Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-29 / 74. szám, szombat
Családi kör ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 29. MINDENNAPI KENYERÜNK Halál vagy élet ÉDES ÁRPÁD Ige: „Ti ezt mondjátok: Szövetséget kötöttünk a halállal, és egyezségre léptünk a holtak hazájával. Hajön az elsöprő áradat, nem ér el bennünket, mert a hazugság lesz az oltalmunk, a hamisság rejtekhelyünk. Ezért így szól az én Uram, az Úr: A Sionra egy követ teszek le alapul, szilárd követ, drága sarokkövet alapul. Aki hisz, az nem menekül el! A törvényt zsinórmértékké teszem, és az igazságot mércévé.” (Ézsaiás könyve 28,15-17) Szenvedélyes vitáknak lehetünk tanúi napjainkban. Vezető politikusoktól kezdve az egyszerű polgárig mindenki véleményt formál az éppen Irakban történő dolgokról. Az alapvető kérdés az, hogy kinek van igaza, és mi melyik oldalra álljunk? Szükséges volt az Egyesült Államoknak és szövetségeseiknek beavatkozni, vagy elkerülhető lett volna mindez? A tömegtájékoztatásban vezető helyen szerepelnek mindig a helyszíni tudósítások, s már-már fölmerül bennünk a kérdés, vajon szükségünk van-e egy egyenes adásban közvetített háborúra? Úgy gondolom, hogy senki sem kívánkozik egy olyan diktatúrában élni, mint ami ott volt, de mégsem egyértelmű, hogy a feltételezések elégséges indoknak bizonyulnak egy katonai beavatkozásra. Az ember ösztönösen valami hátsó szándékot keres a dolgok mögött. Gazdasági érdek, az olajkészletek fölött gyakorolt befolyás, a hadiipar érdeke, vagy esetleg mindez együtt? Nem biztos, hogy valaha is végleges és hiteles választ kapunk kérdéseinkre. A Szlovákiai Egyházak Ökumenikus Tanácsa január 31-én kiadott állásfoglalása a békés rendezés mellett foglalt még állást (a Kálvinista Szemle márciusi számában olvasható), a tények viszont most másról beszélnek. Krisztus előtt a 8. század végén, mikor Ézsaiás prófétáit, Izraelt is hasonló kérdések foglalkoztatták: vajon melyik oldalra is kell állni? Mint két malomkő között, úgy őrlődött Izrael két nagy befolyású szomszédja, Asszíria és Egyiptom között. A kis nemzeteknek akkor sem volt könnyű a dolguk, mert ha az egyikhez csatlakoztak, a másik haragját szükségszerűen magukra vonták. A nép vezetői pedig ott és akkor is megpróbáltak jól „manőverezni”, mondva: Ha eddig az asszír király uralkodott rajtunk, akkor keressünk szövetséget Egyiptomban. A legfontosabb pedig az, hogy mi jól járjunk! Ezért ostorozza őket oly keményen Ézsaiás, mikor azt mondták, hogy szövetséget kötöttek a halállal. É szavak mögött nem a minden mindegy közönyösségét kell keresnünk, hanem sokkal inkább az Istennel szembeni hűdenséget. Ha az Isten nem segít, majd oltalmat keresünk Mórnál, aki a kánaáni halálisten volt. Vagy a holtak hazájával, Izisszel, az egyiptomi istennel szövetkezünk. Mót uralkodási ideje a nyári hévség volt, amikor minden elhalt. Kutuzov annak idején a moszkvai téllel szövetkezett Napóleon ellen, most úgy tűnik Szaddam az afgán nyárral és homokviharokkal próbál győzni. Közben mindenütt a saját érdek a mozgató rugó, a hazugság és félrevezetés pedig az oltalom. Ézsaiás pedig azt mondja, hogy mindenkit be lehet csapni, de az Istent nem! 0 maga tesz le a Sionra egy szegletkövet alapul, amihez mérni lehet majd, hogy kinek- kinek igazsága hol helyezkedik el. Mert ezen a törvény zsinór- mértékké lesz, és az igazság mércévé. Az oltalmazó hazugság pedig nem lesz többé. Hiszen Izrael bűneinek és hűdenségének következménye volt már az asszír uralom is. A hazugsággal és bálványimádással csak a bajt tetézték. De Isten kegyelméből van szilárd alap a Sionon! A szegletkő vagy sarokkő hasonlat meglepően sokszor tér vissza az Újszövetségben. A gonosz szőlőművesekről szóló példázatban maga Jézus értelmezi ezt a képet önmagára, és azt mondja, hogy „aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja.” (Máté 21, 44) Aki viszont hittel ráépít, annak üdvösséges. Péter apostol ugyanúgy, mint Ézsaiás, kárhoztatja a nagytanács tagjait hitetlenségük miatt (Ap. csel. 4,11 kk), és hozzáteszi: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözölhetnénk.” Ezen a kősziklán a törvény és az igazság a mérce, és akár hitetlen akár álszent módon akarjuk kikerülni, az ítéletben ösz- szezúz, de aki hittel ráépül, annak kegyelem és drága kincs. A szerző református lelkész Hála Czibulková doktornő szakértelmének és az érsekújvári kórház gyermekosztálya odaadó személyzetének Két keserves kórházi hét ledkezhettek meg? Az egyik nővér infúziós állványt tolt a szobába, s rögtön hozták a kicsit is. Nem számítottam rá, hogy a fejében lesz a tű... Önkéntelenül felzokogtam látva elgyötört arcocskáját. Oldalra fektették, jobb kezét a combjához, balját a kiságy vasrácsához kötözték, hogy ne téphesse ki magának az infúziót. Sírt, sírt, és engem keresett a szemével. Nem vehettem a karomba. Szoptatni sem engedték. Ez volt életem legborzalmasabb éjszakája. Reggelre mozdulni sem lehetett a sok kórházi géptől a szobában: orrleszívó, véroxigénszint-mérő, levegőpárásító. .. Amint nyűt az ajtó, Enikő fájdalmasan nyüszíteni kezdett. (Egyszer az apja fehér pólóban jött látogatni, rá se akart nézni. Azt hitte, orvos vagy ápoló.) Öt napig kapta szünet nélkül az infúziókat, közben egyre jobban hörgött, mert az antibiotikumos kezelést addig nem kezdhették el, amíg a gyomra némileg rendbe nem jött. Utálta a rizs kifőtt levét, amivel itatták. Állandóan légzéskönnyítő injekciókkal szurkál- ták, egy hét után olyan volt a karja és a combja, akár egy kemény nar- kósnak. Képtelen voltam enni, nem mertem aludni, a mosdóba is csak akkor mentem, amikor férjem meglátogatott bennünket... Végre szophatott! Már ha lett volna hozzá ereje. Az én lányom, akit mindig ducinak tartottam, hiszen kerek négykilós újszülöttként már háromhetes csecsemőnek tűnt, most nem akart enni! Megkezdődött a harc a babamérleggel. Számolni az elhasznált pelenkákat, mérni tartalmukat, mérni a gyereket etetés előtt, etetés után, hogy kiderüljön: csekélyke 15- 20 grammot sikerült csak kiszívnia egy teljes óra alatt... Ekkor fedezte fel és tépte ki az első ősz hajszálam életem párja. Éppoly hirtelen állt be a javulás, mint amilyen váratianul kezdődött a betegség. A nyolcadik nap reggelén el sem akartam hinni, hogy hazamehetünk. Május 3-a volt, a névnapom. Soha szebb ajándékot nem fogok kapni... Már szinte elfelejtettem ezeket a borzalmas napokat, amikor két hete Enikő akut légcsőgyulladással újra kórházba került. Az ember azt hinné, másodszorra rutinosabb lesz. Korántsem! Ugyanolyan fejvesztve pakoltam, megint másnap hozta utánunk a férjem a toalettpapírt, a fésűt, a csészét, az evőeszközt... Ezúttal az infúziót megúsztuk, most azonban a gyógyszerek ellen tiltakozott Énei pici gyomra. Elsőre szinte minden alkalommal kihányta a szirupokat. Apja ebéd után elvitte a szennyest, lehúzta munkahelyén a délutáni műszakot, éjjel bekapcsolta (A szerző felvételei) a mosógépet, hajnali háromkor teregetett, délelőtt vasalt, és ez így ment körbe-körbe. Csigalassúsággal telik odabent minden óra. Talán az éjszakák voltak a leghosszabbak. A kicsi nem volt hajlandó saját ágyában aludni, magam mellé kellett vermem. Amint jobban lett, verte az ajtót, örökké sétálni akart. így aztán volt alkalmam látni, hogy más szobákban sokkal betegebb gyerekek is vannak, mégsem pityereg folyton az anyjuk, nem akarnak belepusztulni a bánatba, sőt van erejük még az én lányomra is mosolyogni. Megpróbáltam az ő fejükkel gondolkozni, és nem azon sajnálkozni, hogy minden elővigyázatosságunk ellenére újra itt kötöttünk ki, hanem ellenkezőleg: örültem, hogy az elmúlt tíz hónapban még csak hőemelkedése sem volt Enikőnek. Más kéthavonta be kell, hogy feküdjön. Tulajdonképpen mi szerencsések vagyunk. Hála Czibulková doktornő szakértelmének és az érsekújvári kórház gyermekosztálya odaadó személyzetének, ezúttal már a hatodik napon hazajöhettünk. A lelkiismeretes doktornő elárulta, hogy élete nagy álma teljesült, amikor az intenzív osztály vezető orvosa lett. Másik álma az volt, hogy saját családja legyen. „Ez nem sikerült” - konstatálta. Téved. Az a sok kis beteg mindmind az ő gyereke is. És biztos vagyok benne, valamennyi szeretettel gondol rá. Nekem pedig máig nem sikerült megfejtenem, mikor eszik vagy alszik, és egyáltalán meddig tart a munkaideje, mert ott volt reggel, ott volt délben, este, éjjel, mindig. Lányunk meggyógyult. Köszönjük! BENKŐ TlMEA emrég azt mondták, sápadt vagyok. Nyúzott és falfehér. Nem csoda, állapítottam meg, miközben a szemem alatti karikákat mustrálgattam a fürdőszoba nagy tükrében. Két hete nem voltam levegőn, mitől lennék egészségesen pirospozsgás? Pedig nem is én voltam beteg. Mégis megviselt. Jobban, mintha engem támadott volna meg valami alattomos kór. Tizennégy hónapos lányommal voltam kórházban. Hát ezért nézek ki pocsékul. Nem először tapasztaltam, milyen nyomorult érzés tehetedenül vir- rasztani a beteg gyerek ágya mellett. Enikő még négy hónapos sem volt, amikor egyik délután gyanúsan sűrűn kellett a pelenkát cserélnem alatta. Majd szinte az egyik percről a másikra megváltozott a légzése is. Mire féljem hazajött, egyeden gyermekünk már úgy hörgött, hogy azt sem tudtuk, mihez kapjunk. Sebtében beledobáltam egy utazótáskába a holmiját. Találomra, minden logika nélkül. A kórházban aztán a fele cucc tök fölösleges volt, alapdolgokat viszont otthon hagytunk. Amíg a sürgősségi ügyeletre száguldottunk, végig attól rettegtem, hogy a gyerek megfullad. Amikor elszunnyadt és kevésbé kapkodott levegő után, már szerettem volna hallani a hörgését, mert akkor legalább biztosra vehettem volna, hogy lélegzik. Az intenzív osztályra kerültünk. Megállapították, hogy vírusos hasmenése és akut hörghurutja van. Amikor éjszaka hányni is elkezdett, egymásnak adták a kilincset az ügyeletes szakorvosok: gyermek- gyógyász, belgyógyász, sebész. Velem nem közöltek semmit, hosszasan hümmögtek, majd kivitték a vizsgálóba a kislányt. Hallottam, hogy éktelenül visít. Nem tudtam elképzelni, mit művelhetnek vele. Előzőleg már vettek tőle vért, törletet, megröntgenezték. Vajon miről feEMBERN EVELÖ A LELKI EGÉSZSÉG LIGÁJA Előadások és filmvetítések TÁJÉKOZTATÓ Két család VEKERDY TAMÁS kallódó, a sodródó, a veszélyeknek kitett gyerekek hátteréből általában hiányzik a családi otthon, a mindennapos személyes kapcsolat - ami többre terjed ki, mint rendrakatás, számonkérés, ügyintézés. Nem láttam még olyan rossz helyzetbe sodródott gyereket - lopós gyereket, szipuzót, kábítószerezőt-, ahol biztos és stabü otthon lett volna a háttérben, ahol semmi nem fenyegette a gyereket, ahová jó volt hazamenni, s aminek megvolt a maga bélelt melegsége, mert mire a gyerek hazaért - lehetőleg délben már volt otthon valaki. Két család példáját szeretném elmesélni, két párhuzamos életpályát befutott családét, akik egymással rokonságban - sógorságban - álltak. Mind a két család a zöldségességet választotta a rendszerváltás körüli (előtti) években mint egyéni vállalkozási formát. Férj és feleség mindkét családban látástól vakulásig dolgoztak, és ennek hamarosan meglett az eredménye is. A stand után boltot nyitottak, házépítésbe fogtak, öreg kocsijukat újabbakra cserélték le. (Tudomásom szerint egyik család sem tartozott a zöldséges „maffiába”.) Aztán jöttek a gyerekek. Mind a két helyen először egy fiú, aztán egy lány. Unokatestvérek. A családok életútjai itt kezdtek szétágazni, itt váltak el egymástól. Az egyik családban az anya viszonylag rövid ideig maradt otthon a gyerekekkel - egykét évig -, és aztán bébiszittereket és öreg néniket alkalmazva, napközben haza-hazafutva visszament a vállalkozásba, és csinálta tovább, ahogy addig is, látástól vakulásig. A másik családban az anya már első gyerekével is kitöltötte a három évet, és utána csak fél időre volt hajlandó visszamenni, és akkor sem hajnaltól, csak reggeltől. A déli óráktól már otthon volt, gyerekeit korán elhozta az óvodából, és amikor iskolába léptek, nem lettek napközisek. Hazajártak ebédelni, pihenni, és a délutánt - nagy részét a szabadban - anyjukkal töltötték. Ez a család is felépítette a maga házát, de nem volt benne se szauna, se fedett medence. (A sógorékéban igen.) Ennek a családnak is megvolt a két autója, de kisebb és olcsóbb és ritkábban cserélt, mint a sógoré nagyobb vállalkozásában. Azóta a gyerekek a kamaszkorba léptek. A lemondó anya gyerekeivel - aki azóta is csak fél műszakban dolgozik - nincsenek gondok. A jóval gazdagabb másik családban jelentős problémák léptek fel a gyenge tanulmányi eredményektől az otthoni pénzlopásokon át a diszkózó „anyagozás”-ig, az elcsavargásig. Itt tehát egy választási lehetőség előtt állt mind a két család, és a gyerekek szempontjából egyértelműen a gazdagság egy részéről tudatosan lemondó anya választását kell jónak tartanunk. Minden egyszerre nem megy. Természetesen, ha választási lehetőségünk nincs, ha az élet arra kényszerít, hogy gyerekünket bölcsődébe, egész napra óvodába, napközibe adjuk, ez egészen más helyzet. A gyerekek rendkívül nagylelkűek és megértőek, és titokzatos utakon megérzik, hogy mi is a helyzet. Megbocsátanak nekünk, és másként fogják fel a mi kényszereinket, mint szabad választásunkat, anélkül hogy ők maguk is tudnának róla. Ez a kis példamese csak azért áll itt, hogy azokat elgondolkoztassa, akiknek van választási lehetőségük, amikor gyereküket óvodába, majd iskolába adják. (Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001) polgári társulás A szervezésében foly/% tatódnak az egyre közkedveltebb la- kossági vitaestek, amelyeken neves pszichológusok és elmeszakértők a lelki egészségről, a lelki megbetegedések hátteréről, a kezelés lehetőségeiről számolnak be az érdeklődőknek. A Lelki Egészség Ligája ligetfalui székházában (Sevcenko- va 21, a REMA 1000 üzlet mögött) 2003. április 3-án 18 órakor Rács, sokk, kényszerzubbony? címmel a hazai pszichiátriai ellátás lehetőségeiről számol be dr. Peter Breier főorvos és dr. Pavel Cérnák, a bazini elmegyógyintézet igazgatója. Egy héttel később, április 10-én 18 órakor ugyanott Tarkovszkij pszichoanalízissel foglalkozó Tükör című filmjét mutatják be, a kérdésekre dr. Jana Stúrová és Zuzana Gindl-Tatárová pszichológusok válaszolnak. A 14-17 évesek problémáival külön kívánnak foglalkozni a Lelki egészség ligája szakértői, az összejöveteleket keddi napokon, 17 órakor tartják. Április 1-jén az Idegeimre mennek a felnőttek témája kerül terítékre, a párbeszédet Zuzana Zimová vezeti, de a díszvendég, Jana Kirschner énekes is beszámol a serdülőkorát kísérő nehézségekről. Április 15-én a Hogyan éljük túl a zaklatást? időszerű kérdéseiről dr. Euba Sládeková beszélget az érintettekkel, a vendég Jopo lesz. (Bővebb tájékoztatás a 02/63 815 592 telefonszámon) (erf) ZA PullVHt ÜGA^ zwAviE
