliktusba pedig öt­venöt éve mindenkinek a bicskája beletörött, ma a világon ez a leg­bonyolultabb, egyszersmind a leg­veszélyesebb feszültséggóc. Nem elég ez pár éves program­nak, hiányzik még néhány újabb háború? Mégis, egy beszámoló szerint, amikor egy munkatárs azzal nyitott be Bushhoz az Ová­lis Irodába, hogy Rumsfeld meg­fenyegette Szíriát, az elnök csak annyit mondott: - Jó. A KALITKA TÚL NAGY A legvalószínűbb verziónak az lát­szik, hogy a „héják” csak le akar­ják aratni az iraki katonai siker termését. Tudatosan izzasztják a potenciális ellenfeleket, hadd jár­jon minél tovább az eszükben, hogy ugyanaz történhet velük, mint Szaddám Huszeinnel. Lehet, hogy az új világrend kialakulásá­hoz egyetlen háború is elég - a többiek megértik, hogy jobban járnak, ha csendben engednek. A Fehér Házat aligha a katonai kockázat fogja visszatartani újabb országok lerohanásától. (Ez alól talán csak Észak-Korea a kivétel, amelynek milliós hadse­rege mellé tömegpusztító fegyve­rei is vannak, a dél-koreai váro­sok közelsége pedig polgári áldo­zatokkal fenyegetne.) A nemzet­közi közösség, mint Irak esetében kiderült, tehetetlen. Washingtont még az sem aggasztaná különö­sebben, ha Nagy-Britannia támo­gatásáról is le kellene mondania. A legfontosabb garancia az ame­rikai demokratikus berendezke­dés. Másfél év múlva választások lesznek, de a törvényhozás, a füg­getlen bíróság (valamint egy ki­csit a sajtó) „ellenőrző és kie­gyensúlyozó” szerepe addig is zárt térbe szorítja a Fehér Ház és a Pentagon héjáinak szárnyalá­sát. Ez a kalitka most megle­hetősen nagy, a távolban alig lát­szanak a rácsai - idővel azonban szűkössé válhat. Az amerikaiak azonban nem akar­nak Spártában élni. Nem akarnak megint sorozott tömeghadsere­get, és nem akarnak a költségve­tés összeomlásával fenyegető fegyverkezési kiadásokat. Nem akarnak lemondani benzinzabáló terepjáróikról, éjjel-nappal zúgó légkondicionálójukról és a baha­mai nyaralásról. Biztonságot akarnak, nem háborúkat. Aho­gyan egy külügyminisztériumi is­merős mondta, ők nem kérték az egyetlen szuperhatalom státusát, és egy bizonyos határ után nem kérnek az ezzel járó felelősségből sem. Ha valami, akkor ez az aka­dálya annak, hogy Bagdad után nem következik Damaszkusz, Te­herán vagy Phenjan. Washington, 2003. április Az athéni nagyon nagy tanácskozás előtt félgőzzel folyt a készülődés Csúcs idej én az Akropolisz zárva PÓCS BALÁZS- Á, semmi sem fog változni - le­gyint vidáman az athéni diáktár­saság, amely a hetek óta hiánycikk­nek számító napsütést kihasználva a teraszon szürcsölgeti kávéját. Ok az elsők, akik tudják, mi történik szerdán tőlünk néhány méterre, az Attalosz Sztoa oszlopcsarnokban. Az ókori építményt csupán a vaske­rítésen át nézhetjük: a csatlakozási szerződés aláírásának helyszíne hetek óta szigorúan zárt terület. Bár a görög fiatalokat nem hozza lázba a történelmi esemény, leg­alább nem is aggasztja őket a tíz új tag érkezése. Amikor azt kérde­zem, Görögországban sem válto­zott-e semmi az EU-belépés óta, egy szakállas, Lennon-szemüveges fiú nekem szegezi a mutatóujját: - Dehogynem! Napról napra jobban élünk. Csakhogy ezt magunknak köszönhetjük, nem nekik! A kerítés túloldalán félgőzzel folyt a készülődés. Mintha Európa hu­szonöt kormányfője nem másnap írná alá a szerződést; az oszlop- csarnok előtt talicskákat tologat­nak, deszkahalmokat pakolász­nak a munkások. Amikor a kapu­hoz érek, idős hölgy pattan ki a bódéból, angol nyelvű prospek­tust nyom a kezembe, és mielőtt megszólalnék, már mondja is gé­piesen: zárva vagyunk, jöjjön vissza a jövő héten.- Valami találkozó lesz, talán az Európai Bizottságé...? - néz rám tanácstalanul a lezárt terület túlsó végén lévő Flocafe tulajdonosa. A teraszról éppen odalátni az aláírá­si ünnepség helyszínére. A közép­korú férfi azért tudhat valamit. - Blair, Aznar, Berlusconi... sok baj van velük! - sorolja az Amerika- párti vezetőket, és a fejét csóválja. S igaza van: a bővítésnek szentelt EU-csúcson minden bizonnyal szóba kerülnek az Irak újjáépítése kapcsán kirobbant európai-ame­rikai viták. A sors iróniája, hogy az Attalosz Sztoát az ötvenes években éppen John D. Rockefel­ler pénzéből renoválták. A felújítás ezúttal az ókori piactér környékére korlátozódik. Szorgos férfiak tucatjai kapálják a földet, a poros utakat díszkaviccsal szórják fel, és műanyag virágtartókat he­lyeznek el ott, ahol másnap talán befolyásos európai politikusok lép­kednek. A háttérben tizenkét csil­lagos táblák tudatják, hogy a kör­nyék műemlékeit az Európai Unió támogatásával tatarozzák; valamit mégis csak köszönhet Görögország a brüsszeli kasszának.- Sajnálom, zárva! - a fiatal rendőrnő az Akropolisz bejáratá­nál a csalódott turisták elhessege- tésével tölti a napját. Megkérde­zem, mikor nyitják újra a kapukat, de ezt már vele sem közölték: vál­lat von, „nagyon nagy tanácsko­zást” emleget, aztán visszafordul a külföldiek hadához. Athén, 2003. április DOBROVITS MIHÁLY Az iraki nemzeti múzeum leg­szebb kincseit bemutatták Buda­pesten. Történetesen éppen az édesapám rendezett belőlük a Műcsarnokban kiállítást. Az anyag az utolsó utáni percben ér­kezett, ráadásul biztosítatlanul. Apámnak és a kollégáinak egyet­len éjszaka alatt kellett az anyag­ból kiállítást varázsolni. Bár resz­kető kézzel emelgették ki a ládák­ba úgy-ahogy beszórt aranykin­cseket, mégis képesek voltak cso­dát tenni. Ötévesforma gyerek­ként természetesen nem voltam ott. Húgommal együtt a szom­szédba vittek át minket, hogy a te­levízióban láthassuk, mi történt. Jószerivel azt sem fogtam fel, hogy azok a szürke alakok, akiket a szomszéd néni mutogat, apám és anyám, akiket akkor láthattam először és utoljára a képernyőn keresztül. Azt, hogy miért vannak ott, fel se foghattam. Kamasz vol­tam már, amikorra megértettem, miért mutogatta a szüléimét a te­levízió, és amikor már magam is rendeztem kiállítást, akkor értet­tem meg, mekkora bravúr volt, egy éjszaka alatt berendezni a Műcsarnok összes termét. Szerencsések, akik akkor láthat­ták azt a kiállítást. Mert ezt a kiál­lítást nem láthatja már senki sem. Harmincöt évvel később valaki más magyarázza nekem nevetve a képernyőn, hogy ugyan miért sír a világ azért a néhány szakadt vá­záért. No, mármost elkezdhetnék én azon is ékelődni, mit jelent a tör­ténelem a „történelem nélküli” amerikaiaknak, de nem teszem. Egyfelől, mivel a műkincsek vé­delmét előíró genfi konvenció be­tartása még a legműveleüenebb amerikai számára is kötelező, és mi Magyarországon, a saját bőrünkön érezhettük, hogy akadt olyan amerikai, aki tudatában volt ennek, másfelől mert tudom, hogy Amerikában számos kiváló tudós él, akik pontosan tudják, hogy mekkora ez a veszteség. Esz­mei értékében nyilvánvalóan meghaladja a teljes hadikiadáso­kat és a várható hadizsákmányt. Az iraki nemzeti múzeum ugyanis nem egyszerűen egy a világ szá­mos nemzeti múzeuma közül, ha­nem az emberi történelem kezde­teinek emlékeit őrzi. Csak a kairói egyiptomi múzeum gyűjteménye mérhető e tekintetben hozzá. Az­az, hogy volt mérhető. A történtek torokszorító igazsága az, hogy ettől kezdve nem lehet ennek a háborúnak az értelméről beszélni. Természetesen ezzel az igazsággal a felnövekvő iraki ge­nerációknak lesz a legfájdalma­sabb szembenézni, akik majd fel­vételről nézhetik vissza, hogyan rabolták szét, és hogyan kótyave­tyélték el az emberiség talán le­gértékesebb műkincseit az apáik és a nagyapáik. Nem lennénk igazságosak, ha nem vallanók be, nem a bagdadi múzeum volt az egyetlen, amely az elmúlt időkben a művelt embe­riség szeme láttára megsemmi­sült. Hol van például a kabuli nemzeti múzeum gyűjteménye, amely az indoiráni vándorlás, a hellenizmus, a buddhista művé­szet és az iszlám korszak számos remekművét őrizte? Úgy tűnik a hatalmi önkény és a mindennapi nyomor és műveletlenség egyve­lege bárhol elegendő ahhoz, hogy a legértékesebb kincseket szét­hordja és elkótyavetyélje, amíg a jólétben élő emberiség kellően közönyös ahhoz, hogy ezt tűrje. A megoldás pedig nem látszik se­hol. Hiába háborodunk ugyanis fel Budapesten a történteken, ha ott helyben nem akad senki, aki ezt megakadályozná. Felelősség­re lehet vonni azt az amerikai ka­tonai parancsnokot, aki nem aka­dályozta meg a vandál pusztítást, de a legpéldásabb ítélet sem fe­ledtetheti el velünk, hogy nem ő fosztogatott, hanem a csőcselék. Az a csőcselék, amely a saját nyo­mora és ostobasága okán járt el így. Az ő magatartásuk pedig a mi tájainkon is jól ismert. Elvégre pont a mi tájainkon nem akadna megannyi, „színesfémgyűjtők” ál­tal megcsonkított szobor, szétsza­kított vezeték. Nem tapasztaljuk- e mindennap, hogy akadnak, akik az életüket is kockára teszik csak azért, hogy néhány kiló rezet lop­janak a nagyfeszültségű távveze­tékből? Természetesen a diagnózis felállí­tása önmagában nem menti meg a beteget. Ezeknek a szomorú ese­teknek a közös tanulsága, hogy mennyire tehetetlen az emberiség a kulturális örökségét illetően. A szerző turkológus, történész Az athéni parlament épülete: rendőrcsúcs csúcs-időben (TASR/EPA-felvétel) Az amerikaiak biztonságot akarnak, nem háborúkat (CTK/AP-felvétel) Szerencsések, akik régebben láthatták az iraki nemzeti múzeum legszebb kincseit Egy fosztogatás margójára

Next

/
Thumbnails
Contents