Új Szó, 2003. február (56. évfolyam, 26-49. szám)
2003-02-07 / 31. szám, péntek
Gondolat ÚJ SZÓ 2003. FEBRUÁR 7. Václav Havel a szlovákiai magyarok demokráciáért vívott küzdelmét ismerte el Szigeti László kitüntetésével Függünk egymástól, barátaim! A cseh államfő átnyújtja az érdemérmet (Somogyi Tibor felvételei és archív fotók) SZILVÁSSY JÓZSEF áclav Havel államfőként utolsó külföldi útján január végén Szlovákiában járt, ahol neves szlovák személyiségekkel együtt Szigeti Lászlónak a cseh érdemérem első fokozatát nyújtotta át. Ebből az alkalomból beszélgettünk a Kalligram Kiadó igazgatójával, aki szerkesztőbizottságunk elnöke is. Életed nevezetes pillanata lehetett, amikor a pozsonyi cseh nagykövetségen rendezett meghitt ünnepségen szlovákiai magyar értelmiségiként kitüntetést vettél át a cseh államfőtől, méghozzá kiemelkedő szlovák művészek, közéleti személységek társaságában. Mire gondoltál azokban az ünnepélyes pillanatokban? Arra, hogy ez a díj névlegesen ugyan engem, üzenetével azonban sokunkat illet. Az egyetlen szlovákiai magyar vagyok, akit tizenhárom éves elnöksége alatt Václav Havel kitüntetett. Ez engem rendkívül lekötelez, ugyanakkor számomra is nyilvánvaló, hogy a tizenegy kitüntetett szlovákiai állampolgár közé nem véletlenül került egy magyar. Havel a szimbolikus üzenetek nagymestere. A nekem adományozott érdemrenddel a szlovákoknak is üzent. Az én olvasatomban arra intelmezte ezt a jogállamiságra törekvő kis országot, amelynek 1989 decemberétől 2002 júliusáig volt az elnöke, hogy mindig tartsa szem előtt a multietnikus jellegét. Vagyis sose feledje, hogy arculatának, jellegének, kulturáltságának formálásából a szlovák többség mellett leginkább a magyar nemzeti kisebbség veszi ki a részét. A vele folytatott beszélgetésből is kiderült, Havel tudatosítja, hogy a szlováldai magyarok következetes harcosai annak a küzdelemnek, amelyet Szlovákia új, polgári identitást kereső társadalma vív a demokratikus jogállam megteremtéséért. Meggyőződésem, hogy a nekem átadott kitüntetés ezt a kollektív küzdelmet is díjazta. És talán azt a nyitottságot és objektivitást is, amellyel hozzád hasonlóan sok szlovákiai magyar értelmiségi törekszik arra, hogy a közép-európai népek végre megbékéljenek egymással. Habitusával Havel rendkívül sokat tett azért, hogy a közép-európai népek tudatosítsák a tisztázó párbeszédek létfontosságát. Mondtam neki, hogy a Kalligram Könyvkiadó, illetve a Kalligram Alapítvány mellett ma már meglehetősen sok szlovákiai magyar intézmény felismerte a párbeszéd jelentőségét. Utolsó külföldi útjának legvégén egykori harcostársait a Nagy Ferencesekhez címzett pozsonyi borozóba hívta vendégségbe. Ott kérdeztem meg tőle, hogy személyemben ki is kapta valójában ezt a kitüntetést. Azt válaszolta: Te kaptad, elsősorban te, és mindazok a szlovákiai magyarok, akikről úgy gondolod, hogy veled együtt megérdemelték. Azt feleltem: Őszintén gondolom, hogy ezt a kitüntetést nemcsak én, hanem jelképesen mindazok a szlovákiai magyarok megkapták, akik, az ország széthullása ellenére, ma is azonosságban élnek az általad képviselt értékrenddel. Szabadság, szolidaritás, tradíciók, ez az európai köz- gondolkodás három alappillére. Havel mindhármat képes volt új dimenziókba emelni. Nemegyszer intelmezett a politikai pártok iránti túlzott elkötelezettség veszélyeire, s bosszantotta a pártpolitikusokat azzal, hogy a politika erkölcsiségét hangsúlyozta. Etika és politika az ő szemében ikertestvérek. Juraj Spitzer szlovák közíró évekkel ezelőtt veled készített interjújában kiemeli, hogy a pozsonyi várban 1990 áprilisában Etika és politika címmel rendezett szimpóziumnak Vaclav Havel és te voltál a szellemi atyja. Valóban? Senki mást nem kérhettem fel arra, hogy védnöke legyen egy ilyen szimpóziumnak, mint őt. Szerte Európából nagyon sok rangos gondolkodó érkezett, de talán egyikük sem volt olyan előrelátó, mint Havel. Talán abban az előadásában sugallta először, hogy a demokrácia számára több, mint a többpártrendszeren és szabad választásokon alapuló rendszer. A demokrácia olyan közéleti vagy a politikai tisztet vállaló személy erkölcsi tisztaságán és globális felelősségtudatán nyugvó intézményrendszer, amely erkölcsi erejéből eredően a legnehezebb problémákra is megoldást talál. Számára a demokrácia igazi demokraták nélkül elképzelhetetlen. Az 1989-es bársonyos forradalom idején ott voltál Havel közelében. Melyik volt számodra a legemlékezetesebb nap? A legemlékezetesebb mindenképpen 1989 december huszonkilen- cedike volt. Ezen a napon választották meg őt Csehszlovákia elnökévé, s foglalta el a Hradzsint. Azelőtt is találkoztunk már néhányszor, de a várban rendezett első elnöki vacsorán érintett meg először vitalitásának iszonyatos ereje és erkölcsi tartásának kisugárzása. Alig húszán ültünk az asztalnál, Havellel szemben Dubcek. Ami meglehetősen feszélyezett engem, hiszen néhány nappal azelőtt a Nyilvánosság az Erőszak Ellen pozsonyi központi irodájában átéltem Dubcek meglehetősen szánalmas, de szánalmasságában is számonként sírását. Miután közöltük vele, hogy nem őt, hanem Václav Havelt jelöljük köztársasági elnöknek, magába roskadt és újra kitört belőle a sírás. Alexander Dubcek, a hatvannyolcas emberarcú szocializmus vezéralakja akkor és ott döbbent rá, hogy az 1989-es rendszerváltás nem a szocializmus megreformálásának, hanem a modem polgári demokrácia megteremtésének előszobája. A vacsorán éreztem, hogy Dubcek kerüli a tekintetem, amit eleinte úgy értelmeztem, hogy még mindig nem akar tudomásul venni minket, akik szabadon és felelősségünk teljes tudatában a polgári demokrácia mellett döntöttünk. De amikor már hetedszer nézett el a fejem fölött, megnyugodtam. Biztos voltam benne, hogy Dubcek nem mer szembenézni a valósággal. Velünk. Velem. Nem merte tudomásul venni, hogy felnőttünk. Hogy a középeurópai népek felnőttek lettek. Meghunyászkodó alkalmazkodás helyett saját kezükbe vették sorsukat. Hónapok múlva, persze, kibékültünk egymással, s a Szövetségi Parlament elnöki irodájában mindenkor várt a palackozott Egri Bikavér. De ez a nemzeti identitásomnak szóló meglehetősen felszínes gesztus sem feledtette velem azt, hogy Havel első elnöki vacsoráján a bátorság és a meghunyász- kodás ültek egymással szemben. Havel élete, közösségi lelke Európa oszthatatlanságát erősítette, Dub- ceké annak oszthatóságára emlékeztetett. Dubcek azon a vacsorán udvariasságból vette tudomásul a demokráciát. Nem túlzás Dubceket meghu- nyászkodónak minősíteni? Egyszer, valamikor 1990 tavaszán a szövetségi parlament különgépé- vel repültünk együtt Prágából Pozsonyba. Mint annyiszor, akkor is Nagy Imrét emlegette, s mint mindig, akkor is felhívtam a figyelmét arra, hogy Nagy Imre és Alexander Dubcek ellenállása minőségileg különbözik. Dubcek nem önszántából vonult ellenzékbe, hanem mert rákényszerítették. Nem meggyőződésből volt forradalmár, mint Nagy Imre, sőt nem is volt forradalmár. A szovjetekkel szembeni fegyveres ellenállás gondolatát elvetette. Pedig aranybetűkkel írhatta volna be magát a szlovák nemzet történelmébe. Sajnos, emberi alkata, történelmi szűklátókörűsége megfutamodásra predesztinálta. Dubcek ismerte a róla alkotott képemet, ennek ellenére arra kért, hogy álljak mellette a Dunaszer- dahelyen tartott kampánygyűlésén. Visszatekintve a rendszerváltó napokra, melyiket tartod a legdrámaibbnak vagyis a legnehezebb döntésnek? Bevallom, 1989 november közepétől 1990 június közepéig, az első szabad parlamenti választásokig tulajdonképpen minden napom drámai volt. De ezt még magam előtt is titkoltam. Minél többet tudtam meg a kommunista titkosszolgálatok módszereiről, annál jobban tartottam attól, hogy nem áll módunkban biztonságot teremteni magunk körül. Tévedtem. Noha nem olyan nagyot. Hiszen a biztonságmegőrzés ma is kétségek közepette zajlik. Kivált Szlovákiában, ahol mindmáig nem dőlt el, hogy korporativ demokráciában, vagy jogállami demokráciában akar-e élni az ország nagyobbik hányada. Talán már ebben a kérdésben is tisztábban láthatnánk, ha valamikor 1990 februárjában másként döntünk. Havelék lakásán ültünk, ketten a szlovákiai Nyilvánosság az Erőszak Ellen, jómagam a Független Magyar Kezdeményezés, hárman pedig a cseh Polgári Fórum képviseletében, noha egyikünk sem teljes felhatalmazással. Akkor már szinte nyilvánvaló volt, hogy az első szabad választásokból ez a hármas kerül ki győztesként. Ezért Havel - egy újdonsült szabad ország tapasztalatlan államfőjének nagyvonalúságával - azt kezdeményezte, hogy az első szabad parlamenti választásokban ne négy, hanem csak két évre juttassuk mandátumhoz a képviselőket. Azzal érvelt, hogy még nem jöttek létre a pártok, azaz még nincs igazi többpártrendszer, ezért két évnyi lehetőséget kínálna a cseh és a szlovák társadalomnak, hogy politikailag mobilizálja magát. A jelenlévők támogatták őt elképzelésében, nekem pedig elállt a lélegzetem. Petr Pithart, akkori cseh miniszterelnök erélyesen intelmezett az időszűkös Szabadság, szolidaritás, tradíciók, ez az európai közgondolkodás három alappillére. Havel mindhármat képes volt új dimenziókba emelni. Nemegyszer intelmezett a politikai pártok iránti túlzott elkötelezettség veszélyeire, s bosszantotta a pártpolitikusokat azzal, hogy a politika erkölcsiségét hangsúlyozta. Etika és politika az ő szemében ikertestvérek. kormányzás esetleges negatív következményeire, jómagam meg azt kérdeztem a jelenlévőktől, szerintük két év alatt vajon kik mobilizálhatják magukat? A demokráciaellenes csőcselék, akik most defenzívában vannak, mondtam, de ez a durva hangnem nem illett ahhoz a társasághoz. Jozef Vavrousek későbbi szövetségi miniszter még hozzátette, hogy amint lesz választási törvényünk, elszaporodnak majd a pártok, mint a gombák. És igaza is lett. Éjszakába nyúló vita kerekedett, amelyet az döntött el, hogy Marián Calfa szövetségi miniszterelnök Bécsből jövet a reptérről rögtön Havel lakására hajtatott, és ez eldöntötte a vitát. Azóta Petr Pitharttal többször felidéztük azt est különleges hangulatát, amelyen egy ideig még áramszünet is volt, s amelyen lényegében vereséget szenvedtünk. De nem ez a lényeges, hiszen Havel személyében mindnyájan győztesek vagyunk, ráadásul ezzel a döntéssel már meglehetősen sokat foglalkoztak a történészek és politológusok. Most is csak azért említem, mert a legnehezebb politikai döntésemről kérdeztél. Sosem felejtem, hogy az akkori döntésnek súlyos következményei voltak. A parlament jóváhagyta Havel és Calfa javaslatát, és két év elteltével, 1992 tavaszán Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellenből kivált, erősen nacionalista Vladimír Meciar, Csehországban a Polgári Fórumból kilépett, erősen Közép-Európa ellenes Václav Klaus nyerte a választásokat. Két autoritativ lelkületű politikus, akiket mindmáig irritál Havel étosza, amelyet nem tudtak sem jobbra, sem balra besorolni, mert ez az étosz sokirányú, többnemű, nyitott, és emberközpontúságának köszönhetően hihetetlenül stabil. Mennyit tudott a szlovákiai magyarokról az államfő? Nem tudott sokat rólunk, de annál azért többet, hogy vagyunk. Néhány szlovákiai magyar aláírta ugyan a Chartát, de ez nem volt elég ahhoz, hogy behatóbban foglalkozzanak velünk. Ráadásul a cseh ellenzék szemében Durayt Miklós marginalizálta magát keményen etnocentrikus vüáglátásával. Ján Camogursky ugyanilyen értékrendjével csak azért nem esett hasonló megítélés alá, mert nem egy nemzeti kisebbség, hanem egy államalkotó többségi nemzet disszidense volt. Camogurskyt ez a nemzetállami értékrend csupán másodlagossá tette... Itt kell megjegyeznem, hogy Havel szerette volna méltányosan kárpótolni az Eduard Benes elnök dekrétumai miatt kárt szenvedett szlovákiai magyarokat, de ebben a szándékában épp az Együttélés Politikai Mozgalom akadályozta meg. Az akkori magyar pártok mindegyike méltányosnak találta a felajánlott anyagi kárpótlás mértékét és az ezzel járó erkölcsi jóvátételt, csakhogy az ezt lehetővé tevő szerződést Duray Miklósék nem írták alá. Ennek a dicséretes haveli kezdeményezésnek a dokumentumai ma is megtalálhatóak a prágai várban. Tanúsíthatom, Václav Havel etikai magatartását megérintette az Együttélés visszautasító, negatív viszonyulása. Szigeti László (balról) Václav Havel, Milan Cic, Alexander Dubcek és Fedor Gál társaságában Komáromban
