Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-05 / 53. szám, szerda
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 5. KOMMENTÁR Szaddám után MALINAK ISTVÁN Szinte biztosan lesz háború, ami abból is látszik, hogy a washingtoni kormányzat egyre többet foglalkozik azzal, mit kell tennie a Szaddám utáni Irakban azért, hogy a térségben ne uralkodjon el a káosz. , A hét végén valószínűleg szavazásra bocsátják a Biztonsági Tanácsban az amerikai-brit-spanyol határozattervezetet. Csak az a kérdés, hogy addig az USA összegyűjti-e a kilenc támogató voksot, mert Moszkva és Párizs fenyegetőzése ellenére szakértők továbbra sem számolnak azzal, hogy valamely állandó tag vétózna. Hiszen már az orosz diplomácia is azt tapogatja körül, hogyan tudja érvényesíteni érdekeit a Szaddám utáni korszakban. A Chirac-féle magatartás lényegét pedig egy francia geopolitikai szakértő, Gérard Chailand fogalmazta meg: ha a franciáknak volna annyi katonai erejük, mint az amerikaiaknak, ugyanazt az Irak-politikát követnék, mint az USA. Ő úgy látja, a nyugat-európai háborúellenes demonstrációk szervezői csak egy hibát követtek el: nem érdekli őket az iraki nép véleménye. Szerinte a villámháborúban győztes amerikaiakat Irak lakosságának hetvenöt százaléka felszabadítókként fogja üdvözölni. A siker a katonai győzelem utáni sokkal nehezebb hónapokban dől el, attól függően, milyen érdekcsoportok kerülnek - amerikai segédlettel - hatalomra Irakban, lesz-e türelme és elég pénze Bushnak arra, hogy végigcsinálja az igazi iraki rendszerváltást, vagy idő előtt kivonul, és marad egy Szaddám nélküli, de szad- dámihoz hasonló rezsim. Washington jövőbeni Irak-politikájának sikere szempontjából alapvető fontosságú továbbá az arab országok magatartása. Ha az iraki rendszerváltással párhuzamosan, vagyis nagyon gyorsan nem sikerül kiegyensúlyozott módon rendezni az izraeli-palesztin viszonyt, akkor az arab világ agresszorként fog tekinteni az Irakot megszálló amerikaiakra - ennek minden következményével együtt. Nem is olyan nagy túlzás azt mondani, hogy végső soron Jeruzsálemben dőlhet el az iraki háború sikere. Bushnak állnia kellene a szavát: Izraelnek palesztin terrorizmustól mentes békét, nyugalmat, a palesztinoknak pedig államot kell kapniuk. Ez minimum olyan nehéz lesz, mint az iraki rendezés. Mert miközben a világ Irakra figyel, Izraelben megalakult az új, jobboldali Saron- kabinet. És bár az utóbbi hetekben nagyobb palesztin terrorakciók nem voltak, az izraeli hadsereg rendszeres inváziókat hajt végre palesztin területek ellen terroristaellenes tisztogatás címén. Nyilvánvalóan katonai előkészítése folyik annak, hogy ugyanaz a sors érje az Arafat-féle palesztin vezető garnitúrát, mint Irakban a Szaddám- rezsimet. A módszer nem új. Minden konfliktusra jellemző volt, hogy a felek a békéltetés előtt fegyverrel igyekeztek megszerezni maguknak a legjobb tárgyalási pozíciókat. Az izraeli-palesztin konfliktus eddigi történetét tekintve félő, hogy ez a taktika itt és most nem jön be, mert kiprovokálja a palesztin és szélesebb körben az arab terrorizmus olyan eszkalálódását, amely eleve kudarcra ítéli a tárgyalásokat. JEGYZET Sztálin KÖVESDI KÁROLY Ötven éve halt meg Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, közismert nevén Sztálin, a lega- lantasabb ázsiai politikai „kultúra” európai meghonosítója, a paranoia megtestesülése, a népirtás nagymestere. Egy híján harminc évig - Lenin 1924-ben bekövetkezett halálától 1953-ig - tartotta rettegésben egy óriásbirodalom lakóit, de személyének kisugárzása, „művének” hatása sokkal nagyobb és messze hatóbb volt annál, hogy földrajzilag behatárolható lehessen, vagy rideg adatokkal kifejezhető, néhány mondatban leírható legyen. Sztálin átkos emlékével nem is lenne különösebb gond, ha a történelmet képesek lennénk racionálisan, történelemként kezelni, ha az árnyak nem jönnének szembe még napjainkban is. Mert emberi ésszel felfoghatatlan, hogy míg a fasizmus bűneit egyértelműen és vita nélkül ismerjük és ítéljük el világszerte, addig a kommunizmus gaztetteivel óvatoskodni vagyunk kénytelenek. Mintha az a sokmillió halott, akik száma elfogulatlan történészek szerint eléri, sőt felülmúlja a fasizmus áldozatainak számát, kevesebbet nyomna a latba. Mintha nem lett volna mindegy annak a több milliónyi ukrán parasztnak, hogy elgázo- sították, vagy egyszerűen, nyomorult módon éhen halasztották. Mintha a tömeghalál nemei elé bármilyen előjeleket lehetne tenni. Mi lehet mégis az oka, hogy az egyik barbárságot vita nélkül barbárságnak tartjuk, míg a másikat nem ildomos piszkálni? Mert élnek (s a legtöbb esetben nem is rosszul) a régi rendszer haszonélvezői? Mert Sztálint és tábornokait nem ítélték el egy nürnbergihez hasonló perben? Mert a nagy honvédő háborúnak nevezett hódító hadjáratot illik még ma is „felszabadulásnak” nevezni? Mintha az oroszok legalábbis a közép-európai népek tavaszát, a legvirágzóbb demokráciát hozták volna el nekünk. Talán csak azért tekintünk a sztálini rendszerre más szemüveggel, mert lassan, fokozatosan rothadt el, és nem volt lehetőség a nyílt szembenézésre? A történelmi marazmus okait talán éppen a katarzis hiányában lehet kitapogatni. Talán ezért van az, hogy a barbárság nem tud véget érni, és a világ hajlamos szemet hunyni afölött, hogy - bár létezik nemzetközi jog és a népek önrendelkezési jogát az alapiskolások is ismerik - napjainkban hasonló birodalmi politika érvényesül például a Közel-Keleten és a Kaukázusban. Csak más-más előjellel történik ugyanaz.- Lujza, ne olvasd tovább a lapok cikkeit a koalíciós vitákról, mert azonnal infarktust kapok a korrupciós gyanú- sítgatások miatt! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ .^L^y!.S?!.^AJA.GAZETA Az orosz napilap az orosz külügyminisztérium munkatársainak véleményét idézte, akik szerint egy évtizede nem jutott olyan fontos szerep az orosz diplomáciának, mint most. Erről tanúskodik egyebek mellett az a korábban elképzelhetetlen eset, hogy a napokban Berlin Moszkvát kérte fel diplomáciai csatornákon keresztül, hogy segítsen a beszélő viszony helyreállításában Gerhard Schröder német kancellár és George Bush amerikai elnök között. A lap szerint a londoni egyeztetés után Párizs azt várja Ivanovtól, hogy Moszkva továbbra is kitartson az iraki háború elutasítása mellett, legalábbis ne kössön kompromisszumot Franciaország háta mögött Washingtonnal és Londonnal. A lap az orosz diplomácia vezetőjének pekingi bejelentése ellenére nem tartja valószínűnek, hogy az ENSZ BT-nek bármelyik állandó tagja vétót emelne az Irak elleni amerikai-brit határozati javaslat ellen. Ugyanakkor már az orosz, kínai és francia tartózkodás is megosztottságot jelentene, ami az amerikai hadműveletek biztosnak látszó megindítása után csökkentené a vüágszervezet szerepét a nemzetközi konfliktusok rendezésében. Laco Zrubec szerint Petőfi Sándor azért lehetett nagy költő, mert „tiszta szlovák vér" lüktetett ereiben Barguzin- és Petrovic-legendálc Különös dolgozat jelent meg a Literárny tyzdenník egyik nemrég megjelent számában Laco Zrubec tollából Álnév Petőfi (Pseudonym Petőfi) címmel. A szlovák író amolyan magyar szakértőnek számít olyan körökben, amelyekben komolyan veszik, hogy Dél-Szlovákiát és kivált annak szlovák lakosait magyar veszedelem fenyegeti. L. Z. azokhoz csatlakozik, akik hitelesnek tartják a szibériai Barguzinban feltárt sírhoz kötődő budapesti legendákat. E. FEHÉR PÁL „Sok komoly történész és irodalmár megpróbálta megírni az igazságot Petőfi haláláról. Elhallgattatták őket” - olvassuk Zrubecnél, és ez a magyarországi Barguzin- hívők hisztériás érvelésének pontos átvétele. Tudományos érvei, persze, Zrubecnak sincsenek, tehát ezek híján hamisít. Például Illyés Gyula (ő „Illés” Gyulaként emlegeti) Petőfi-könyvét. Laco Zrubec arról tájékoztatja a szlovák olvasót, hogy Illyés azt a véleményt alakította ki, hogy „Petőfi nem esett el a Soighisoare melletti harcokban”. Illyés természetesen arról írt, hogy bár rengeteg legenda szól arról, hogy Petőfi élve maradt, el kell fogadni a keserű igazságot, noha a költő holtteste sohasem került elő. Furcsán olvas ez a Zrubec, mert azzal is Illyést gyanúsítja, hogy „azt írta a Petro- vicokról, hogy soha nem tanultak meg rendesen magyarul. Az anya egyáltalán nem beszélt magyarul”. Ezzel szemben Illyésnél azt olvashatjuk, hogy „a kis Hrúz Mária nem mindig ejtette tisztán a magyar szót”, viszont férje, Petro- vics István „csak magyarul beszélt jól”. Érdemes olyan szamárságokra reagálni, hogy Petőfi „a forradalmár Kossuth Lajossal barátkozott”? Hiszen tudjuk, hogy Petőfi éppen nem tisztelte Kossuthot, a politikust, Kossuth pedig haláláig nem ismerte fel Petőfi költői nagyságát, s legfeljebb tudomásul vették egymást, de barátságról, már csak a kettejük közötti nagy korkülönbség okán, szó sem lehetett. Zrubec szerint Petőfi „Kossuth javaslatára jelöltette magát a magyar Országgyűlésbe 1848-ban. Az ottani szlovákok azonban árulónak tartották és a választásokon elbukott”. Ebből, ugye, csak a szomorú bukás igaz: „engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép...” jegyezte fel maga Petőfi, a helyi szlovákoknak pedig semmi közük nem volt az egész botrányhoz, annál több a helyi magyar református papnak, aki azért itatta le a választókat, hogy fiát juttassa be az országgyűlésbe. Zrubec azt vallja: „egyetért azokkal, akik azt állítják, ha nem lüktetett volna Petőfiben tiszta szlovák vér, ilyen versek nem születtek volna meg”. Hagyjuk most annak firtatását, hogy kinek milyen vér folyt az ereiben. Csak a rend kedvéért szögezzük le, hogy Petőfi esetében nem lenne szerencsés dolog számításon kívül hagyni a szerb apát. Szlovák gyökereit, egyébként soha, senki nem tagadta. Néki, magának volt baja azokkal a szlovákokkal, akikkel találkoznia adatott. Nemzeti türelmetlenségük miatt. Viszont erre a vallomásra azért van szüksége Zrubecnak, mivel az egész dolgozatában azt szeretné bizonyítani: Pet- rovic Alexandert a magyar szerkesztők kénye-kedve magyarosította Petőfi Sándorrá („a fiú nem védekezett, nem tudott védekezni”). És Petőfi hősi haláláról is azért terjesztettek hamis híreket, azért titkolták el a barguzini sírt, mivel a politikusoknak volt erre szükségük, egyebek között azért, hogy letagadhassák a költő szlovákságát...Gondoltak-e ilyesmire a magyarhoni legendagyárosok, hogy az ő szélhámosságaikból, áltudományos „érveikből” ez fog kisülni? Hogy akad majd szlovák írástudó, áld azért idézi végig a magyarországi sajtó sületlenségeit, hogy Petőfi szlovákságát bizonyítsa? Gondosan elhallgatva, hogy a magyar történészek egyetlen egy adatot sem találtak arra eddig, hogy 1849-ben a cári csapatok Szibériába hurcoltak volna bárkit (volt nekik elég lengyel, meg orosz rebellisük), és hogy egyesült államokbeli szakértők szerint a barguzini sírból egy leány csontvázát ásták ki ezért tartja feleslegesnek a további bizonyítási eljárást mind a budapesti akadémia, mind a magyar bíróság. És arról sem tud, vagy nem akar tudni Zrubec, hogy a Petőfi „szibériai rabságáról” szóló legendát a XX. században már a második világháború idején a nyilas sajtó elevenítette fel. Persze, hogy hallgat ezekről a tényekről, különben nem közölhetne ilyesmiket: „A szemtanúk szerint a kezdetektől világos volt a közvéleEz a rendes szlovák költő véletlenül magyarul és csak magyarul írta verseit. mény előtt, hogy Petőfi nem halt meg a hazáért a csatamezőn. He- roizálni kellett a magyar forradalmi történelmet és ezek a manipulátorok beszéltek és beszélnek arról, hogy Petőfit egy úgynevezett tömegsírba temették valahol Segesvár mellett, ahol síremlék és emléktábla található. Petőfi Sándor nélkül a hazafias magyar történelem elvesztené lendületét”. Bizony, bizony, csóválhatjuk fejünket, hogy a hazafias manipulátorok miket csináltak ezzel a rendes szlovák költővel, aki véletlenül magyarul és csak magyarul írta verseit. Ám Zrubec nem bízik egyetlen magyarban sem... „Azt mondják olvashatjuk dolgozatában -, hogy Barguzinban is írt verseket. Tételezzük fel ezt a lehetőséget. Tele volt energiával. Egyesek azt állítják, hogy oroszul és szlovákul írt. Igaz, bizonyíték, egyelőre nincsen. Mi, valahogyan nem foglalkozunk ezzel a témával. A dolgok vallják kárát ennek. Kétlem, hogy amennyiben déli szomszédaink akár csak egyetlen oroszul vagy szlovákul írott verset találnának, érdekük lenne ezt publikálni.” Ejnye, ejnye, Laco Zrubec! Ha már vette magának a fáradságot, hogy az Ulan Üdében megjelenő Bajkai cikkét idézze, akkor igazán figyelmet fordíthatott volna a budapesti Esti Hírlap ama közleményére, amelyben egy oroszul írott gyerekes klapanciát kiáltottak ki Petőfi- versnek. Ezek után miért lenne oka kételkedni abban, hogy majd azok a bizonyos szlovák költemények is előkerülnek. Ha meg nincsenek, majd csak akad valaki, aki Petro- vicnak érezve magát és áldozatot hozva a szent ügy oltárán, megírja ezeket. Aztán elküldi Budapestre, hadd örüljenek ott is. Magyarországon, a legendagyárosok hol Habsburg-ügynökök művének, hol pedig kommunista ármánynak minősítik, ha valaki kételkedik a barguzini legendában. Laco Zrubecnek viszont azért van szüksége erre a legendára, hogy a magyarokat vádolja meg: egy rendes Petrovicot, lám, arra kényszerítettek, hogy Petőfi álnéven írjon. No és Szendrey Júliának ugyancsak érdeke volt, hogy a költő hősi halálát hivatalosan elismerjék, mert - mint ezt a gondos Zrubec nem felejti el megjegyezni - újra férjhez akart menni, „noha titokban hitt benne, hogy Petőfi él”. Ilyen a legenda sorsa. Azt azonban Laco Zrubecnek is illene tudnia, hogy az a tábornok, akinek oldalán Petőfi szárnysegédként szolgált, Józef Bem volt és nem „J. Brém”, ahogyan a Literárny tyzdenník egyik nem régi számában olvasható. Visszhang: Ad: Nem kárpótoihatók a kitelepített magyarok, Új Szó, 2003. február 20. Ne csak a voksunk kelljen Az említett cikk elolvasása után nem tudom megállni, hogy az adott témához ne fűzzek egypár gondolatot. Már a dm elolvasása után kelle- meden érzések fogtak el, mert a cikk írója a Csáky Pállal folytatott beszélgetés során megjegyzi, hogy Csáky szavaival éljek: a múlt kormányzási időszakban a zsidók kár- póüása után a kormány MKP-s alel- nöke készíttetett egy elemzést, ami szerint a zsidókon kívül még létezik egy szlovák állampolgárságú, de magyar nemzetiségű népréteg, amely szintén kiérdemelné azt, hogy kárpótlásban részesüljön. Az igaz, hogy mi, akiket elhurcoltak Csehországba, nem végeztünk a koncentrádós táborok gázkamráiban, de azt a sok megaláztatást, amit átéltünk, illene valamüyen formában kárpótolni. Az, hogy ezt a kérdést napirenden tartja az MKP OT, dicsérendő dolog, de ahogy a kormány alelnöke mondta, nem feltétele a kormányban való maradásnak. Hát köszönöm szépen az MKP vezetőségének, hogy legalább annyira méltatnak minket, hogy a dolog nincs tisztára a szőnyeg alá söpörve. Részben meg tudom érteni az MKP-t, mert hát itt azokról a bizonyos benesi dekrétumokról van szó, amire a többi kormányban levő partner allergiás. Jogos a kérdés, mikor lesz rá majd újra alkalom, hogy ez a kérdés napirendre kerüljön? Bekerül-e az MKP a következő választási időszakban a kormányba? Majd Ficótól fogjuk várni, hogy a múltban ért sérelmeinkkel foglalkozzon? Ezt aztán várhatjuk, de nemcsak tőle, hanem a többi szlovák párttól is. A cikk említi azt a kassai szervezetet, amely vette a bátorságot, hogy Benes-dekrétum ide vagy oda, legalább megpróbál valamit tenni érdekünkben, ami a mi részünkről felettébb dicséretre méltó dolog. Egyébként megjegyzem, hogy én is kapcsolatba léptem az említett szervezettel, amely ez alatt a cím alatt működik: Zdruzenie obetí deportácií a ich potomkov Kosice - a szervezet elnöke Kri- vánsky Miklós úr. Megint a kormány alelnöke szavaival fogok élni. Szerinte „szabad országban élünk, minden civü szervezet számára nyitottak a kapuk”. Hát ez politikailag és stilisztikailag jól meg van fogalmazva, de ahogy én ebből a mondatból kivettem, az MKP inkább csak odadobja a „forró gesztenyét” egy kívülálló szervezetnek, és majd arra vár, hogy ez a szervezet oldja meg ezt az ügyet helyette. Az MKP- szavazók táborában, attól függetlenül, hogy nem csökkent a támogatottság százalékaránya, jelentősen megnőtt a száma azoknak, akik elvesztették a bizalmukat az MKP-val szemben. Úgy gondolom, ha az MKP egy kicsit nem „keményít be”, számolnia kell szavazótábora csökkenésével. A szárnyvonalak megszüntetésével sem szerzett az MKP új választókat, pedig a szlovák állampolgárok is abban bíztak, hogy az MKP tesz valamit az ügyért. Ne csak akkor kelljünk az MKP-nak, amikor a szavazatunkra van szükség, hanem a választások után is képviseljen minket. Benyovszky László Léva
