Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-08 / 5. szám, szerda
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 8. TALLÓZÓ ■■■■1 KOMMENTÁR JHHHI Álszent oroszok MALINÁK ISTVÁN Mi a közös az iraki, a kommunista észak-koreai és az orosz vezetésben? Egyik sem szereti a nemzetközi ellenőrzést. Persze vannak alapvető különbségek is. Irak nagyon utálja az ellenőröket, de jó másfél hónapja kénytelen volt eleget tenni az amerikai nyomásra született BT-határozat- nak, remélve, hogy elkerüli, legalábbis elodázza a háborút. Kim Csöng II, a szeretett észak-koreai vezető éppen kiutasította a nemzetközi ellenőröket, és bejelentette atomprogramjának felújítását. Az észak-koreai helyzet még nem veszélyes, de azzá válhat. Ez azonban senkinek sem érdeke, magának Phenjannak sem. Nyilvánvalóan azért kavart vihart egy pohár vízben, hogy zsarolhasson, minél több élelmiszer- és más segélyt, főleg olajat csikarhasson ki, ugyanis a KNDK gazdasága totális csődöt mondott, több millió ember éhezik, az ENSZ félévente adakozásra szólítja fel az államokat annak érdekében, hogy legalább a gyerekeket és az időseket úgy-ahogy el tudják látni alapélelmiszerekkel. Még Washington is bejelentette, hogy a válság ellenére folytatja a szállításokat Phenjannak, az USA nem kívánja politikai fegyverként használni az élelmiszert. Moszkva nem engedi vissza Csecsenföldre az EBESZ embereit, őket hivatalosan nem ellenőröknek, hanem megfigyelőknek hívják. Putyinnak kapóra jött, hogy az EBESZ - az 54 tagállamot tömörítő szervezetnek Oroszország is tagja - missziójának mandátuma december 31-én lejárt, s a meghosszabbításáról folyó tárgyalások nem vezettek eredményre. Az EBESZ-misszió fő feladata az emberi jogok tiszteletben tartásának felügyelete volt, közben végeztek némi humanitárius tevékenységet, itt-ott politikai közvetítést. Azt sem lehet mondani, hogy közmegelégedésre látták el feladatukat, maguk a csecsének is bírálták őket, mondván: eléggé passzívak. De mégis ott voltak, mégis adtak le jelentéseket súlyos jogtiprásokról. Nos, ez nem tetszett Moszkvának. Több orosz emberjogi szervezet követelte a múlt hét végén a megfigyelők visszatérését, mondván: csak az ő jelenlétük tudja korlátozni az orosz hadsereg atrocitásait. A tárgyalások során Moszkva követelése az volt, hogy az EBESZ-misszió ne foglalkozzon az emberi jogokkal, politikai kérdésekkel, hanem pusztán humanitárius feladatokkal. Magyarán: valamiféle vöröskeresztes szerepet töltsön be. A nemzetközi közösségtől pedig azt követeli, ismerje el a világ, hogy Oroszország Csecsenföldön épp úgy a nemzetközi terrorizmus ellen harcol; mint az amerikaiak Afganisztánban. Csakhogy a világ nem hajlandó egyenlőségjelet tenni az évszázadok óta húzódó orosz-csecsen konfliktus és az al-Kaida elleni harc között. Maga Putyin sem hiszi el, amit állít, azt tudniillik, hogy hamarosan megoldódik a csecsen válság, mert tavaszra elkészül az új alkotmány és még választások is lesznek az idén. Pillanatnyilag így áll a (patt)helyzet. A hónap végén az ET külön foglalkozik a csecsen kérdéssel, a világ több vezető politikusa sürgette az EBESZ-misszió visszaengedését, többek között az amerikai külügy is aggodalmát fejezte ki. Mind többen teszik fel a legtermészetesebb kérdést: ha az oroszoknak nincs takargatni- valójuk, miért ódzkodnak a megfigyelőktől? A válasz is kézenfekvő. Csakhogy míg Bagdad és Phenjan számíthat a nemzetközi büntetőintézkedésekre, Moszkvának nem kell ilyesmitől tartania. Sőt: Putyintól várják, hogy megoldja a Koreai-félsziget és Washington problémáját, azaz lebeszélje Phenjant az atomprogram felújításáról. JEGYZET Milliomos leszek SZÁZ ILDIKÓ Levelet hozott a postás. Egy jókora borítékot, benne megannyi cifra reklámszöveggel. Nem tagadom, jólestek az újévi jókívánságok, és jólesett a hír is, amit végül közölni kívántak velem. Azt írták, hamarosan kapok majd egy ennél is nagyobb kopertát, ami azt fogja jelenteni, hogy a legesélyesebbek közé kerültem. Ez után már csak várnom kell a hírt, mely szerint megnyertem a kétmilliót. Az újévi hír olvastával iszonyú jó kedvem kerekedett. Nyulat lehetett volna velem fogatni. Azért nyulat, mert három évtized alatt egyedül egy kék nyulat sikerült nyernem az egyik ruhaöblítőt forgalmazó cégtől. Azon is nevettünk vagy három napig. A reklámban hirdetett, csecsemőnyi nagyságú plüss állat helyett egy kis mosóporos dobozban érkezett meg a „nyúl”. Tenyérnyi volt, és nyúlnak csak akkor nevezhető, ha valaki az éjszaka közepén autója előtt átfutó vézna mezei pockot kiéhezett tapsifülesnek nézi. De kék volt, és örültünk neki, mert végre nyertünk valamit. Ezt követően nem csoda, hogy pironkodva olvastam egyik magyar, mára médiasztárrá lett társadalomkutató munkáját, aki kifejtette: a hedonista fogyasztói társadalomban a felnőtt lakosság egy része in- fantilizálódhat. Az általam oly kedvelt és nagyra becsült szakember véleménye szerint az élvhajhászó közegben magunk is gyermeteggé válunk, és csakis a szükségleteink mielőbbi kielégítésére törekszünk. A reklámok, a lelkes vásárlásért járó nyereményjátékok a gyermeki lelkesedés mámorába ringatnak bennünket, felnőtteket. A gyártók és viszonteladók megmondják, hogy mire van szükségünk, és mi boldogok vagyunk, ha megkapjuk azt. De vajon megkapjuk-e? A minap odahaza kiszámoltuk, hogy ha megnyernénk az egyik országos élelmiszerverseny autós fődíját, el kellene adnunk a lakást, hogy ki tudjuk fizetni a milliós autó után járó nyereményadót. Kijózanodtunk, és ma már nem akarunk nyerni. Végleg azonban akkor keseredtem meg a nyereményjátékoktól, amikor arról értesültem, hogy egy hatalmas vászonzsákra bukkantak Érsekújvár berkében. Több száz fel nem bontott boríték volt benne. Kivétel nélkül valamennyin egy bizonyos kávés cég nyereményjátékának a jelszava állt, és a cím is azonos volt. Nem hinném, hogy egy életunt, munkájától meg- csömörlött postás hozta ki ide, az erdőszélre rozsdás biciklijén a zsáknyi nyereményszelvényt rejtő borítékot. Félő, hogy nem volt nyereményjáték, mi több: nem volt nyeremény sem. Sőt, az is meglehet, hogy azóta már a cég is megszűnt létezni! Nem maradt más, csak az a rengeteg, kék nyúlás, gyermeteg lény, akik nyitottak minden újabb nyereményjátékra és ígéretre. Vajon hány ember számára jelentenek, még jó hosszú időre, biztos megélhetési forrást? Az országra nagy hó zúdul, ránk meg az áremelések... (Peter Gossányi rajza) LIBERATION A Laurent Gbagbo elefántcsontparti elnökhöz hű erők kötelékében harcoló mintegy 200 külföldi zsoldos közül legalább kettő szlovák - derül ki abból a riportból, amelyet a rangos francia napilap a belviszály dúlta afrikai országról ír. Gbabo rendszere ellen az ország nyugati felében tört ki felkelés. A riporter a fővárosban, Yamousso- ukroban, egy szálló teraszán találkozott a zsoldosokkal; közülük a legtöbben a posztkommunista országokból, főként pedig a volt Szovjetunió területéről származnak. A Libération arra a következtetésre jut, hogy a zsoldosokat elsősorban a harci helikopterek pilótáiként vetik be, mert kevés a helyi szakember. A kormány a zsoldosokat hivatalosan instruktoroknak nevezi, akik nem a harcokban, csak a hadsereg kiképzésében vesznek részt. AZ EL) előnyben részesítette a diszkrimináció-mentesség elvét a pozitív diszkriminációval szemben Néhány tanulság a magyar státustörvénnyel kapcsolatban Amióta december derekán Günther Verheugen megírta státuslevelét a magyar kül- ügynek a magyar kedvezménytörvény módosított változatáról, azóta szinte elvágták a magyar kedvezménytörvény vitáját nálunk, de Magyarországon is. De tulajdonképpen előtte is csak egy-két politikus nyilatkozata, illetve pár óvatos - magyar és szlovák - újságírói vélemény látott napvilágot. JARÁBIK BALÁZS A szlovákiai magyar média számára a kedvezménytörvény egyfajta szent tehén. Nem csoda, a Fidesz által kezdeményezett törvény határon túli magyar fogadtatása olyan volt, mint amilyet a magyar jobboldal elvárt. Frenetikus és emocionális. A Fórum Intézet felmérése is mutatja, hogy a Szlovákiában eddig kérvényezett 59 ezer igazolvány a kérvényezők számára sokkal inkább szimbolikus, mint anyagi jellegű. A törvény hatása alól az MSZP sem vonhatta ki magát, hiszen 2000 decemberében a magyar országgyűlésben megszavazta a törvényt. Az EU-biz- tos levele, illetve előtte Rolf Ekeus EBESZ kisebbségi biztos véleménye azonban más nézőpontba helyezi a törvény napirenden levő módosítását, illetve egész koncepcióját. Mindkét intézmény ugyanis egyöntetűen állítja, hogy a magyar kormány által kezdeményezett módosítások után is megmarad a törvény területen kívüli hatálya, és etnikailag diszkrimináló volta. Az európai vélemény ismeretében szembe kell nézni egy új helyzettel, de főleg le kell vonni a kedvezménytörvénnyel kapcsolatos eddigi tanulságokat. A Fidesz az évtized kisebbségi kezdeményezésével egy új alapú, virtuális magyar-magyar kapcsolatrendszert próbált elindítani. Az általuk kiötlött megoldás azonban nem az európai intézmények által kimunkált és nagy kompromisszumkészséget igénylő kétoldalú megállapodások útja, hanem inkább egy régi, (egyoldalú) támogatásokat keretbe foglaló kedvezménytörvény volt. A magyar törvény főleg abban tér el a többi ismert kedvezménytörvénytől, hogy nemcsak országa területén biztosít kedvezményeket, hanem más ország területén támogatásokat nyújt - etnikai alapon. Akár konfliktusként is felfogható az a helyzet, amikor szembeállítjuk a szlovákiai magyarok nagy többsége által támogatott európai integrációt az éppen az EU által megregulázott kedvezménytörvénnyel. Véleményem szerint azonban ebben az esetben nincs szó konfliktusról. AZ EU ugyanis egész egyszerűen előnyben részesítette az európai jogszabályokban (Amszterdami Szerződés, 6., 7., 12., 13. cikkelye, valamint a 43/2000 ún. faji és az EC/2000/78 ún. foglalkoztatási irányelvek) erősen lefektetett diszkriminációmentesség elvét a pozitív diszkriminációval szemben. Ez utóbbi - pozitív akció néven - a nemzetközi jogrendben kizárólag ajánlások szintjén fogalmazódik meg, míg a diszkrimináció-mentesség olyan követelmény, amely alapján az EU- tagállamoknak, illetve a csatlakozásra váró országoknak - köztük Szlovákiának is - antidiszkriminá- ciós jogszabályt kell elfogadniuk. A Fidesz a kedvezménytörvénnyel a kisebbségvédelem nemzetközi kereteit feszegette. Nemcsak a törvény koncepciójának volt köszönhető, hogy nem sikerült minden a terv szerint. A Velencei Bizottság jogi szakvéleménye azonban tartalmazott olyan, számunkra pozitív kitételeket is, amelyet eddig nemzetközi szinten egyáltalán nem voltak egyértelműek. Ilyen például a kisebbségek anyaországok általi támogatásának elfogadása az európai gyakorlatban. A kedvezménytörvényről alkotott európai véleményt nem elutasításként, hanem egyfajta határvonalként kell felfogni, amelyen belül kell Magyarországnak és a határon túli magyar közösségeknek fejleszteni a magyar-magyar kapcsolatrendszert. Oplatka András írta a Neue Züricher Zeitungban, hogy a kisebbségi kérdés milyen könnyen szakít fel történelmi sebeket. Rendkívül tanulságos azonban a nyugati hatalmak, illetve az európai intézmények viselkedése: Oplatka szerint a félrekezelt délszláv válság óta a legfontosabb kritérium Európa számára a stabilitás megőrzése - bármi áron. Szerinte nemigen képzelhető el, hogy a közép-európai országok integrációja után az EU változtatna a „nemzetállamilag meghatározott belpolitikán”. Érdemes hozzátenni, hogy közigazgatásilag nem változik a szlovákiai magyarok helyzete az integráció után sem: az EU-ban is Szlovákiához fogunk tartozni, bár a határok nagyobb átjárhatósága mellett. Divatossá vált a magyar diplomácia hibájának nevezni a kedvezménytörvény sorsának alakulását. Nehéz A délszláv válság óta a legfontosabb kritérium a stabilitás - bármi áron. azonban egy olyan koncepciót védeni, amelyért nemcsak a szomszédok, hanem az európai intézmények sem lelkesednek. A teljes képhez ugyancsak hozzátartozik, hogy a magyar diplomácia ezúttal nem tudott arra a kapcsolatrendszerre támaszkodni, amelyet valamikor a kisebbségi pártok - az RMDSZ, valamint az MKP elődpártjai - építettek ki. Míg Max van der Stoel szlovákiai látogatásainak legfontosabb része a magyar politikusokkal való találkozás volt, addig mind Ekeus, mind Verheugen fontosabbnak tartja a hivatalos szervekkel való vélemény- cserét. Az MKP megalakulása, valamint a párt kormányba kerülése óta a magyar párt külpolitikai tevékenysége jelentősen elhalványult, illetve kimerült az Európai Néppárttal való kapcsolattartásban. Ráadásul a párt - egy-két kivételtől eltekintve - nem támaszkodik a kisebbségi nem kormányzati szervezetekkel való együttműködésre. Pedig nemzetközi szinten a kisebbségvédelem terén az utóbbi években jelentősnek nevezhető a változás. Salát Levente, erdélyi politológusprofesszor írja egy tanulmányában, hogy az 1989-es fordulat Kö- zép-és Kelet-Európábán új nehézségekkel szembesítette a nyugati demokráciákat. Kiderült, hogy a liberális demokráciák, ahhoz, hogy hatékonyaknak bizonyuljanak, etno- kulturális szempontból homogén társadalmakat feltételeznek. Ott, ahol ez nem adott, a képviseleti demokrácia komoly, akár a stabilitást is veszélyeztetni képes deficitjével kell számolni. Ezért zajlik napjainkban is élénk vita nemzetközi - kormányközi és nem kormányzati - szervezet keretében a nemzeti ön- rendelkezés, a kisebbségi jogok, vagy a kormányzás minőségének (az ún. „good governance”) kérdéseit illetően az etnikailag megosztott társadalmakban. Ebben a munkában a szlovákiai magyarságnak nemcsak kötelessége, hanem lét- szükséglete az aktív részvétel, hiszen itt szerezhető meg kellő nemzetközi kapcsolattal a szellemi tőke, illetve szakmai háttér. Hogy ne menjünk messzire példáért: sem a szlovák, sem a nemzetközi (szakmai) közvélemény egyelőre nem igazán érti, miért van szükség szlovákiai magyar egyetemre. Téved az, aki ennek a feladatnak a felvállalását kizárólag a Magyar Koalíció Pártjától várná el. Ebből a munkából elsősorban a civil társadalomnak, illetve hazai szakmai csoportoknak kell kivenni a részüket, részt vállalni a magyar kisebbség nemzetközi kapcsolatrendszerének kialakításában és helyének kivívásában. Természetesen ez az érintett szervezetek (MKP, illetve a civil' szervezetek) közti nagyobb koordinációt, illetve az erőforrások hatékonyabb kihasználását jelentené. A kedvezménytörvény európai fogadtatása után nincs többé mire várni. LEVELBONTAS Mi lesz veled, vasút? Több mint 20 éve a vasútnál dolgozom, és a Párkány-Léva, illetve Csata-Ipolyság vonalról szeretnék szólni, amelyeket jól ismerek. A vasút szétdarabolása után a nagyfőnökök agyában született meg az agyrém a nem kifizetődő szárnyvonalak megszüntetéséről. Azt, hogy ezek a vonalak nincsenek kihasználva, csak az hiszi el, aki naponta nem „vonatozik” ezeken a vonalakon. Vegyük a Lé- va-Párkány vonalat. Ézen a vonalon van Zselíz, ahol két gimnázium működik, ez mintegy 100-120 diák naponta, s a többi utast nem is számítottam. Az Ipolyság-Csa- ta vonalon a kocsik száma le lett csökkentve és a vonatok tömve vannak iskolásokkal, és azokkal a még szerencsés emberekkel, akik- ■ nek van munkájuk és az egyedüli közlekedési eszköz a vasút, amivel időben el tudnak jutni a munkahelyükre. Naponta fordulnak hozzám az utasok, hogy mi lesz a vonatokkal, autóbusz fog járni helyettük?! Én sajnos csak annyit tudok válaszolni, hogy február közepéig még járnak. Hogy aztán mi lesz? Ez a vasút már nem az a vasút, ahová én a 80-as évek elején beléptem. A három részből két részvénytársaság alakult, egy rész maradt állami kézen. Az ilyen felosztásnál arra megy ki a játék, hogy létrehoznak egy rakat új funkciót jó fizetésekkel. A megszüntetésre ítélt vonalak nagy része magyarlakta vidékeket érint. Az érdekesség kedvéért megemlítek egy vonatot, amely hajnalban megy Zólyomba Léváról és Zar- novicáig egy-két utas ha van benne, de itt kérem Zólyomról van szó és nem Ipolyságról. A vasút főnökségét abszolút nem érdekli, hogy az a kis számú, még dolgozó ember hogy kerül a munkahelyére, a diákok az iskolába. Az MKP már második választási időszakban van a kormányban és tett vagy tesz ennek az ügynek az érdekében?! Úgy, ahogy tolmácsoltam az utasok aggodalmait a vonatok megszüntetése miatt, úgy átadom az üzenetüket az MKP képviselőinek is, amely így szól: Vagy tesznek valamit, vagy az MKP szavazóbázisa lényegesen csökkenni fog. És ezt a véleményt osztom én is. Benyovszky László Léva
