Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-26 / 71. szám, szerda
2003. március 26., szerda Az Új Szó és az Est Lapok melléklete 2. évfolyam, 13. szám Daredevil - A fenegyerek BEMUTATÓ att Murdock teljesen /T hétköznapi kissrác I % /1 volt egészen addig a I I napig, míg egy vélet- len baleset folytán el nem vesztette szeme világát. A sors furcsa fintorának köszönhetően azonban a radioaktív folyadék, mely megfosztotta a látás képességétől, megajándékozta valami egészen mással: a radarösztönnel, mely sokkal élesebb érzékelést biztosít, mint egy ádagember összes érzékszerve. A fiatal Matt kezdetben saját védelmére használja fel újonnan szerzett hatalmát, apja tragikus - ám nem véleüen - halála után viszont megfogadja, hogy erejét az ártatlanok védelmére fordítja. Felcseperedvén nappal ügyvédként, éjszaka álruhában osztja az igazságot. A történet igyekszik hiten követni az eredeti képregény minden mozzanatát, de a szűkös mozikeret nem nagyon hagy teret a komoly kidolgozásra, és ez bizony erősen érződik a cselekményen. Az alapul szolgáló összetett motivációk a filmben egyszerű bosszúvággyá alakulnak, ezáltal - több ponton is - erős párhuzamot mutatva az első Batman filmmel. A műfaj sablonjainak megfelelően van itt főgonosz, egyszerre kettő is: a Vezér (Michael Clark Duncan) és Célpont (Colin Farrell) személyében. A kötelező romantika is helyett kapott a vezérmotívumok között, enyhe csavarral gazdagítva az egyébként nem tűi összetett forgatókönyvet. A film lendületes, tele van akcióval, de sajnos a látványos elemek nem pótolják a gyengeségeket. Az alkotók túl sok mindent igyekeztek belepréselni a rendelkezésre álló időbe, így a karakterek nem igazán tudnak kibontakozni. Ez főleg az alvilág vezérének és az oknyomozó riporternek (Joe Pantoliano) az esetében érvényes. Ben Affleck sem igazán brillírozik szerepében, ami talán annyira nem is meglepő az alapanyagot tekintve, de az mégis elég érdekes, hogy a főszereplőt ezúttal is a „gonosz” játssza le a színről, Colin Farrell személyében, aki az enyhén őrült bérgyilkost alakítva szavak nélkül is igen jól vissza tudja adni a figurát. A Pókembert követően joggal várhatott volna az ember valami nagyobb durranást, de ezúttal csak a rajongók fognak igazán jól járni, míg a „mezei” mozirajongó pusztán egy újabb akciómozival lesz gazdagabb, (mozinet) Daredevil - A fenegyerek (Daredevil), színes, amerikai film, 103 p., R.: M. Steven Johnson, Sz.: Ben Affleck, Jennifer Gamer, Colin Farrell Győr, Cinema City, Miskolc, Cinema City, Hollywood Multiplex, Nyíregyháza, Hollywood Multiplex Az ifjú zongoraművész és a borzasztó valóság: a háború, a sárga csillag, a gettó, és a megszállók kegyetlenkedései A zongorista BEMUTATÓ A háborúról és a holokausztról rengeteg film készült már, sok hiteles és mély alkotás mellett számos közhelyes produkció is. Roman Polanski filmjét legalább két tényező megóvja attól, hogy egyszerűen egy újabb darab legyen a sorban: először is az alapanyag, Wladyslaw Szpilman önéletrajzi beszámolója egyedülálló háborús élményeiről, másodszor pedig a rendező féktelenül szárnyaló fantáziával kiötlött képi megoldásai, amelyek tökéletesen összhangban vannak a történet abszurditásaival. Wladek Szpilman (Adrien Brody) ifjú varsói zongoraművész, akit a zene álomvilágából rántanak le a borzasztó valóságba a háború fejleményei: sárga csillag, gettó, a megszállók kegyetlenkedései. A gettó nagy kiürítésekor őt kiemelik a sorból, és míg családját úrnak indítják Treblinka felé, ő marad gürizni a már szinte üres városrészben. És itt kezdődik a film legerősebb része, ahogy a megszokott cselekményvonalról a történelem hátsó ösvényére tér. Szpilman egy szerencsés pillanatban kisétál a gettóból és lengyel ismerősei segítségével Varsóban végigbujkálja a háború hátralévő részét... Bármilyen valószínűtlen is, mindez valóban megtörtént, Szpilman túlélte a zsidóüldözést, a bombázásokat, az utcai lövöldözéseket és nyolcvankilenc éves korában hunyt el 2000-ben ugyanott, Varsóban. Roman Polanski (aki maga is családjától elszakítva, bujkálva élte túl a zsidóüldözést Lengyelországban) a személyessége miatt kiváltképp megrendítő történetet filmjében váratlan húzással teszi még erőteljes- ebbé: a történetben is jelen lévő abszurd és groteszk minőséget alkalmazza a képi megvalósításban is úgy, hogy olykor egészen a humorig elmegy. A zongorista Polanski fénykora óta legfontosabb filmje, amiben olyan alkotói frissességről tesz tanú- bizonyságot, amelyre élemedett korú rendezők között Luis Bunuel óta nem volt példa. A filmet három Os- car-szoborral jutalmazták! (est) A zongorista (The Pianist), színes, angol-francia-lengyel film, 2002., 148 p., Rendezte: Roman Polan-ski, Szereplők: Adrian Brody, Tho-mas Kretschmann, Ed Stoppard, Emilia Fox, Frank Finlay, Maureen Lipman, Michal Zebrowski Győr, Cinema City, Miskolc Hollywood Multiplex, Cinema City, Nyíregyháza, Hollywood Multiplex A film minden kockája monumentális, de a gyönyörű kompozícióknak köszönhetően távol áll a giccstől - Lenyűgöző képei már önmagában eladnák az alkotást Miskolc, Hollywood Multiplex Dina vagyok BEMUTATÓ történik, ha a Zongoraleckét keresztezzük egy Hatodik érzék- szerű kísértethis- tóriával, és ráadásként az egészet nyakonöntjük további filmes zsánerekkel? Az amerikai szárnypróbálgatása után mindezidáig hallgató Öle Bornedal legújabb filmje megadja a kérdésünkre a választ. A vicc az egészben az, hogy a zavarosnak tűnő kotyvasz összképe mégis kielégítő. Norvégia, az 1800-as évek második fele. Egy baleset következtében Dina (Marie Bonnevie) elveszíti édesanyját (Pernilla August). Mindenki - beleértve az apát (Bjorn Flobert) is - a kislányt hibáztatja a katasztrófáért. A gyermek idővel teljesen elidegenedik az emberektől, egyedül az istállófiúval (Hans Matheson) érzi jól magát. Felcseperedve a vad, öntörsenki nem gondolta volna, hogy visszatéréséhez egy tőle teljesen idegennek tűnő történetet forgat le - európai koprodukcióban, láthatóan nagy költségvetésből. A Dina vagyok minden kockája monumentális, de a gyönyörű kompozícióknak köszönhetően távol áll a giccstől. Lenyűgöző képei már önmagában eladnák az alkotást, de szerencsére a filmben azért ennél jóval több rejlik. A műfajegyvelegnek köszönhetően Bornedal mindvégig sikeresen elkerüli, hogy munkája banálissá váljon, a némiképp szürreálisnak tekinthető, többféleképpen is értelmezhető kettős befejezés pedig bizonyára a moziból kifelé jövet is elgondolkodtatja a nézőt. Ennél többre nincs is szükség, (mozinet) Dina vagyok (I Am Dina/Jeg er Dina), színes, norvég-svéd-dán- német-francia film, 125 p., R.: Öle Bornedal, Sz.: Gérard Depardieu, Maria Bonnevie, Bjöm Floberg, Christopher Eccleston, Hans Matheson, Pernilla August vényű Dinára szemet vet apja barátja, a gazdag és befolyásos Jacob (Gérard Depardieu), aki kisvártatva feleségül kéri őt. Otthonába, egy tengerparti városkába viszi, ahol az okos, ám roppant makacs Dina fokozatosan kezdi átvenni az irányítást: beleszól férje üzleti ügyeibe, egyúttal a könyvelést is egymaga intézi. Jacob testvérei nem nézik jó szemmel, hogy az asszony kitúrja őket a családi kasszából, s olyan jól befészkeli magát az új otthonába, hogy férje rejtélyes halálakor egyetlen örökösként követeli jussát. Bornedal, már rögtön első filmjével felhívta magára a közönség és a szakma figyelmét: az Éjféli játszmában egy látszólag egyszerű, ám felettébb hatásos thrillert mesterien ötvözött szatirikus, már-már vígjátéki elemekkel. A bizarr környezet (hullaház) teremtette baljós atmoszférát művészi pontossággal adagolt humorral ellensúlyozva Bornedal nézőit bábuként rángatta — majd az összes rangosabb fantasy filmfesztiválról (pl. Fantasporto, Fantafestival) díjjal távozott. A rendező 1998-ban elkészítette művének komorabb, ám egyúttal bátortalanabb - műfajilag teljesen letisztult- amerikanizált változatát (Éjjeliőr a hullaházban), majd ismét hosszú ideig nem hallatott magáról. Újabb négy év kihagyás után bizonyára Kezdetben saját védelmére használja fel hatalmát
