Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-20 / 42. szám, csütörtök
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 20. KOMMENTÁR Délibáb a déli sztráda SIDÓ H. ZOLTÁN Az utóbbi hetekben ismét előtérbe került az esetleges déli autópálya vagy gyorsforgalmi út megvalósításának tervezete. A jelenleg épülő, Pozsonyt és Kassát a Vág mentén és a Tátra szűk völgyeiben összekötő rendkívül drága megoldás mellett gazdaságilag valóban kifizetődőbb lenne a déli vonal kivitelezése. Az északi vonal építését már biztosan nem állítják le, mert már túl sok pénzt öltek bele, különösen a Meciar- korszakban. Az viszont nyilvánvaló, hogy az ország egyszerre két nyomvonalon képtelen finanszírozni a sztráda-programot, hiszen egyeden kilométernyi szakasz megépítése is 180-200 millió koronába kerül. A Magyar Koalíció Pártja már évekkel ezelőtt szorgalmazta a déli megoldást, napjainkban pedig a Pavol Rusko vezette ANO karolta fel a tervezetet, igaz, kissé északabbra helyezve a fő csapásirányt. Konkrétan a Pozsony-Dunaszerdahely-Érsekújvár-Nagykürtös-Losonc-Kas- sa vonal helyett a Nyitra-Zólyom-Losonc-Kassa irányt helyezi előtérbe. A hangsúlyeltolódás nem lehet véleden, hiszen amerre az autópálya, vagy némileg szerényebb kiadásban a gyorsforgalmi út vezet, arra tartanak a nagyberuházók is, lásd legutóbb Nagyszombat esetét a francia Peugeot-Citroen autógyárral. Úgy tűnik azonban, hogy a déli vonal tervének újbóli felmelegítése csupán politikai célokat szolgál, mégpedig minimum azt, hogy azt a látszatot keltse: lám, az ANO a nagypolitikai intrikák mellett az emberek érdekeivel, szükségleteivel is foglalkozik. Ám a rideg valóságot szem előtt tartva kimondhatjuk, Dél-Szlovákia még hosszú évekig nem fogja élvezni az autópályák nyújtotta előnyöket, ha csak úgy nem, hogy a magyarországi M 3-as sztráda adta lehetőségekből profitál. Az egész ügynek mégis lehet némi hozadéka: Pavol Prokopovic közlekedési minisztert szaván kell fogni, aki szerint a kormány célja az M 3-as autópályához kapcsolódó Kassa-országhatár autópálya-szakasz gyors megépítése. Emellett esetleg a nagykürtösi vonalon a közlekedést gyorsító elkerülő szakaszok kiépítésére számíthatunk. Vagyis a téma melegen tartása esetén legalább annyit el lehet érni, hogy a dél-szlovákiai úthálózatot némileg felújítják. De többet szinte biztosan nem. JEGYZET mindenféle olyan kísérletet, történjék az utcán vagy akár intézményesített formában, amely számomra átláthatadan célra igyekszik laposabbá tenni a pénztárcámat. Zavarban vagyok és egy kissé kellemetlenül érzem magam, hogy egész mostanáig így gondolkoztam. Egy minap kapott levél hozott zavarba, amelyet a Nagymegyeri Magyar Tannyelvű Kereskedelmi Akadémia és Magyar Tannyelvű Gimnázium diákönkormányzata juttatott el szerkesztőségünkbe. A levélből kiderül, hogy az említett iskola diákjai gyűjtésbe kezdtek a lapunkban megjelent felhívás kapcsán a pozsonyi Petőfi Sán- dor-szobor felújítását és újbóli felállítását segítendő. „A diákok kötelességüknek érezték - fogalmazzák meg ketten az említett nagymegyeri iskola diákönkormányzata nevében -, hogy ha csak csekély pénzösszeggel is, de hozzájáruljanak ahhoz, hogy az emlékmű megtalálja méltó helyét. Iskolánk diákjai ezzel a tettel szeretnék kifejezni a magyar kultúra iránti tiszteletüket.” Elérzékenyítő gesztus, mert ha így mozdulnak meg magyar iskolában diákok a szlovákiai magyarok szimbólumának is nevezhető, a pozsonyi Ligetfaluból felújításra elszállított Pető- fi-szobor jobb sorsa érdekében, akkor azt hiszem, saját jövőjükről is döntöttek. És a fentebb említett összefogásuk azt vetíti előre, hogy abban a jövőben lesz szerepe a magyar kultúrának. Diákok a szoborért TALLÓSI BÉLA Zavarban vagyok és egy kissé kellemetlenül érzem magam a nagymegyeri középiskolás diákok előtt. Okát is elárulom rögtön, de ehhez egy kicsit vissza kell mennem az időben, s magyarázatomat onnan indítani. Az első fizetésem kézbesítésekor odatettek elém egy kartondobozt, mondván húsz koronát tegyek bele, azzal indokolva: a szakszervezet gyűjt, hogy pénzemet eljuttassa arra nálam éppen jobban rászorulókhoz. Az már kiesett az emlékezetemből, kik is voltak a rászorulók, mert ez az inkább parancsnak, mint kérésnek tűnő utasítás, amely azt a lehetőséget sem adta meg, hogy válasszak, akarok-e segíteni vagy nem, teljesen elborította az agyamat. Az indulatra olyannyira megemelkedett a vérnyomásom, hogy nem törődve illetékesek ilyen-olyan szankcióival, határozott nemet mondtam, és kifordultam az irodából. Feszített a tehetetlen düh, hogy éppen csak elindultam a nagybetűs életbe, még át se vettem első béremet, amelytől önállósulásomat reméltem, máris bele akarnak nyúlni a zsebembe. Ettől kezdve libabőrös lettem a gyűjtésektől, s bár tudom, hogy ez nem a legjobb fényt veti rám, egy ideje elvből visszautasítok TALLÓZÓ SME Ján Badzgonnyal készített interjút a lap, akiről nemrég kiderült, hogy Pavol Ruskóhoz hasonlóan őt is lehallgatta valaki. A vállalkozó nem nagyon emlékszik azokra a telefonbeszélgetésekre, melyek leirata a nyilvánosság elé került. Tagadja, hogy az SDKU egyik szürke eminenciása lenne, bár elismeri, hogy vannak barátai a pártban, de nem a legfelsőbb posztokon. Egy pártot sem támogatott pénzzel soha. A lehallgatott beszélgetésekből úgy tűnt, Badzgon komoly befolyással rendelkezik, segíteni tud embereknek bekerülni különböző nagyon fontos állami posztokra. Cégei állami tendereken nem indulnak, inkább magánvállalatoknak segítenek, egyfajta lobbi-tevékenységet folytatnak. A svájci Horák úrról, aki a Bank of Switzerlandban dolgozik, s üzleti kapcsolatban állhatnak, nem volt hajlandó nyilatkozni. Azt viszont tagadta, hogy Gabriel Palackával közösen egy svájci számlát kezelnének. A kórháznak a beteget kell megmenteni, de ehhez műszerek, szakmailag és lelkileg felkészült orvosok, nővérek kellenek Bomba a reformcsomagban A komáromi kórház dolgozói valamint a város és a környék betegei tömör nyilatkozatból értesültek arról, hogy a kórház régi vezetése adósságokat halmozott fel. A megyei önkormányzat mint új fenntartó, felelősségét átérezve úgy döntött, hogy egy fiatal közgazdászra bízza a válságmenedzselést. Dr. BENYÓ ZOLTÁN Valószínűleg ki fog derülni, hogy a kiegyensúlyozott finanszírozáshoz elsősorban a bérkiadásokat kell csökkenteni. Amennyiben tévednék, akkor a szégyenkezés mellett a megkönnyebbülés pírja is látható lesz rajtam napokig. Ha viszont nem, akkor (sajnos) az eddigi fizetések csökkennek vagy a létszám leépítése következik (esetleg mindkettő). Az első esetben kiderül, hogy az orvosi, nővéri és ügyeleti díjak mostanáig túl voltak fizetve, ez a munka nem érdemel ennyit (sem). A jobbik eset, ha a közgazdász szellem és éleslátás szikeként vágja ki az elhízottnak vélt kórházi kolosszusból a felesleges és nélkülözhető személyeket. Ilyen szándék ellen józan ember nem emelhet kifogást, még ha a beavatkozás fájdalmas és magában hordozza az utólag kiderülő hiba lehetőségét is. Kétségtelen, hogy a kórházi viszonyokat ismerő belső embert a fenti feladatokra nehéz lett volna találni, ezért érthető a válságkezelő személyének kiválasztása. Ám a felvázolt válságkezelésnek létezik alternatívája. Mégpedig az, hogy a kórház működtetésére több pénzt kell fordítani annak érdekében, hogy a komáromi betegek hasonló körülmények között gyógyulhassanak, mint pl. a szomszédos Érsekújvárban. A kórházi kezelésre szorulók eme jogos igényének teljesítése is feladata azoknak, akik a legutóbbi választásokon magukra vállalták és elnyerték a többség bizalmát. Kár, hogy a hét megyei és városi képviselő orvoskolléga között mindössze egy kórházi alkalmazott van. Természetesen a probléma gyökere nem megyei vagy városi szinten keresendő. Az okok az egészségügyi reform elrontásában gyökereznek. Mielőtt a maradiság vádjával illetnének (nem először), leszögezem, hogy nem voltam és nem vagyok vállalkozás és vállalkozó ellenes. Legyen verseny, legyen egyéni felelősség és kezdeményezés az egészségügyben is, de a betegek érdekében ennek ösz- szehangoltnak kell lennie. Egyenlő esélyt és feltételeket kell biztosítani mindazok számára, akik .játékosként” vesznek részt ezen a mérkőzésen. Ez az utóbbi 10 évben nem így alakult, hiszen míg pl. az alapellátás és a szakorvosi ellátás mezét viselők már második szolgálati gépkocsijukat lízingelik vállalkozásuk terhére, a kórházi orvosok legfeljebb tartalékként várhatnak a lehetőségre, miközben néhány vállalkozó kollégájuk a nyolcadik X felé közeledve, minden energiáját mozgósítva látja el'a munkáját. A rossz pontértékek ellenére valahogy eltengődnek a fogorvosok, és hatalmas kintlévőségeik mellett sem mennek csődbe a patikák. A gyógyszertárak száma nő és felszereltségük egyáltalán nem marad el a kórházétól, sőt. Az egészségügyre fordított egyre növekvő milliár- dokat (a legkevésbé a kórházi kiadások növekedtek) a szintén jól megélő biztosítók osztják el újra. Mivel sem pénzt, sem kockázatot nem visznek tevékenységükbe, nem tekinthetők valódi biztosítóknak és természetesen fel sem merül, hogy esetleg rosszul kezelik a rájuk bízott pénzeket. A gyógyszergyártók és -forgalmazók látszólag nem tartoznak a rendszerhez, ennek ellenére a legnagyobbat haraphatják ki a kalácsból, hiszen a szlovákiai gyógyszerfogyasztási szokások a mennyiséget és a drágaságot tekintve a leginkább megközelítik az egészségügyön belül a világszínvonalat. Ugyanakkor a gyógyszerfogyasztással járó kölcsön- és mellékhatások követésére és semlegesítésére, melyek nem ritkán jelentenek életveszélyt és igényelnek kórházi kezelést, már kevesebb (vagy semennyi) pénz jut. Az orvos felelőssége viszont egyre nő, ugyanis a kórház arra való, hogy a beteget megA betegre kéne figyelni, s nem rettegni, ki lesz a „leggyengébb láncszem”. mentse. Ehhez viszont műszerek, karbantartott és folyamatosan felújított, tisztán tartott intenzív és utókezelő kórtermek, szakmailag és lelkileg felkészült, hivatástudattal rendelkező ápolók, nővérek és orvosok kellenek, akiknek a betegekre kell összpontosítaniuk, nem pedig attól rettegni, hogy ki lesz a legközelebbi „leggyengébb láncszem”. Tegyük persze hozzá, hogy a kórházakban, és köztük a komáromiban, közel sincs minden rendben, szükség van az önkritikára és a szemléletváltásra. A közgazdá- szira is. Talán a leírtakból kiérezhető a kórházi alkalmazottak véleménye és nem túl rózsás hangulata. Nem lennék meglepődve, ha a betegek többsége is hasonlóan vélekedne. Érdemes lenne őket is megkérdezni. Az okok elemezgetése mellett azonban a megoldás megtalálása tűnik sürgetőbbnek. Az utóbbi években tűzoltómunkát végző egészségügyi minisztérium most végleg kivonulni igyekszik erről a területről, a régóta ketyegő bombát a közigazgatási reform nevű csomagba csempészte, és belepottyantottá a megye markába. Innentől kezdve éljen az önkormányzatiság! Sajnos, a bomba hatástalanításához sem megoldást, sem pénzt nem mellékelt, mondván, hogy ez a biztosítók dolga. A miniszter úr jól tudja, hogy ha elődei nem voltak képesek megoldani az eladósodó, mostohagyerekként kezelt vidéki kórházak problémáját, neki sem ésszerű erre fecsérelni a reformra orientált energiáját. Mégiscsak könnyebb a fővárosi és a viszonylag életképes „felsőbb szintű” kórházakkal elbíbelődni. A régiók majd elvégzik a kellemetlen, népszerűtlen munkát. A helyzet tehát egyértelmű és komoly. Még mielőtt robban a bomba, az országos, megyei és városi képviselőknek, vezetőknek, járási tisztiorvosnak, biztosítóknak, kórházi és magánorvosoknak, nővéri és orvosi kamaráknak, szakszervezetnek tárgyalóasztalhoz kellene ülni, hogy eldöntsék, milyen kórházat akarnak megtartani. A tárgyalások során félre kell tenni az egyéni, csoport, gazdasági és pártérdekeket, hiszen a betegek sorsáról kell dönteni. Miután a döntés megszületik, és azt nyilvánosságra hozzák, közös erővel a feladat megoldásán kell dolgozni. Ezek után felesleges leírnom, hogy egyetlen célnak kell lebegnie a felelősök szeme előtt: a város és környéke betegei számára helyben elérhető, jó színvonalú kórházi ellátást kell biztosítani. A szerző a komáromi kórház belgyógyász szakorvosa FIGYELŐ LEVÉLBONTAS Chirac, a „nevelőnő” Az Irak-politikában Európában mutatkozó szakadásnak megvolt és megvan a potenciálja, hogy kisiklassa az Európai Unió további alakítását és bővítését, és a brüsszeli kijelentések fényében kétséges, mennyire értette meg Jacques Chirac francia elnök, hogy a francia vezetési igényt aláássák a hősies szólók - írta a Neue Zürcher Zeitung. Chirac rohama sok tagállamnál és különösen a tagjelölteknél régi sértődöttségeket ébresztett fel és új aggodalmakat keltett. A tagjelöltek körében a német-franca vezetéstől való félelem erősebb, mint az amerikai gyámkodástól való tartás. Aligha járult hozzá a majdani EU-tagoknál az aggodalmak leépítéséhez, hogy Chirac afféle iskolamesterként megleckéztette őket. Mondandója lényege, amely szerint a tagjelöltek elmulasztották az alkalmat, hogy hallgassanak, a francia elnök saját fejére hullik vissza. A Der Standard című liberális bécsi lap arra hívta fel a figyelmet, hogy a kompromisszum valamelyest elősegíti az egységes Európa látszatának megőrzését, s ehhez nem kis mértékben hozzájárultak a tagjelöltek, akik nyilatkozatban csatlakoztak a kompromisszumhoz. Jacques Chirac kijelentései legalábbis a hangnemet illetően egyáltalán nem voltak helyénvalók. „Európának nincs szüksége nevelőnőkre, akik a tiszta európai tan felvigyázóinak szerepében tetszelegnek, bár maguk nem mindig követték azt” - írta a lap. Quo vadis, Jókai Színház? Komáromban az utolsó években túl sok nem kívánt hatású előadással találkoztunk. A finoman fogalmazva széleskörű negatív visszajelzések ellenére, mint régi Premier-bérletes elmentem megtekinteni Shakespeare: Szentivánéji álom c. vígjátékát, avagy Álomfejtés a Jókai Színházban, ahogy ezt alcímében a Komáromi Lapokban még a premier előtt megjelent írás közölte. Szeretem a véleményemet a látottak és hallottak alapján, és nem az elmondottak vagy az írott szó hatására kialakítani. Ne akarja a Jókai Színház művészed vezetése mindenáron átnevelni a színházlátogatókat, különösen, ha ez leggyakrabban vulgarizmusban, trágárságban nyilvánul meg, mint ahogy ezt már az utóbbi évek során színházunk nem egy előadásában jelentős módon bizonyította. Ezt a véleményt alátámasztja a színházlátogatók széles köre, mondhatom nagy többsége. Érdekes, hogy ezt a véleményt egybehangzóan osztják színházunk mellőzött kiváló színészei is. Nem vagyok a prüdéria és az álmorali- zálás híve. Van, hogy nevén kell nevezni a dolgokat. Azonban ez nem mehet az anyanyelvi kultúra és fejlődés rovására! Hol találkozik ez a folyamat a magyar nemzet egészséges önértékelésre és öntudatra való nevelésével? Hogyan és mikor fogunk visszatérni a helyes útra, amikor nyelvünket, kultúránkat amúgy is a globalizálódó világ veszélyezteti? Színházunk, mint kultúránk egyik fáklyavivője, milyen szerepet akar betölteni az ifjúság nevelésében? A kultúrát igénylő embert nem a durvaság megnyilvánulásai fogják színházunkhoz komi. Ezt a réteget, aki erre vevő, különben sem szólítja meg a színház. A kocsma (sajnos ma már az utca is) ilyenek számára vonzóbb környezet. Végtelenül sajnálom, hogy ilyen nagyszerű és tehetséges színtársulattal helytelen kísérletezések miatt rossz útra terelődik a szlovákiai magyar színjátszás. Végre, amikor már látni véljük a szlovákiai magyar egyetem létrejöttét, ilyenkor mondja vissza mind több ember a színházi bérletét. Szomorú, mert üyen felfogású színjátszás mögött is rengeteg munka van. Művészileg becsületesen megdolgozik a társulat, kezdve a kisegítő személyzettől, díszlet- és jelmeztervezőkön keresztül a rendezőn át a színészekig. Ám ha az első felvonás után a közönség fele nem tér vissza a nézőtérre, az már jelent valamit. Változtatni kell és érdemes, amíg nem késő! A színház a közönségért van, és az ő jelenléte, támogatása, tapsa fogja a jövőben is éltetni. Ha lesz rá anyagi fedezet, az avantgárd színjátszás egy stúdió- színházban képzelhető el. Bizonyára erre is lesz igény, de kérjük, ne ez legyen a fő irányvonal! Ákár- mennyire is más játék és közlésvilágra predesztinált az ifjú színészgeneráció (idézve az igazgató úr szavait; Új Szó 2003. február 7.), a mindenkori színház elsősorban a közönségért van és őt kell szolgálnia! A múlt igazolta, hogy nagyszerű színészgárdával rendelkezünk. Ez egyaránt érvényes a korosabb és az ifjabb generációra is. Senki sem akar korlátokat állítani az ötleteknek és a fantáziának, de jó lenne, ha ez nem történne öncélúan, a koncepció feladása árán. De egyszer egy évadban a közönség még ezt is megbocsátaná. Hollósy Tamás Komárom- Asszony, ha ilyen harcias vagy, akkor jelentkezz Irakba önkéntesnek! (Peter Gossányi karikatúrája)
