Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

2003-01-24 / 19. szám, péntek

A'TT VAJINi^VLm DUNA-VOLGYI SZELLEMI FIGYELŐ 2003. január 24., péntek 3. évfolyam, 2. szám Figyelemre méltó dokumentuma a szlovákiai magyar közírásnak, a kisebbségi történelmi tudatnak Fodor Sándor emlékei a második világháborúról Konok szelídség GÁLFALVI ZSOLT dunaszerdahelyi Nap Kiadónál látott napvilágot Kiss Jó­zsef tanulmányai­nak, esszéinek, cik­keinek újabb gyűjte­ménye Kötődések és távlatok cím­mel. Az írások nagyjából az elmúlt évtizedben születtek, első megjele­nésük idején is komoly érdeklődést keltettek, tehát jogosultnak minő­síthetjük kötetbe történt össze­gyűjtésüket. Persze, azért is, mert a szerző ilyen esetekben bizonyos önvizsgálatot tarthat, de ez a szempont a nyilvánosság számára nem igazán lényeges. Kiss József kötetével azért érdemes foglalkoz­nunk, mert figyelemre méltó do­kumentuma a szlovákiai magyar közírásnak, a kisebbségi történel­mi tudatnak és annak, hogy milyen lehetőségei vannak manapság egy kisebbségi sorsot vállaló publicis­tának. Ezért engedtessék meg egy kitérő, a közírás szlovákiai magyar állapotairól... A szlovákiai magyar publicista kényszermunkás, vagy kevésbé fi­noman fogalmazva: munkaszolgá­latos. Önként vállalt kötelességei sokszorosan meghaladják azt a hatást, amit kiválthat: szűkös a tér és korlátozott a közönség. Jellem­ző: a szlovákiai magyar publicista aligha számíthat arra, hogy véle­ménye túljut az országhatárokon és Budapesten, vagy Bukarestben, netán Újvidéken, esetleg Bécsben kap visszhangot. A legjobb eset­ben a szlovák lapok figyelhetnek rá, de ez is fehér holló-szer? tünet­ként jegyezhető fel. Ha élne Fábry Zoltán, az ő írásai sem jutnának tovább az Új Szónál vagy az Iro­dalmi Szemlénél... És hol van az az idő, amikor Kolozsvárott Ba­logh Edgár minden dunatáji telje­sítményt gondosan számon tartó szorgalma akár egy bukaresti A közvetlenül politizá­ló közírásnál összeha­sonlíthatatlanul elő­nyösebb helyzetben van a történelemmel, a történeti tudattal foglalkozó publiciszti­ka. Egyszerűen azért, mert erre a nemzetisé­gi közösségnek éppen úgy szüksége van, mint a többségi nem­zeteknek. megjelenésű Fábry-kötetet is ered­ményezett, nem szólva arról a ro­mantikus elismerésről, amikor Ba­logh Edgár egy nem létező Dunai Egyesült Államok elnökeként óhajtotta volna a stószi erkölcsi tartást jutalmazni... Ez a szituált- ság, természetesen, visszahat a publicisztika minőségére és fele­lősségtudatára. És igaz az is, hogy - rendszerint terjedelmi okok mi­att, ám azért létezik szerkesztői szűkkeblűség is - a publicisztika a szlovákiai magyar sajtóban inkább csak megtűrt műfaj. Nem az a baj, hogy terjedelme korlátozott (hi­szen ez a gondolat fegyelmére is ösztökélhet, ha Bálint György vagy Zsolt Béla feszes prózáját idézzük fel emlékezetünkben), ha­nem a műfaj mai betegségének az igazi oka, hogy kényszerpályán mozog. A kisebbségi politika alig figyel rá, s ha észleli is a jelzése­Dudor István: Gömöri ballada két, a leginkább csak megsértődik, az úgynevezett közrendű olvasó pedig túlpolitizáltnak tartja, s ál­landóan a rosszemlékű évtizedek­re gondol, amikor a látszatpubli­cisztika az esetek döntő többségé­ben a hatalom napiparancsait kö­zölte vele, hogy időben kell aratni, új munkaversenyre van szükség és szeretni kell Husák meg Brezsnyev elvtársakat, s ez utóbbit a társada­lom internacionalista nevelésének vélték. A szlovákiai magyar köz­életi ember ma már alig ír, inkább nyilatkozik. Ez valahogy előke­lőbbnek látszik. És ha még vitázó interjúkról lenne szó! Az egyete­mes magyar sajtóban és médiában az interjú a tűrési határt jóval meghaladóan az újságírói önfele­dés, az önálló véleményről való le­mondás műfaja lett. A publicista - minden ellenkező elképzelés dacára - nem pedagó­gus és a publicistának nem nevel­nie kell, hanem gondolkozásra, közéleti felelősségre szoktatnia azt a közösséget, amely a közössé­ge lehet. Sokáig nemcsak Szlová- ltiában, vagy Csehszlovákiában, hanem Magyarországon éppen úgy, mint a hajdani béketábor egé­szében ilyen szerepre inkább csak az írók, vagy a védekezésképpen az irodalom világában húzódott publicisták, hírlapírók vállalkoz­hatnak. Ma azonban az irodalom­ra sem nagyon figyelnek, az iroda­lom pedig - lehet, hogy önvédelmi reflexnek engedve - szintén visz- szavonult: előnyben részesíti a műhelyt és lebecsüli, vagy alig be­csüli a közéletet. A közvetlenül politizáló közírásnál összehasonlíthatatlanul előnyö­sebb helyzetben van a történelem­mel, a történeti tudattal foglalko­zó publicisztika. Egyszerűen azért, mert erre a nemzetiségi kö­zösségnek éppen úgy szüksége van, mint a többségi nemzetek­nek. Kiss Józsefnek igaza van, amikor többször hangsúlyozza írá­saiban: a jelen tudatos megélésé­nek igénye párosul azzal a követel­ménnyel, hogy a közösség megis­merje a múltját. A korábban tuda­tosan megcsonkított és eltorzított, netán elhallgatott múltat. Köz­helynek hangzik, ám ettől függet­lenül helytálló az a tétel, hogy nem képes jövőt tervezni a társa­dalom, ha nincsen tisztában, hogy milyen úton, milyen alternatívák között vergődött a múlt újrafelosz­tásáért. Nemcsak Magyarorszá­gon, nem csupán a magyar nemze­tiségi közösségekben, hanem, ha tetszik a szlovákoknál éppen úgy, mint a cseheknél, a románoknál ugyanolyan módszerekkel, mint a szerbeknél, a horvátoknál, vagy éppen a lengyeleknél. A hatalom­ra került jobboldal a múltból is ki akarta szorítani a baloldalt, még­pedig azzal a módszerrel, hogy a diktatúra történelemhamisításait a valósftialoldal számlájára utalta át. Pedig a baloldal, vagy a liberá­lis polgárság valós története sem volt kedves a diktatúráknak, sőt: sok esetben még veszélyesebbnek tűnt számára, mint a különféle ra­vaszkodásokkal alakított konzer­vatív hagyomány. Vagy a magát mindenkor megmentő nacionaliz­mus, amelyet a diktatúrák - Sztá­lin nyomán - előszeretettel hasz­náltak fel önnön sötét céljainak igazolására, amíg a liberális vagy a szocialista tradíció erre ab ovo alkalmatlan volt. Milan Hodza közép-európai plénu­máiról eleget és meggyőzően ír Kiss, és Hodza politikai-történeti értékelésének ugyancsak bonyo­lult históriája mutatja, hogy mi­lyen mostoha sors jutott osztályré­szül azoknak személyiségeknek, akik képesek voltak a kor adottsá­gainál merészebben gondolkodni és cselekedni. És nem mellékes az a körülmény sem, hogy Kiss a szlo­vák történészekkel és a jövőnek fe­lelős közgondolkozással egyidejű­leg mutatja meg az igazi Hodza- portrét. Itt a helye annak, hogy fel­hívjam a figyelmet Kiss történeti publicisztikájának egyik remek erényére. Kiss minden tollára kerü­lő esemény bemutatásánál követ­kezetesen megmutatja a nemzeti­ségi összefüggéseket. És ezért is nagy kár, hogy a magyarországi történeti publicisztika sem figyel a határokon túli rokontörekvésekre, hiszen éppen Kis párhuzamai meg­termékenyítő gondolatokat sugall­hatnának. Komoly teljesítmény az is, aho­gyan tágítja a szlovákiai magyar örökséget, amikor Kovács Endre, Krammer Jenő, Gömöry János, Boross Zoltán, vagy éppen Do- bossy László életművének valósá­gos súlyára hívja fel a figyelmet. Különösen fontos - és éppen a Hodza-portréval állítható párhu­zamba - Borsody István munkás­ságának értékelés. „Borsody abból az alapelvből indul ki, hogy a XXI. századi közép-európai ellentétek fő forrása a nemzeti problémák­kal, a kölcsönös és váltakozó el­lenérdekeltségekkel való őszinte szembenézés hiánya” - és ezzel egyet kell érteni, ahogyan a sze­mélyiség általános pozitív jellem­zésével. Legfeljebb azt hiányolom Kiss arcképvázlatából, hogy Borsody 1942-ben Benesről írott közzétett könyvével kapcsolatban, amelyről a szerző is elismerte, hogy a Kállay-kormány rendelésé­re íródott és objektívnak távolról sem minősíthető - illetve volna megjegyeznie: miként torzult va­lóban egyetlenegy esetben egy okos és tisztességes történész látá­sa, amikor retrográd politikai cé­lok szolgálatába szegődött. Igaz, nem ez a könyv, s főleg nem ennek a Benes-portrénak az indulata jel­lemzi Borsody pályafutásának egészét. Kiss különben biztosan és megbízhatóan értékel. Még abban az esetben is - mint ez Borsody botlásának elhallgatása esetében történt -, ha Kissnél általában a befogadó gesztus erősebb, mint a kritikus szemlélet. Nyilván, ez, érthető visszahatás a korábbi kire­kesztésekre, de a kirekesztés nem azonos a tárgyszerű kritikával. Kiss József kötetének legjobb írásai azért adnak módot, hogy egy kissé a szlovákiai magyar közírás általá­nos helyzetéről is elmélkedjünk, mert a történeti publicisztika fele­lős gyakorlásának példái. És fontos az is, hogy ennek a könyvnek az összefüggései mindenkor túlmu­tatnak a szlovákiai magyar múl­ton, jelenen és a világtörténelmi, a közép-európai párhuzamok a való­ságra ébresztés fontos eszközei. Nem hallgathatom el azonban, hogy Kiss József könyvének szem­léleti egysége nem párosul műfaji egységgel. A könyv alcíme nem pontos: nemcsak cikkek, tanulmá­nyok, esszék olvashatók itt, hanem rádióinterjúk szerkesztett szöve­gei. Ez nem válik a könyv előnyére. A szerzőnek időt kellett volna sza­kítania arra, hogy rádiós megnyil­vánulásait dolgozza át egységes szöveggé: esszévé, tanulmánnyá. A publicisztika és a publicista fele­lőssége nem csupán a mondandóra vonatkozik, hanem a formára nemkülönben. | I mikor hetvenötödik I születésnapja előest- I éjén elmondtam Fo- I dór Sándornak, hogy most megjelent köny- I--------------1 vét együltöm-ben ol­va stam végig, mert annyira magával sodort, szabódni kezdett. Úgy érzi - magyarázkodott - háborús emlékei­nek megformálását elsiette, többre telt volna mondandójából. Nem illő vitázni az író rokonszenves (és rit­ka) igényességével. Olvasói vélemé­nyem alapján mégis úgy vélem, hogy ez a könyv éppen úgy jellemző a szerző írásművészetére, látásmód­jára, alkatára, mint ahogy aggályos elégedetlensége is egész írói-emberi habitusára vall. Fodor Sándor ebben a könyvében felidézi emlékeit a második világhá­ború utolsó és a béké első hónapjai­ból. Egy alig 17 éves székelyföldi gimnazista bevonul katonának, vé­gigéli az összeomlást, majd rövid hadifogság után visszatér szülőhe­lyére. Nem vesz részt egyetlen ütkö­zetben sem, puskáját csak véleüenül süti el, kalandjai az adott körülmé­nyek között hétköznapiak. Az emlé­kező anekdotikus történetek lánco­latát beszéli el, Nagyon természete­sen, egyszerűen, minden pátosz nél­kül. Ami azonban mindebből kike­rekedik, az egy fiatal, szinte gyerek­ember első találkozásának története a történelemmel. Anélkül, hogy ez tudatosulna benne, megismeri az emberi lét nagy összetevőit: a min­dennapi küzdelmet a túlélésért, a félelmet, a szorongást, a magányt és a szolidaritást, a rettegést és a re­ményt, a hatalmat és a kiszolgálta­tottságot, az életösztönt, a szenve­dést és a halált, a jót és a rosszat - azaz az ember; a társadalom, a tör­ténelem természetét. Ami a ebben az emlékező könyvben magával sodor, az végső soron Fo­dor Sándor egész eddigi életművé­nek lényege. Elbeszéléseiben, novel­láiban, kisregényeiben egész puri­tán szövetű epikájában a jó és rossz érvényesülésének lehetőségei, ará­nyai és vonzatai foglalkoztatják, az emberi magatartások, döntések, sorsalakulások vetületeiben. Jelleg­zetes műfajai az élményvüághoz közvetlenül is tapadó életrajzi fo­gantatásé próza különböző változa­tai (Egy nap - egy élet, Tíz üveg bor- víz, A megálmodott ház - a sort hos­szan lehetne folyatni). Ez az él­ményvilág és elbeszélő mód magá­tól értetődő természetességgel telí­tődik a megformálás sodrában a tá- gabb összefüggéseket megjelenítő mozzanatokkal és a belőlük kibon­takozó gondolati jelentésekkel. Fo­dor Sándor írásait mindig átlényegí- ti az az ölelkezően szelíd és konok erkölcsi szigor, amellyel önmagát, hőseit és olvasóit az emberség dol­gában vallatja. Az alkatilag szelíd, türelmes és megértő író irodalmunk legkövetkezetesebb és megkerülhe­tetlen moralistái közé tartozik. Élet­művét ez a jegy fémjelzi és avatja vonzóan jelentőssé. Amikor varázsos képzelete a min­dennapok valósága fölé lendíti, mint például tüneményes Csipike- történeteiben, akkor is a jó és a rossz erkölcsének lehetőségeiről mesél, megejtően hatékony művészi erő­vel. Most, hetvenötödik születésnapján, félévszázados megértő barátság jo­gán, vitázni is szeretnék Fodor Sán­dorral. Bármennyire is bizonygatja, nem hiszem el, hogy írói-emberi magatartását a sündisznóállás me­taforája jellemezné. Persze, az alka­tilag érzékeny és lehetőségeinek be- határoltságát fájdalmasan tapaszta­ló író mindig védekezik a könyörte­len külső világ ellen, Fodor Sándor azonban elsődlegesen nem védeke­ző, hanem a sorsot, az embert, a kö­rülményeket formálni kívánó írástu­dó. Nemcsak eredeti és időnkénti naivitásával is meggondolkoztató publicisztikája tanúskodik erről, ha­nem mindenekelőtt egész életművé­nek, közéleti tartásának emberi-mű­vészi sugárzása. Dúdor István: Az idő hallgatása Kiss József új könyvéről E FEHÉR PÁL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents