Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

2003-02-14 / 37. szám, péntek

Ízvilág ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 14 ÍZLET Tücsökzene HIZSNYAI ZOLTÁN A tücsökről és a hangyáról szóló mesére, gondolom, mindenki emlékszik még az os­kolából. Tetszik tudni, amikor a hangya a ró­la elnevezett szorgalommal gyűjtögeti a téli­re való eleséget, gürcöl, izzad - de ha rovar lévén nem izzad is (ami jobban belegondol­va igencsak valószínűnek tűnik), minden­esetre rettentően hasogat a dereka (ha van neki olyan). A tücsök meg egy amolyan bo­londos művészféle, szóval egy link pasas, aki nem gondol a télre, és esze ágában sincs élelmiszer-tartalékot felhalmozni: nem gür­cöl (persze, nem hasogat a dereka se neki), nem izzad (pedig ilyen erővel ő is megtehetné), s csak cirpel naphosszat a hegedűjén, húzza a hangyáknak a talpalávalót (no, ha már van nekik talpuk). Aztán bekö­szönt a zord tél. Es, ugye, bajok vannak a betevővel. A tücsök éhkop­pon marad. Tanulság: a szükségletek bebiztosítása legyen az első, az élvek csak ezt követően hajhászódhatnak. No mármost, az a kérdés, hogy emberi relációban melyek a legalapve­tőbb szükségletek. Annyit talán minden tudós okfejtés nélkül is leszögezhetünk, hogy az élelembevitel (póriasán szólva: az evés) ezek közé tartozik. Alapvető különbség azonban, hogy míg a rovarok vüágában a betevőhalmozás időszaka a melegebb évszakokra korlátozódik, az ember szinte egész évben gyűjtöget: tavasztól őszig betakarít, arat és szüretel, de eszeve­szett halmozhatnékjában addig sem nyugszik, amíg a flóra pihen, ha­nem a faunát tizedeli. Ezekre a hónapokra esik például a vadász- és böllértevékenység dandáija, de a halak sem érezhetik biztonságban magukat. (Nem is beszélve arról, hogy a melegházi növénytermesztés révén a bölcs ciklikusságra berendezkedett természetet is egyre na­gyobb sikerrel teszi lóvá Góg és Magóg ük-ükunokája.) Az európai ember az évszázadok során olyan helyzetbe hozta magát, hogy ma már folyamatosan adott számára a betakarítás lehetősége. És ezt a lehetőséget minden korban és évszakban mélyen ki is aknáz­za. Tartalékokat halmoz fel és tartósít: aszal, befőz, konzervál, felfüs­töl, lefagyaszt. (Vagy bankszámlát nyit, és mint méhecskék virágpor­ral a kaptárt, színes papírtéglalapokkal hordja teli. Igaz, ha túlságosan rámenős, megeshet, hogy ezt befagyasztják.) Az európai ember tehát úgy viselkedik, mint ahogyan valószínűleg a hangyák is viselkedné­nek, ha a világóra megakadna, mondjuk, a vénasszonyok nyarának a végén. Az európai ember az örökös őszre rendezkedett be. És ettől Eu­rópában egy kissé örökösen ősz van. Ősz van, de mi végre ez a halmozás? Mi értelme, ha egyvégtében te­rítve a föld - és már csak lakni kelletik? Valahogy úgy tűnik, mintha ebben a permanens őszben valami fortélyos félelem rejlene. Félelem és reszketés. Nagyszüleink, szüléink, a vüágháborús nemzedékek hajdanán (a hi­deg-, de még később, a „hűvös” háború idején is), ha a nemzetközi helyzet olybá fokozódott, megindultak a vegyes bolt felé, és mázsa­számra vették a cukrot meg a sót, a rizst meg a kávét (amelyet külön­ben nem is igen ittak, de valamilyen rejtélyes okból ilyenkor életbevá­góan fontosnak tartották a beszerzését), krumplit vermeltek, tucatjá­val sütötték a nagy kerek kenyereket, és beraktak néhány oldal szalon­nát a matracok alá. Mégsem érezték úgy sohasem, hogy mindent megtettek. Hogy semmiben sem szenvednek majd hiányt. Réges-régen vége már a hidegháborúnak, és noha napjaink válságá­nak kulcsszava is egy öböl, a nemzetközi helyzet sem olyan dramati- kusan fokozódik már, mint a Disznó-öbölbeli események idején, még­is, mintha minket is ez a megfoghatatlan hiányérzet igazgatna. A to­ronymagas hűtőszekrény az ifjúházasok első komoly beruházásai kö­zé tartozik. Aztán jön a fagyasztóláda. Először a kisebb, aztán a na­gyobb. Közben a lodzsán csöndben megtelepszik a káposztáshordó meg egy-két termetes befőttesüvegben a kovászos uborka. A spájz át­terjed az előszobába, a pincébe, majd a nappaliba, kiszorítva a polcok­ról még a romantikus regénysorozatokat is, aztán a garázsban kelet­kezik egy súlyos áttét. Olyat is láttam már, hogy a lakók egy panelház mosókonyháját alakították át füstölővé. De, bizony, a hiányérzeten nem enyhít a halmozás, csak gerjeszti azt. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy legalapvetőbb szükségletein­ket bebiztosítottuk. Különösen akkor nem, ha folyamatos betakarítás­ban éljük az életünket. Ha az ősznek élünk. És nem figyelmezünk a tü­csökmuzsikára. A La Fontaine-mese aktualizált átiratát nagyjából a következőképpen képzelem. A hangyák degeszre tömik magukat - és nem csupán étel­lel, hanem ranggal, befolyással és kisebb-nagyobb adag hatalommal is. Az a bohókás tücsök pedig - jóllehet, muzsikájára nemcsak hogy oda se bagóznak, még meg is vetik érte - olyan belefeledkezve húzza a talpalávalót a dübörögve tolakodó hangyáknak, hogy amikor észbe kap, már nem fér hozzá a bőség asztalához, és lemarad a nagy zabá- lásról. Ámde a mesének a folytatásában a szorgoskodók is megjárják. Félelem és hiányérzet lesz úrrá rajtuk, ezért a föntebb felsoroltakból egyre többet próbálnak felhalmozni, ami rossz kedélyállapotuk elmé­lyüléséhez, majd további halmozáshoz - és végső soron belső válsá­guk eszkalálódásához vezet. Az ezredfordulós tanulság pedig a követ­kezőképpen hangzana: így jár az, aki nem spájzol be szellemi táplá­lékból és a spirituális javakból. Jóllehet, a gyomra teli, a lelke éhkop­pon marad. Viszont a legszorgosabban letakarított abroszokon is min­dig marad azért annyi morzsa, hogy egy lelkiekben tehetős tücsök számára elég legyen. Haraszti Mária Gyermekkorom ízvilága Egy gyermekkori kép: kilépek a ház­ból a napfényben fürdő udvarra, on­nan kisétálok a kertbe. Ebédhez való zöldséget válogatok, a zöldborsó burka felpattan, édes kincsét kínál­ja. A sárgarépa meg a petrezselyem csak az ásónak engedelmeskedve fordul ki a kemény földből. Mosoly­gó karfiolok közül válogatok, új­hagymát, pórét, karalábét szemelek ki, majd kiválasztom a fényesre érett, megroppanó paprikákat, a mélypiros, dús levű paradicsomo­kat... Nagyapa és nagymama kapálni mentek valahova, én vagyok az ebédfelelós, zöldséglevest főzök, pe­dig csupán tízéves, ha vagyok. A kútnál megmosom, megtisztítom a zöldséget, aztán irány a konyha, a mama birodalma, ahol most én va­gyok az úr. Követem az utasításait, mit, honnan, mennyit... A zsírosbö- dönnél kissé elbizonytalanodom, el­felejtem, mennyit mondott, ezért - nehogy kevés legyen - jó kanállal kanyarítok a fazék aljára. Délben megjönnek, asztalhoz ül­nek, tálalok, és izgatottan várom, vajon sikerült-e a nagy feladat, ame­lyet először végeztem teljesen önál­lóan. Kanalazzák a levest, szó nélkül ürí­tik ki a tányért, aztán a papa csak annyit mond:- Jó volt, kisunokám, csak máskor ne tegyél ám bele annyi zsírt! Vagyis levizsgáztam. Azóta is szere­tek kísérletezni, bár ma már szinte semmit nem főzök hagyományok vagy receptkönyvek alapján. A nyersanyag és pillanatnyi hangula­tom határozza meg, mit készítek, ezért ma is ugyanúgy tudok izgulni, vajon ízlik-e majd, hiszen az ered­ményt az ilyesfajta kísérletezésnél nem lehet pontosan kiszámítani. Ha továbbra is a nosztalgia felől kö­zelítek a kérdéshez, akkor a konyha- asztalon óriásira nyújtott rétestész­tákra szóródó zamatos meggyek, nagyszemű mazsolák és más finom­ságok képe merül fel emlékeim kö­zül, vagy a nagybátyám hatalmas keze alól sajtárba csörgő tej ritmu- sos surrogása, a péknél frissen kisült kenyér hívogató illata, a parázs fö­lötti hőn hólyagosodva sülő kesze- geké a csülagokkal teleszórt égbolt alatt. Harsogó retkek, zsenge salá­ták, vadnyúlfasírt meg gyöngyöző húsleves, sorolni is sok lenne. Ha a realitás felől, akkor a téli gyü­mölcsök híján adagolt sárgarépalé íze tolakszik a számba, a zacskós is­kolatej szállítódobozainak átható bűze, az iskolai konyha megrágha- tatlan marhaszeletei, híg spenótle­vesei idéződnek fel. De - azt hiszem- ez utóbbi senkit sem érdekel, mindannyian szeretnénk mihama­rabb elfelejteni, ha felejthetnénk. Nem tehetjük, hiszen az iskolai koszt ma sem sokkal jobb, a kalóriá­kat, vitaminokat, tápértékét egyre tudományosabban adagolják ugyan, de a táplálék élvezeti értéke ma sem nagyobb. Az éhező országokban a marék rizs az életben maradást szolgálja. A vi­szonylag fejlett világban az étel, az ízek változatossága öröm forrása le­het. A túltechnizált világ génmani­pulált, hormonokkal és antibioti­kumokkal kezelt alapanyagainak túlméretezett előállítása és pazarlá­sa nemcsak a természeti környezet­re veszélyes, hanem az emberi egészségre nézve is beláthatatlan következményei vannak. Táplálko­zási szokásainkat már nem a szük­ségszerűség és a józan ész, hanem a multik érdekei szabályozzák.- Tudod, miért imádják a kölykök a mekit? - kérdezi ismerősöm, miköz­ben nagy ívben igyekszünk elkerülni a piros-sárga, olajszagot árasztó standot egy áruházban. - Mert még ennek a fűrészporkajának is inkább van íze, mint annak, amit otthon kapnak. Elgondolkodom. A „modern” édes­anya, akinek hozományából hiány­zik a konyhaművészet ismerete, csa­ládot összetartó, élvezetes esemény- nyé tudja-e tenni a közös étkezése­ket? S ha mégoly tudatos, hagyo­mányőrző vagy kísérletező is, vajon elő tud-e állítani olyan ételt, amely­nek tápértéke megegyezik azzal, amit elképzelt, ami kívánatos len­ne? A zölden leszedett, vegyszerrel egyformára „érlelt” zöldség, gyü­mölcs íze valóban messze van attól, amit a napfény édesre, élvezetesre, zamatosra simogat. Akár az üveghá­zi citrom: a „magyar narancs”. Aki evett már a déli napfény által megér­lelt déligyümölcsöt, tudja, miről be­szélek. A különbség leírhatatlan...- És hiába mész ki a piacra, ott sem kapsz mást! Még a zöldségtermesz­tő rokonok közül is sokan külön ter­mesztik a saját asztalukra szánt élel­miszert, mert amit eladnak, olyan vegykezelt, hogy ők sem merik fo­gyasztani. Mi meg kimegyünk a pi­acra, és azt hisszük, jót teszünk és jót eszünk, ha megvásároljuk a mé­regdrága zöldséget, gyümölcsöt... Csoda-e, ha egyre több az allergiás gyerek? Ördögi kör. Aki egészségesen akar élni, egészséges táplálékot fogyasz­tani, újra saját maga kell, hogy elő­állítsa? De a műtrágyákkal mérge­zett termőföldek, szennyezett vizek, a savas esők vajon lehetővé teszik-e? Időnként kitalálják a nagy élelmi­szer-ipari cégek, a gyógyszer- vagy ételkiegészítő-gyárosok, hogy ve­szélyes a konyhasó, a tojás, a vaj, a zsír - együnk inkább művajat, tojás nélküli tésztát, tészta nélküli tésztát, kőolajat... aztán, miután megszed­ték magukat, illetve egy csomó is­meretlen betegséggel nem tudnak mit kezdeni, elkezdik hangoztatni mindezek ellenkezőjét. De közben generációk ízlelőbimbói nem tanul­nak meg különbséget tenni az ízek között, hiányzik az életükből szá­mos olyan élmény, amelyet az ízek élvezete szerezhetne. Nézem ismerősöm kicsi, sápadt gyermekét, akinek anyja vagy nin­csen tisztában az étel által nyújtható élmény értékével, vagy tudatosan fosztja meg az ízek örömétől a gyer­meket, akinek sosem kerül a tányér­jára friss nyers zöldség-gyümölcs, fokhagymával vagy más átütő erejű és egészséges fűszerrel ízesített étel, olyan minden, amit megeszik, mint a műanyag. A műkajától és adalé­koktól aztán a fejlett vüág gyerme­kei nemcsak felfelé nyúlnak, hanem székében is terebélyesednek. Aki az esztelenül manipulált élelmi­szereket fogyasztja, annak szerve­zete lassan ugyanúgy éhezik, mint azé, akinek ötnaponta jut egy ma­rék rizs. Na de üljünk vissza inkább a gyerek­kor terülj-terülj asztalkájához, amely mellől nem hiányoztak az öregek emlékezései sem régi, so­vány esztendőkre. Ezek emlékét, fájdalmát nem törölte ki a huszadik század második felének viszonyla­gosjóléte sem. S ha közben eszünk­be jut, hogy még a huszonegyedik század Közép-Európájában is sok gyerek reggeli nélkül, korgó gyo­morral próbálja fejébe gyömöszölni a tudást, egy falat sem megy le a torkunkon. S talán ez lehetne a megoldás: a világ fölöslegesen dús­káló és pazarló egyik felének eszébe juthatna időnként a másik, az éhező világ. Ha megelégedne az optimáli­san elfogyaszthatóval, nem az el­avult számítógépeket küldené se­gélyként az olyan éhező vidékek la­kóinak, akiknek még a villanyára­mot sincs módjuk használni. Ezek az emberiség gyermekkorá­nak valódi ízei, ettől böjtölnek majd az utódok. Hacsak fel nem ébredünk végre álmodozásaink­ból, és nem teszünk rendet - ha nem is a világban, hát legalább a saját fejünkben, konyhánkban, há­zunk táján. KUKTASAROK Kedves Kiskukta! Három a magyar igazság - tartja a mondás, itt van hát a harmadik palacsintatöltelék re­ceptje. De mivel egy másik mondás azt tartja, jóból is megárt a sok, ígérem, ez már az utol­só. íme: Tejfölös palacsinta Hozzávalók: megsütött palacsinták, tejföl, zsemlemorzsa, cukor, mazsola, vaj. Ismét kérd meg anyukádat, süsse meg a palacsintákat. Mindegyik­re kenj egy evőkanál tejfölt, hintsd meg morzsával, cukorral, ma­zsolával, tekerd össze. Tedd kivajazott tűzálló tálba, a tetejüket kend meg tejföllel, hintsd meg morzsával, és tedd 30 percre a forró sütőbe. Tálald cukorral megszórva. Jó étvágyat! (szh) KONYHANYELVÖR Knédli vagy gombóc? ZALABAI ZSIGMOND A bennem élő kételyt - mit ér az ember, ha nyelvművelő? - a min­dennapi nyelvművelésnek azokkal a példáival próbálom csökkenteni, amelyeknek a „nyelvművelés alul­nézetben” műfajában nemegyszer tanúja lehettem. Színhely: nem párnázott székek­kel teli, elegáns előadóterem, nem is egyetemi szemináriumi szoba, hanem a Derby nevezetű söröző, Somorján. Miközben megszokott törzshelyemen, a sarokasztalnál iszogatom (ritkábban) sörömet vagy (gyakrabban) üdítőmet -, rendezgetem emlékeztetőcédulái­mat, előfordult már, hogy udvari­as formában rákérdeztek, én vol­nék-e az a bizonyos (újság)író, mert ha igen, döntőbírónak kér­nek fel - miután az asztaltársaság­ban késhegyre menő vita zajlik - abban az ügyben, van-e a knédli szónak magyar megfelelője. Van, mondtam: a gombóc. Budapesti éttermekben szerzett tapasztala­taim alapján ugyanis visszarém- lett, hogy a „vepro, knedlo, zelo” nevezetű jellegzetesen cseh étel­nek a magyar megfelelője a „ser­téslapocka (oldalas) párolt ká­posztával és gombóccal”. A liszt, víz, tojás, élesztő hozzáadásával készült kelt tészta formája a cse­heknél hosszúkás, Magyarorszá­gon pedig gömbölyű, gombóc ala­kú. Alakjukban tehát különböznek ugyan egymástól, tésztájuk azon­ban azonos. A knédli szót a „bizal­mas” stíluskategória minősítéssel ismeri Az idegen szavak és kifeje­zések szótára. A kis értelmező szó­tárban ugyancsak megtalálható, de a „helytelen, kerülendő, fölös­leges” minősítéssel. E merev ítéle­tet olvasva támadt föl bennem a gyanú: hátha ortodox módon kö­zelítették meg nyelvművelőink, szótárkészítőink ezt a kérdést. Hi­szen ha száműzzük nyelvünkből a knédli szót, mivel nevezzük meg a hosszúkás, diós kalács formájú tésztaféleséget? Lévén szó két kü­lönböző alakú-formájú tésztáról, az ortodox magyarosság és merev purizmus ellenében létjoga kell(ene), hogy legyen mind a gombócnak, mind pedig a knédli- nek. A két szó között olyan jelen­tésmegosztásnak kellene létrejön­nie, amely más-más szemléletmó­dot tükröz, az említett tésztafor­ma alaki különbözősége alapján. (Új Szó, 1998. augusztus 4.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents