Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)
2003-04-14 / 87. szám, hétfő
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 14. KOMMENTÁR Öröm és üröm SZILVÁSSY JÓZSEF Nem túlzás leírni, hogy korszakos jelentőségű döntést hoztak szombaton a magyarországi polgárok. Szavazásuk eredményeként - Adyt idézve - Kompország végre olyan közösségben köthet ki, amely remélhetően emberibb életre nyújt lehetőséget. Mégsem felhőtlen az anyaországiak és elsősorban a határok fokozatos eltűnésében bízó, Kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek öröme, hiszen két elszomorító esemény árnyékolta be a végeredményt. Az egyik az, hogy a voksolásra jogosult polgároknak több mint a fele otthon maradt, s emiatt negatív európai csúcs született. Ugyanis az európai uniós csatlakozásról döntő népszavazások három évtizedes történelmében egyetlen államban sem volt olyan alacsony a részvételi arány, mint Magyarországon. Már csak azért is érdemes legalább jelzésszerűen megemlíteni milliók távolmaradásának okait, mert a legközelebbi referendumot éppen Szlovákiában rendezik. Sok igazság van abban az állításban, miszerint déli szomszédunknál sincs nagy hagyománya a népszavazás intézményének, ezért bármilyen arányú, de eredményes referendum végül is sikernek számít. Ám még így is újabb fricskát kaptak a közvélemény-kutatók, akik jóval magasabb részvételt jeleztek, s ezúttal is nagyot tévedtek, csakúgy, mint a tavalyi országos választásokon, s ez figyelmeztető jel számunkra is. Az adatokat böngészve megállapíthatjuk, hogy Budapesten és Magyarország nyugati régióiban - tehát a rendszerváltás leginkább nyertes térségeiben - járultak a legtöbben az urnákhoz. A súlyos megélhetési gondokkal szembesülő és főleg emiatt kiábrándult térségek lakosságának a többsége nem tudatosította vagy egyszerűen nem érdekelte őket az, hogy most nem párt-, illetve nagypolitikáról, hanem a nemzet, ezen belül lakóhelyének jövőjéről, valóban sorskérdésről kell dönteni. Őket - és sok más távolmaradót - nem sikerült felrázni a közönyükből, felvilágosítani a lényegről. Sok igazság van abban, amit Szájer József, a Fidesz egyik vezetője említett, aki szerint a jelenlegi kormány közpénzekből folytatott pazarló, dilettáns kampányt. Aligha győztek meg bárkit is azzal a bugyuta érveléssel, hogy többek között azért lesz jó az Unióban, mert ott is lehet majd mákos gubát enni, hungaricum- ként kecskeméti pálinkát inni vagy éppenséggel tehetős magyarként Bécsben cukrászdát nyitni. Akik az urnákhoz járultak és igennel voksoltak, azok a józan eszükre hallgattak, gyermekeik, unokáik boldogulását tartották szem előtt, s nem tévesztette meg őket az a - csak a kampány legvégén csituló - kicsinyes pártpolitikai indíttatású fanyalgás sem, amelyet Kovács László joggal vetett elsősorban az ottani legerősebb ellenzéki politikai tömörülés szemére. Az anyaországi, de az egyetemes magyarság számára is az lenne a legrosszabb folytatás, ha most bűnbakot keresnének, s egymásra mutogatnának déli szomszédunk parlamenti pártjai. Nincs idő ilyen meddő vitára, mert arra kell törekedni, hogy minél többen talpon maradjanak és boldoguljanak az Unióban. Ez a követendő út Szlovákia számára is, ahol elsősorban a referendum előtti kampányért és az integrációs ügyekért felelős kormányelnöknek és stábjának kellene okulnia a magyarországi felmérésekből, részkudarcokból és nyilvánvalóan a végeredményből is. Mettől meddig Európa? TÓTH MIHÁLY Az amerikaiak és a britek háborúját ellenző tömegtüntetések napjaiban furcsa mellékterméke lett a világpolitikának. Miközben az újdemokráciákban a társadalom messzebb látó része nyakló nélkül szorgalmazza kontinensünk politikai és gazdasági egyesítését, felmerült a már egyesült európai országok közötti nézetkülönbségek elfajulásának veszélye. Sokakat megdöbbentett az európai viszonyok alakításában főszerepet játszó Franciaország és Németország USA-val és Angliával szembeni különvéleménye. Ezek kissé lúdbőrösen számolnak a lehetőséggel, hogy a Nyugat négy nagy országa közötti nézeteltérésnek mi is lehet a következménye. A kelet-közép-európai kis országokra egyáltalán nem elhanyagolható befolyással bíró Franciaország és Németország esetleg egy szövetségi rendszerbe sodródik Oroszországgal. Más szóval: amikorra a szerves fejlődés biztosítékát jelentő NATO és az EU előszobájába léptünk, a kifulladásjeleit mutatja e két nemzetközi szervezet. Itt nem Oroszországgal szembeni zsigeri, a múlt tapasztalataiban gyökerező ellenérzésről van szó. Általánosságban egyet lehet érteni de Gaulle-lal, aki - szintén egy Franciaország és Amerika közötti, a mostaninál lényegesen enyhébb nézeteltérés napjaiban - kijelentette: Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed. Nem az a kérdés, igent mondunk-e vagy nemet annak lehetőségére, hogy kontinensünk két érdekszférára szakadása esetén ugyanabban a szövetségi rendszerben találjuk magunkat, amelybe Oroszország is tartozik. Az a kérdés: milyen állam lenne az az Oroszország, amellyel bármilyen mértékben egy húron kellene pendülnünk. Ami Csecsenföldön történik, az lehetetlené teszi, hogy ne borzong- junk, ha arra gondolunk, amire a francia, az orosz és a német vezetők néhány nappal ezelőtti találkozójáról értesülve lehetetlen volt nem gondolni. Putyin, állítólag, tehetséges politikus, és képes hatni az oroszok gondolkodására. De kételkedünk abban, hogy hazájának elitje meghatározó részéből belátható időn belül képes lesz kiűzni az ördögöt, akit a felvilágosult Európa Moszkva vonatkozásában a birodalmi gondolatban vél felfedezni. A rendszerváltó országokban most divat a nemzeti-állami stratégia megfogalmazásának szorgalmazása. Vannak országok, amelyekben a 20. század tapasztalatai alapján azok vannak többségben, akik a demokrácia kérdéskörére építve fogalmaznák meg e stratégiát. Oroszország még nem győzött meg bennünket arról, hogy cseppfolyós viszonyai között a demokrácia hívei vannak többségben. Sőt, még abban se lehetünk biztosak, vajon magának Putyinnak sikerült-e leküzdenie (és le kívánja-e küzdeni) a birodalom iránti nosztalgiát. Egy nemrégvolt szuperhatalom vezető politikusának furcsa srófra jár az agya. Az iraki háború a végéhez közeledik, azt azonban még csak találgathatjuk, Párizs és Berlin miként vonja le melléfogásának tanulságait. TALLÓZÓ NEUE ZÜRCHER ZEITUNG Az iraki háborúnak még nincs vége, de a katasztrófáról szóló jóslatok nem váltak be - írta a svájci lap. Pedig érezhető volt az európaiaknak az amerikai balsikerre irányuló, alig elfojtott vágya, „mert a nagyképű amerikaiak megérdemelnek egy megaláztatást”. Ám csalódás vár arra, aki szerint Amerika fő célja az iraki olaj- források, hiszen Amerika az olaj legnagyobb részét nem a Közel-Keletről importálja, s miért indított volna háborút egy olyan nyersanyagért, amely szabadon beszerezhető? Belpolitikai gyanúsítgatások állnak a feltételezés mögött, hogy amerika „gyanús olajpolitikusai“ az elavult olajimperializmus kezdetéről eredő ösztöneiket élik ki. A demokratikus államok politikusainak megítélésére a legésszerűbb megközelítés még mindig az, hogy előbb-utóbb kénytelenek választáson indulni, ehhez igazodik cselekvésük, márpedig a Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) háború nem rossz választási program, hanem semmilyen. Igazából a szocialista és a liberális szavazók döntöttek a jobboldal többségének közönye ellenében Milyen a magyarországi EU-igen? Idestova félévszázada gyakorlom magyar állampolgári jogomat ugyanabban az állandó lakhelyem szerint kijelölt budapesti iskolában, azaz ennyi ideje szólítottak fel választásra, népszavazásra különböző kormányok, legalább tizenegy miniszterelnökkel az élükön. Ez a mostani népszavazás azonban különleges volt. E. FEHÉR PÁL Szavazatom, nyilván, semmit sem számított abban az időben, amikor népnevelők járták a házakat, erőteljesen buzdítva mindenkit, hogy szavazzon a Hazafias Népfront jelöltjeire, holott a legnaivabb ember is eleve biztos lehetett a legalább 98 százalékos részvételben és a 99,7 százalékos arányú támogatásban. Aztán választhattam különböző pártok között a rendszerváltás után: a tét immár komoly volt, talán tavaly ilyenkor, a legutóbbi országgyűlési választások idején volt a legkomolyabb, ennek megfelelően a jobb- és baloldal között igen szoros eredmény is született, és meglepően sokan látogatták a szavazóhelyiségeket. És ott, abban az iskolában is, ahol egyébként a gimnáziumi osztályokat végeztem, ugyancsak érezhető volt a feszültség. Meg az épület körül vitatkozó emberek között. Szombaton hirdették meg eddigi életem legfontosabb választását. Választanom kellett, hogy belépjünk-e az Európai Unióba, avagy sem. Választanunk kellett nekünk, magyar állampolgároknak, hogy nemcsak hazánk, hanem - közvetve - a környező országok magyar nemzetiségei számára nem különben, a további életlehetőségek balkáni alakulását, vagy nyugat-európai fejlődését tartjuk követendőnek. Ehhez a döntési kényszerhez képest (hiszen ügydöntő, a kormány számára kötelező érvényű népszavazásról volt szó) végül is nagyságrendekkel maradt el a korábbi választások kérdése, hogy melyik pártot, mely politikusokat tüntetjük ki bizalmunkkal, akikben aztán rendszerint - tisztelet a kivételnek- csalódnunk adatott. Ezúttal hosszú távú jövőnk forgott kockán: nem egy-egy lassan és nehezen kijavítható négyesztendős választási ciklus végeredménye, hanem az ország és a nemzet távlati, ki tudhatja előre, mennyi időre szóló fejlődési iránya, ületve azért számolni kellett azzal is, hogy az olcsó, Ady szóhasználatával élve „hazaffyaskodó”, függetlenségről papoló demagógok számottevő hatással lehetnek-e az ország sorsára. Például a „határok átjárhatósága” szempontjából, hogy ezt a divatos, ám valós problémát idézzem meg ide. Bibó István ezt a jelenséget 1946-ban „a határok folyékonnyá válásaként” elemezte, és többek között hangsúlyozta az akkori helyzetről: „kialakult az a helyzet, hogy az újjászületett összes nemzetek szomszédaik túlnyomó részével ádáz határvitákba bonyolódtak. Ez a helyzet egy csomó háborút és katasztrófát okozott, amiből a nemzeti lét és a területi státus még nagyobb bizonytalansága származott. Itt a fő forrása a közép- és kelet-európai nemzetek politikai hisztériáinak”. Amely hisztériák folyamatosan jelen vannak és a legpitiánerebb és a legsúlyosabb kérdésekben zavaiják, sőt olykor meg is akadályozzák az annyira szükséges együttműködést. Az orvosságot már Bibó is (meg előtte Jászi Oszkár, vagy az ausztro- marxista vonalat követő szociáldemokraták) az európai demokrácia egyesített erőfeszítéseiben látta. És elméletileg nem is kétséges, hogy igaza volt. Most érkezett el az az idő, hogy a gyakorlatról döntsünk. Mindenki külön-külön, ha tetszik egyéni felelősséget is vállalva döntéséért. Az én egykori iskolámban nyoma nem volt ezúttal az egy esztendővel ezelőtti izgatottságnak. Nyugodt, derűs és meleg szombat délelőtt volt, a szavazóhelyiségben pedig unatkoztak a bizottság tagjai, merthogy ketten lézengtünk a tanteremben, a fiam, meg én. Ám mi is gyorsan végeztünk. És nyoma sem volt a harsány eszmecseréknek a gimnázium épülete előtt. A szlovákiai olvasó tájékoztatására: ebben a kerületben általában nem hatott soha sem Csurka nacionalista demagógiája, sem Thürmer munkáspártjának szélsőséges állásfoglalásai. Tavaly például négy szocialista képviselőt küldtünk a parlamentbe, ennyi a mi kvótánk, tehát az az egyes fide- szesek részéről hangoztatott kamAkik a jobboldalon vannak, távoltartásukkal mutatták ki kétségeiket. pányjelző, hogy „igen, de” és akkor következett az elkeserítő nehézségek felsorolása - szóval, ez sem hathatott. Ez egy ilyen kerület. És mégis kevesen érezték meg a tét sorsdöntő nagyságát. A közösségi és az egyéni felelősséget. Mintha a politikai hisztériák elleni védekezésként a távolmaradásba menekült volna sok polgár. A budapesti részvételi arány megelőzte az országos 45-46 százalékot. De ez a legjobb országos eredmény, ez az 56% is messze elmaradt a kormány által beharangozott és a közvélemény-kutatások által előre jelzett 60-70 százaléknál. A végeredmény, persze, örvendetes, az „igen” az uniós csatlakozásra, sőt az eredményekből kitűnik az is, hogy nagyjából azok mentek el szavazni, akik elsöprő többségben csatlakozáspártiak voltak. Ám komolyan kell venni a sokszor és sokaknál tapasztalható érdektelenséget, amelynek eredményeként a több mint 8 millió választópolgár közül még négy milliónyian sem szántak néhány percet arra, hogy véleményükről értesítsék a társadalmat. Végeredményben az tör- - tént, hogy azok vettek részt a népszavazáson, akik egy évvel ezelőtt a szocialista-liberális koalícióra adták voksukat, azok, akik a jobboldalon vannak, inkább távolmaradásukkal mutatták ki kétségeiket. Mint ismeretes, a tavalyi ország- gyűlési választások a politikai hisztériakeltés jegyében zajlottak Magyarországon. Ebben - erről se feledkezzünk meg - részt vett néhány erdélyi, szlovákiai és kárpát-ukrajnai magyar politikus is. Meglehetősen növelve a belpolitikai hisztéria átterjedését a külpolitika térfelére. Noha könnyű átlátni, ha létezik összmagyar érdek - ez nem is lehet más, mint az Európai Unióban való részvétel. Ez a magyar állam és a magyar nemzet egységes érdeke. A magyar demokrácia érdeke. Medgyessy Péter, ületve a kormány- koalíció idestova egy esztendeje következetesen a nemzeti megbékélés politikájával kívánta felhívni a figyelmet az európaiság és a magyarság kapcsolatának lényegére. A részvételi arány azt mutatja, bizonyítja, hogy egyelőre a jobboldalt nem sikerült meggyőznie, de az ország egésze sem látta még át, hogy mit is jelenthet számára Európa. Még szerencse, hogy a népszavazás végeredménye azért meggyőző. Nem olyan meggyőző, mint a szlovéneknél, de hát - szerencsére - nálunk nem is volt olyan háború, mint a délszlávoknál, amely aztán perdöntő lehetett Ljubljanában. És azt se feledjük, hogy népszavazás lesz nem olyan sokára Szlovákiában éppen úgy, mint a cseheknél. És a cseheknél az előrejelzések kevésbé optimisták, mint amilyenek a magyaroknál voltak, és amelyek nem teljesedtek be. Sok szakértő szerint a csatlakozás csak formalitás, a magyar gazdaság már ma is 70-80%-ban az EU-val köti üzleteit A szkeptikusok sem láttak más alternatívát MTI-JELENTÉS A Kurier című bécsi lap „Igen az EU-ra, a kiárusítástól való félelem ellenére“ címmel közölte budapesti tudósítója, Georg Berenyi cikkét. A szerző idézte Medgyessy Péter kormányfőt, aki szerint a népszavazással valóra vált az Európába való visszatérés álma; szólt az esti ünneplésről, s megemlítette, hogy a viszonylag csekély részvételi arány miatt a szavazás majdnem érvénytelen lett. Berenyi azt írta: a nyolcmillió választásra jogosult feszülten vár arra, mi következik, de arra nemigen számít senki, hogy az uniós tagsággal a magyarok nyomban a tejjel-mézzel folyó Kánaán állampolgárai lesznek. Ezt ugyanis még a legrégibb tagállamok sem mondhatják el magukról, s a tőlük való magyar lemaradás behozása legjobb esetben is 10-12 évet vesz igénybe. A derűlátásba szinte mindenütt kétkedés keveredik: sok szakértő szerint a csatlakozás csak formalitás, a magyar gazdaság ugyanis már ma is 70-80 százalékban az ÉU-val köti üzleteit, a gazdasági növekedés terén az unió előtt jár, és a munkanélküliség alacsonyabb az EU átlagánál. Sem a csatlakozás hívei, sem ellenfelei nem tagadják, hogy annak lesznek vesztesei, amint a rendszer- váltásnak is voltak. A potenciálisan legveszélyeztetettebb rétegként a kis- és középvállalkozókat nevezik meg, akik elvérezhetnek az unión belüli versenyben. Még súlyosabb lehet a csapás a parasztokra, akik a tőkehiány miatt nem csak a konkurenciával szemben válnak esélytelenné, de a tőkeerős külföldi agrárhatalmakkal is, amelyek a földvásárlásra a csatlakozás után 7-10 évig érvényes tilalmi időszak leteltével tetszés szerint és nagy nyereséggel vásárolhatják fel az olcsó magyar termőföldet. A parasztok úgy látják, nem kizárt, hogy teljes egészében a kiárusítás sorsára jut a termőterület. Hasonló hangok hallatszanak az iparban, a külföldi beruházók „invázióját” emlegetve: amultik, amelyek Magyarországon megteremtették az autó- és számítógép-ipart, és az ország exportjának nagyobb részét termelik, mélyebb gyökereket is verhetnek, és idővel a totális hatalmat is megszerezhetik. Az ellenérv: ha Magyarország már nem az olcsó munkaerővel tündököl majd, hanem ehelyett nagyon vonzó értékeket és tulajdonságokat tud felmutatni, mindez megváltozik - írta a szerző. Berenyi úgy látja: a jelek szerint küszöbön áll egy nagy vita az ország jövőjéről az EU-ban, s nem csupán a kormány és az ellenzék között. A népszavazás eredménye azt mutatja, hogy még az EU-szkeptiku- sok sem láttak alternatívát a csatlakozással szemben, legfeljebb csak az ország „balkanizálódását“. Végül megemlítve, hogy négy magyar kormányfő indul Athénba az aláírási ceremóniára, rámutat: a kormány és az ellenzék között éles ellentétek vannak azt illetően, hogy ki tudná jobban képviselni és megvédeni az ország érdekeit az Európai Unióban.
