Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-22 / 68. szám, szombat
8 Arcél ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 22. LENGYEL JÓZSEF ALKOTÁSAI Lengyel József fűtőként dolgozik az udvardi iskolában, ám senki sem ismerte különleges hobbiját „A kisfiam is nagyon ért hozzá. Még csak öt éves, de emlékezetből bármit lerajzol. Tehetséges, ez száz százalék!" tőlük szokott tanácsot kérni. No meg vannak olyan ismerősei is, akik azt akarják, hogy még többen megismerjék. Volt egyébként kiállítása is, Udvardon, szeptemberben. „Egyik festményemet meglátta valaki az iskolából. Rögtön ajánlotta, hogy felteszi a másolatukat az internetre, hogy minél többen láthassák. Az ő kollegája nézegette az internetet, és észrevette, hogy ott vannak a képeim. Megkérdezte, ez a Lengyel József én vagyok-e. Azt mondtam, igen. Csodálkozott, ő nem is tudott erről a hobbimról” - meséli beszélgetőtársam. Hozzátette: nem is nagyon bánná, ha csak ezt kellene csinálnia, bár minden munkát nagyon szívesen elvállal. „Van a családban még ilyen tehetséges ember?” - kérdezem. „A szüleim közül nem. De a kisfiam is ért hozzá. Még csak öt éves, de emlékezetből bármit lerajzol. Tehetséges, ez száz százalék!” - mondja búcsúzóul. Kedves olvasók! Új rovatunkban érdekes, ámde kevésbé ismert embereket szeretnénk bemutatni. Ha ismer valakit, aki például kígyókat gyűjt, vagy éppen feleségeket; valakinek nagyon sokat segített, vagy éppen ártott, és szeretne az újságba bekerülni, kérem jelentkezzen Szabó Gergelynél a 02/592 33 435 telefonszámon, vagy pedig a gergely.szabo@ujszo.com e- maü címen. Köszönjük. „Legszívesebben csak festenék!” Él Udvardon egy festő. Egyszerű munkásember. Amikor meglátogattam, éppen festett, de nem képet, hanem szobát. Amúgy fűtőként dolgozik már évek óta a helyi mezőgazdasági tanintézetben, de az ott dolgozók közül senki nem tud a hobbijáról. SZABÓ GERGELY Látok magam előtt egy aktképet, egy hálószoba falán. Van rajta egy nő, a kényesebb részleteket, ahogy mondani szokás, jótékonyan eltakarja rajta a paplan. Nem akarok állandóan az életkoromra hivatkozni, meg arra, hogy tulajdonképpen nem értek igazán semmihez, de amit magam előtt látok, azzal semmi bajom nincs. A képen fekvő nőnek egész formás az alakja, a teste mérete arányos az arcával, a színek passzolnak egymáshoz. A képet Lengyel József festette. A fejét ingatja, amikor elmondom neki, hogy nem látok semmi kivetnivalót a művén. „Megmondom őszintén, nekem nem tetszik. Az arca olyan... nem is tudom, hogy mondjam, nincs szimmetriában” - Lengyel József keresi a szavakat. Talán feleslegesen: egyrészt eleve gyanús, ha egy művész elégedett a saját művével, másrészt olyan dolgokról van szó, amelyeket semmilyen nyelven nem lehet kifejezni. A festőnek nem tetszik a lefestett női arc, és kész. Teljesen indokolatlan lenne kutakodni, miért nem. Egyszerűen: nem. Nekem viszont igen. Végigmegyünk a kis lakás szobáin, az egyik ajtó felett fiatal rendőr mosolyog egy jókora fényképen. „Az ott én vagyok” - mosolyog a kép szereplője mellettem állva. Bizony megbökkenek. Félve merem leírni, de általánosan elfogadott tény, hogy a viccek jókora hányadában rendőrök szerepelnek, a társadalomnak tehát nem túl jó róluk a véleménye. Nézzék meg a képeket, és rögtön máshogy gondolják majd. „A belügyminisztériumban dolgoztam, Pozsonyban. Csakhogy nem lehettem állandóan ott, ezért inkább más munka után néztem” - meséli Lengyel József. Akkor kezdte el festegetni, tizenöt éve. Magától. Lefestett valamit, a családjának tetszett, hát festett többet. Nem vászonra: kaolinra, porcelánra. „Az anyósom tányérokat akart kirakni a falra, megkért, fessek rá valamit. Rendben, mondtam, festek. Néhány virágot. Az anyósom csak nézett. Aztán szólt, hogy festhetnék én többet is. így kezdődött az egész” - mosolyog. Nem akarok családi botrányt okozni, óvatosan rákérdezek az aktkép születésének a körülményeire. „Nem is tudott róla, hogy lefestettem. Egyszer Pozsonyban kellett maradnom egy hétig, a feleségem, pontosabban akkor még az élettársam, meglátogatott. Amíg aludt, olyan szépnek láttam, hogy muszáj voltam lefesteni. Gyorsan elkészítettem a vázlatot, összetekertem és bedugtam egy tokba, hogy ne találja meg. Itthon fejeztem be.” Mit szólt hozzá az élettárs? „Csak nézett” - nevet fel Lengyel József. A család hamar elfogadta, hogy egy tehetséges ember van közöttük. Lengyel József festegetni kezdett. „Az anyósomnál legalább hat kép van kiakasztva, de menjünk végig a házon, mutatok többet.” Kíváncsian megyünk utána, bevallom őszintén, nem bánnám, ha még több aktot is láthatnék, elvégre egészséges fiatal férfi vagyok. Aktot ugyan nem látok, leszámítva a hálószoba ajtaja felettit, ám a többi kép látványa kárpótol. A ház- tulajdonos mutat néhány arcképet, körülbelül negyven-nyolcvan centi az átmérőjük. Az egyik különösen megragadja a figyelmemet, rajongok Délkelet-Ázsiáért. Kiderült, hogy nem is gondoltam rosszul. „Kínai táj, az a címe” - veszi észre Lengyel József, hogy már két perce ugyanazt a képet bámulom. „Három képből kombináltam össze” - magyarázza. A festmény címe Kínai táj. „Három képből kombináltam össze, én találtam ki, hogy sirályokat is kell rá tenni.” (Somogyi Tibor felvételei) „Kitől tanulta ezt a technikát?” - érdeklődöm. „Senkitől.” „Kapcsolatban áll valamilyen festővel?” - próbálok faggatózni. „Dehogyis” - rázza meg a fejét. Egyszerűen csak kézbe vette az ecsetet, és festett. Megmutatta valakinek. Nem tetszett. „Az illető egy tanítónő volt itt, szegény már meghalt. Ő magyarázta el, hogy rosszul kezdem hozzá. Azt tanácsolta, kezdjem középről, osszam fel a képet. A festészetről beszélgettem az ismerőseimmel, ők is elmondták, mit tudnak a technikájáról.” Semmiféle festőiskolába nem járt. „Akartam volna, de negyvenévesen már hova mehetek” - kedvetlenedik el egy pillanatra. Gyorsan rákérdezek, mit szeret még csinálni. „Azelőtt futballoztam. Meg halásztam is. Most is kijárok halászni, de őszintén bevallom, jobban örülnék, ha csak festenem kellene. Még a kerti munkánál is jobban szeretem.” Nevetünk. Feláll, levesz a polcról egy színes igazolványképet. Ez a következő alanya. Megkereste valaki, fesse le a jövendőbeli feleségét. Elvállalta. A kép érdekes módon készül: a modell nem ül órákig a műteremben lélegzetvisszafojtva, csak egy ötször öt centiméteres fényképet küld magáról. „De hiszen ez megőrjíti az ember szemét” - mondom. Lengyel József tiltakozik: „Egyáltalán nem. Egyébként is egy nagyon jó haveromnak készítem. Mindent meg lehet csinálni, csak idő kell hozzá. Egyébként is, csak amatőr vagyok, ezt úgy csinálom, ahogy látom.” Mennyi időt szán rá? Három-négy napot. Megpróbálom megkérdezni, mennyi időt tölt az iskolában, a munkahelyén. De megelőz: „Három-négy nap, de én egész napot gondoltam. Neki- állok reggel hétkor, olyan fél tízig dolgozom. Egy éjszaka kell ahhoz, hogy a legalsó réteg megszáradjon. Aztán következő nap a vonalakat húzom ki. Ennek megint egy egész éjszaka kell a száradásra. Következő nap ugyanígy. Aztán kész is.” Értem. Tehát négy nap kemény, szakadatlan munka. Mennyi pénzért is? „Nem tudom.” „Ezt nem értem” - húzom fel a szemöldökömet. „Én még soha nem kértem pénzt a képeimért” - szögezi le beszélgetőtársam. Most már végképp nem értem, hiszen egy vászon ára tízezer koronánál kezdődik. Az ismertebb festőké, persze. „Mondom, én csak amatőr vagyok. Az összes képet megtartottam vagy elajándékoztam. Azt hallottam, van Érsekújvárban valaki, aki felbecsüli, csak akkor kaphatok érte pénzt” - magyarázza. Még egyszer megemlíti, hogy van néhány ismerőse, aki ismeri a különböző festészeti technikákat,
