Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-19 / 41. szám, szerda
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 19 KOMMENTÁR Politikai maszatolás MALINÁK ISTVÁN Pillanatnyilag két kérdéskör mentén húzódnak az iraki válság megoldását illető alapvető nézetkülönbségek Amerika és Európa - ha az egyszerűség kedvéért a francia-német álláspontot tekintjük annak - között. Az egyik, kell-e újabb BT-határozat az Irak elleni katonai akció megindításához, amiért Bagdad nem teljesíti leszerelési kötelezettségeit. A másik: a szeptember 11 után bekövetkezett új nemzetközi helyzetben elfogadható-e a megelőző háború a nagyobb katasztrófa kivédésének eszközeként. Ha e kettő szempontjából vizsgáljuk azt a döntést, amelyet a NATO 18 tagországa vasárnap éjszaka hozott és azt a közös álláspontot, amelyet a EU-csúcson hétfőn éjszaka fogadtak el, nyilvánvaló, hogy az alapvető különbségek megmaradtak, a deklarált mögött valós egység nincs, az egész csak a külvilág megnyugtatását szolgálja. Inkább rosszul, mint jól. A18 NATO-állam - Franciaország nélkül - végül megszavazta a szövetséges Törökország által kért biztonsági garanciákat, aminek van elvi jelentősége. Gyakorlati viszont sokkal kevesebb, mert a bonyolultan hangzó határozat lényege az, hogy a NATO megkezdi Törökország védelmének tervezését. Nos, ha igazak azok a jóslatok, amelyek szerint március közepéig Amerika mindenképpen megindítja a háborút, akkor a törökök nagy pácban lennének, ha csak a NATO-ra hagyatkoztak volna védelmük tervezésében, mert már régen kifutottak volna az időből. Szakértők szerint Ankarának valójában nem is volt szüksége erre a biztosítékra, a török hadsereg elég erős ahhoz, hogy garantálja az ország biztonságát. Törökországot valójában nem egy Irak felől érkező támadás lehetősége izgatja, annál inkább a kurd kérdés. Az uniós csúcs sem teljesítette küldetését, megmaradt a deklarációk szintjén, az új BT-határozat kérdését megkerüli az állásfoglalás, márpedig egy olyan magas fórumtól, mint a tizenöt állam- és kormányfő értekezlete, ennyi konkrétum elvárható lett volna az ilyen feszült nemzetközi helyzetben. A megelőző csapásmérés ügyében a csúcs szembehelyezkedett Washingtonnal, amikor a nyilatkozat csak a legvégső lehetőségként említi (de Pat Cox, az Európai Parlament elnöke már teljes egyértelműséggel elvetette azt). Alapvető szépséghibája ennek a humánusként vagy erkölcsösként jellemzett álláspontnak az, hogy Európának gőze sincs arról, hol az a határ, amikor a legvégső eszközhöz lehet nyúlni - politikai szempontból ezért álszent a dolog -, míg Amerika többé-kevésbé világosan megfogalmazta, milyen kritériumok mentén tartja a megelőző háborút elfogadhatónak és alkalmazandónak. Mellesleg érdemes - és talán sürgető is - lenne ezt a fogalmat a gyakorlat szempontjából megvizsgálni, hiszen egyelőre csak jogászok, politológusok és történészek vitatkoznak róla, eléggé elvontan. És végül: mélyen tisztességtelen volt az, ahogyan hétfőn éjszaka Chirac francia elnök a figyelemelterelésnek, a lényeg megkerülésének rég bevált módszeréhez nyúlt. A franciák már-már klinikai tünetként értékelhető, észérvekkel nem magyarázható Amerika-ellenessé- gét leplezendő otrombán sértegette a Washington mellett kiálló vilni- usi tízeket. Az egészben a legotrombább a zsarolás, a burkolt fenyegetés volt: alkalmazkodjatok, ti még csak tagjelöltek vagytok... ■■■■■■■§ JEGYZET :■■■■■■ Szellem-vasút-állomás SZABÓ GERGELY Elnézést a kifejezésért, de vasútbuzi vagyok, ennek pozitív és negatív jeleivel együtt. Képes vagyok például egy eredeti Rocco mozdonyt vásárolni - na nem igazit, csak amolyan élethű modellt, húszezer forintért -, én vagyok az, aki órákat ácsorog a pozsonyi Főpályaudvar peronján és közben nem utazik sehová. En vagyok az, akinek a szívét megdobogtatja egy V63-as MÁV mozdony látványa, nem is beszélve a 424-esről. A motoros vonatokat nem szeretem. Ennek nagyon sok oka van, például én vagyok az, aki havonta kétszer a préri-expressznek csúfolt szerelvényen utazik Dunaszerdahely felé. Már a látványtól gutaütés kerülget, örülök, ha százhúsz perc zöty- kölődés után végre szilárd talajra lépek. Gyermekkoromból is van néhány furcsa élményem, általában a motoros vonat idéúen dudálására ébredtem fel. Ha ritkán látogatóba jött valaki, soha sem kellett az órát figyelnie. „Kilenc óra, most ment el a motorka” - és a tisztelt vendég felállt, leporolta a morzsákat a nadrágjáról és elbúcsúzott. Néhány hete azonban a motorvonat búcsúzott el. Nem jár a Csángó Vágsellye és Negyed között, nem jár a Fapados Komárom és Gúta között. És mellesleg nem jár a vonat Bánóc és Nagykapos között. Milyen érdekes, tíz-tizenkét éve lehetett, hogy a körülbelül harminc küométe- res vonalat villamosították, motoros vonat helyett kaptunk végre igazit, olyan pámás ülésekkel, hogy a Timur és csapatában szereplő Tá- nya édesapja is megirigyelte volna. Ja persze, ősrégi Skoda mozdony húzta, de ez nem számít: két óra alatt, egy átszállással Kassán voltam. Most is a helyén van minden, sőt mindenld: állnak a szinte új szemaforok a villamosvezeték póznái mellett, állnak a váltókezelők a sínek mellett, sőt mi több, a nagykaposi vasútállomás teljes személyzete is bejár dolgozni, a jegypénztárosokkal együtt. Jegyet persze nem vásárol senki. A Zsolna és Rajecfürdő közötti vasútvonalon a napokban ismét megindult a személyszállítás, az egyik Pozsony környéki vonalon már korábban. Állítólag kiharcolták. Vonatot akartak, meg is kapták. Nagykaposon állítólag akarnak vonatot, nem kell már az ősrégi Skoda mozdonyos, párnás üléses, elég lenne egy motoros vonat is, bármüyen lassú, dudáljon annyit, amennyi csak jólesik, csakjáijon. A nagykaposi vasutasok várnak. A nagykaposi polgárok várnak. A haver már nem bír magával: azt akarja, vigyem haza Keletre, ahol szerinte minden olyan egzotikus. FIGYELŐ PRAVDA A lap értesülései szerint az Irakba készülő szlovák vegyvédelmi csoport katonai járművei komoly javításokra szorulnak. Több teherautón nem működnek megbízhatóan a fékek és a sebességváltó, nem próbálták ki, hogy az ivóvíz tárolására szolgáló ciszternákban jók-e a tömítések. Az ellenőrzés során minden harmadik járműnél találtak valamüyen meghibásodást. Az információk a hadseregből származnak, de az illető állását féltve nem kívánt a nyilvánosság elé lépni. A hadsereg hivatalos álláspontja szerint a gépek jó állapotban vannak, tavaly estek át egy komplett szervizen, hiszen eredetileg még a tavalyi afganisztáni akcióban vettek volna részt, ahova végül ilyen alakulatot nem küldött Szlovákia.- Fiúk, a hadseregben is szigorú takarékoskodást vezetünk be! Ezért mától tilos a laposkúszás és bármilyen ruhát rongáló tevékenység! (Lehoczki István rajza) TALLÓZÓ EL MUNDO „Feltartóztatni Európa bővítését címmel közölte a spanyol lap Alaii Duhamel francia politológus elem zését, amely szerint Európa „európa Európára és atlanti Európára” osztó dott. Mivel a belépésre váró orszá gok ez utóbbihoz csatlakoztak, két séges, hogy például a francia parla ment ratifikálni fogja-e a bővítést „Az EU-ban két Európa él. A nyolcai levele, amelyben támogatást ígér nek az USA-nak, az atlanti Európáb; utalta az Egyesült Királyságot, Spa nyolországot, Olaszországot, Portu gáliát és Dániát. Az ellenkező olda Ion áll Franciaország, Németország Belgium és Görögország. A nyolcai levele után néhány nappal a voll szovjet birodalom tíz országa, ai amerikai harci pajzsot elébe helyez te az EU-hoz közeledésnek. Duha mel megállapította: „Mivel a jövő év belépésre váró tíz ország az USA-va való szolidaritást választotta az eu rópai Európával szemben, minek e nevében kellene ratifikálni belépé süket? Ha Franciaország nemme szavaz a parlamentben, blokkolhatjc a bővítést. Mert ha a bővítés a Bush előtti térdhajláshoz vezet, akkor m a fenének könnyítsük meg.” Mihail Petrovics Goleniscsev-Kutuzov-Tolsztoj orosz gróf 1939 és 1951 közötti titkos missziója Budapesten Miért kellett Wallenberg? Az orosz történész-publicista, Lev Bezimenszkij neve ismert a magyarul olvasók előtt is, mint a második világháború német-náci vonatkozásainak szakértőjéé. Új könyve Budapesti misszió - Raoul Wallenberg címmel jelent meg Moszkvában az Oroszországi Zsidó Kongresszus Könyvtára sorozatban. Ez az első orosz nyelvű könyv a svéd diplomata kálváriájáról. E. FEHÉR PÁL Bezimenszkij lelkiismeretes kutató - nemcsak Moszkvában, hanem Budapesten is igyekezett megismerni a dokumentumokat és megszólaltatni a még élő tanúkat. Ezek közül a legérdekesebb kétségtelenül azzal a Vlagyimir Krjucskowal folytatott beszélgetése, aki a KGB utolsó elnöke volt, de a Wallenberg-üggyel még Budapesten, a szovjet nagykövetségen szolgáló, magyarul tudó ifjú diplomataként ismerkedett meg. Krjucskov nem záija ki azt a lehetőséget, hogy a svéd diplomatának kapcsolatai lehettek a szovjet titkosszolgálatokkal, s ugyanakkor az amerikaiakkal is kereste az együttműködés lehetőségét. „Ó maga jött el hozzánk Budapesten. Nem keresték őt, nem fogták el. Maga jelentkezett és valamilyen javaslatokkal állt elő, csak az akkori rend nem adott módot a vezetésnek, hogy megértse: barátról van szó” - mondotta az egykor nagyon nagy hatalmú titkosrendőr. És hozzátette ehhez, hogy azért akarhatta a szovjetekkel és az amerikaiakkal a kapcsolatokat, mivel „mindenütt kereste a segítséget a zsidók megmentéséhez”. Bezimenszkijnek azt is kijelentette: „Nagyszerű ember volt. Pozitívan értékelem és ez az ügy sorsdöntő hiba volt a részünkről”. Bezimenszkij azonban megkereste Alekszandr Jakovlevet is, aki Gorbacsov idején a politikai bizottság tagjaként a rehabilitációkat felügyelte, és a végső vizsgálatot folytatta a Wallenberg-ügyben. Ő kissé eltérő módon emlékezik Kijucskov álláspontjára, akit a vizsgálat folyamán megkérdezett: „Nem érthető, hogy mi történt Wallenberggel, mikor és hogyan pusztult el?” Krjucskov válasza a nyolcvanas évek végén ez volt: „Ugyan, Alekszandr Nyikolajevics, mit nem ért? Agyonlőttük őt. Túlságosan sokat tudott. Wallenberg kettős ügynök volt: nekünk is dolgozott és az amerikaiaknak is. Belekeveredett valamibe. Valaki feljelentette őt és ezért likvidálták.” A moszkvai vélemények nagyjából megegyeznek abban a tekintetben, hogy Wallenberget 1947- ben lőtték agyon, s minden olyan állítás, hogy még akár a nyolcvanas évek elején is látták volna őt élve, nem egyéb, mint olyan legenda, amely törvényszerűen keletkezik, ha ilyen homályos ügyről van szó, amelyben pontos dokumentumokkal senki nem tud, de nem is akar előállni. Bezimenszkij gazdag adattára azt is valószínűsíti, hogy Wallenberg sorsáról személyesen Sztálin rendelkezett. Erről tanúskodik, hogy letartóztatására nem kisebb személy adott parancsot a Mali- novszkij marsall által vezetett II. Ukrán Front kémelhárítóinak, mint Nyikolaj Bulganyin, aki 1945-ben Sztálinnak, mint honvédelmi népbiztosnak az egyik helyettese volt. És egy volt szovjet diplomata, aki a háború alatt és után Stockholmban dolgozott és módja volt a szovjet kémelhárítás urától, Viktor Abakumovtól felvilágosítást kapnia, mert hát neki végül is kellett valami magyarázattal szolgálnia a svédeknek és a családnak, azt állítja, hogy az államvédelmi miniszter mintha azt mondta volna néki: „Én hazaengedtem volna, de Sztálin elvtársnak más volt a véleménye. Szerinte erre az emberre még szükségünk lehetett volna.” Az is Sztálin különleges érdeklődését bizonyítja, hogy magához kérette Wallenberg moszkvai kihallgatásainak jegyzőkönyveit és ezeket Sztálin halála után megtalálták páncél- szekrényében. Igazán izgalmas kérdés, hogy ugyan milyen ügyben akarta volna Sztálin felhasználni a szerencsétlen Wallenberget? Erre vonatkozóan Bezimenszkij több hipotézist állított fel, de teljes bizonyossággal semmit nem lehet bizonyítani. A legvalószerűbbnek Agyonlőttük őt. Túlságosan sokat tudott. Wallenberg kettős ügynök volt. az a feltételezés látszik, hogy Wallenberget esetleg tanúként akarták szerepeltetni, aki azt bizonyította volna: a nyugati hatalmak különbékét akartak kötni a németekkel. Ez a különbéke-es- hetőség Sztálinnak állandó gondot okozott. Szüntelenül attól tartott, hogy angol-amerikai partnerei úgy gyorsítják fel a háború befejezését és ezáltal jelentős előnyökre tehetnének szert Európa politikai érdekszférákra osztásában (egyszersmind felrúgva a jaltai egyezkedést), hogy a Hitler-ellenes német katonai csoportosulásokkal megegyeznek. Ilyen próbálkozások kétségtelenül voltak, például, Svájcban is folytak tárgyalások. Sztálin, persze, már azért gyanakodhatott, mivel közvetlen tapasztalatai is voltak a különbéke- ügyben, hiszen a finnekkel folytatott háborút titkos tárgyalásokkal fejezték be, és ezekben a stockholmi szovjet követ, a nevezetes Kolontaj asszony éppen a Wallen- berg-család közvetítését vette igénybe. Sztálin akkor szándékozott volna ezt a kártyát kijátszani, ha nem sikerül megállapodnia a nyugatiakkal abban: milyen témákról ne beszéljenek a nürnbergi nemzetközi bíróságon. A nem kívánatos ügyek jegyzékét a szovjet ,jog” olyan szakértője állította össze, mint Andrej Visinszkij, aki a korábbi moszkvai perekben a vádat képviselte, de ekkor már külügyi népbiztos-helyettes. A kilenc pont közül különösen fontos volt, hogy ne bolygassák a Sztá- lin-Hitler paktummal összefüggő kérdéseket, a balti államok problematikáját, a szovjet-lengyel kapcsolatokat, valamint a szovjet belpolitikát érintő, a németek kezére jutott dokumentumokat. A nyugatiak beleegyeztek a szovjet javaslatba, ezért a különbéke-his- tóriát sem vetették fel. Wallenberg tehát felesleges lett. 1947. május 14-én egyébként maga Visinszkij tesz arra javaslatot, hogy likvidálják a Wallenberg-ügyet és az üggyel egyidejűleg - ez magától értetődött - a személyt is. Lev Bezimenszkij könyvének egyik legszomorúbb tanulsága, hogy a dokumentumok jelentős része egyszerűen eltűnt, vagy még manapság sem járulnak hozzá ezek tanulmányozásához, még kevésbé közzétételéhez. Az orosz történész kutatásainak azonban van részlete, amely nem hipotézis, hanem a legszigorúbb valóság, a detektívregényeket megszégyenítő realitás. És magyarázza azt, hogy milyen úton-módon szereztek Moszkvában tudomást Wallenberg budapesti tevékenységéről, illetve hogyan került kapcsolatba (ha egyáltalán kapcsolatba került) a szovjet titkosszolgálatok valamelyikével. Milyen forrásból tudhatott Sztálin Wallenbergről? Mihail Petrovics Goleniscsev-Kutuzov-Tolsztoj grófról van szó, a hadvezér Kutuzov távoli leszármazottjáról. A gróf Carszkoje Szeloban született 1896-ban. Tanulmányai befejezése után 1915- ben behívták a hadseregbe, de a forradalom kitörése után nem áll a fehérek oldalára, sőt a polgár- háborús időkben visszavonul és megnősül. Felesége ugyancsak híres család sarja, Volkonszkaja hercegnő. A vidéki birtok nem jelentett biztos menedéket: az ifjú házaspárt a tambovi kormányzóság forradalmi törvényszéke halálra ítéli, mint földesurakat. A kivégzéstől a Cseka menti meg a grófot és a hercegnőt, sőt 1918- ban, ennek a nem könyörületes- ségéről elhíresült szervnek a segítségével, az akkor már független Észtországba jutnak. Itt a gróí találkozik édesanyjával és második férjével, egy balti német báróval, akiket szintén a Cseka juttatott külföldre. Talán nem túlzás feltételezni, hogy bizonyos szolgálatok fejében. A háromnevű gróf életútja ezután még különösebben alakul. Észtországból Helsinkibe utazik és a beutazási vízumot személyesen Mannerheim finn tábornagy, a hadsereg főparancsnoka, volt cári főhadsegéd adja meg, tekintettel arra, hogy a gróf édesapja iskolatársa volt. A házaspár bebarangolja Európát: Koppenhága, Párizs, Brüsszel - az A gróf személyi dossziéját még a kilencvenes évek végén sem kutathatták. egyes állomások. Brüsszelben meghal Volkonszkaja hercegnő, a gróf új felesége egy belga grófnő. Maradhatnának éppen Belgiumban, de ők Jugoszláviában, majd Romániában, végül Budapesten tűnnek fel. Éppen a második világháború kitörésekor. Amikor is 1941-ben a magyarországi szovjet érdekek képviselete - a hadüzenet után - a svéd követségre hárul. Az ilyen ügyek kezelésére alkalmazzák az orosz grófot, aki később a szovjet hadifoglyok és a vöröskereszt közötti kapcsolatokat is magára vállalja. Nem is lehet kérdéses, hogy a gróf ismerte, ismernie kellett Wallenberget. És nyilván megfelelő információkat is szolgáltatott róla megbízóinak. Akik - noha ez nem jellemző rájuk - még hálásak is voltak. Az emigráns grófot, aki ráadásul egy kapitalista, noha semleges követség szolgálatában állt, s kapcsolatban volt a német és a magyar horthysta hatóságokkal, nemcsak nem tartóztatják le, hanem a budapesti szovjet városparancsnokságon alkalmazzák és a szovjet tiszteket tanítja idegen nyelvre, míg felesége nem kisebb személyiséget, mint Szviridov altábornagyot, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökét próbálja bevezetni a francia nyelv rejtelmeibe. A titokzatos házaspár 1951-ig élt Magyarországon, majd Írországba távoztak. Itt halt meg a gróf 1980-ban. Személyi dossziéját még a kilencvenes évek végén sem kutathatta Bezimenszkij! Milyen titkokat rejthet ez a dosszié? Esetleg éppen a Wallen- berg-ügyről. Ezt egyelőre senki nem tudhatja.
