Új Szó, 2003. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
2003-01-17 / 13. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2003. JANUÁR 17. KOMMENTÁR Milos Zeman árnyéka KOKES JÁNOS Bár szerdán a prágai Hradzsinban négy politikus versengett a cseh államfői bársonyszékért, már az első sikertelen forduló után érezni lehetett, nem ők az igazi főszereplők, s a nagy játszma elsősorban Milos Zeman volt szociáldemokrata kormányfőről és pártelnökről szól. Ezt a 2. és a 3. forduló kimenetele, s végül az egész választás sikertelensége bebizonyította. Zeman ugyan nem volt Prágában - állítólag vidéki házában pipázgatva és becherovkát kóstolgatva a televízióban nézte az eseményeket -, de árnyéka olykor befedte az egész Hradzsint. Hívei - Zdenék Skromach népjóléti miniszterrel, szociáldemokrata pártalelnökkel az élen - már az első fordulóban ejtették saját pártjuk jelöltjét, Jaroslav Burest, majd ügyesen taktikázva elérték, hogy a választás érvénytelen legyen. Ebben nagy segítséget kaptak a kommunistáktól, akik az eredménytelen választás után sem titkolták: Zeman számukra is elfogadható államfő lenne. A nagy vesztes Vladimír Spidla kormányfő-pártelnök. Bár váltig hangoztatja, hogy a szociáldemokrácia gyeplőit erősen a kezében tartja, a tények mást mutatnak. Bizonyíték erre a szerdai elnökválasztás. Prágában nagy érdeklődéssel várják a pártvezetés holnapi tanácskozását, amelyen arról kell dönteni, kit indítanak a megismételt elnökválasztáson. A párt nagyobb része ugyan Zemant szeretné, de Spidla továbbra is taktikázik, saját jelöltet keres. Maga Zeman okosan csak annyit mondott: bárhogyan dönt is a vezetőség, elfogadja. Ő kész indulni a megismételt elnökválasztáson. Ebből is nyilvánvaló, hogy a legerősebb cseh kormánypárt március végére összehívott tisztújító kongresszusán komoly vitákra és nagy harcra kell számítani. Ugyanakkor igazat kell adni azoknak, akik Zeman látványos, nagy csinnadrattával kísért tavaly nyári nyugdíjba vonulásában csak egy okos politikai és populista - én azt is mondanám, meciarista - húzást láttak. Zeman jelenleg csak egy lépésre van attól, hogy visszatér a cseh nagypolitikába, bár kisakkozása sem elképzelhetetlen. A „nyugdíjas” Zemannal azonban mindenképpen számolni kell. Rovátkák az aj tófélfán TÓTH MIHÁLY A szlovákiai pártstruktúra furcsaságainak is a következménye, hogy a társadalomnak az elmúlt 13 év alatt csak egy parányi hányada érzékelte tudatosan a jobboldal és a baloldal közötti különbséget. A hosszú időn keresztül legnagyobb hatású politikai erő - ha érdeke úgy kívánta - a nemzeti tőkeképző réteg kovászaként tetszelgett. Közben a tömegekkel sejttette, hogy a plebsz érdekeit tűzte zászlajára. Hatványozottan érvényesül a depolitizáltságnak e megnyilvánulása a magyar lakosság körében. A rendszerváltás utáni időszak egyik politikai torzszülöttje: az egydimenziós magyar, aki kizárólag magyarnak tekinti magát, és e fikciót védelmezendő még meg is sértődik, ha arra figyelmeztetik, hogy egyúttal fogyasztó is, meg állampolgár, vállalkozó és munkavállaló is. A francia klasszikus (ha élne) a mi egydimenziós magyarunkat is méltán olyanként ábrázolhatná, mint aki meglepődik, hogy már 30 éve „prózában” beszél... - Minden rosszban van valami jó - mondotta a lembergi csodarabbi. Kimondottan rossz, hogy a jobboldali kormány intézkedéseinek hatására felfelé kúszik az élelmiszer ára. Nehezen viseljük el, hogy az árintézkedések következtében kétszer-há- romszor akkora többletköltsége lesz a családoknak, mint amennyit a jobboldali kormány szociális ügyi minisztere kiszámított. A munkavállalók megtudják, mit jelent a munka törvénykönyvének átfogalmazása, például, hogy az újonnan felvett alkalmazott próbaideje az eddigi többszöröse lehet. Hogy van ennek munkavállaló-ellenes éle? Erre csak akkor döbben rá a melós, amikor kiderül, a próbaidő hónapjaiban minimálbér fizethető. A kormánypártok vezetői tavaly ősszel, közvetlenül a választások után még kitüntetésként viselték a .jobboldali” jelzőt. Tehették, mert jól tudták, hogy a politikában iskolázatlan munkavállalók nincsenek tisztában a politikai alapfogalmakkal. Borítékolni merem, hogy úgy fél év múlva sem a koalíciós négyes fogat elnökeinek nem marad kurázsija a jobboldalisággal kérkedni, sem a népjóléti miniszter nem merészel úgy foghegyről beszélni a tiltakozó munkavállalókkal, ahogy ma teszi. Pedig az intézkedések címzettjei még csak sejtik, mi következik. Van egy ötven körüli barátom, a Béni. Akkurátus ember. Fia, a Géza gyerek a szeme fénye. Testi fejlődéséről úgy vezetett „nyilvántartást”, hogy kiemelkedő alkalmakkor (az első lépések megtételekor, első osztályos korában, érettségikor, majd a diploma megszerzése napján utoljára) az ajtófélfába rovátkával jelezte a test- magasságát. Béni barátom most, 51 évesen azzal múlatja idejét, hogy strigulázza, a mi jobboldali kormányunk gazdaságjavító intézkedéseit. Van ideje, mert - noha kiváló vasesztergályos - munkanélküli. Azt mondja, a tételeket majd összeadja, és az eredmények alapján legkésőbb 2006 őszén levonja a következtetéseket. LEVÉLBONTÁS Tévedett egy nullát? Engem leginkább a villanyáram árának emelése érint. Önök azt írták, egy átlagos háztartás 690 koronát fizetett 2002-ben a villanyáramért. Érdeklődtem közvetlen környezetemben és a munkahelyemen is: a legkevesebb, amennyit a bérlakásokban élőktől kértek, 850 korona volt, falun kevesebbet, mint 1200-at senki sem fizetett. A nagymamám, akinek van egy 40 wattos villanykörtéje, egy tévéje és egy rezsója, 900 koronát fizetett havonta. Honnan ez a 690 koronás átlag? 2003-ban 25%-kal (!) drágul a villany. Tavaly kerek 3000 koronát fizettem. Januártól 5930 koronát kérnek tőlem. Ehhez nem kellszámológép, nyilvánvaló, hogy csaknem 100%-os az emelkedés! Miklós miniszter úr azt mondta, családonként 400-500 koronás többletkiadás várható ebben az évben. Azt hiszem, csupán egy nullát tévedett. Mindenre azt a magyarázatot kapjuk, hogy azért kell felemelni a villany, a gáz, a benzin árát, mert az EU-szinthez kell igazodni. Csak a fizetésünkre nem mondja ezt senki. Ha minden annyiba kerül majd, mint az EU- ban, mi hogyan vesszük meg azokat a dolgokat a havi 300 eu- rónkból, amit tőlünk nyugatra megvehetnek a 3000 eurós átlagból. Még egy gondolat a villanyáramról: Nyugat-Szlovákiában a legdrágább, holott itt található a két atomerőmű, valamint a bősi vízerőmű is. Minket miért kell még jobban megvágni? Talán túl sokan beszélünk itt magyarul...? Csenger Vilmos Kisölved TALLÓZÓ ROSSZIJSZKAJAGAZETA Az Irak elleni esetleges amerikai katonai akcióhoz való magyar és cseh hozzáállásról, a taszári bázis ügyéről közölt cikket az orosz kormánylap. Megállapítja: mivel a közelmúltban Budapest és Prága is komoly figyelmeztetéseket kapott Washingtontól a NATO-kötelezett- ségek elmulasztása miatt, a szövetség két új tagjának most mindenképpen bizonyítania kell a „bukott érettségi” után. A lap mindazonáltal úgy látja: míg Budapest és Prága gondolkodik és kételkedik, addig a prágai csúcson meghívott Románia és Bulgária külön kérés nélkül, maga ajánlja fel légterét és katonai egységeit az Irak elleni akcióra. A Rosszijszkaja Gazeta szerint Washingtonnak is tudomásul kellett vennie, hogy Magyarországtól nem számíthat katonai részvételre. Budapest feltételekhez kötötte a taszári bázis felhasználását is iraki ellenzékiek kiképzésére. Eszerint Magyarország területéről nem indulhat Irak elleni katonai akció, a tolmácsoknak amerikai dokumentumokkal kell rendelkezniük, kiképzésük után vissza kell térniük az Egyesült Államokba, és - ami a legfontosabb - Washington vegye úgy, hogy a magyarok ezzel teljesítették szövetségesi kötelezettségeiket. Pusztán a tanulás miatti időveszteség három-négy százalékos életszínvonal-csökkenést jelenthet nálunk Milyen nyelve(ek)n beszélünk majd az Európai Unióban? Az Európai Unió 2004-ben olyan országokkal bővül, amelyekben a lakosság anyanyelve még akkor is a kevésbé ismert, a nemzetközi érintkezésben pedig nem használt nyelvek közé tartozik, ha lélekszámúk - mint a lengyeleké - akár az ötvenmilliót is meghaladja, és így a világ nyelveinek listáján a lengyel az előkelő 23. helyet foglalja el. E. FEHÉR PÁL Idestova két esztendővel ezelőtt, 2001-ben, amikor meghirdették az európai nyelvek évét, az Európai Unió elvi nyilatkozatban deklarálta, hogy a nyelvi sokszínűség földrészünk pótolhatatlan kincsei közé tartozik, ezért az anyanyelvek megőrzése a nemzetközi közösség fontos feladata. Ugyanakkor az Európai Unió a céljai között tartja nyilván azt, hogy minden állam-' polgárának lehetővé kell tennie az idegen nyelvek minél tökéletesebb elsajátítását. Részint azért, hogy megkönnyítse az EU belső rendjének fenntartását, biztosítsa a megfelelő kommunikációt, egyszersmind az idegen nyelvek tudása segíti más kultúrák megismerését, s ezzel erősíti a toleranciát, a történelmi sérelmek gyógyulását. A közvetítő nyelv a közösség számára nélkülözhetetlen, hiszen elvben az EU-ban huszonöt hivatalos nyelv lesz, tehát a nem egészen egymilliónyi észt anyanyelve a körülbelül 400 milliós lélekszámú Európai Unióban azonos jogokat élvez a 100-100 milliós francia és német nyelvvel, vagy az EU-n belül élő mintegy hatvanmilliónyi angol anyanyelvével. Elvben. A gyakorlatban persze az angolok vannak és lesznek előnyben, függetlenül attól, hogy az Európai Unió lakosságának döntő többsége (340 millió ember) vagy egyáltalán nem tud angolul, vagy ha tud, akkor sem ez az anyanyelve. A franciák, a németek számára ez persze jóval kisebb gond, mint - mondjuk - annak a megközelítőleg tíz és fél millió magyarnak, akik Magyarországon, Szlovákiában és Szlovéniában élnek, s ekként az Európai Unió állampolgárai is lesznek. Ráadásul ismerjük azt a cseppet sem vidámító adatot, hogy Magyarország lakosságának csak mintegy 15 százaléka tud úgy-ahogy valamilyen idegen nyelven, és ez nem feltétlenül az angol, a nemzetiségi sorsban élők számára pedig az EU-konform nyelvismeret előtt és mellett létkérdés az adott államok többségi nyelvének ismerete is. Haszpra Ottó akadémikus, a dunai erőmű hidraulikai berendezéseinek egyik tervezője, az eszperantó nyelv híve azt számította ki, hogy egy-egy idegen nyelv átlagos, ám nem anyanyelvi szintű elsajátításához egy közepes képességű embernek kétezer munkaórára van szüksége, ami nagyjából megfelel egy naptári év munkaórái számának. Ennek a létfontosságú leckének a megtanulása legalábbis az elsőgenerációs EU-állampolgárok számára, amikor még az iskolai oktatás, az emberek általános művelődési szokásai nem ehhez a normához igazodnak, megdöbbentő gazdasági-társadalmi következményekkel jár. Haszpra akadémikust idézem: „Ha a dolgozók aktív idejét átlagosan 40 évnek tekintjük, egy munkaév ennek 2,5%-a. Tehát a nem angol országok évi termelőképessége 2,5%-kal csökken... Ez a 2,5%-os termelőképességi hiány a nem angol országok versenyképességét folyamatosan az angol nyelvű országoké alatt tartja... Ez alaposabb elemzést kíván, de valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha pusztán a nyelvtanulási időveszteség miatt 3-4%-os életszínvonal-csökkenésre számítunk az angol nyelvű országokéhoz képest.” Haszpra akadémikus számításai akkor is sokkoló hatásúak, ha tudva tudjuk, hogy nem a népesség Létkérdés az adott államok többségi nyelvének ismerete is. teljessége számára fontos az idegen, illetve az angol nyelv ismerete, és az is biztos, hogy belátható időn belül a francia vagy a német nyelv ismerői számára az angoltudás nem olyan kényszerítő erő, mint az EU-tagoknak. Kivétel nélkül. Hiszen egymást sem értik közvetítőnyelv nélkül, s arra bizton nem számíthat egy csak lett vagy egy kizárólag máltai nyelven beszélő, hogy Brüsszelben bárki az anyanyelvén tárgyal vele, de még egy csomag cigarettát sem tud venni. (Csupán az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a máltai nyelv az arab nyelvek családjába tartozik, amelyre erős hatást gyakorolt az olasz és az angol, s mintegy 300 ezer ember vallja anyanyelvének. Igaz, a Máltai Köztársaságnak két hivatalos nyelve van: a máltai mellett az angol.) Azt az eshetőséget, hogy a nem angol tagországok kétségtelen hátránya úgy is „ledolgozható”, hogy a közvetítő nyelv netán nem az angol, hanem például az eszperantó lesz, amelyet az angoloknak is meg kellene tanulniuk és ekként teremtődne meg az esély- egyenlőség - valami ilyesmit javasol célként elérni Haszpra Ottó -, bízvást az illúzió világába utalhatjuk, ha az eszperantó eddigi históriáját és az angolok közismert nyelvgőgjét ismerjük. (Mi a nyelvgőg? Egyszer olvastam, hogy egy Iránban dolgozó külföldi hírlapíró, aki történetesen tudott perzsául, csodálkozva faggatott egy évtizedek óta az országban élő és dolgozó angol mérnököt, miként lehetséges az, hogy soha nem érezte szükségét a perzsa megtanulásának. Mire az angol hidegvérrel annyit válaszolt: „Aki nem tud angolul, bizonyára nem is képes olyat mondani, amely érdemes lenne Őfelsége egyik alattvalójának figyelmére...”) Futólag már említettem, hogy a szlovákiai és szlovéniai magyaroknak (és minden más nemzetiségnek) különleges gondjai lesznek az EU-álom megvalósulásával. Számukra kötelező érvényesülési feltétel a többségi nyelv megtanulása is, egy EU-konform nyelv, leginkább az angol mellett. Kisebb mértékben, de felerősödik, s éppen az EU-tagság egyenes következményeként, hogy a magyarországi magyaroknak is a jelenleginél jóval nagyobb arányban kellene ismerniük a szomszédok nyelvét. Ennek a társadalmi kényszernek vannak gazdasági okai (például a régiós együttműködés gyakorlata), és vannak lélektani okai (mert az EU-tagság egymás kölcsönös megismerésére és ennek következményeként toleranciára is kötelez). Ezen a téren Magyarországon, ha lehet, még rosszabb a helyzet az idegennyelv-tudás alacsony szintje miatt kialakult állapotnál. Megint egy akadémikust idézek, az ókori tudós ismerőjét, Ritoók Zsigmondot a Magyar Tudományos Akadémia Ezredforduló című orgánumából: „A statisztikák kimutatták, hogy a XX. század húszas éveiben a honvédség tisztikarának nyelvtudása milyen széles körű volt. Az akkori tisztikar jelentős része ti. a közös hadseregben szolgált, és ott kötelező volt a monarchia nyelveinek bizonyos fokú ismerete, hogy a legénységgel szót tudjanak érteni. Ha én ma nem a tisztikarban, hanem a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között körülnézek, és leszámítom a szlavista nyelvészeket meg azokat, akik esetleg nemzetiségi vidékeken nőttek föl, valószínűleg hamar meg tudom számolni azokat, akik valamely, hazánkban beszélt »kisebb« nyelvet legalább középfokon ismernek...” És Ritoók akadémikus azt a kérdést is felteszi: „Nem kellene lehetőséget teremteni, mozgalmat indítani Magyarországon a szomBizony, bizony, a jámbor óhajnál többre is szükség lenne. szédos országok nyelveinek valamely elsajátítására?” Bizony, bizony, kellene, de a jámbor óhajnál többre is szükség lenne. Hiszen tudható, hogy a hivatalos állami nyelvvizsgára jelentkezők 54,6%-a angolból, 39,9%-a németből kíván bizonyítványt kapni, és mindössze 0,2%-a szeretne vizsgázni szerbből, szlovákból, horvátból. Nem ismerem a szlovákiai adatokat, de ugyancsak valószínűbbek tartom, hogy az arányok nem nagyon különböznek a magyarországi vizsgálatok té- nyeitől. Holott nem kérdéses, hogy az úgynevezett magas vagy magasabb szinteken angolul kell tárgyalni, elképzelhető, hogy akad partner a németre vagy a franciára is, de azon az úgynevezett alacsony szinten (ami - félreértés ne essék - a mi mindennapi életünk) mégiscsak egymás anyanyelvén tudunk és fogunk együttműködni. És a közös munka kényszere összehasonlíthatatlanul erősebb lesz, mint manapság. Az EU-tagsággal együtt járó gondok számosak. Sok olyan van, amely a közvélemény számára is közvetlenül és átláthatóan összefügg a pénzzel, a polgárok élet- színvonalával, jövőjével. A nyelv- tanulás, a nyelvtudás egyelőre nem tartozik ezek közé a kérdések közé. Holott azért talán mégsem mindegy, hogy Brüsszelben milyen angol nyelven szólalunk majd meg és szót értünk-e a közvetlen szomszédunkkal?- Jenőke mindenképpen szeretne egy kistestvért, hogy ő lehessen a Big Brother! (Lehoczki István rajza)
