Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-27 / 21. szám, hétfő
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 27. ■■■■■II KOMMENTÁR ■■■■■ Az elárvult Hradzsin KOKES JÁNOS Legalábbis néhány hétig biztosan árva lesz, miután vasárnap Václav Havel több mint egy évtized után véglegesen elköltözik a prágai várból, s miután a múlt pénteken a cseh honatyáknak második nekifutásra sem sikerült megválasztaniuk a távozó disszidens-drámaíró államfő utódját. Az eredménytelenség alapvető oka, hogy a parlamenti pártoknak nem sikerült olyan jelöltet állítaniuk, aki széles körben elfogadható lett volna a partnerek számára is. Ajelöltek szűkén értelmezett pártjelöltek voltak, akik eleve nem számíthattak sikerre, s az őket indító pártok ezt nem voltak hajlandóak tudomásul venni. Ennek következménye a kettős kudarc. Az eddig bemutatkozott hét jelölt közül kivételt csak a polgári demokrata Václav Klaus képez, alti - mérvadó politikusok és kommentátorok szerint is - megüti az „államfői színvonalat”. Klaus az utóbbi hetekben, s két választási beszédében is, fölülmúlta korábbi önmagát, nagyon hatásos és jó beszédeket mondott, magasan a többi jelölt színvonala felett. Ezt a Maust korábban élesen bíráló sajtó is elismerte. Nem volt tehát véletlen, hogy pénteken az utolsó fordulóban csak 14 szavazaton múlott, hogy nem ő lett az utóda annak a Havelnak, akivel bő egy évtizede kemény politikai vitákat folytat. Maus mégis képes volt nyíltan köszönetét mondani Havelnak, lezártnak nyilvánította politikai vitáit másokkal is, s egyértelművé tette, hogy államfőként minden pártot egyformán kívánna kezeim. A kommunistákat is, akikkel Havel sosem kommunikált. Az, hogy Maus mégsem kapta meg a szükséges szavazatszámot, egyrészt jelzi a mai cseh politikai elit köreiben létező személyes, szinte feloldhatatlan ellentéteket, másrészt pedig az elnökválasztási rendszer korlátáit is. Nem véletlen tehát, hogy a második választás kudarca után felerősödtek a hangok, hogy haladéktalanul be kell vezetni a közvetlen államfőválasztást. Megszűnnének ezzel a parlamenti államfő-választási rendszerben akarva-akaratlanul meglevő kupeckedések, kulisszák mögötti üzletek, összeesküvésekés összekacsintások, s végre a lakosság is lehetőséget kapna, hogy olyan köztársasági elnököt válasszon magának, aki megfelel a többségnek. Várható azonban, hogy néhány hét múlva még egy parlamenti elnökválasztásnak leszünk a tanúi. Ennek azonban feltétele - ahogy azt néhány vezető cseh politikus már jelezte -, hogy találjanak egy olyan embert, személyiséget, aki a többség számára elfogadható. Nem könnyű feladat. Tisztább, jobb és becsületesebb lenne, ha a politikusok már most abbahagynák saját játszmáikat, megfelelőképpen módosítanák az alkotmányt, az elnöki jogköröket, s átengednék a döntést az arra legilletékesebbeknek, a választópolgároknak. Egy illúzióval kevesebb TÓTH MIHÁLY Sarkigazságnak tekintettük, hogy Dzurinda első miniszterelnöksége időszakában azért volt oly tétova az ország fejlődése, mert nem »azonos politikai vércsoportba tartozó pártok alkották a koalíciót. A jobbat óhajtók reménye három hónap alatt szertefoszlott. Az SDKÚ elnökének első és második országlása közötti különbség már most megfogalmazható; a pártszövetség egysége ezúttal már az első száz nap alatt odalett. A kormányzási összhang szempontjából ma rosz- szabb a helyzet, mint 1998 és 20Q2 között bármikor. Úgy három esztendeje biztosra ment a kormányfő, amikor nem vette komolyan mondjuk az SDE kilépéssel való fenyegetőzését; tisztában volt vele, hogy a baloldali közéletiek zöme modernkori szegénylegény, közismertebb néven megélhetési politikus. Másik koalíciós partnerének, az MKP-nak a fenyegetőzéseit azért vehette Dzurinda félvállról, mert a magyarok mindenkori szerepvállalásánál - mi tagadás - inflálódott az ellenzékbe vonulással való fenyegetőzés. Más a helyzet most, amikor Pavol Rusko került konfliktusba a miniszterelnökkel, pontosabban a belügyminiszterrel. Rövidesen megtapasztalhatjuk, mire gondoltak annak idején azok a politikai elemzők, akik az ANO alapozásakor arra figyelmeztettek, Szlovákia számára milyen veszélyt jelent a politika „berlusconiasodása”. A szlovákiai politika élvonalában kevesen mondhatják el magukról, amit Rusko elmondhat: nem megélhetési politikusként vagyok jelen a közéletben. Sőt, még überelhet is. Elmondhatná, még arra is van lehetősége, hogy szükség esetén pártjának krémjét is úgy dotálja, hogy a hozzá közel állók anyagi megfontolásból ne ódzkodjanak a koalícióból való esetleges kilépéstől. Meciar és Rusko között az a különbség, hogy az előbbinek az utóbbitól eltérően a hatalomvesztés vagy a hatalomból való kivonulás után nincs módja anyagiakkal elbájolnia holdudvarát. A Meciar által kreált tulajdonosok már kapitalistaként viselkednek, és szívesen elfelejtik, kinek köszönhetik szerencséjüket. Rusko tévébirodalma viszont konszolidált vagyon, jogállamban itt aligha kérdőjelezhető meg a magántulajdon szentségének érvényesülése. Dzurinda és a koalíció többi pártelnöke 21. századi Kánaánként helyezte kilátásba azt az állapotot, amelyre az lett volna jellemző, hogy baloldalmentes, tehát egyszínű lesz a végrehajtó hatalmat alkotó szövetség. Egy homogén koalíció kétségkívül céltudatosabban képes kormányozni. Ráadásul a politikai stabilitás ellen hat, ha egy jobboldali többségű koalíciós kormányban bekövetkezik, aminek az első Dzurinda-kormányban törvényszerűen be kellett következnie: a baloldal teljesen elhasználódott, mert nem domborodott ki baloldali- sága. Szegényebbek lettünk egy illúzióval. Azt gondoltuk, majd a minden ízében jobboldali kormány! Omlatag ez a garnitúra. Rozogább, mint amikor még Pavol Koncos is miniszter volt. Vajon hány illúzióval leszünk még szegényebbek 2006-ig? LEVÉLBONTÁS Vigyázat, csalók! Egy meglehetősen furcsa történetre szeretném felhívni a figyelmüket. A minap megjelent Galántán egy férfi és egy nő - autóval, és addig-addig csöngettek az egyedülálló nyugdíjasok ajtáján, míg azok ki nem nyitották. Akkor azzal a mesével álltak elő, hogy az illető kisnyugdíjasnak micsoda szerencséje van, hiszen kisorsolták a nevét, és ajándékot kap. Alattomos módon bejutottak egy özvegyasszony lakásába, akitől 6000 koronát csaltak ki azzal, hogy másnap hozzák a 180 ezret. Az ajándék egy ócska kínai váza volt. Elképzelni sem tudom, mi történik, ha a nyugdíjas nem tud pénzt adni. Talán egyből a tévéjét vitték volna el? Vagy jól körülnéztek, és nemsokára visszajönnek? Egy 70-80 éves embert olykor könnyű átverni. A csalók 55-60 év körüliek voltak, egy alacsony férfi, és egy sötét bőrű nő. Molnár Mária Galánta 1 TALLÓZÓ .T.H.Láy.N DAYTIMES Vegyi, biológiai és nukleáris fegyverek hatása elleni védőruházatokat talált a Scotland Yard abban az észak-londoni mecsetben, amelyet egy héttel ezelőtt rohamoztak meg és kutattak át a különleges egységek. Az észak-londoni Finsbury Park mecsetben hét embert - hat észak-afrikait és egy kelet-európait, hírek szerint egy albánt - vettek őrizetbe. A rendőrség akkor csak annyit közölt, hogy az egész napos kutatás eredményeként a vallási intézményben egyebek mellett bénító gázt tartalmazó flakonra, riasztópisztolyra és vaktöltények elsütésére alkalmas pisztolyutánzatra bukkantak. A brit lap szerint azonban azt szigorúan titkosították, hogy a mecsetben tömegpusztító fegyverek hatása elleni védőfelszereléseket is találtak. A titkosítás fő oka, hogy a kormány el akarta kerülni a faji indulatok felszítását a brit társadalomban. Az állásfoglalás azért jelentős, mert elismeri, hogy a természetes asszimiláció fékezése az anyaállam legitim érdeke Mit mond a Velencei Bizottság? A Velencei Bizottság az Európa Tanács konzultatív testületé. Tagjai független szakértők, akik nem állhatnak a kormány szolgálatában, nem országuk hivatalos álláspontját, hanem saját véleményüket képviselik. SÓLYOM LÁSZLÓ A bizottság állásfoglalása nem kötelező, de hivatkozási alapul szolgálnak, mi az „európai standard”. Számtalan nyilatkozat hangzik el, miként viszonyul a „kedvezménytörvény” az európai követelményekhez, de a Bizottság megállapításainak pontos idézésével nem lehet találkozni. Még az a jogi értékelés sem hivatkozik helyesen az állásfoglalásra, amelyet az EU bővítési biztosa, Günter Verheugen csatolt a magyar miniszterelnöknek írt, a kedvezménytörvény módosított javaslatát bíráló leveléhez. Mint a Velencei Bizottság tagja, szükségesnek tartom, hogy a közvélemény autentikus forrásból tájékozódhasson. A Bizottságtól a román kormány a magyar kedvezménytörvény véleményezését, a magyar kormány viszont az európai gyakorlat áttekintését kérte. A bizottság az utóbbi kérést vette napirendjére, mert nem kívánt döntőbíró lenni egy magyar-román vitában. A jelentés Ausztria, Szlovákia, Románia, Oroszország, Bulgária, Olaszország, Magyarország, Szlovénia és Görögország külföldön élő „nemzeti közösségei” számára nyújtott kedvezményeit vizsgálja. A bizottság megállapítja, hogy kialakulóban van a kisebbségvédelem új és eredeti formája. A magyar kedvezménytörvény nem példátlan, egyszeri, kirívó jelenség (mint Románia állította), hanem a kisebbség- védelem új, megengedett és pozitív irányzatának része. Tehát a kedvezménytörvények megjelenését pozitív fejleményként értékeli, de az eltelt időt nem tartja elegendőnek ahhoz, hogy nemzetközi szokásjog kialakulásáról beszélhessünk. Szokásjog híján azzal a feltétellel tartja megvalósíthatónak az anyaországok egyoldalú kedvezménytörvényeit, hogy azok megfelelnek négy elvnek. Az államok területi szuverenitása, a szerződések tiszteletben tartásának elve, az államok közötti barátságos viszony és végül az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartása, különös tekintettel a diszkrimináció tilalmára. Mindemellett leszögezi, hogy a kisebbségvédelem fő eszköze továbbra is a a két- és többoldalú szerződések. A Velencei Bizottság hét követelményt határozott meg, melyek teljesítése esetén egy kedvezménytörvény megfelel a fenti nemzetközi jogi elveknek. Az alapkérdések sorában tisztáznunk kell a „nemzet” fogalmát; hiszen a viták mögött az állam és a nemzet viszonyára vonatkozó eltérő koncepciók állnak. Az „államnemzet” szilárd és formális fogalma szerint a nemzet egy adott állam állampolgáraiból áll. Ezzel áll szemben a közös nyelv, kultúra, esetleg etnikum tartalmi jegyeivel körülírt nemzetfogalom. Sok állam doktrínájában, sőt sok nyelvben is az államnemzet számára foglalt a „nemzet” szó. Románia keményen harcolt annak elfogadtatásáért, hogy minden román állampolgár a román nemzet tagja - a magyar nemzetbe viszont csak a magyar állampolgárok tartoznak. Hasonló nézet tükröződik Verheugen levelében, amely kifogásolja az olyasféle kifejezéseket, mint „az egységes magyar nemzeti’, a „Magyarországról és a magyarságról szóló információk”, a „magyar nemzeti hagyományok”, a „szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek”. Valóban vannak terminológiai (sőt fordítási) nehézségek. Számos európai dokumentumban a nationality állampolgárságot jelent. De a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményben (1995) nem lehetett megkerülni a national jelző másik értelmét sem. Az Európa Tanács tagállamai nem tudtak megállapodni a definícióban, de „pragmatikus megközelítésként” azt a magyarázatot fűzték a fogalomhoz, hogy a nemzeti kisebbséget a közös vallás, nyelv, hagyományok, kulturális örökség és - kiegészítőén - az etnikum határozza meg. A Velencei Bizottság úgy tért ki e probléma elől, hogy „ltin-States”-ről (anyaállamokról) és „kin-minorities”-ről (rokon-kisebbségekről) beszél (az utóbbiak a „home-State”, a „lakóhely szerinti állam”, a „szülőállam” állampolgárai). Románia tiltakozása ellenére ez maradt a szóhasználat. E fogalmak annak elismerését tartalmazzák, hogy létezik az államhatárokon túlnyúló nyelvi, kulturális, hagyománybeli, esetleg vallási, etnikai közösség is, és az anyaállam jogosan gondoskodik más államokban élő, más állampolgárságú nemzetrészeiről, egyéni és közösségi szinten is. Ezt a közösséget magyarul nemzetnek hívják. Arra senki nem kényszeríthet minket, hogy az általa megszokott nemzetállami koncepció fogalmait használjuk. Most már kétségtelen ugyanis, hogy van egy másik, szintén eurokonform fogalomrendszer is. A Verheugen-levél hivatkozásával ellentétben a Velencei Bizottság a nemzet és a kisebbségek megjelölése kapcsán egyáltalán fel sem vetette, hogy az „sajátos politikai kötelék” létrehozását célozná az anyaállam és a kisebbségi személyek között. Ennek elkerülésével kizárólag a kedvezményre jogosító igazolványokkal összefüggésben foglalkozott. Legelőször is az államok területi szuverenitásának kérdését tárgyalta. Megállapította, hogy külföldi állampolgárokra vonatkozó jogszabályokat kibocsáthat az állam, ha azok a saját területén hatályosának. (A Bizottság példája szerint saját egyetemeire az állam egyoldalúan annyi ösztöndíjat adhat a határon túliaknak, amennyit akar.) Ha azonban az anyaállam a támogatást külföldön, kisebbsége lakóhelyén nyújtja, akkor az üyen jogszabályok végrehajtásához meg kell szereznie az adott állam egyetértését, hacsak annak beleegyezése nem vélelmezhető nemzetközi szokások alapján. A bizottság szerint például csak akkor van szükség az állam kifejezett hozzájárulására a területén folyósított külföldi támogatáshoz, ha a kisebbségi diák olyan tanulmányokat folytat, amelyek nem állnak kapcsolatban az anyaállammal (illetve annak kultúrájával). A nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek a nevelés és kultúra területén adható támogatás, amennyiben az a kulturális kapcsolatok erősítésének legitim célját követi, és e céllal arányos. A nevelés és kultúra területén kívül csak rendkívüli esetekben adható támogatás, ha annak legitim célját és arányosságát bizonyítják. A diszkrimináció (és azon belül a nemzetközi emberi jogi egyezmények által külön is említett etnikai megkülönböztetés) tilalma olyan főszabálya, amely számos kivételt enged. A Bizottság az idézett kulturális céllal összhangban és arányosan megengedhetőnek tartja a pozitív diszkriminációt. Az Európai Unió sokat emlegetett egyenlőségi követelményeit hasonló differenciáltsággal kell majd kezelni; figyelemmel arra, hogy kedvezménytörvények uniós tagállamok (Ausztria és Még Verheugen jogi értékelése sem hivatkozik helyesen az állásfoglalásra. Olaszország, Németország és Dánia) között is érvényben vannak. A bizottság álláspontjával tehát egyáltalán nincs összhangban a Verheugen-levél azon megállapítása, hogy etnikai alapú megkülönböztetést jelent, ha csak a magyar nyelvű oktatásban részesülő magyar diákok, illetve a magyarul oktató pedagógusok kapnak támogatást. A levél azt „ajánlja”, hogy az üyen támogatást általában a magyar nyelv és kultúra támogatására fordítsák. A Velencei Bizottság azonban pontosan megkülönbözteti a saját nemzethez tartozó külföldiek egyoldalú támogatását és az anyaállam kultúrája ismeretének általános elősegítését mindenki számára. A bizottság az előbbi lehetőséget igen szűkre veszi, mert az oktatásban és a kultúrában megköveteli a nemzeti jelleget meghatározó elem - a magyarokat illetően gyakorlatilag a magyar nyelv - jelenlétét. A hagyományőrző, zárt, főleg falusi közösségek felbomlásával a kisebbség túlélése szempontjából ma már döntő jelentősége van a kisebbség társadalmi szerkezetének, kiváltképp - nemcsak humán - értelmisége megmaradásának. A velencei állásfoglalás ennek ellenére a román vagy szlovák nyelven mérnöknek vagy orvosnak tanuló magyar hallgató támogatását kizárja. Nem kifogásolja azonban a magyar nyelvű iskola magyar diákjának és tanárának, s csakis azoknak a kedvezményezését. Az egyéb, nem kulturális kedvezmények tekintetében sem mondott ki a Velencei Bizottság abszolút tilalmat, amire hivatkozva a Verheugen-levél kizárja a legitim célok közül a hátrányos helyzetű települések népesség- megtartó erejének fokozását, a falusi turizmus fejlesztését. A bizottság határozottan kimondta, hogy az anyaállam nem ruházhat át hivatalos funkciókat határán*túli ci- vü szervezetekre vagy egyházakra; az igazolványokat a konzulátusoknak kell kiállítaniuk. Az igazolványok kiadási eljárását és tartalmát azért elemezte a Velencei Bizottság, mert ebben látta azt a veszélyt, hogy a kedvezményre jogosultság „politikai köteléket” hozhat létre az anyaállammal. Ezért követelte, hogy az anyaország által kibocsátott igazolvány csak a kedvezményekre való jogosultság igazolására szolgáljon; azaz ne helyettesíthesse az útlevelet vagy a személyi igazolványt. A magyar törvény igazán nem megy el odáig, mint több anyaállam, amely diplomáciai védelmet nyújt más állampolgárságú „honfitársainak”. A magyar törvény tervezett módosítása szerint a magyarigazolvány tartalmazni fogja a „tájékoztatást arról, hogy az igazolvány nem minősül személyazonosító igazolványnak, úti okmánynak, és határátlépésre nem jogosít”. Érthetetlen tehát, hogy a Verheugen-levél e módosítás ismeretében miért veti fel - az igazolvány külseje miatt - a politikai kötelék kockázatát. Végül a Velencei Bizottság részletesen foglalkozik a szerződések betartásának nemzetközi jogi elvével. M- jelenti, hogy a külföldi kisebbségnek nyújtott egyoldalú kedvezmények a lakóhely országának hozzájárulásával terjedhetnek ki olyan ügyekre, amelyeket kétoldalú egyezmények bizonyíthatóan szabályoztak. Egyoldalú lépésekre csakis a vita rendezésére igénybe vehető eszközök kimerítése után kerülhet sor. A nemzetközi jog alapján az állampolgárság szerinti államnak joga van integrációs politikát folytatnia, s nem kötelessége fellépni a más nemzetiségűek természetes asszimüációja ellen. Ez ellen a kétoldalú egyezmények sem védenek. A Velencei Bizottság állásfoglalása éppen azért jelentős, mert elismeri, hogy a (mintaszerű kisebbségpolitika esetén is fenyegető) természetes asszimiláció fékezése az anyaállam legitim érdeke, és evégett egyoldalú lépéseket is tehet. Ennek megfelelően a Bizottság szerint az intézkedések jogosságának egyedüli mércéje az, hogy azok az eredeti nyelvi és kulturális kapcsok megtartására irányulnak-e. Ehhez csak annyit keü hozzátenni, hogy a szóba jöhető egyezmények és a bizottság jelentése szerint a kedvezmények a nemzethez tartozó külföldi állampolgároknak és azok szervezeteinek egyaránt adhatók. A szerző a Velencei Bizottság tagja, írását rövidítve közöltük
