Új Szó, 2003. április (56. évfolyam, 76-99. szám)

2003-04-02 / 77. szám, szerda

2

Vélemény és háttér

ÚJ SZÓ 2003. ÁPRILIS 2.

KOMMENTÁR

Mindent szabad

MALINÁK ISTVÁN

Ha az első Öböl-háború volt az első - a CNN-nek tulajdoníthatóan - egyenes adásban közvetített háború, s ezzel új korszakot nyitott a nemzetközi konfliktusok történetében, akkor a mostani, második Öböl-háború arról lesz nevezetes, hogy semmi sem volt az, aminek látszott - pontosabban: láttatták. Ezzel szintén új korszak nyílt a háborús (félre)tájékoztatásban. A háborút 1991-ben sem csak a katonák vívták, hanem a propagandisták is, ez utóbbiak többé-kevésbé hűen tükrözték a harctéri erőviszonyokat: egy széles koalíció hírgyártó gépezete állt szemben Szaddáméval.

Most a helyzet sokkal bonyolultabb. A szűk, amerikai-brit koalíció propagandagépezetével áll szemben egyrészt az iraki, amely a tizenkét év alatt sokat fejlődött, másrészt hozzá kell adni a háborút ellenző nagy nyugati (és keleti) országok hírügynökségeinek, médiumainak hatását. Gyűjtőnéven ők a harmadik oldal ebben a médiacsatában, s látszólagos objektivitásra törekvésük mellett óhatatlanul, érezhetően annak a malmára hajtják a vizet, akit képviselnek. 1991-ben is nehéz volt a két oldal állításai közül kihámozni a valóságot, de most már szinte lehetetlen. Ráadásul a szűk koalíció hibát hibára halmoz, ami miatt még az is hiteltelennek tűnik a néző, az olvasó számára, ami esetleg igaz. Geoff Ho- on brit védelmi miniszter többet ártott saját ügyüknek, mint egy iraki hadosztály, amikor a sajtót hibáztatta a túlzott elvárásokért, a villámháború fogalmának alkalmazásáért. A legenyhébb kifejezéssel élve: csúsztatott. Az NBC televízió kirúgta egyik legismertebb haditudósítóját, mert az amerikai hadvezetést, konkrétan Bush elnököt bíráló interjút adott az iraki televíziónak. Ezzel azt a látszatot keltették, mintha Amerika olyan diktatúra lenne, ahol nem tartják tiszteletben a véleménynyilvánítás szabadságát. Az egyszerű túlkapásból - ami a háborúzó Amerika hangulatát tekintve talán érthető lenne - szarvashiba lett: olyan színben tünteti föl az egész amerikai tájékoztatást, ami alapvetően nem felel meg a valóságnak. És hasonló a Fox News riporterének esete is. Szinte ezekkel egy időben Szaddámék kiváló húzást csinálnak. Elkapnak hét olasz újságírót, akik háborús körülmények között felelőtlenül, minden engedély, vízum nélkül bóklásznak a hadszíntereken. Mikor mindez kiderül, vállon veregetik őket, mondván: legyenek az iraki kormány vendégei. Ettől a rezsim rögvest annak látszik, ami sosem volt: demokratikusnak, a sajtó- és szólásszabadságot tisztelőnek.

Hasonlóak voltak a szövetséges csapatmozgások teljes leállításáról szóló hírek. Igen, a hadműveletek a rossz helyzetfelmérésből adódó elnyúlt utánpótlási útvonalak, valamint a döntő ütközet előtti erőösszevonás miatt tényleg lelassultak. De második Vietnamról beszélni túlzás. Még veszélyesebb rémhír, hogy az amerikai csapatok olyan vegyi fegyverekkel fogják támadni Bagdadot - értsd a civil lakosságot -, amelyek birtoklásáért a Szaddám-re- zsim ellen megindította a háborút. Azt mondják, egy háborúban . minden megtörténhet, mégis teljesen valószínűtlen, hogy az USA egyoldalúan tömegpusztító fegyvert vessen be. De már felmerült a közvéleményben egy újabb Hirosima rémképe. Az valószínű, hogy a szövetséges csapatokat fenyegető vegyi támadás ellensúlyozására az USA is felkészült hasonló elrettentéssel az iraki hadsereg (!) ellen. Az is valószínű, a rezsim prominenseinek elfogásával megbízott kommandósoknak vannak az ilyen akciók lebonyolításához szükséges, vegyi anyagokat tartalmazó eszközeik. Ennyi. Minden csak tálalás kérdése, bizonyítékkal senki sem tud, és nagyon sok esetben nem is akar szolgálni.

Valamikor a hiteles tájékoztatás alfája és ómegája az volt, hogy a hír szent, a vélemény szabad. Most semmi sem szent és mindent szabad.

JEGYZET

Mi most a menő?

JUHÁSZ KATALIN

Tanulság: az ember gondolja meg, kivel ül le kávézni, milyen társaságba keveredik, és ott miket mond. Velem a minap az történt, hogy egy menő presszóban menő emberekkel találkoztam, akik nem hagytak futni, meghívtak egy kávéra. Pénz nem számít, legyintettek menő módon, és cigiből is bevásároltak.

Mihelyt lecsüccsentünk, nyomban megérdeklődték, milyen márkájú a mobilom. Az övékét láthattam, mert mindannyian kitették közszemlére az asztalra, és csodálkoztak, hogy nem tudtam kapásból megmondani a saját telefonom típusát. Elő kellett keresnem, közben még egy kérdést kaptam, hogy melyik butikban vettem a kézitáskámat, és mikor történt ez. Hangjukban rosszallást véltem felfedezni, mintha nem tartanák menőnek a szögletes, nagyméretű retikült. Mondtam, hogy fogalmam sincs, gondolkodnom kellene a válaszon, mire sokatmondóan összenéztek.

Végre előkerült a mobiltelefon. Több se kellett, kórusban kiáltották, hogy ez a modell már rég elavult. Tudja fene, telefonálni jól lehet vele, vágtam vissza harciasán.

Aztán arról kezdtünk beszélgetni, ki hová megy nyaralni. Irigylésre méltó magabiztossággal jelentették ki, hogy egyikük Mallorcát célozta meg, másikuk Tunéziát, mert azok olyan menő helyek. Július hu- szonhetedikén, illetve augusztus nyolcadikán indulnak, és természetesen addigra új fürdőruhát, új strandtáskát és új bőröndöt kell vásárolniuk, mert a tavalyi cuccal mégsem indulhatnak el.

Hát én hová készülök? Nos, ez fogas kérdés, amelyre március végén általában még nem tudok válaszolni. Megkövültén meredtek rám.

Ugyanezt a tekintetet kaptam arra a meggondolatlan megjegyzésemre, hogy fogalmam sincs, mit viselt Nicole Kidman az Oscar-díj átadásán. Merthogy ma pont olyan csalafinta vállpánt a menő, egyikük olyat fog varratni, csak még nem talált megfelelő anyagot. Ha akartam volna, megkaphattam volna a város legmenőbb ruhaszalonjának telefonszámát is.

A tuti fodrászatét anélkül is megadták, hogy kértem volna, mivel elég volt rám nézni, hogy bemérjék: gőzöm sincs, milyen színárnyalatok divatosak mostanában. Kezdtem furcsán érezni magam, mert egyikük olyan padlócsempéről tartott színesztétikai előadást, amilyen naponta látható az egyik valóságshowban. Kéket narancssárgával kombinálni ezek szerint menő dolog, állapították meg.

Ezek szerint?

Kik azok az ezek? Kérdeztem, és pillantásukból világossá vált számomra, hogy jobb, ha gyorsan elbúcsúzom...

TALLÓZÓ

NARODNÁ OBRODA

Szlovákiában jelenleg 11 bíró ellen folyik eljárás, de egyet sem ítéltek még el. Eddig egyetlen szlovák bíró esetében született elmarasztaló ítélet, 300 ezer koronás csúszópénz elfogadásáért, de erről is csehországi bíróság döntött. A 11 bíró közül tízet felfüggesztett Daniel Lipsic, a tizenegyediket, a Tesco áruházban lopáson kapott bírónőt még nem. A bírák ténykedése miatt az igazságügyi minisztérium renoméja is csökken, ezért Lipsic be akarja vezetni a nullatolerancia szabályt, mely szerint ha a bíró komolyabb bűncselekményt követ el, korrupciós botrányba keveredik, nem térhet vissza munkahelyére. Egyébként a bíróságokon belül erősen működik a tolerancia, a bírák egymás ügyeit addig tologatják, húzzák, míg a bűncselekmény elévül. A tizenegy bírát korrupcióval, jogköri visszaéléssel, alkohol- és kábítószer-fogyasztással, valamint lopással vádolják.- Végre bejelenthetem: kiderült, hogy ki áll a lehallgatások mögött. De azért ne lelkesedjenek, ez csupán áprilisi tréfa. (Peter Gossányi rajza)

A Jónak mindenhez joga van, a Gonosznak semmihez. Fogd be a szád, mert egykettőre te is Gonosz leszel

Egy kérdés és egy válasz

Arthur Miller az iraki háború megkezdése előtt néhány nappal felolvasóestet tartott New Yorkban. Ennek során feltett egy drámaíróhoz illő kérdést: „Hogyan eshetett meg, hogy a világtörténelem egyik legvéresebb diktátora erkölcsi fölénybe került velünk szemben?”

EÖRSI ISTVÁN

A nagy drámai kérdéseket fájdalmas önellentmondás szorítja ki belőlünk. Théba királya elképesztő szívóssággal saját bűnét nyomozza ki. A dán királyfi nagybátyja bűne helyett saját értelmiségi tehetetlensé- géről bizonyosodik meg. A jóságos kínai prostituált a rossz vüágban rákényszerül arra, éppen a jóság védelmében, hogy olykor maga is gonosz legyen. Hogyan fajulhattak odáig a dolgok, hogy Miller úgy érezhesse: a vüág legerősebb demokráciája morálisan a vértől ragacsos kezű despota színvonala alá süllyedt? Tudhatjuk persze, hogy az egészséges ösztönű ember a megtámadott pártját fogja a támadóval szemben, és érzelmeivel a gyöngébb fél mellé áll. De itt nem erről van szó. A Bush-rendszer képmutatásával alázta Szaddám alá Amerikát. Legfőbb vezetői személyükben is szinte kivétel nélkül érdekeltek a Nagy Olajbizniszben. Abdul el-Rekabi, Párizsban élő ellenzéki vezető, a Szaddám utáni kor egyik lehetséges miniszterelnöke, a kérdésre, hogy miért akart az Egyesült Államok háborút, Irak stratégiai fontosságán kívül az olajat nevezte meg legfőbb oknak: „Az iraki kőolaj megszerzésével az amerikaiak a világgazdaságot akarják uralmuk alá hajtani, és ezzel a számukra különösen veszélyes Európát is.” (Berliner Zeitung, március 24.) Ezzel a magyarázattal a legerősebb kontinentális államok, Franciaország és Németország ellenállása is értelmezhető. A háború felszínre hozta az atlanti szövetségen belül feszülő, érdekeken alapuló ellentétet Amerika és Európa között, és ez az ellentét túléli Szaddámot.

A vezető réteg olaj iránt érzett őszinte elkötelezettségét az Amerikában még kormányképesnek ítélhető jobboldal legjobboldalibb figurái fejezik ki a legnyomatékosabban. Milyen emberek ezek? Néztem Rumsfeld hadügyminisztert, müyen önelégült mosollyal jelenti be, hogy Irak, ha ellenállást tanúsít, olyan bombatámadások célpontja lesz, amilyeneket nem látott még a világ- történelem. Az amerikaiak elhitték maguknak, hogy Irak népe örül, ha bombák segítségével megszabadítják a gyűlölt diktátortól. Csakhogy az iraki nép nem szenvedett többet Szaddámtól, mint az orosz nép Sztálin diktatúrájától, és ez a nép is védte zsarnoka által meggyötört hazáját, amikor bombákkal és tankokkal akarták felszabadítani. Ami Cheney alelnököt illeti: róla elég

tudni, hogy ellenezte Nelson Mandela szabadon bocsátását. A hadügyminisztérium héjája, Wolfowitz Nixon idején a vietnami háború propagálásával foglalkozott. Az ájtatos John Ashcroft rasszista, nőmozga- lom-ellenes, a homoszexualitást kriminalizáló felfogása közismert. Bush környezetének egy másik tagja, Richard Armitage a sah idejében képviselte Iránban az Egyesült Államokat. Két másik főtisztviselő, John Poindexter és Elliot Abrams Reagan idejében az iráni mullahokat látta el fegyverekkel, és ezt a nicaraguai és Salvadort halálbrigádoktól juttatott pénzből finanszírozta.

Ezt a szellemiséget szektariánus keresztény szószba tunkolva tálalják fel a vüág közvéleményének. Maga Bush hivatottnak érzi magát arra, hogy kijelölje a Jók és főként a Gonoszok körét. A fundamentalista azonban nemcsak azt tudja, hogy kik a gonoszok, hanem felhatalmazva érzi magát elpusztításukra is. Ezért olyan rettenetes a jelenleg folyó háború. Afganisztán megtámadását még sokan elfogadtuk, mert a tálibok kapcsolatban álltak Bin Laden terrorszervezetével. Irak megtámadása, a lánc második szeme azonban megmutatta, hogy egy sorozat elején vagyunk. Senki sem bizonyította be, hogy Irak kapcsolatban áü az al-Kaidával. Az viszont vitathatatlan, hogy a világ figyelmének középpontjába keveredett Irak a ráküldött fegyverzetellenőrökkel a háború megkezdésének pillanatában nem fenyegette a vüágbékét. így hát Amerika nyugodtan adhatott volna a fegyverzetellenőröknek még egy fél évet a vizsgálódásra. De Bushék vágytak az olajra, és ezenkívül - ami még veszélyesebb - a Gonosz kibelezésére.

Ez csakugyan borzalmas perspektívákkal fenyeget. A Jó - főként, ha atomnagyhatalom - nem válogathat a Gonoszok között. Szellemisége arra kényszeríti - ha nem hiúsítja meg szándékát az Irak-háború vüágreak- dója hogy sorra rohanja le és bombázza porrá a Gonosz egyéb megtestesülései közül azokat, akik nem rendelkeznek atombombával. Ráadásul Bush keresztesháborúnak keresztelte el vállalkozását, és így vaüási színezetet adott terroristaellenes propagandájának. A mohamedánok most már olajukon kívül Alla- hot is veszélyben érzik. Az iszlám fundamentalizmus szárnyakat kap, az Amerika-párti arab kormányok ellen magasba csap a düh, és a vallásháborúk huszadik századi civüi- zációs feltételek között rövid időn belül fenyegethetik Amerikán kívül Izraelt és a vüágbékét is.

Bushék mindebből csak azt érzékelik, hogy összeomlott az atompattra épült régi vüágrend, így hát nyugdíjba küldhetik e vüágrend intézményeit. Kitalálták, hogy nem az járatta le a Biztonsági Tanácsot, aki túllépett ezen a testületen, hanem az, aki meg akarta vétózni az amerikaiak ultimátumát. Csakhogy, ha a vétó ellentétes lenne a Biztonsági Tanács

szeüemével, akkor Amerika sem alkalmazta volna, ahányszor meg kellett mentenie Izraelt a testület szankciókhoz és határidőkhöz kötött határozataitól. A Biztonsági Tanács lényegét tagadja, aki szerint azért nincs szükség a határozatára, mert az az öbölháború óta, vagyis több mint egy évtizede felfüggesztett áüapotban ugyan, de érvényben van. A határozat fogalmában rejlik, hogy érvényben van, vagy nincs érvényben. (...) Ám, ha igaz volna az a képtelenség, hogy az öbölháború óta felfüggesztett határozat van érvényben Irak ellen, akkor is csak a BT helyezhetné hatályon kívül a határozat felfüggesztését.

Nézem Berlinben, ahol ezt a cikket írom, a háborús képernyőt, és ismét eszembe jut Arthur Müler bánatos mondata. Nemrég két amerikai tetemet és öt hadifoglyot mutatott az iraki tévé. A hadifoglyok arcán halálos rettegés. Iszonyodva gondolok arra, hogy mit éltek meg és milyen napoknak néznek még elébe. És aztán látnom keü az amerikai felháboA háború megkezdésének pillanatában Irak nem fenyegette a világbékét.

rodást. Amerika a genfi konvencióra hivatkozik. Eszembe jut, hogy nemrég, az afgán háborúban az amerikai fél nem ismerte el, hogy katonák eüen harcol. Terroristáknak nevezte őket, az al-Kaida embereit és az afgán hadsereg katonáit egyaránt, hogy kinyüvámthassa: rájuk nem vonatkozik a genfi konvenció. Holott magának a genfi konvenciónak a negyedüt paragrafusa mondja ki, hogy hadifogolynak keü tekinteni minden elfogott katonát (vagyis a tálibokat is) és az önkéntes egységek minden elfogott tagját (tehát az al-Kaida harcosait is). Bagramban, Afganisztán amerikai kihaügatóköz- pontjában a Washington Post beszámolója szerint a letartóztatottakat acélkonténerekben tárolják a nagy hőségben, „fájdalmas testtartásba” kényszerítve őket. „Minden lehetséges nyomást alkalmazunk” - jelentette egy amerikai kihaUgatótiszt. A New York Times pszichológiai manipulációkról és „alvásmegvonásról” tesz közzé jelentést. Minthogy Amerikában törvények tiltják a küivaüa- tást, olyan országokba - például Szaúd-Árábiába, Egyiptomba vagy Marokkóba - száüították a kínzásra kijelölteket, ahol a kínvallatás legális. Egyiptomi, marokkói és egyéb hóhérok gyötrik őket, az amerikai szakemberek pedig a szomszéd szobában tartózkodnak, vagy akár jelen is vannak, mint Szaúd-Arábiá- ban. Olvastam egy interjút, amelyben egy marokkói kihaUgatótiszt biztosítja az újságírót arról, hogy „kitisztítják” foglyaikat, kiölik belőlük egyebek között azt a hitet, hogy az istennek bármilyen köze van ahhoz, amit cselekszenek. „Teljesen üresre pucoljuk őket” - mondta. Az

International Herald Tribune beszámol arról, hogy egy amerikai bíróság döntése szerint Guantánamó- ban nem keü betartani a fogva tartásra és perrendtartásra vonatkozó amerikai törvényeket, mert ez az erődítmény nem amerikai, hanem kubai felségterület. Kihallgatásokat tarthatnak ott amerikaiak, a per előkészítése folyhat ott, és az amerikai jog lépcsőfokain végigtaszigálható a gyanúsított, csak éppen úgy, hogy közben ót, egyedül őt nem védik az amerikai demokrácia törvényei. Még ügyvéddel sem léphet kapcsolatba. És noha mindezt mindenki tudja, az első amerikai hadifoglyok láttán Rumsfeldnek eszébe jut a genfi konvenció, amelynek Amerika csak Guantánamo erődbörtönében tizenöt pontját sérti meg. George Monbiot a The Guardianban gondosan fel is sorol közülük tizenhármat. Bush és Rumsfeld az öt fogságba esett amerikai hadifogoly láttán a nemzetközi bírósággal fenyegető- dzik, vagyis olyan instanciával, mely amerikai személy eüen egy újdonsült törvény szerint nem indíthat eljárást. ÁUítsák nemzetközi bíróság elé a hadijog megsértőit, különösképpen az irakiakat meg az afgánokat, meg a szerbeket és a horváto- kat, még segélyt se kaphassanak országaik, amíg ki nem szolgáltatják a bűnösöket, de amelyik ország amerikai bűnöst szolgáltatna ki, az eüen háborút is indíthat Amerika! Ez a hazafias hazugságba göngyölt képmutatás csak Bush teológiai arzenáljának ismeretében értelmezhető. A Jónak mindenhez joga van. A Gonosznak semmihez sincs joga. Vigyázz, pupák, fogd be a szád, mert egykettőre te is Gonosz leszel! Arthur Müler diagnózisával kezdtem, hadd fejezzem be eszmefuttatásomat egy másik kitűnő drámaíró szavaival. Amikor Harold Pintért idén februárban a torinói egyetem díszdoktorává avatták, köszönőbeszédét így fejezte be: „Az Egyesült ÁUamok nyüvánvalóan tombol a vágytól, hogy megtámadja Irakot. Azt hiszem, meg is teszi ezt - nemcsak azért, hogy megszerezze az iraki olajat, hanem mert az amerikai kormány most vérszomjas vadáüat. Csak egy szót ismer: bomba. Tudjuk, hogy sok amerikait elborzaszt kormányának a magatartása, de úgy látszik, tehetetlenek. Ha Európa nem mutatkozik szolidárisnak, in- teüigensnek és bátornak, és nem száü szembe, és nem áll eüen az E- gyesült ÁUamok hatalmának, akkor kiérdemli majd Alekszandr Herzen definícióját: „Mi nem az orvosok vagyunk. Hanem a ragály.“” így vála: szolt Arthur MiUer még fel sem tett kérdésére koüégája, Harold Pinter. E két nevet leírva eszembe jut: De Gauüe állítólag felpanaszolta az algériai háború idején, hogy „a Sartre- ok mindig eUenünk vannak”. Őt még bántotta ez. Busht azonban meg sem kísérti az efféle bánat, mert minden valószínűség szerint semmit sem jelentenek számára az efféle nevek.