Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

2003-03-17 / 63. szám, hétfő

NŐI SZEMMEL - TÉMA: az anyaság ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 17. ANKÉT Mit jelent önnek az anyaság fogalma? Rövid ankétunkban ezúttal arról kérdeztük alkalmi riportalanya­inkat, mi a véleményük az anyaságról. A vélemények kü­lönbözőek, mint ahogy mi is azok vagyunk. Ha az ön vélemé­nye más, vagy ha megegyezik is valamelyik itt leírt gondolatsor­ral, írja meg nekünk. Ezentúl minden hónap utolsó hétfőién kisorsolunk egy olvasót levele­zőink közül, s jutalmul egy könyvet küldünk ajándékba. Éva, 51 éves: Az anyaság a legszebb dolog az életemben. A legszebb pillanat az volt, amikor első gyermekem sírását meghallottam. Még most is elérzékenyülök, ha rágondo­lok. Az első pillanatban csak a magam boldogságának éreztem, de a másikban már úgy érez­tem, csak akkor lehetek igazán boldog, ha a párommal is meg tudom osztani ezt. Az anyaság adta meg életem értelmét. Le­het, hogy másként érezném, ha sikert értem volna el az élet más területén. De a gyermekvállalás függetlenségem végét is jelen­tette, hiszen tanulmányaimat nem folytathattam. Azt gondo­lom, ha tíz évvel később szülök, máshogy érezhettem volna. A gyerekek elkötelezettséget, kitartást, következetességet, és amiből néha hiány volt, türel­met igényeltek. Mindig úgy éreztem, bármit követnek el gyermekeim az életben, jót vagy rosszat, nem tudnám őket nem szeretni, lényem részei. Boldog vagyok, ha boldogok, kedvetlen, ha boldogtalanok. Saját életüket élik, de lélekben velük vagyok. Jót tesz a lelkemnek, ha dicsérik őket, picit úgy érzem, ez nekem is szól. Angéla, 31 éves Mindig mosolyognom kell, ha az anyaságról mint a nők szent kül­detéséről hallok. Nevetségesnek tartom az üres szólamokat, mert az anyák dolgát ténylegesen senki sem könnyíti meg, mégis mindenki egyértelműnek tartja, hogy egy nő akarjon gyereket. Nos, én nem akarok, pedig már elmúltam harminc. Nagyon sze­retem a gyerekeket, de legalább annyira a kutyákat és a macská­kat, és még annál is jobban pél­dául a könyveket vagy a barátai­mat. Nem érzem, hogy bármi is hiányozna az életemből. Mond­ják, önző vagyok, de csak azért, hogy valaki más elégedetten bó­linthasson: igen, ez igazi nő, nem fogok gyereket vállalni. Azt hiszem, el kellene fogadnunk, hogy különbözőek vagyunk, és nem kéne elavult modellek alapján megítélnünk egymást. Andrea, 32 éves Az anyaság számomra a legcso­dálatosabb érzés. Ennyi szeretet semmilyen más érzésbe nem fér: gondoskodás, törődés, büsz­keség, féltés, aggodalom, kétsé­gek, önzetlenség és sok-sok ár­nyalata a szeretetnek. Sajnálom azokat a nőket, akikben az anyaság érzése nem alakult ki, de nem ítélem el őket. Hiszen minden ember más-más képes­ségekkel rendelkezik. Amit vi­szont nem értek, egyesek (a leg­gyakrabban éppen a nők) kis­mamákkal szembeni viselkedé­se. Gyakran hallani tőlük, hogy a kisgyerekes anyukák „nap­hosszat otthon ülnek, cigaret­táznak, kávézgatnak, kedvükre lustálkodnak”. Szívesen felaján­lanám nekik, töltsenek el egy egész napot egy anyukával, aki egy vagy két pici gyereket nevel. Jó esetben van ideje hetente két­szer hajat mosni, annyi az elfog­laltsága. Ha pedig a gyerekek épp alszanak és átjön a szom­szédasszonya, legalább az ebéd­főzés közben megpihenhet né­hány percre, amíg a kávéját megissza. A lakótelepi babako­csis séta sem leányálom: a két- három éves gyerekről az anya egy pillanatra sem veheti le a szemét, állandó készenlétben kell állnia. Szerencsés esetben a fiatal anyának van segítsége (édesanyja, nagynénje, testvé­re). Azok viszont sokkal nehe­zebb helyzetben vannak, akik egyedül nevelik a piciket (mert a félj látástól vakulásig dolgo­zik). Viszont semmi kétség: az anyaság csodálatos pillanatai semmivel sem pótolhatók! Karin, 38 éves Gyermekem születésének pillantában éreztem igazán, hogy boldog vagyok, s ezt az érzést azóta sem haladta meg semmi. Nagyon akartam gyereket, de le­het, hogy csak mert akartam va­lakit, aki csak az enyém lesz, és feltétel nélkül szerethetem. Ké­sőbb gyakran gyötrődtem amiatt, hogy nem vagyok jó anya, mert a gyereknevelésen kívül mással is akarok foglalkozni. Szerencsére rájöttem azonban, hogy az anya­ság és az élet egyéb területein el­ért sikerek nem zárják ki egy­mást, hanem kiegészítik. Így tel­jes az életem, és gyermekem egy tevékeny anyát lát maga előtt pél­daként, akire mindenben számít­hat. Az anyai szeretet története a 17-20. században Elisabeth Badinter francia bölcsészprofesszornő könyve szerint Ösztön vagy viselkedési mód? Annak ellenére, hogy a könyv több, mint húsz évvel ezelőtt jelent meg Párizsban, nem mondhatni, hogy témá­ja már túlhaladott vagy el­avult lenne. ISMERTETÉS A kérdés, hogy az anyai szeretet ösz- tönszerű-e és valamiféle univerzális női alapérzésként működik, vagy sokkal inkább függ a történelmüeg és helyüeg meghatározott társadal­mi viselkedési formáktól, ugyan­olyan aktuális, mint az apai szeretet új értékként való megfogalmazása, ellentétben a régi, hihetetlenül le­egyszerűsített és restriktiv apai sze­retet definíciójával. Ez a témakör állandó viták tárgyát képezi napjainkban az Egyesült Ál­lamokban és Európa nyugati felében is. S nagyon aktuális a volt szocia­lista blokk országaiban annak elle­nére, hogy - mint azt a szerző bizo­nyos fokú elégtételként elkönyveli - a marxista-leninista tanok alapján eddig a legnagyobb mértékben ezekben az országokban próbálták megvalósítani férfi és nő egyenjogú­ságát a családban és a társadalmi életben is. Badinter szerint a legna­gyobb mértékben éppen e tanok alapján sikerült a nőknek felszaba­dulniuk a férfiaktól való gazdasági függőség alól. Tudjuk viszont, hogy ez az egyenjogúság csak látszólagos, mert a patriarchális társadalom­szemlélet nem változott meg. Elisabeth Badinter könyve történel­mi, szociológiai és pszichológiai mű­nek is tekinthető, és nemcsak femi­nista szempontból nézve, hanem a társadalomtudományok és az iroda­lom szempontjából is. „Vajon az anyai szeretet a női ter­Az Aspekt kiadó gondozásában je­lent meg 1998-ban mészetből adódik-e vagy a szociá­lis viselkedési formáktól függ, amely a történelmi korok és erköl­csök szerint változik?” teszi fel a kérdést a szerző. A történelmi tények azt bizonyítják, hogy az anyai szeretet fejlődésen ment keresztül az évszázadok folya­mán, s ez a fejlődés ma is tart. A nemtörődömség hosszú ideje után, amikor szinte minden gyermek szü­letése után azonnal dajkához került, s alig ismerte szüleit, a 18. század végére új anyai viselkedésforma született. A 19. század idealizálja az anyai szeretetet, s ennek az újként bemutatott értéknek nagyszerű hát­teret biztosít Freud és a pszichoana­lízise. De nézzük sorjában. A nyugat-euró­pai család története az apai hatalom története, amely egyúttal a féiji ha­talmat is jelenti. Ezt három oldalról is megtámogatja a társadalom: Arisztotelész szerint az autoritás ter­mészetes, és az egyenlőtlenség is természetes, a teológusok szerint az autoritás isteni eredetű, s a politi­kusok mindkét eszmét magukénak vallották, hiszen a hatalom megfele­lő eszközeiként működtek. A nő a korabeli felfogás szerint alacso­nyabb rendű, passzív, gyenge, töré­keny, tökéletlen, irányításra szorul. A gyermeket nem vették ember­számba, nevelésről szó sem volt, csak szigorú fenyítésről, mert a gyermek tökéletlen lény, akiből em­bert kell faragni. Nem volt divatban a szeretet, a házasságok sem szere­lemből köttettek. A 18. század má­sodik feléig a hitvesi és szülői szere­tetnek legapróbb jeleit sem fedez­hetjük fel a krónikákban. A gyermekeket rögtön születésük után dajkához adták, s így néhá- nyuk már utazás közben meghalt. Aki túlélte az utat és a 3-4 éves száműzetést, ennyi idős korában végre megpillanthatta szüleit, akik bizony idegenek voltak számára. De a szülők se érezték fontosnak gyer­mekeiket, hiszen rögtön hazatéré­sük után újabb néhány évre megsza­badultak tőlük, hétéves korukig ne­velőkre bízták őket, utána pedig kol­légiumba vagy kolostorba küldték. A 18. század második felétől válto­zások álltak be a társadalomban, s mivel szükség volt egyre több kato­nára és polgárra, új ideológiát kel­lett ehhez kidolgozni. A gyermek értékké válik, mint jövendő polgár és katona. Ezért kialakul az a mí­tosz, amely napjainkig is érezteti hatását, hogy minden anya ösztö­nösen szereti és védelmezi gyerme­két, mint az állavüág nőstényei, s ez mindük szent és legfontosabb küldetése. A század vége felé a felvilágosodás szellemiségének hatására nőtt a sze­relemből kötött házasságok száma, s a férj azt kívánta, felesége játsszon nagyobb szerepet életében, s főleg gyermekei életében. A kor elismert gondolkodója, Rous­seau „vissza a természethez” elvével szülte kétszáz évre meghatározta, mit érezzenek a nők mint anyák. Szerinte a férfiak nevelése a nőktől kapott gondoskodástól függ. A ter­mészet törvénye, hogy a nő maga szoptassa gyermekét, s ne adja daj­kához. Ha ezzel ellentétesen cselek­szik, a természet törvényei ellen vét, és nem kerüli el büntetését, mivel ez azt is jelenti, hogy Isten akarata el­len tesz. A nőknek azt tanácsolták, utánoz­zák az állati nőstények viselkedését, mert azok közelebb állnak a termé­szethez, s náluk az anyai ösztönt nem rontotta meg a női önzés. A nő tehát az anyai ösztön alárendeltje, mint az állatok. Csakhogy - intenek a korabeli bölcs orvosok - az ember­nek Isten akaratot és észt is adott, ami néha megakadályozza őt ab­ban, hogy meghallja a természet szavát. Óva intik a nőket ettől a bűntől (akaratuk és eszük használa­tától), mert betegség, sőt halál is le­het a következménye. Ettől kezdve az új anyakép a gon­doskodó anya, áld csak azért él, hogy gyermeke mellett őrködjön. Feladata a természet szerint nem­csak az, hogy megszülje és saját ma­ga szoptassa gyermekét, hanem hogy jó keresztényt és jó polgárt ne­veljen belőle. Ha mindez még nem lenne elég fele­lősségből, a 20. században jött Fre­ud és hozzátette: a gyermek tudat­alattijáért és a vágyaiért is az anya a felelős. Ő felelős tehát gyermeke boldogságáért és boldogulásáért. Ez kétszeres csapda, amelyet nem ke­rülhet el. S ha nem felel meg az el­várásoknak, erkölcsileg elítélik. Le­nézik vagy sajnálják azt, akiknek nincs vagy nem lehet gyermeke, s elítélik azt, aki nem akar gyermeket. A női természet definíciója tartal­mazza a jó anya minden jellemzőjét. Rousseau és Freud, ugyan 150 évnyi különbséggel, de pontosan kidol­gozta a nő képét: elsősorban kiemel­ték az odaadás és önfeláldozás irán­ti hajlamot, amely szerintük a nor­mális nőt jellemzi. Hogyan is mene­külhettek volna el a nők két ilyen el­ismert nagy gondolkodó megállapí­tásai elől? Hogyan szánhattak volna szembe velük? Vagy elfogadták a változtathatat- lant, és megpróbáltak beolvadni, megfelelni, vagy ellenálltak, de ak­kor abnormálisnak tartották őket, s ilyen értékeléssel bizony nehéz élni. Ezért vagy csendben alávetették ma­gukat az elvárásoknak, néhányan megelégedtek velük, mások pedig frusztráltak és boldogtalanok voltak miatta. Mára kicsit más lett a helyzet. Rous­seau és Freud férfi- és nőképe darab­jaira esik a feminista filozófusok és társadalomtudósok elemzései kö­vetkeztében. Elkezdődött egy új csa­ládforradalom. Kétszáz évvel a rousseauizmus után, amely az anyát tette felelőssé a család működéséért, most a refletrorfénybe újra az apa kerül, de nem azért, hogy az anyát háttérbe szorítsa, hanem hogy elő­ször a történelemben jobban megvi­lágítsa mindkettőjüket egyidejűleg, valamint szerepüket a családban és a társadalomban, (b-le) A társadalom az anyák állandó kritikájával és az anyai küldetés fontosságának hangsúlyozásával állandó kétségeket ébreszt bennük, vajon jól töltik-e be szerepüket, jó anyák-e A fiúgyermek és az anya kapcsolata Bár a nők a feminizmus bizsonyos korszakában csupán saját láthatóvá tételükkel foglalkoztak, mostaná­ban egyre nagyobb hangsúlyt fektet­nek arra, hogy a férfiak problémáit is megismerjék. A feminizmus legtöbb áramlatának végső célja a nők és a férfiak együtt­működése, s nem egy olyan vüág kialakítása, amelyben a férfiak lát­hatatlanná válnának. Érdekes következtetésekre jutott két feminista szociológus, amikor a fiúk lelki fejlődését kutatta. Első látásra sok nő és férfi elcsodál­kozik azon, hogy mennyi problémá­val küszködnek a fiúk, miközben be kell illeszkedniük a patriarchális, va­gyis a férfiakat előtérbe helyező rendbe. A társadalom már a gyermek szüle­tése előtt gondoskodik róla, hogy behelyezze őt a számára kijelölt női vagy férfi szerepbe. A neveléssel az emberi lényeket formáljuk és defor­máljuk a megadott társadalmi mun­kamegosztás szerint. S ebben az anyák élen járnak, tehát nevelési módszereikkel támogatják a patriar­chális társadalmi rend fenntartását. Lássunk példákat. Az anya végtelen szeretetével, gondoskodásával és fia kényeztetésével (amit a lányával nem tesz) sorsdöntőén befolyásolja fia életét. A fiú meggyőződik arról, hogy a nők mindent elviselnek, min­dent megbocsátanak, elnézik a rossz viselkedést, a határok állandó áüépését, az önzést. Hogy az anya­nővel szemben nem kell korlátozni érzéseit, nincs szükség a kölcsönös­ségre, hogy az önmagára való össz­pontosítás helyes, hogy nem kell ön­magáról gondoskodnia, átvennie a felelősséget a család működéséért, hogy a gondos, türelmes, nagylelkű viselkedés a gyerekekkel szemben a nő része, nem a férfié. Húsz év ilyen önfeláldozás után az anya részéről és áldozatelfogadás után a fiú részéről nehéz elképzelni, hogy a fiú mást váljon el parnerétől. A nőiség elválaszthatadanul össze­kapcsolódik az önfeláldozással és az anyai gondoskodással. A hagyományos „szereposztású“ családban, ahol az anya a család ki­szolgálója, a fiúban lelki kettősség alakul ki, mert az anyával bizalma­sabb a viszonya, de ő az, aki aláren­delt szerepben van, a fiú pedig a fö­lérendelt férfi szerepére készül. Amikor átáll a férfiak oldalára, az igazságtalanság érzése nem szűnik meg benne, csak elnyomja azt. A kettősség egymásnak ellentmondó döntésekben nyilvánulhat meg, esetleg agresszióban, saját maga és mások érzelmi elutasításában, ké­sőbb fiával való kapcsolatában, s a vele szembeni agresszív érzésekben. Ha a nő ki tud szabadulni a számá­ra egyenlőtlen partneri kapcsolat­ból, vagy ha nem, mindenképpen bizonytalannak érzi helyzetét. A társadalom az anyák állandó kriti­kájával és az anyai küldetés fontos­ságának hangsúlyozásával állandó kétségeket ébreszt bennük, vajon jól töltik-e be szerepüket, jó anyák- e. És bárhogyan is csinálják, soha­sem elég jók. A kétségek másik sorozata a „férfi példa“ pótolhatatlansága ahhoz, hogy a fiúk be tudjanak illeszkedni a társadalomba. Azt a meggyőződést, hogy egy nő sem (s az egyedülálló nő különösen nem) tudja felnevelni a fiát, sok nő elfogadja, ahelyett, hogy elgondolkodna, mit jelent a „férfi példa“. Ez az előítélet ugyanis azt okozza, hogy az anyák azt hiszik, hogy ah­hoz, hogy valaki példa legyen, elég, ha egyszerűen férfi. Mintha a férfiaktól nem várnánk el jellembeli pozitív emberi tulajdonságokat. Mintha csak az elavult férfierénye­ket értékelnénk: keménység, dominacia, arrogancia, érzelem­mentesség, érzékedenség, önmeg­valósításból származó öröm, máso­kon és a veszély feletti uralkodás. Ha kicsit elgondolkozunk, rájövünk, hogy ezek éppen az ellentétei azok­nak a tulajdonságoknak, amelyeket a mai nő elvár és értékel a férfiak­ban. Mintha az érzékenység, gon­doskodás, empátia, humor, szívélyesség, türelem, bátorság, megfontoltság, kíváncsiság nem len­ne elég és megfelelő tulajdonság a fiúgyermek felneveléséhez. A férfi akkor lehet péda, ha jó tulaj­donságokkal rendelkezik, mint em­ber. A tanulmánynak, amelyet ismerte­tünk természetesen nem célja, hogy az anyákat okolja mindezekért a ne­velési hibákért, célja, hogy megér­tesse velük, mi is lappang a látszólag egyszerű apa-anya-gyermek vi­szonyban. Meg fogják érteni azt is, hogy an­nak ellenére, hogy fiaikat úgy akarják nevelni, hogy a nőkkel fi­gyelmesek legyenek, hagyják ma­gukat befolyásolni, és kollaborál­nak, amikor az apák és környeze­tük „edzeni“ akaija a fiúkat, hogy „ne nőiesedjenek el“. Sőt az anyák érzelmileg eltávolod­nak fiuktól, azok állítólagos javára. A félelmet és ijedtséget a szülők nem kezelik a fiúgyermeknél, sőt elítélik őket félelmeikért. A szófogadás és az autoritás a pat­riarchátus fő értéke (lásd a hadse­reg férfi szervezetét). A nők időn­ként igyekeznek részt venni az uralkodásban gyermekeik felett, mint az erősebb, a férfi oldal vé­delmezői. A fiúk viszont elnyom­ják szimpátiájukat a patriarchális autoritás áldozataival szemben, és az erősebbek csoportjába sora­koznak. A nők és a férfiak a férfi világ által hagyják magukat irá­nyítani, s így elszakadnak egy­mástól. Összefogásuk azok számára, akik a hatalom legnagyobb részét képvise­lik, veszélyes lenne - ezért is bizonytalanítják el állandóan az anyákat minden oldalról. Pedig ez­zel az összefogással sok változás el­érhető lenne a patriarchális társa­dalmi rendszerben. A tanulmány abban szeretné támo­gatni a szülőket, hogy bízzanak saját ítélőképességükben, és ne akarja­nak gyermekeikből igazi férfit és igazi nőt nevelni, hanem erős és jó embereket, (bl)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents