Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
2003-03-10 / 57. szám, hétfő
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 10. KOMMENTÁR llillllll Támogatottból túsz? SZILVÁSSY JÓZSEF Lassan egy esztendeje annak, hogy lezajlottak a magyar választások, de az anyaországi politikai árkokat máig sem sikerült betemetni. Sok helyet igényelne mindazoknak a társadalmi és egyéb károknak akár csak a felsorolása is, amelyek ebből az indulatos politikai rivalizálásból fakadnak. Egyre inkább károsultak a határon túli magyar közösségek is, amelyeknek a jelenét egyre jobban sújtják, jövőjét pedig súlyosan veszélyeztetik a késhegyre menő magyarországi pártcsatározások. Az egyetemes magyarság ügyében, s hovatovább már a magyar külpolitikában is felborult az a konszenzus, amely a rendszerváltás után a kilencvenes évek végéig érvényesült. Az első törésvonalak akkor keletkeztek, amikor az Orbán-kabinet a határon túl is mindenáron - elsősorban Erdélyben - a kétpólusú közösségek kialakítását ösztönözte. Gyakran üyen szempontok alapján tett különbséget intézmények, kiadók és személyek között, kegyencekre és megtúrtekre osztályozva őket. Aztán a Medgyessy-kabinet képviselői a politikai kultúra legelemibb szabályait is felrúgva valósággal kiebrudalták volna például az Illyés Közalapítvány kuratóriumát, arra hivatkozva, hogy leköszönésük előtt még kedvenceik között hatalmas pénzeket osztogatnak, amit az érintettek cáfoltak. Az ádáz szócsaták és dilettáns melléfogások következményeit leginkább a határon túliak sínylik meg, hiszen máig sincs új kuratórium, nem hirdették meg az idei pályázatokat, a szinte állandó anyagi gondokkal küszködő kisebbségi intézmények pedig aligha jutnak hozzá egyhamar az anyaországi támogatásokhoz. Hasonló szomorújáték tanúi vagyunk a módosításra váró kedvezménytörvény ügyében is. Az előző magyar kormány jól tudta, hogy a jogszabályt a választások után mindenképpen módosítani kell, s a törvény alkalmazásához a szomszédos országok kormányainak a beleegyezése is szükséges, hiszen az érintettek az ottani állampolgárságú magyarok. Ezt a tényt ma gondosan elhallgatják. Ugyanakkor igazuk van, amikor bírálják a mostani magyar külügyminisztert és más illetékeseket, akik egyre elszomorítóbb bújócskát produkálnak a határon túli magyarok legitim képviselőivel szemben. A tavaly jóváhagyott ütemterv szerint január végén kellett volna egyeztetni a változtatásokról, a legújabb verzió szerint viszont a Magyar Állandó Értekezlet következő ülésére valamikor április végén kerül sor. A legeslegújabb módosított normaszöveget talán már a napokban megkapják. Mindeközben Nastase és Dzurinda európaiságról oktatgatja a mai magyar kormányt. Alig leplezve, hogy a legszívesebben lesöpörnék a jogszabályt az asztalról. Őket csak az európai értékrendet és az egyetemes magyarság érdekeit határozottan érvényesítő politikával - a strasbourgi illetékes szervek egyetértésével - lehet egyezségre ösztönözni. Ebben a folyamatban a mai magyar ellenzéknek is fontos szerepe lehet, ha valóban az egyetemes magyarság érdekeit és nem az önző belpolitikai megfontolásokat tartja szem előtt. Ideje már bizony magyarságpolitikában is visszatérni a minimális nemzeti konszenzushoz. Mert tragikus következményei lehetnek annak, ha a támogatottakból túszok lesznek, mert a határon túli magyarságot valamelyik budapesti pártközpont, kormányszerv vagy közalapítvány igyekszik megosztani és megbélyegezni. Titokzatos szolgálat TÓTH MIHÁLY Megszoktuk, hogy Szlovákia rendszerváltás utáni történetében volt egy 6 évnyi időszak, amelyben az állampolgár csak találgathatta, azért menesztettek-e egy titkosszolgálati főtisztet, pikáns ügyek részleteinek feltárásával megbízott nyomozót, mert az illető nagyon eredményes volt, vagy azért kötöttek útilaput a talpára, mert szándékosan futni hagyott tömlöcre érett tetteseket. Fogódzkodók nélkül értelmeztük, miért volt eredménytelen az államelnök fia elrablásának, vagy Remiás felrobbantásának nyomozása. De csak fogcsikorgatva tudjuk megszokni, hogy az állam legdiszkrétebb érdekei védelmezésére hivatott szolgálat neve elé jelzőként a „titkosnál” még ma is jobban illik a „titokzatos”. A KDH vezetése bejelentette: követeli Vladimír Mitro SIS- igazgató leváltását, mert Peter Tóth újságírót tette meg a titkosszolgálat kémelhárításának vezetőjévé. A közvélemény-formálók körében élénken vitatják, elfogadható magatartás-e, ha valaki politikai publicista létére a titkosszolgálati rendszerváltás befejezetlenségének viszonyai között szerepet vállal az állami életnek egy olyan tartományában, amely tele van etikai buktatókkal. Szándékosan nem a „politikai élet tartományáról” írok. Az SIS ugyanis - státusát tekintve - nem lehet politikafüggő. A titkosszolgálatnak nem szabadna a politikai széljárásra figyelme. Az SIS fő feladata: az alkotmányos rend védelme, de semmiképpen a pártoknak való súgás vagy jelentéstétel, politikai ízlés szerint szelektálva a kedvezményezetteket. Szlovákia kis ország, így a politikai publicisták java már szagáról messziről megismeri azokat a kollégákat, akik szegénylegényként mérsékelt anyagi juttatásért hajlandók tollúkat pártszolgálatba állítani. Innen már csak egy lépésnyire a szerepvállalás olyan területe, amelyen normális országokban a megvesztegethetetlenség a legfőbb kvalifikáció. Viszonyainkra jellemző, hogy a hatalomgyakorlási filozófiában a koalíciós pártok jelentős része a „vegyes” minisztériumok kialakítását részesíti előnyben. Fejlettebb demokráciákban a kormányra jutott koalíció politikai erői azt is normálisnak tartják, ha egy minisztérium vezetése politikailag egyszínű. Ennek következménye, hogy mindenért, ami az adott tárca hatáskörében egy adott időszakban történik, a minisztert delegáló párt felelős. Ahol ez a gyakorlat honosodott meg, ott nincs lehetőség a felelősség áthárítására, egymás megfigyeléséről nem is beszélve. Ez azonban csak ott honosítható meg, ahol úriemberek gyakorolják a hatalmat. Meciar or- száglása idején az „én titkosszolgálatom” praxisa érvényesült. Ma már nem beszélhetünk titkosszolgálati egypártrendszerről. Ehelyett „az én titokzatos szolgám, a te titokzatos szolgád, az ő titokzatos szolgája” elv van érvényesülőben. Egy, pillanatnyilag megkérdőjelezett feddhetet- lenségű középszerű újságíró titkosszolgálati vezetővé való kinevezése csak e szisztéma fanyar terméke. ' FIGYELŐ A néhány napja Spanyolországban letartóztatott, öt feltételezett al-Kaida-tag spanyol vállalatokon keresztül járult hozzá a terrorszervezet finanszírozásához, és kapcsolatban volt a március 1-én Pakisztánban letartóztatott Hálid Sejk Mohameddel, az al-Kaida harmadik számú vezérével -jelentette a spanyol sajtó. A spanyol letartóztatottak feltehetőleg részt vettek a tavaly áprilisi dzserbai merénylet pénzelésben, és több alkalommal beszéltek telefonon Hálid Sejk Mohameddel.- Nekem papolhatnak itt hatásköri átruházásról meg közigazgatási reformról. Az íróasztalomat és a bélyegzőmet senkinek oda nem adom! (Lubomír Kotrha rajza) TALLÓZÓ NÉMET SAJTÓ Észak-Korea részéről nagyobb veszély leselkedik a világ békéjére, mint iraki részről - vélekedett a Bild am Sonntagnak adott interjújában Mohammed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója. El-Baradei az interjúban egyebek között kifejtette: mindkét esetben az atomfegyverek terjedése okoz aggodalmat. A különbség a két eset között az, hogy Irakban most magasan képzett szakemberek tudják ellenőrizni, vajon létezik-e új atomfegyverprogram - bizonyítékok e pillanatban nincsenek -, viszont Észak-Ko- reában nem, mivel decemberben a kelet-ázsiai országot el kellett hagyniuk az ellenőröknek. El- Baradei szerint még néhány hónap munkára lenne szükség ahhoz, hogy bizton megállapíthassák: új- rakezdte-e atomfegyverprogramját Bagdad vagy nem. El-Baradei egy másik német lapnak, a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungnak adott interjúban feltárta, hogy titkosszolgálatok nem egyszer hamis, Irakra nézve terhelő adatokat tartalmazó dokumentumokat játszottak át az ENSZ fegyverellenőreinek. Az ilyen hamisítások egyike arról szólt, hogy Irak uránt próbál beszerezni az afrikai Nigerből. Elmyr de Hory a képhamisítóknak nem ahhoz a fajtájához tartozott, aki egyszerűen lemásolt egy eredeti művet Az Erdélyi Hercegnő legendája Egy festménnyel kezdődött, amely a Bieli-tóra néző domboldalon álló ház nappalijának falát díszítette. Előtte ültünk, és vendéglátónk, svájci újságíró barátom láthatóan büszkén kérdezte, hogy mit gondolunk, kitől van? PALUGYAI ISTVÁN Tanácstalanságunkat látva kivágta, hogy egy Dufy - majd hozzátette, hogy mégsem. De így is értékes, mert hogy Elmyr de Hory festette, egy honfitársunk! Nem létezik, mondtam, ez nem magyar név! Pedig a viselője az volt, felelte, és belekezdett egy különös történetbe a XX. század egyik legkiválóbb képhamisítójáról. Elmyr de Hory - így valóban idegenül hangzik. Ám ha az életében használt többi nevét, Baron Elmyr de Horyt, Elmer Hoffmannt, Elemér alias Hofmant, Baron Ray- nalt, Graf von Herzogot, Baron von Booughadyt, Elmyr Lászlót, Joseph Durayt vagy Dory-Boutint, Cassou Róbertét, netán Louis Curielt említjük a számtalan közül, már közelebb kerülünk a valósághoz. A történet egy 1906. április 14-én Budapesten született zseniális képhamisító, Hoffmann Elemér nem mindennapi életútjá- ról szól. Bárósága aligha tény, az viszont igaznak tetszik, hogy amikor a háború után az Ötödik sugárúton egy elegáns New York-i galéria előtt sétált el, amely épp egy Ma- tisse-kiállítást szervezett, vagyonát vesztett magyar arisztokratacsalád sarjaként kopogtatott be, s az iránt érdeklődött, megvennének-e néhány, a családi vagyonból megmaradt rajzot a francia mestertől. Amikor a galériás boldogan igent mondott, hazament, és elkészítette a „Matisse- műveket”, majd elvitte és eladta neki őket. Elmyr - maradjunk a leggyakrabban használt nevénél - apja, Hoffmann Adolf, ha báró és a nemzetközi források szerinti föld- birtokos nem is, a budapesti zsidó hitközség dokumentumai szerint jómódú kézműáru-kereskedő valóban volt. A szülők már korán fölfedezték fiuk rajztehetségét, és 16 éves korában művészeti iskolába íratták, ahonnan két évvel később Münchenbe került, hogy a következő állomás a párizsi Académie de la Grande Chau- miére, Ferdinand Léger híres mesterképzője legyen. A fiatalember személyes kapcsolatba került az akkoriban aranykorát élő város olyan művészeivel, mint Picasso, Matisse, Kess van Dongen vagy Vlaminick, de ismerősei közé tartozott Gertrude Stein, Ernest Hemingway, Peggy Guggenheim, Paul Valery vagy James Joyce is. Talán csak az igazi művészi tehetség hiányzott belőle. És bár festőként nem jutott előre, a Montparnasse színes, kavargó világában mégis egészen jól eléldegélt. Eközben kitört a háború, Elmyr visszatért (vagy visszatérni kényszerült?) Budapestre. Itt érte meg a háború végét. Egyes források szerint raboskodott Erdélyben, sőt megszökött egy berlini táborból is - ezek azonban inkább a személyét övező legendák közé sorolhatók. Ellenben az bizonyos, hogy 1945 vége már ismét Párizsban érte, és állítólag ott ébredt rá hamisítói képességére, amikor is 1946-ban a műtermében meglátogatta egy barátnője, Lady Malcolm Campbell. Az előkelő hölgy észrevett egy falhoz támasztott vásznat, s a kerete- zetlen és szignálatlan leányfejben egy Picasso-rajzot ismert föl. - Honnan veszed, hogy az egy Picasso? - kérdezte Elmyr. - Értek hozzá - válaszolta a vendég, és megkérdezte, hogy eladná-e neki. Miért ne, gondolta Elmyr, és a kép gazdát cserélt. Három hónappal később ismét találkoztak, és akkor Lady Campbell meggyónta, hogy időközben pénzzavarba kerülvén a rajzot eladta egy londoni műkereskedőnek. Innen már egyenes út vezetett az Amerikába kivándorló (és Az előkelő hölgy észrevett egy falhoz támasztott vásznat. ott egy három hónapos vízummal illegálisan 12 évet töltő) Elmyr New York-i sztorijáig - legalábbis, ahogy az 1975-ben Clifford Irving tollából megjelent Fake (Hamisítvány) című életrajzi könyvből megtudható. Ha ugyan mindaz valóság, ami a könyvben szerepel... Csakhogy épp itt a bökkenő. Ugyanis maga a szerző sem teljesen mentes a hamisítás bűnétől. Négy évvel korábban ugyanis 750 ezer dollárt vett fel előre egy Howard Hughesról készülő életrajzi könyv megírására, ám később kiderült, hogy az excentrikus, szobája magányából ki sem mozduló multimilliárdossal semmiféle interjút nem készített, sőt az ezeket igazoló dokumentumokat valószínűleg Elmyr hamisította. Clifford Irvinget és az összeget Svájcba menekítő feleségét elítélték ugyan, az Elmyrről készült könyv mégis nagy sikert aratott, és még ugyanabban az évben Orson Welles is dokumentumfilmet készít a hamisítóról F for Fake címmel. (Magyarországon sem a könyv, sem a film nem került forgalomba.) Akkor azonban -1959 óta - Elmyr már Ibizán élt. Szinte sorozatban gyártotta a Picasso-, Matisse- és Modigliani-hamisítványokat, amelyeket fiúszeretője, Julian és egy nemzetközi szélhámos, a hamisítónak otthont adó Villa La Falaise tulajdonosa, Ferdinand Legros értékesített. Több mint ezer képének java része amerikai magángyűjteményekben és múzeMég Orson Welles sem forgathatott a titkos szobában. umokban landolt. Nemcsak a műkereskedőket tévesztette meg, hanem magukat a művészeket is. Köztudott volt, hogy Picasso a későbbi időszakaiban mindig ellátta kézjegyével saját műveit. Egy ízben a mester egy barcelonai műkereskedésbe látogatott, ahol a galériás rákérdezett egy ott lévő, Picassónak tulajdonított, szignálatlan képre, mire a művész ráfir- kantotta az aláírását. Azt a festményt Elmyr készítette, aki abban az időben már használt hamis neveket képein, a vászon hátsó oldalára azonban ceruzával, alig láthatóan aláírta a sajátját. Talán ez is az oka, hogy miközben a Franciaországból, az NSZK-ból, Olaszországból, Svájcból, Nagy- Britanniából, Mexikóból, az Egyesült Államokból és Kanadából egyaránt kiutasított Elmyr nem éppen kurta bűnlajstromán ott szerepel a fedezetlen csekkek kitöltése, a szélhámosság, a hamis névhasználat, a lopás, az orgazdaság, a sikkasztás és a jogtalan címhasználat, nincs rajta a képhamisítás. De hát Elmyr a képhamisítóknak nem ahhoz a fajtájához tartozott, aki egyszerűen lemásolt egy eredeti művet. O egy színész képességeivel szinte belebújt egy-egy festő „szerepébe”, felvette annak stílusát, belehelyezkedett, és egy új eredetit alkotott.- Matisse-nak kicsit tétova ecsetvonásai voltak, az enyém sokkal határozottabb, így hát meg kellett tanulnom tétovázni - mondta egyszer. Nem csoda, hogy a virtuóz festőkaméleonnak a legtekintélyesebb műkereskedők és múzeumok is bedőltek, aminthogy az sem, hogy ma sem szívesen ismernék be tévedésüket. A feltevések szerint a modern múzeumok képeinek két százalékát Elmyr készíthette, de a posztimpresszionista festőknek tanúsított műveknek a negyede, sőt egyesek szerint akár a fele is a budapesti születésű hamisító keze nyomát viseli magán. Csak egy texasi olajmilliárdos nem félt a blamázstól: a hamisító és segítői (egyesek szerint könyörtelen kizsákmányolói) nyakára küldte az igazságszolgáltatást. Hosszadalmas perek következtek, Elmyr több spanyol börtönt is megjárt, majd 1976 végén máig tisztázatlan körülmények között a mallorcai fogházban életét vesztette. Van, aki szerint az Amerikának történő kiadatástól való félelmében öngyilkos lett. Ibizán azonban máig úgy hiszik, hogy az „Erdélyi Hercegnőt” - Roger Peyre- fitte nevezte így 1976-ban írt regényében a külsejére pedánsan ügyelő, haját naponta festető El- myrt - meggyilkolták. Rejtélyek, legendák, homályos talányok. Ezek maradtak Elmyr után, no és a művei. Amelyeket készítésük közben talán ha három ember láthatott, hiszen még Orson Welles sem forgathatott a villa műteremként szolgáló titkos szobájában. S amelyek igazi eredetét nyilvánvalóan vajmi kevesen hajlandók beismerni, még akkor is, ha ezek képenként mára akár húszezer dollárt is érnek, sőt egyes becslések szerint teljes életművének értéke több mint százmillió dollár. Ismerősöm cégének egyik alkalmazottja Ibizán ismerkedett meg még a nyolcvanas évek elején Clifford Irving feleségével, Edith Sommerrel, akinek a tulajdonában volt pár Elmyr-kép. Ehhez sikerült Amerikából és Párizsból néhány továbbit felhajtani, s a mintegy három tucat műből 1987- ben egy azóta is egyedülálló tárlatot rendezni. A nagy siker jó néhány kritikust is odacsalt, s barátom meséli, a Stern magazin műítészei a Picasso-utánzatok dicsérete mellé odaszúrták: - Azért látható, hogy hamisítványokról van szó. Mire a galériatulajdonos megjegyezte: - Igaz, de két eredeti is lóg közöttük. - A két német csendben eloldalgott. A kiállítás sajtószervezését barátom cége végezte, s a lakás büszkesége a honorárium egy részének fejében került a tulajdonába, bár jó néhány ezer svájci frankot még így is rá kellett fizetnie. Mint mondja, busásan megérte.
