Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

2003-03-21 / 67. szám, péntek

20 Gondolat ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 21. Nehéz volna megmondani, mi volt ezekben az előadásokban a művészet, ugyanis előkelőhelyet foglalt el bennük a trágárság és a pornográfia Több megértést a néző iránt JAKAB ISTVÁN ámos cikk jelent már meg az utób­bi hetekben a ko­máromi Jókai Színház munká­járól, gondjairól, problémáiról. A szakmai igénnyel írott cikkek nagyobb része inkább elemezni próbálja a darabok elő­adásmódját, s néhány kritikai ész­revétel közlése mellett toleranciá­val és bizonyos várakozással viszo­nyul a színház munkájához, itt-ott elejtve egy-egy szót az intézmény védelmében: óva intenek a politi­kai ráhatások veszélyeire, hangsú­lyozva a művészeti szempontok ér­vényesítésének fontosságát. E szín­házi kritikák (vagy inkább színház­zal kapcsolatos írások) egy része csak a színház szempontjaiból nézi a rendezést és a színészi játékot, nem látja, nem veszi figyelembe a néző véleményét, reakcióit, és szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a színház vezetőinek nyilat­kozatait, amelyeket munkájuk koncepciójával, a színház profiljá­nak kialakításával kapcsolatban tesznek. Ha erre is odafigyeltek volna, talán másképpen ítélnék meg a színház mai tevékenységét. Á nézői reagálások egészen má­sok: talán egyetlenegy egyetértő megnyilatkozáson kívül elmarasz­talják a színház munkáját; némely levélírónk nagyon keményen és határozottan, kétségbe vonva a kö­vetett irányvonal helyességét is. Ez érthető is: a néző azon keresztül ítéli meg a színház tevékenységét, amit az nyújt neki. Kétségtelen, nagyon bonyolult a helyzet a színházban. Ha minden gondot fel akarnánk tárni, sok mindenről kellene írni. Nekem most nem ez a célom. Vannak problémák, amelyeket nem isme­rek alaposabban, tehát nem vállal­kozom az elemzésükre. Még csak alaposabb színikritikát sem óhaj­tok írni egyik vagy másik darab előadásáról. Kizárólag mint néző (bérletes néző) szeretnék most írni néhány olyan kérdésről, amely szorosan összefügg a színház mai munkájának koncepciójával és - sajnos - ennek következményeivel is, amelyek jelenleg szaporítják az intézmény régebbi gondjait. A SZÍNHÁZ ÉS A POLITIKA Ha valaki figyelmesen elolvasta Telihay Péter nyilatkozatait, ame­lyeket jó egy évvel ezelőtt tett (kö­zölve: Új Szó>, 2002. febr. 23.), már akkor sejthette, hogy nem fogják a nézők rózsával felszórni a színház útját a következő hónapokban. A színházigazgató - nyilván egyet­értve az elképzeléseivel - főrende­zőnek és művészeti vezetőnek ne­vezte őt ki, tehát hivatalos minő­ségben nyilatkozott. Nyilatkozatá­ból kitűnik, látja, hogy „bármeny­nyire akar az ember kozmopolita lenni, aki eltartja őt, az itt lakik.... a színháznak muszáj nagyon ele­ven kapcsolatot fenntartania saját közönségével.” Majd így folytatja: „A komáromi színháznak az elmúlt rendszerben is feladata volt a nyel­vi misszionárius tevékenység. A meglévő közönségünkkel el kell fo­gadtatnunk, hogy ennek vége van. Mostantól kezdve elsősorban szín­házba járnak, művészetet néznek, és nem a magyar nyelv ápolói és szentjei ágálnak nekik. Színészek ágálnak nekik. Hosszú meccsnek nézünk elébe a közönségünkkel, amelynek során rá kell nevelnünk, hogy ezt elfogadja.” A kissé (?) fö­lényes és diktatórikus nyilatkozat­ból azt is megérti az olvasó (és a néző), hogy a közönség nevelését fontosnak tartja a művészeti veze­tő, és bízik ennek sikerében: „... mert hisszük, hogy nekünk van va­lamink, amit muszáj odaadnunk. Ez a valami az emberről való ala­pos, ironikus és mély tudás. (...) Minden színész - és mindenki, aki a színházban dolgozik - arra szer­ződött, hogy magából odaadjon egy darabot a közönségnek. Azt néha nagyon rossz nézni. De meg kell tanulnunk a közönséggel együtt, hogy - azt nézni muszáj. Mert azok mi vagyunk. (...) A néző és aki játssza.” S a színház akkor hatásos, ha a néző magára ismer. Telihay Péter szerint ez a néző ne­velése. Maga az elszántság talán dicsére­tes is: a nézőt valóban nevelni (is) kell, nemcsak szórakoztatni. (Jól­lehet eredményesebb a szórakoz­tatva nevelés.) De nem is ezzel van itt baj, hanem valami mással. Nem lehet mellékes, mire neveli a szín­ház a nézőt! Egyszerűen csak né­zővé? A nyilatkozatban a művésze­ti vezető hangsúlyozza ugyan, hogy az a valami, amit nekik át kell adniuk a nézőnek, az emberről va­ló alapos, ironikus és mély tudás. Sajnos, kevésbé szólhat ez a nem­zeti kisebbségben élő emberről. A felvidéki nézőről. Ha ismerné ezt a nézőtípust, nyilván nem nyilatkoz­na úgy, hogy mostantól vége a színház misszionáriusi (vagy in­kább missziói) tevékenységének, mert színházba fognak járni, és művészetet néznek, nem a magyar nyelv ápolói és szentjei ágálnak majd nekik. Mi szívesen fogadjuk az emberről szóló alapos és mély tudást - tudjuk, hogy ilyen tekin­tetben is nevelnie kell a színháznak a nézőt -, de a mi színházunknak ma is megvan - és meg kell, hogy legyen - a missziói tevékenysége is. Nem akarom színházunk szere­pét a 19. század színházáéhoz ha­sonlítani, de itt, Szlovákiában, ki­sebbségi körülmények között, ahol a magyar nyelv használata nem Saxon-Szász János: Király, 2001 Saxon-Szász János: Harc,1993 tud lépést tartani az egyetemes magyar nyelv fejlődésével, bizony ilyen szerepe is van a magyar szín­háznak. S ez alól a komáromi sem kivétel. S arról még nem is szól­tunk, milyen fontos szerepe van a nemzettudat megőrzésében. A ma­gyarországi rendezők, színházi szakemberek felőlünk lehetnek kozmopoliták - ez az ő magánü­gyük -, de a mi nézőink az identi­tástudatuk erősítését is elvárják a színházuktól. Ezt az itt feladatot vállaló színházi embereknek tudo­másul kell venniük. Több, színházféltő bíráló figyel­meztet arra, hogy óvjuk a színhá­zat a politikától. Nem differenciál­tak ugyan a kérdés értelmezését il­letően, de valószínűleg a pártpoli­tika közvetlen hatásától féltik a színházat: attól, nehogy újra egy uralmon levő párt érdekeinek ki­szolgálójává váljék. Ennek bizony még a lehetőségét is ki kell zárni. De akár tagadjuk, akár bevalljuk, a színház nem lehet teljesen függet­len a politikától. Amit fentebb el­mondtunk, annak is van köze a po­litikához; sajnos, mindaz kapcsola­tos vele: mármint az, hogy a szín­háznak missziói szerepe van, meg az is, hogy meg akarnak ettől fosz­tani bennünket. Meg maga az a tény is, hogy nekünk Szlovákiában magyar színházaink vannak. Sőt az is, hogy mi, nézők elváljuk szín­házunktól identitástudatunk erősí­tését is. A SZÍNHÁZ ÉS A MŰVÉSZET Színházunk szakemberei művésze­tet ígértek. Nyilván valamiféle „tiszta művészetet”, ha nem isme­rik el a színház missziói feladatát. Többször hallhattuk, olvashattuk nyilatkozataikban, hogy a színház célja még a régi darabok átdolgo­zásával és új felfogású rendezésé­vel is a modernség és a művészet érvényesítése. Mi, nézők türelme­sen vártunk, mi valósul meg az ígé­retekből, illetve hogyan valósítják meg tervüket. Az utóbbi két évad darabjainak előadásai csalódást okoztak nekünk. Nehéz volna megmondani, mi volt ezekben az előadásokban a művészet, ugyanis előkelőhelyet foglalt el bennük a trágárság és a pornográfia. Ezek volnának a művészet megvalósítá­sának az eszközei? Nézzük csak meg, milyen viszonyban vannak ezek a fogalmak a modernséggel és a művészettel! Sem a trágárság, sem a pornográ­fia nem új fogalom. A trágárság olyan emberi tulajdonság, amelyre a szemérmet durván sértő megnyi­latkozási mód jellemző, tehát egy­idős magával az emberrel. Valószí­nűleg minden ember használ oly­kor-olykor trágár szavakat (néha önkéntelenül is), persze vannak (és régen is voltak) olyan szemé­lyek, akikre jellemző (volt) ez. A trágárság tehát nem új jelenség. Az új csak az benne, hogy a trágár sza­vak használata ma nem korlátozó­dik a szűk baráti vagy bizalmas is­merősi körre, hanem széles körűvé vált, szinte divat lett, s természete­sen a trágár beszédű személyek száma is megszaporodott. Még nyitott füllel sem kell járnunk ah­hoz, hogy az utcán, közlekedési eszközön, szórakozóhelyen röpkö­dő ocsmány szavakat meghalljuk. Érzékenységünktől függ, hogyan reagálunk ezekre. Némely ember bosszankodva kapcsol át a televí­zió egyik csatornájáról a másikra, mert nemegyszer még a képernyőről is zúdul reá a szemér­metlen szöveg. Persze: ízlések és pofonok... - ismerjük a közmon­dást. Nyilván vannak olyan szemé­lyek is, akiknek ízlését nem sérti ez, sőt maguk sem ismernek gát­lást a szóhasználatukban. De nem­csak ebben: viselkedésükben sem. A trágár beszéd ugyanis nem elszi­getelt jelenség, hanem egy maga­tartásformának a természetes vele­járója. Kinek nem volt már olyan „élménye”, hogy akaratlanul is vé­gighallgatta néhány kamasz lány beszámolóját az utcán, autóbusz­ban vagy másutt? Jó hangosan me­sélték egymásnak tegnap esti ka­landjukat, nevükön nevezve a sze­relem - vagy inkább kaland - mű­veleteit. S ilyenkor eszébe jutnak az embernek azok a jelenetek is, amelyeket nyilvános helyen (par­kokban, utcai padokon) lát. A fia­talok számára ilyenkor megszűnik a külvilág, s azt sem veszik észre, hogy a szemérmesebb járókelők el­fordítják a fejüket. Bizony, a két je­lenség szorosan összefügg: a trá­gár beszéd ez utóbbi magatartás- formának a természetes következ­ménye. S a nemi életnek a durva célzatossággal, az érzékiségre hat­ni akarással való (irodalmi, filmbe­li, képi, színházi stb.) bemutatása a pornográfia. De ha ilyen az élet - védekeznek az írók, filmesek, festők, színházi em­berek-, akkor mit tehetnek ők? Hi­szen az a feladatuk, hogy a valósá­gos életet ábrázolják. Csakhogy az ábrázolásnak - s ezt ők ugyanúgy tudják, mint én - több módja van. A realista ábrázolásmód nem azo­nos a naturalistával. A fölösleges részletezés bántja a jobb érzésűek ízlését. Persze egyes színházi szak­emberek ma szívesebben igazod­nak a „más ízlésű” nézőkhöz; úgy gondolják, a naturalista ábrázolás- mód több nézőt csalogat be a szín­házba. Ebbéli igyekezetükben el­vesztik realitásérzéküket. Nem­csak ott hangzanak el vulgáris kife­jezések, ahol funkciójuk van, ha­nem másutt is; ahol pedig egy-egy intimebb szerelmi jelenet sejteté- sére, érzékeltetésére volna szük­ség, ott megjelenik a pornográfia, sőt másutt is, ahová a rendező be tudja szorítani. Hadd szórakozzék a néző! Csak azzal nem számol­nak, hogy ez nem minden nézőnek tetszik. Esetleg undort vált ki belő­le, s feláll, elhagyja a helyét, vagy a szünetben eltávozik. Mint ahogyan mi tettük jó néhányan az utóbbi színházi előadások alkalmával, többek között a Shakespeare-da- rab előadásakor is. Még ha egy mai témájú színműben fordulnak elő trágárságok és pornográf jelene­tek, azt a konzervatívabb ízlésű né­ző is jobban elviseli, mert ismeri a mai életet. (Noha itt sem ajánlatos túllépni a jó ízlés határát.) Klasszi­kus darabban azonban idegen ele­mek ezek a túlzások. A színház ma­gyarázata - hogy ez a modernség, és ez a művészet - elfogadhatat­lan, hamis. Lehet, hogy modern ez a megoldásmód olyan értelemben, hogy új jelenség életünkben az er­kölcstelen viselkedésnek és a trá­gár beszédnek a nyilvánossá válá­sa, s a rendezés ennek bemutatásá­val szeretné modernebbé tenni a régi darabot, de hogy művészibb is volna, azt már kétlem. S velem együtt bizonyára sokan. Művészet­nek a valóság lényeget kiemelő tükröztetését, megjelenítését tart­juk, művészinek meg azt a tevé­kenységet, amelyet tökéletesnek, a művészet követelményei szerinti­nek érzünk. Az utóbbi színházi elő­adásokat - őszintén szólva - nem éreztem, nem éreztük ilyennek. Természetesen a darabok rendezé­sében, a szerepek eljátszásában ér­vényesülhet a rendező és a színész tehetsége, egyénisége is - bizonyos mértékben. Sajnos, Komáromban ebben a tekintetben is mértéket té­vesztettek. A modernné és művészi­vé tétel szándéka nemcsak a funkciótlan trágárságok és pornog­ráf jelenetek beiktatásában nyilvá­nult meg, hanem abban is, hogy a darabokat nagymértékben megvál­toztatták. Különösen érvényes ez a Shakespeare-műre: a Szentivánéji álomra. Mennyire lehet megváltoz­tatni egy klasszikus darabot? Saj­nos, nincs erre megszabott mérték; ezeket már senki és semmi nem vé­di az „új szerzőktől”. A napokban neves magyar színész emelt kifo­gást a darabok túlzott megváltozta­tása ellen a televízióban. Tapaszta­lataim szerint ez történik nálunk is: a néző ismert darabot akar megnéz­ni, és a dramaturg vagy a rendező, esetleg egy új szerző változatát látja színpadon. Shakespeare-művet akartunk látni, amikor a Szentiván­éji álom került színpadra, és helyet­te valamiféle Faragó-Forgács- Shakespeare-egyveleg folyt előt­tünk. Pl. a mesteremberek jelenete a valóságos színházi alkalmazottak­nak az olyan unalmas tanácskozá­sává változott, hogy nem lehet egy napon említeni az eredetivel. A né­zők félhangos megjegyzéseiből ítél­ve félő volt, hogy kitör a botrány. De még azok is illemtudóan megvárták a szünetet, akik ekkor már rászán­ták magukat a távozásra. (Még a hosszú tanácskozás idején a lépcső fokain produkált pornográf jelene­tek sem tudták őket visszatartani.) Óhatatlanul felvetődik tehát a régi kérdés: mennyit lehet változtatni? A tapasztalat azt mutatja: ennyit nem. A rendező és a színész érvé­nyesítheti bizonyos mértékig egyé­niségét és tehetségét a darab értel­mezésében és a szerepek eljátszásá­ban, de tiszteletben kell tartaniuk a szerző szándékát. A színésznek meg illő alázattal szerepe alakját kell megformálnia, nem pedig teljesen önmagát adnia. Ami a Shakes­peare-műben történt, az nagyon kö­zel állt a színházi garázdálkodás­hoz, ha ugyan nem az volt már. Egy dolog azonban biztos: művészet semmiképpen nem volt. Pedig mi azt vártunk, ugyanis a főrendező és művészeti vezető ezt ígérte. S az „eredmény”: sem szép magyar szín­padi beszéd, sem művészet. Mire vártunk volna még? Távoztunk (so­kan) a szünetben, elégedetlenül és bosszúsan. VÁLTOZÁSOKBAN REMÉNYKEDVE Persze ezzel a távozással még nem zárult le a „színház ügye”. Több száz néző írt alá tiltakozást, s ezt eljuttatták az illetékes hatóságok­hoz. Közben a magánbeszélgeté­seknek, társalgásoknak tárgya a „színházi válság”. A jelenlegi hely­zetet ugyanis annak érzik a színház régi barátai, támogatói. Hangsú­lyozzák, hogy a komáromi színház a szlovákiai magyar nézőké; nyil­ván az állam is ilyen elgondolással adja fenntartásához a támogatást. Nem pedig azért, hogy „kísérleti telepük” legyen bizonyos szemé­lyeknek, akik a nézőket kísérleti nyulaknak tekintik, s rájuk erőlte­tik sajátos művészetüket. S ha ezt nem fogadják el, sértegetik is őket: „Még nem nőttek fel a művészet­hez” (persze az ő művészetükhöz). Sajnos, néhány darab megtekinté­se után a tapasztalat azt mutatja, hogy itt nincs mihez felnőni. Csak felelőtlen nyilatkozatok hallhatók és olvashatók a művészetről. Kell a nézőket nevelni is a szórakoztatás mellett, de félrenevelni nem sza­bad, nem lehet. Már csak azért sem, mert nem hagyják magukat. Mai mellékletünket Saxon- Szász János budapesti festő- és szobrászművész alkotásai­val illusztráljuk, akinek Polidimenzionális mezők cí­mű kiállítása április 13-ig lát­ható Pozsonyban, a Z Galériá­ban. Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/59 233 430), Szilvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1

Next

/
Thumbnails
Contents