Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-20 / 15. szám, hétfő
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 20. KOMMENTÁR Kisiklott kabinetdöntés SZILVÁSSY JÓZSEF Tévednek azok, akik a jobboldalisága miatt ostorozzák a jelenlegi szlovákiai kormányt. Ugyanis Nyugat-Európában több olyan kabinetet sorolhatnék fel, amelynek nemcsak a jelszavaiban, hanem a tetteiben is megnyilvánul a szociális érzékenység. A legfontosabb ellenérvem azonban mégiscsak az, hogy a dilettantizmus, valamint a lakosság gondjai iránti empátia sosem ideológiafüggő. Erre éppen a Dzurinda-kabinetnek a szárnyvasutak megszűntetéséről hozott határozata a legújabb szomorú példa. Nem kell ahhoz egyetemi közgazdasági oklevél, hogy bizonyítsuk: az ügyben a közlekedési miniszternek és néhány más érintett tárcavezetőnek nincs igaza. Még akkor sem, ha számos fontos szemponttól elvonatkoztatva csak pénzről és számokról beszélünk. Való igaz, hogy ha nem közlekednek a vicinálisok, akkor az államkassza megtakarít évente vagy fél millió koronát. Feltéve, ha a teherszállítást is megszünteti. Ami a vasút állami támogatásának hozzávetőleg tíz százaléka. Ilyen szempontból elég nagy a megspórolt összeg. Ám ennél sokkal nagyobb a rossz döntés miatt bekövetkező azonnali, valamint hosszabb távon jelentkező kár. Sokan ugyanis amiatt veszíthetik ei 5 munkahelyükéi, iiögy nem lesz mivel - miként sok középiskolásnak, egyetemistának is - ingázniuk. A vonatpótló buszok sem jelentenek mindenhol megoldást. Az adott régiók emiatt aztán nagyon sokáig még inkább menthetetlenül lepusztult térségek lesznek, hiszen minden vállalkozó az új munkahelyek megteremtése előtt azt is alaposan megvizsgálja, milyen a beruházásra kiszemelt település infrastruktúrája, van-e vasúti összeköttetése. Nyilvánvaló, hogy az állam anyagi lehetőségei korlátozottak, le kell faragni a közkiadásokat. Ám még ennek tudatában sem szabad az érintett lakosság sorsa iránt érzéketlen, szakmai szempontból pedig megalapozatlan döntéseket hozni. Az lett volna a kívánatos, ha a végleges verdikt előtt a kabinet olyan törvénymódosításokat javasol, amelyek elfogadása lehetővé teszi, hogy a megyei, esetleg a helyi önkormányzatok is részt vállalhassanak a helyközi autóbusz-és vonatközlekedésben. Ezzel kellő időben és megfelelő jogszabályokkal esélyt kínáltak volna a régió megválasztott tisztségviselőinek ahhoz, hogy találjanak ők is anyagi forrásokat a valóban fontos szárnyvonalak fenntartásához. Bizonyos mértékig jogos kritikával illethetők a regionális megyei képviselők és ennél kisebb mértékben a polgármesterek is, mert - ugyan valóban nincs még kellő jogkörük, anyagi eszközük e gondok kezelésére sem - az érintett lakosság segítségével még a végső döntéshozatal előtt sokkal erősebb nyomást kellett volna gyakorolniuk a valós problémákat túl pökhendien szemlélő kormányra. S kikényszeríteni a döntés elhalasztását, illetve minden összefüggés és következmény alapos elemzését. A választópolgárok több határozottságot vártak el az MKP szakértőitől és politikai döntéshozóitól, mert az egyszeri kormányvétó és a tartózkodás a kabinet szavazásán alibizmussal elegyített, bátortalan tett volt. Ennél jóval erőteljesebb érdekképviseletet várnak el Dél-Szlovákia polgárai, akik a saját bőrükön érzik, hogy a szociális ügyek nem ritkán súlyos regionális, s ezáltal nemzetiségi gondok is, amelyek szülőföldünk jelenét és jövőjét befolyásolják. Minderről a bársonyszékekben és a pártközpontban sem szabadna megfeledkezni. Itt mindenki Cérnák? TÓTH MIHÁLY Száz napja lesz, hogy megkezdte működését az új kormány. Elképzelhető, hogy a miniszterek némi gyomorremegéssel készültek a sajtónak szánt nyilatkozatok megfogalmazására. A hangulatjavító intézkedések száma szinte nulla, a lehangoltságot gerjesztőké annál tekintélyesebb. Elképzelhető, hogy a 100 nap eredményeiről maga a kormányfő is fogalmazgatta a közvéle- mény-csinálóknak szánt szózatát. A pozitívumok között bizonyára elsőként szerepelt a koalíció szilárdságának kedvező jelenségként való konstatálása. Nos, úgyszólván a századik nap előestéjén Pavol Rusko akkora kőtömböt dobott a kormányzás eddig békés állóvizébe, hogy a gyomorremegéstől gyötört miniszterek fellélegezhettek; a koalícióból való távozással fenyegető Pavol Rusko nyilatkozatai teljesen más irányba terelték a sajtó szerkesztőinek érdeklődését. Az egészségügyi miniszternek a botrány kirobbanása óta nem azon kell törnie a fejét, hogy miként minősítse kedvező fejleménynek pl. a kórházi kezelés ingyenességének megszüntetését. A népjóléti minisztertől is kevesebbszer kérdik meg, mi lesz a következménye a szociális segély felére csökkentésének. A belpolitikai hírpiacot a legközelebbi két-három hétben az ANO-elnök lehallgatásának megzenésítése dominálja, a kommentárok pedig arról szólnak, hogy a titkosszolgálatok működésében szerepük van-e még a pártállami, netán a meciari struktúráknak. Számos publicisztikában majd arról tárnak fel bizalmas adatokat, hogy melyik koalíciós párt milyen trükkökkel tudott pozíciót kiépíteni a bűnüldözésben, netán a titkosszolgálatoknál. A kormányzás századik napján Mikulás Dzurinda aligha lesz boldog, amikor a koalíciós egység állapotáról kell a közvéleményformálók előtt szót ejtenie. Illene, hogy legalább sejtéseim legyenek arról, miért éppen most robbant ki ez a botrány. Talán azért, hogy Rusko a koalícióból való kilépés emlegetésével növelje pártja „árfolyamát”? Vagy azzal függ össze, hogy a négy pártból kettő már lóhalálában bemutatta elnökjelöltjét? Gazdasági pozíció elfoglalásának szorgalmazása van a háttérben? Tucatnyi ilyen kérdést lehetne feltenni akár a legtájékozottabb miniszternek, politikai elemzőnek is, vagy éppen a SIS főnökének. Ahány miniszter, ahány elemző, ahány vájt- fülű titkosszolgálati főtiszt, annyi különböző válasz ugyanarra a kérdésre. Megannyi pártos, tehát hazabeszélő válasz. De ami még ennél is rosszabb: a bűnüldözési igazságkeresés pártszempontokhoz igazítása már az egyszerű emberek körében is hódít. Á botrány kirobbanása óta az internetről lehívtam néhány tucat elektronikus úton továbbított véleményt. Ezek alapján nem arról értesülhettem, hogy a hozzászólók az igazság kiderítését áhítják, hanem hogy a véleménynyilvánítók közül ki melyik pártnak drukkol. Ilyen viszonyok között nem csoda, hogy Szlovákiában lassan mindenki Cérnáknak nézi a más párthoz tartozót. Jelzésértékű, hogy a titkosszolgálat Cernákot, a maffiavezért összetévesztette Cérnákkal, az egykori miniszterrel. FIGYELŐ EHO MOSZKVI Fokozott biztonsági intézkedések vannak érvényben Moszkvában, mert a hatóságok csecsen lázadók nagyszabású terrormerényletétől tartanak - közölte egy magas rangú rendőrtiszt az Eho Moszkvi rádiónak adott nyilatkozatában. A rendőrség a nagy létszámmalvan jelen a metróállomásokon, sűrűbben és alaposabban ellenőrzi a középületek környékét, gyakoribbak a közúti ellenőrzések az orosz fővárosban. A nyugtalanságnak az a háttere, hogy az orosz hatóságok tudomást szereztek egy készülő terrormerényletről. Értesülések szerint Samil Bászájev csecsen hadúr adott utasítást embereinek, azt követelve tőlük, hogy a tervezett terrorakció múlja felül méreteiben és hatásában az októberi színházi túszejtő akciót. Csecsen terroristák hatalmukba kerítették tavaly októberben a moszkvai, Melnyikov utcai kultúrpalota zenés színházát, és több mint nyolcszáz embert túszul ejtettek. A kiszabadításuk során bevetett gáz 129 túsz halálát okozta. Az orosz belügyminisztérium elitalakulatai valamennyi csecsen terroristával végeztek. Paul Gomát román író volt olyan bátor és ihletett, hogy kimondta: „Romániát elfoglalták a románok" Szembenézés Nicolae Ceausescu máig kísértő szellemével A politikusnak is tehetségtelen kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar meg-meg- újuló nacionalista tombolá- sáról szinte naponta értesülhet a magyar újságolvasó. Azokról a román értelmiségiekről, politikusokról viszont összehasonlíthatatlanul kevesebbet tud, ha egyáltalán hallott róluk, akik bátran szembeszállnak a nacionalista nézetekkel, s egyebek között Nicolae Ceausescu máig kísértő szellemével. E. FEHÉR PÁL Hát az újságok csak ilyenek... Karéi Capek, aki tapasztalt hírlapíró is volt, azt írta egyszer: „Különös élvezet az olvasó számára, ha az újságban nem olyan dolgot talál, amelyekről nem tud, hanem olyasmiket, amelyekről tud...” Corneliu Vadim Tudor magyargyűlölete, vagy éppen Funar eszeveszett harca a történelem ellen - szinte már közhelynek számíthat, sajnos, ráadásul az olvasó - ha szelídebb formában - találkozott már más nemzetek hasonlóképp nacionalista dühhel megvert politikusaival. Ám ki olvas kulturális lapokat? És egyáltalán tudható-e, hogy a román értelmiség tekintélyes személyiségeinek létezik egy társulása, a Társadalmi Párbeszéd Csoport, amelynek hetilapja (22 a címe) következetesen küzd a nacionalizmus múltja és jelene ellen? Még abban az esetben sem tudható, ha a bukaresti magyar hetilap, az A hét a múlt esztendő végén fordításban és folytatásokban tette közzé Mir- cea Martin, a kiváló irodalmár alapvető tanulmányát, amelynek már a címe is sokatmondó: Á román kultúra kommunizmus és nacionalizmus között. Mircea Martin részletes elemzéseinek csupán a lényegét tudom ezen a helyen összegezni. Álláspontja szerint a román nacionalizmus 1956 után, előbb félhivatalos, majd hivatalos és nyílt újjáélesztésére azért került sor, mert a bukaresti pártvezetés - nem utolsósorban az 1956-os magyar- országi történések számukra elrettentő hatására - megfelelő ideológiai hátteret kívánt teremteni önmaga számára, hogy távolodását a Szovjetuniótól megfelelő tömegtámogatás kísérje. Éppen ezért - különös módon, de nem véletlenül - Gheorghiu-Dej a háború idején Sztálin által kifejlesztett és később „állami nacionalizmusnak” nevezett módszert alkalmazta. Miközben a párt és vezetői folyamatosan szajkózták az internacionalizmus szólamait, Sztálin az orosz népet „az egyenlők között az elsőnek” nevezte, és ami lényegesebb: a cári nagyhatalom nacionalista eszközeivel ismét - Lenin egykor közismert, majd szándékosan elfelejtett szóhasználatával élve - „a népek börtönévé” tette a Szovjetuniót. És mi mást tett Gheorghiu- Dej, illetve utódja, Ceausescu, amikor a románság kulturális fölényét, történelmi elsőbbségét hangoztatta a magyarsággal (és minden más nemzettel, nemzetiséggel) szemben? Ceausescu csalóka látszatokat tudott teremteni, a kezdetekben éppen úgy, mint a leginkább 1968 táján, amikor a Varsói Szerződés Csehszlovákiát megszálló öt államával szemben a be nem avatkozás elvét követte. 1968-ra már felszabadította a nacionalista indulatokat, amelyek a román értelmiség egy része számára úgy tűnt, mintha a párt és személyesen a párt főtitkára szakított volna a marxistának nevezett, valójában sztálinista dogmákkal. A román értelmiség többsége azt hitte és hihette, hogy Ceausescu azért távolodik a szovjet hatalomtól, hogy a szovjet hatalomgyakorlás eszközeit is elhagyja. Abban az időben még a romániai magyar értelmiség többsége is felült ennek a látszatnak, holott 1958-ban személyesen győződhettek meg Ceausescu szabadság- és nemzetiségi jogértelmezéséről, amikor az akkor még „csak” ideológiai KBA későbbi diktátor a legdurvább módon számolta fel a Bolyai Egyetemet. titkárként Kolozsvárra érkezett későbbi diktátor a lehetőleg legdurvább módon számolta fel a Bolyai Egyetemet. Holott Ceausescu pontosan látta, hogy kizárólag abban az esetben tudja abszolutizálni személyes hatalmát, ha a szovjetektől elsajátított ideált - román nemzeti eszmeként tünteti fel. Ideiglenesen lazábbra eresztette a gyeplőt, hogy aztán annál szorosabbra fogja, olyan szorosra, amiről maga Leonyid Iljics is csupán merész álmaiban képzelődött. Mircea Martin a legfontosabb tényre mutat rá, amikor a neves román emigráns írót, Paul Gomát idézi: ő volt olyan bátor és ihletett, hogy kimondta: „Romániát elfoglalták a románok”, cáfolva ezzel az összes hamis riadót és aggodalmat a külföldi fenyegetéssel kapcsolatban, ezáltal rátapintva a helyzet lényegére. Végül is az egész nemzeti politika - nacionalista kirohanásaival együtt - a személyi diktatúra és a klánuralom megerősödését szolgálta. És ha akkor, 1977-ben még nem is érzékelte úgy mindenki, hogy ezek a szavak a tényleges helyzetet fejezik ki, a nyolcvanas évek végére egyetlen (akár kommunista) tudatos és jóhiszemű ember sem kételkedett a helytállóságukban. Az ország valóban a belső megszállás állapotában volt.” Mircea Martin 2002-es megállapításait és őszinte szembenézését a múlttal, megerősítheti a romániai magyar értelmiségi, Gáli Ernő kilencvenes években megfogalmazott tétele: „1968 és 1971 között csupán három év van. Ennyire volt szüksége a függetlenség és a beavatkozással való merész szembenállás bajnokának, hogy ezt a szerepkört a „mi- ni-kultúrforradalom„ kezdeményezésével váltsa fel..” Gáli Ernő találó meghatározása szerint a „pártállami nacionalizmust” ekkor sikerült Ceausescunak beolvasztania „dinasztikus szocializmus” borzalmába. És az illúziók- minden nyomorult tapasztalat dacára - erősek. Éppen Mircea Martin állítja, hogy azok, akik aktívan közreműködtek a „dinasztikus szocializmus” megdöntésében és a marxizmust, mint tudományt és nem mint propagandaszólamok gyűjteményét, az ördög csábításának tekintik, még mindig az állami nacionalizmus hívei. Igaz, a párt jelzőt már kénytelenek elhagyni a korábbi szóösszetételekből. Különben a román történészek már azt is kimutatták, hogy Brezsnyev tökéletesen tisztában volt Ceausescu elképzeléseivel és a román különállás nemhogy nehezítette volna, hanem éppen megkönnyítette a Prágai Tavasz eltiprását. Mihai Retegan bukaresti professzornak a közelmúltban csehre is lefordított könyvéből (1968. Ve stínu Prazskéhoz jara) kiderül, hogy Brezsnyev megérezte, vagy tanácsadói megmagyarázták neki: Ceausescu „liberalizmusa” csupán máz, valójában egy kemény sztálinistával van dolga, aki száz százalékosan ellenőrzése alatt tartja Romániát. Tehát nem kell valójában tartania semmilyen olyan reformmozgalomtól, amelyet Prágában életveszélyesnek tartott és az óvatos Kádár-rezsimben éppen csak tűrhetőnek vélt. Még olyan nyilvánvaló román provokációra sem reagált keményen, amilyenre, például, Dubcek vagy pláne Kádár gondolni sem akart volna. 1968 márciusában ugyanis Ion Gheorghe Maurer román miniszterelnök (akkor még kegyenc, később kegyvesztett) finnországi hivatalos látogatásán megkoszorúzta az 1940-es finn-szovjet háború hadvezérének, Mannerheim tábornagynak Helsinkiben álló emlékművét. Kekkonen finn köztársasági elnök annyira megijedt, hogy az aktuson, mint vendéglátó egyáltalán nem vett részt, Moszkva azonban, dolgában biztos lévén, megelégedett valami enyhe Ceausescu idején Románia a belső megszállás állapotában volt. dorgálással, egy külügyminiszté- riumi szóbeli jegyzék formájában. Persze, a varsóiak tanácskozásaira többé meg nem hívták Ce- ausescut, amivel - akarva-akarat- lan - megint a látszatot erősítették. Ez a látszat - mutat rá Mircea Martin - annyira erős volt, hogy az Egyesült Államok akkori elnöke saját bukaresti nagykövetét is lemondásra kényszerítette, amikor David Funderbunk - ellentétben a washingtoni elvárásokkal - Ceausescu és a nacionalizmus valóságos veszélyeire, a nemzetiségek elképesztő helyzetére figyelmeztetett. Mindez, persze, már történelem. Vagy annak látszik. „Egyre többen hangoztatják” - állapította meg egy évtizeddel ezelőtt Gáli Ernő -, „hogy napjainkban e tájakon a történelem hódította meg a jelent”. Akár magyar, akár szlovák, akár lengyel sajnálatos példákat sorolhatnék a fentebbi vázlatos romániai helyzetképhez. Amelynek olvasásakor számomra az volt a legbiztatóbb, hogy a román értelmiség komoly személyiségei akarnak leszámolni a gyászos múlttal és azokkal, akik a történelem nevében meghódítanák a jelent. A demokráciát nacionalizmussal helyettesítők. Azok, akik a valós és jogos nemzeti érzéseket személyi diktatúra kiépítésére, vagy (és) a nemzeti kizárólagosság meghirdetésére és kiépítésére használnák fel. Sajnos, Nicolae Ceausescu szelleme még megjelenik olykor-olykor az Európai Unió határvidékein.- Maga olyan elmaradott, hogy családi életet él a hét végén? Manapság már az a módi, hogy ilyenkor a bevásárlóközpontokba loholunk a leárazott árukért... (Peter Gossányi rajza)
