Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-28 / 22. szám, kedd
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 28. KOMMENTÁR Ki húzza a rövidebbet? PÁKOZDI GERTRÚD A vasutas-szakszervezetek zöme döntésének értelmében holnap hajnalban néhány órára országszerte leállnak a vonatok, hacsak a kormány addig nem módosítja a szárnyvonalak megszüntetéséről hozott határozatát. A közlekedési miniszter a szakszervezeti bejelentésre reagálva kilátásba helyezte, ha bebizonyosodik, hogy a sztrájk nincs összhangban a vonatkozó törvénnyel, büntetni fog. És elbocsátani. A miniszter szerint a vasúton óriási a túlfoglalkoztatottság; a mostani 43 ezer alkalmazott helyett 15 ezerrel kevesebbel is működhetne a két vasúti cég... Nem akármilyen fenyegetés ez olyankor, amikor a munkanélküliségtől leginkább gyötört térségekből újabb és újabb tervezett tömeges elbocsátásokról érkeznek hírek, munkahelyteremtésről meg alig. A vasutasok azonban elszántak, és ebben komoly szerepet játszik a szárnyvonalak megszüntetése miatt leginkább sújtott térségek erős tiltakozása is. Legyen bármilyen a kimenetele is a vasutasok tiltakozásának, egy biztos: a kormány végre szembesülni kényszerül azzal a ténnyel, hogy munkavállalók tízezreinek életét érintő döntések csakis az érdekelt felek színvonalas szociális párbeszéde alapján hozhatók. A vasutasoknak - mondhatnánk - szerencséjük van. Érdekvédelmi szempontból jól szervezettek. Ez nem mondható el például a munkavállalók mintegy 60 százalékát kitevő kis- és középvállalati dolgozókról, akik érdekvédelme szervezettség híján nagyon gyenge. Hiába harcolhatnak nevükben is a szakszervezetek, ha nem közvetlenül a vállalatban folyik a párbeszéd, a „központi” érdekvédelem eredménye mire leér a néhány tucatnyi, esetleg néhány száz főt foglalkoztató cégbe, sokat veszít erejéből. Ilyen szervezettség esetében nem csoda, ha senki se teszi szóvá, amikor minimálbért adnak akkor is, ha a törvény szerint többet kellene adniuk, például a képzettebb pályakezdőnek. Akkor sem szól senki, ha a munkáltató hivatalosan évekig minimálbérhez közeli fizetést ad alkalmazottjának, miközben „nem hivatalosan” (vagyis adó- és járulékmentesen) néhány százassal vagy ezressel, havi rendszerességgel megtoldja munkása havi járandóságát. Látszólag mindkét fél jól jár, de csak a munkáltatónak van az ilyen gyakorlatból haszna, a munkavállalónak hosszú távon semmilyen, hiszen nyugdíját a hivatalosan kimutatott fizetés után kapja. Nyilvánvaló, ki húzza a rövidebbet. Az Európai Unió országaiban mindenütt sok évtizedes hagyománya van az érdekegyeztetésnek. Nálunk alig egy évtizede próbálják érvényesíteni. Némely politikusunk akkor szakította meg egyoldalúan akár néhány évre, amikor érdeke éppen úgy kívánta. A szakszervezetek meg nem sokat tettek, hogy a párbeszéd érdemben felújuljon. A törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban uralkodó felemás viszonyok tükröződnek a szakszervezeti munkában is. Ha egyértelműek lesznek a viszonyok a kormányon belül, talán a szakszervezetek határozottsága is megalapozottá válik. JEGYZET Az agy, ha hévül MOLNÁR NORBERT Évek óta nem mond már semmit sem. Pedig jár a szája hat helyett is. Mozog az ajak, kivillannak a fehér fogak, helyenként fröcsög a nyál is, értelmesnek tűnő szavak huppannak ki a garatból az ismerős hangfekvésben, hozzá jól megkoreografált gesztikuláció: az egyik kéz a levegőben, a másik pihen, hogy gazdája a nyugalom szobrának látszódjék. Ömlenek a szavak a szájból, értelmük van is, meg nincs is. Mi értelme ugyanis azoknak a szavaknak, amelyeket ugyanabban a sorrendben évek hosszú során hetente legalább négyszer reprodukál az agy, és utasítást ad kiejtésükre? Ez az agy valószínűleg szűkre szabott, képtelen megérteni, mire is kellene válaszolni, nem tudja feldolgozni az információt, ezért sablonokat pumpál a szájba, ahonnan ezek kibuggyannak. Példákkal illusztrálható az agy ilyen rövidzárlata: a „Mit tud a lehallgatási botrányról?” kérdésre például ugyanazt a választ generálja, mint a „Milyen részvételt vár el tőlünk az Egyesült Államok egy Irak elleni háborúban?” fel- . vetésre, vagy a „Miért szüntetik meg a vasúti szárnyvonalakat?”- ra. Az ilyenfajta agy igazán ritkán rukkol elő önálló kezdeményezéssel, de olyankor ádépi önmaga kereteit, és mondjuk egy feljelentési ügy miatt koalíciós tanácsot hívat össze gazdájával. Ennek következményei nem oly vészesek, hiszen rosszabb esetben csak három embert érintenek. Ám mikor túlhevül az agykéreg, képes rendkívüli sajtóértekezletet is összetrombitálni, hogy aztán ne mondjon semmit Irakkal kapcsolatban, s komplett hülyét csináljon tulajdonosából ország-világ előtt. Ámi, ugye szintén nem lenne nagy gond (lásd: internetes hősök, mint Szalacsi, vagy Polgár Jenő), de ha ez az agy netán egy ország irányítására is szolgál, bizony boncolgatnivaló. A választási eredmények ismeretében ujjongtam, hogy nem Robert Fico alakít kormányt, ám amikor rádöbbentem, hogy Mikulás Dzurinda ismételhet, enyhe rosszullét fogott el. És az csak fokozódik. FIGYELŐ Van esély a békés rendezésre Még lát esélyt az iraki válság békés rendezésére Joschka Fischer német külügyminiszter, aki az Egyesült Államokkal szemben megnyilvánuló feszültség lecsillapítását is javasolta. Fischer a Leipziger Volkszeitung című lipcsei napilapban az iraki válsággal összefüggésben hangsúlyozta, hogy nem fogadható el a háborús automatizmus. „Ezt a katonai akcióhoz vezető automatizmust meg lehet akadályozni, és ez marad a német szövetségi kormány célja” - hangoztatta. Fischer elismerte, hogy Németország amely január elsejétől az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagja - csupán korlátozott befolyással rendelkezik a Biztonsági Tanácsban, mindazonáltal van befolyása a testületre. Fischer helytelenített mindenféle Amerika-ellenességet, és a Washingtonnal szemben megnyilvánuló feszültség lecsillapítását javasolta, emlékeztetve: az Egyesült Államok a világbéke és a nemzetközi stabilitás megkerülhetetlen tényezője. Fischer aláhúzta azt is, hogy Washington Berlin legfontosabb partnere, a két ország kapcsolatainak széles körű alapját pedig nem szabad leszűkíteni arra a kérdésre, hogy egy katonai akció esetleg indokolt-e vagy sem. TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA A tavaly távozó polgármesterek közül néhány több százezer koronás végkielégítést kapott. A törvény szerint a távozó városvezetőket öt havi végkielégítés illeti, miután befejezik munkájukat. Ebből kifolyólag Trencsén előző polgármestere 473 ezer, Jozef Mo- ravcík volt pozsonyi főpolgármester 300 ezer, de a csak 15 ezer lakosú Újtölgyest (Nová Dubnica) irányító HZDS-es Éva Antosová is 350 ezer koronás végkielégítést kapott. Érdekesség, hogy Andrej Durkovsky, Pozsony-Óváros eddigi polgármestere is 300 ezer koronával „lett gazdagabb”, bár ő nem is maradt munka nélkül, hiszen főpolgármesterré választották. Az egész ügylet törvényes, de morálisan mégis megkérdőjelezhető, hiszen a városok többsége komoly anyagi gondokkal küzd. Nagy baj, ha egy miniszterelnök azt hiszi, hogy illetékes a költészet dolgaiban Mítoszok nélkül Tisza Istvánról- Öregem, azt olvastam, hogy néhány rongyos tízezerért már beszerezhető olyan blgyó, amivel azt a markízás embert hallgatták le. Azonnal vegyünk, és megtudjuk, ki fúr bennünket a cégben! (Peter Gossányi rajza) Új sorozatot indított a Duna Televízió Vitatott személyiségek címmel. Vasárnap este, az első adásban gróf Tisza István emberi és politikai portréját rajzolta meg három történész: a Habsburg-kor kutatója, Gerő András, illetve két akadémikus, mindketten a korszak ismerői,*Pölöskei Ferenc és Romsics Ignác. Indulatok nélkül - a tényeket idézték meg. E. FEHÉR PÁL A kortárs Ady Endre „vad geszti bolondnak” nevezte, néhány éve pedig az utókor szobrot állított neki Debrecenben, amelyet az akkori miniszterelnök személyesen avatott fel. Gróf Tisza Istvánt - aki kétszer volt Magyarország miniszterelnöke, a XX. század elején és haláláig, 1918-ig a monarchia politikai életének meghatározó személyisége volt - sokan tekintették tragikus hősnek és ugyancsak népes azoknak a tábora, akik felelősnek tekintik őt az ország első világháborús részvételéért, a történelmi Magyarország tragikus végéért. Azok, akik úgy vélekednek, hogy Tisza gróf a végzetet akarta tehetségével, bátorságával megállítani, rendszerint a forradalmakat és személy szerint gróf Károlyi Mihályt jelölik meg a trianoni békediktátum közvetlen okaként. Ugyanakkor a múlt század elejétől tartós az az álláspont, amelynek képviselői azt állítják: nem szabad az okokat az okozattal felcserélni, hiszen az a makacs konzervativizmus, amellyel Tiszta a társadalmi fejlődés folyamatát akarta megakadályozni, ahogyan a régi ország égető nemzetiségi gondjait a monarchia konzerválásában vélte megoldhatónak, elkerülhetetlenül vezetett a világháborúhoz és a bukáshoz. Széles körben ismert az a nézet, hogy Tisza ellenezte a monarchia háborúját, és ugyanüyen széles azoknak a köre, akik szerint a magyar miniszterelnök 1914 végzetes nyarán valóban próbálkozott a háborús konfliktus békés megoldásának lehetőségével, de hamar feladta ezt a pozíciót és voltaképpen nem a háborút magát, hanem a háború kitörése időpontjának időzítését helytelenítette. Nem folytatom a homlokegyenest ellenkező álláspontok felsorolását és mellőzném az utókor ítéletei mögött rejtőző politikai szándékok részletes elemzését is. Mert ezen a téren is nehezen átlátható szövevénnyel találhatjuk szembe magunkat. Hiszen szinte azonos világnézeti alapon lehetett rokonszenves személyiség Tiszta azoknak, akik példaként tekintették őt, mint az „erős kéz” módszereinek kíméletlen érvényesítőjét, a diktátori gesztusokat pedig a válsághelyzetek megoldásának látták (például ekként tekintett rá - hogy a múltban maradjunk - Gömbös Gyula) és azoknak, akik az úgynevezett úri Magyarország utolsó nagy egyéniségét látták benne, de kormányzásának eszköztárát elavultnak, merevnek látták, s maguk egészen másként törekedtek hatalmukat gyakorolni (ilyen politikusnak tekinthető a kompromisszumok nagymestere, gróf Bethlen István). A Duna Televízió adásában szinte minden lehetséges érv elhangzott Tisza mellett és ellene. Elmondták, hogy rendkívüli személyi adottságokkal rendelkezett, hogy bátor volt és következetes. Hogy politikai céljaiért a végletekig képes volt küzdeni. Kimondani azt az egyszerű kijelentő mondatot, hogy „ezt a háborút elvesztettük”, amint ezt Tisza megtette 1918-ban a budapesti parlamentben - nagy erkölcsi erőt követelt. Az is elhangzott, hogy élete vége felé mintha megsejtette volna, hogy a magyar nemzetiségi politikát módosítani kellene. Ugyanakkor ez a tehetséges ember minden lehetséges módon akadályozta Magyarország modernizálását. Az akkori Európában is képtelenség volt már, hogy az ország lakosságának mindössze hat (!) százaléka rendelkezett választójoggal, és, például Tisza egyáltalán nem tartotta a nőket alkalmasnak arra, hogy politizáljanak. (Mert férjük befolyásolhatja őket. Az a lehetőség meg sem fordult a fejében, hogy ennek ellenkezője is elképzelhető.) Változatlanul akarta fenntartani azt a feudális nagybirtokrendszert, amely az iparosítás egyik legnagyobb akadálya volt és oka volt annak, hogy „kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk”. Ez utóbbi kivándorlási kényszerről még az is elhangzott: Tisza lemondott egy nagy hajóstársaság sokat jövedelmező elnöki tisztéről, mivel összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy miniszter- elnökként segítse az ország elhagyását, ám az okok megszüntetését nem tartotta feladatának. És céljainak elérése érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza. A véderőtörvény vitájában az ellenzéket egyszerűen a parlamenti őrökkel vezettette ki az ülésteremből. A legnagyobb félelme az volt, hogy a dualista monarchia trialistává alakul, azaz a Habsburg-birodalom szláv nemzeteit, a monarchia többségi lakosságát, egyenjogúsítják a magyarokkal. Ez a trónörökös, a szarajevói merénylet áldozatává lett Ferenc Ferdinánd eltökélt szándéka Tisza természetesen nem lehetett oka Trianonnak, sem a forradalomnak. volt. Azt pontosan megértette Tisza, hogy ez a magyar „felsőbbrendűség” végét jelenti, azt viszont képtelen volt átlátni, hogy a monarchia népeinek nemzeti fejlődését, egyenjogúsítását leheteüen csendőri módszerekkel, vagy akár vármegyei politizálással megállítani. Személyiségére jellemző az a jelenet, ahogyan Károlyival tárgyalt, amikor ez utóbbi megkérdezte tőle, megmásíthatatlan-e az az elhatározása, hogy az erőszak fegyveréhez nyúl. Az igenlő felelet hallatán Károlyi azt válaszolta: ebben az esetben pedig kíméletlenül harcolni fog ellene. Tisza reakciója pedig ez a mondat volt: „akármi történjék, mi, ugyebár, egymás jóhiszeműségét nem vonjuk kétségbe.” Szóval ő a politizálást amolyan úri passziónak gondolta, egy osztály kiváltságának, amely körben az összetartozás ereje erősebb, mint a politikai meggyőződés. Gróf Tisza István személyisége ellenállhatatlan erővel vonzotta a történelmi mítoszokat. Életében is arra törekedett, hogy éles konfliktusokban kerüljön sor döntésekre. Mégpedig nem a realitások talaján, hanem azon a terepen, ahol igazán otthonosan érezte magát. Az a világ, amelyet ő a létező világok legjobbikának tartott, már régen korszerűtlen volt Európában, Tiszának viszont törheteden volt a hite abban, hogy elegendő akarni valamit, s ha ez a szándék a végrehajtásban erővel, vagy erőszakkal párosul - a pozitív eredmény nem maradhat el. Ez mítosz volt, hiedelem, hogy objektív folyamatok visszafordíthatok, ha valaki, vagy valakik nagyon akarják. Nem véleüen, hogy Ferenc József - a maga rideg módján - kedvelte Tiszát, hiszen az agg uralkodó hasonló vakhittel bástyázta körül magát. Tisza István, természetesen nem volt és nem is lehetett oka a trianoni békediktátumnak, ahogyan a forradalomnak sem. Arról volt szó, hogy a kor meghaladta politíkai elképzeléseiket és azok az európai folyamatok akkor is lezajlanak, ha történetesen mások álltak volna a vészterhes időkben az ország kormányrúdjá- nál. Az egyedüli módosítás az lehetett volna, ha gróf Tiszánál a XX. század első éveiben egy demokratikus fejlődés indul meg - párhuzamosan az ország akkori gazdasági fellendülésével, amelyben egyébként vitat- hatadan érdemei voltak. Tudjuk, hogy gróf Tisza István az általa irányított folyóiratban, a Magyar Figyelőben álnéven támadta Ady költészetét. Az mindig nagy baj, ha egy miniszterelnök azt hiszi, hogy illetékes a költészet dolgaiban. Világnézettől függedenül - diktátori hajlamokról árulkodik az ilyesmi. Cezaromániáról legalább. Egyébként azt is hallhattuk, hogy a budai Sándor-palotának, a magyar miniszterelnökök hajdani rezidenciájának ő volt a leghosszabb ideig a lakója. Előbb a fiú jogán, hiszen édesapja is miniszterelnök volt, aztán saját jogon. A Sándor-palotát most állították helyre. Az eredeti rekonstrukciós tervekkel ellentétesen nem a mindenkori miniszterelnök, hanem a köztársasági elnök rezidenciája lett. Remélhető, hogy a genius loci-nak, a hely szellemének nem lesz ereje és a volt lakók árnyai nem kísértenek. Sem a palotában, sem a közéletben. Ezt a reményt táplálta a Duna Televízió vasárnap esti műsora, mert a mítoszok ellen, a realitásokról szólt. LEVÉLBONTÁS Londoni levél Mást sem látni a tévében itt Angliában, mint vitaműsorok sorozatát háborúkról, bevándorlókról és emberi jogokról. A vélemények megoszlanak és szinte naponta változnak, csakúgy, mint az események. Londonban életveszélyes mérget találtak, Manchesterben egy illegálisan Angliában tartózkodó terrorista megölt egy rendőrt, a tűzoltók sztrájkoltak és újra sztrájkolni fognak, ami miatt szinte megbénult a metró, az adókat emelik. Egyre jobban lehet érezni a feszültséget, félelmet a „levegőben”, hiszen csaknem mindenki tudatosítja: Tony Blair és George Bush bizony a háború felé tart, az egyszerű emberek közül sokan már szinte csak arra várnak, mikor fognak gázálarcokat osztani. A londoni és manchesteri történések miatt felerősödtek a félelmek a terrorista támadásoktól, mindenki azt találgatja egyre riad- tabban, vajon hol fognak lecsapni. Közben az emberek azt kérdezik, miként lehetséges, hogy egy algériai terrorista, aki négy éve kért letelepedési engedélyt és kérelmét elutasították, még mindig az országban tartózkodik, hivatalos papírok nélkül? Miért nem toloncol- ták ki? És vajon hányán élnek még így Angliában? Néhányan az emberijogokkal érvelnek, mondván: az teljesen lényegtelen hogy a Föld melyik részéről jön valaki ide. Másoknak viszont elegük van abból, hogy bárki kérhet a három csodaszó „ I need silem” (menedékjog) kiejtése után lakást, pénzt, s ezt a kormány biztosítja. Ézek a kérdések most sokkal jobban foglalkoztatják az embereket, mint bármikor korábban. A kormány magyarázkodik, de a polgárok végre tetteket szeretnének látni. Azt mondják, ha a britek úgy csatlakoznak az amerikaiak Irak elleni támadáshoz, hogy előbb nem oldják meg az itthoni problémákat, akkor - a többség meggyőződése szerint - a „bevándorló kissebségek” itt is lázadozni fognak, de már túl késő lesz megállítani még a „hidegvérű” angolokat is. Ez pár napja is bebizonyosodott, amikor tömegverekedés tört ki egy iráni és egy angol csoport között. Mi a megoldás? Pont erről folyik a vita 24 órán keresztül, 15 tévécsatornán. Sokak szerint teljesen fölöslegesen, mert már mindent eldöntötték. Fekete Andrea, London
