Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-31 / 302. szám, kedd

6 Megemlékezés ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 31 Elhunyt Július Satinsky Vasárnap este elhunyt Július Satinsky színész, a szlovák kulturális élet egyik legjelentősebb alakja. Hatvanegy éves korában, hosszú, súlyos betegség után érte a halál. A művész, aki Milan Lasicával alkotott szí­nészpárost a pozsonyi Színművészeti Főiskola dramaturgia szakán színháztörténetet végzett. Milan Lasicával, akivel már főiskolásként saját darabjait adta elő, a modern szlovák humor megteremtője volt. A szovjet megszállás után Szlovákiában betiltották fellépéseiket, ezért egy időre a Vecerní Brno kabaréja adott nekik otthont. Visszatérésük után az Új Színpad fogadta be őket. Itt azonban minden szerepet vál­lalniuk kellett, még operettekben is szerepeltek. Drámákban főként a komikus jótét lélek szerepe jutott Satinskjmak. 1990 után az akkor alapított Korzo 90 Színházba szerződött, ám ott egyeden évadot töl­tött csupán. Az utóbbi években az L&S Stúdióban láthatta a közönség a Megüt a guta című műsporban vagy a Jubileum című darabban. 1991 óta Satinsky kevesebbet foglalkozott a színházzal, annál több időt szentelt az irodalomnak. Rendszeresen reagált az aktuális politi­kai eseményekre. Jegyzeteiből és kommentárjaiból könyv alakban is megjelent egy válogatás. Az elmúlt években jelent meg Kedves földi­jeim, Levelek földijeimnek az őket fenyegető veszélyekről, Karaván ugat, kutya halad, Megüt a guta, A Duna utcai fiúk és a Fél évszázad Pozsonnyal című könyve. Társszerzője volt az Odot-ra nem várva jele­neteinek, a Barátunk, René, Az öröm napja és a Jubileum című szín­daraboknak. A tévénézők szívébe elsősorban a komédiákban nyújtott alakításaival lopta be magát. Emlékezetes alakításokat nyújtott a Ve­led élvezet az élet, az Én kis falum, Fussunk, már jön! című filmekben. Lasicával a Mindenki az ajtó mögött van című szatirikus sorozattal aratott nagy sikert. Az L+S páros sikeresen dolgozott olyan cseh csil­lagokkal, mint Miloslav Hornícek és Milos Kopecky. EMLÉK Egy jóságos, mesebeli király „Új Szó? Tetszett, amit az éte­lekről mondtam? Üsse kő, csinál­junk most egy interjút” - egyezett bele a beszélgetésbe. Próba köz­ben hívtam, az L+S színházban. Magyarul beszélt. Megegyez­tünk, hogy az otthonában talál­kozunk, a Duna utcában, ahol a bejárati ajtót kulcsra záiják. Első benyomásom az volt, hogy az egész lakásban óriási a rendet­lenség. Sok-sok apróság, régi tárgy, zsúfolt dolgozószoba. Ő az íróasztalnál ült, én az asztal mel­letti régi fotelban. Zöld kertész­nadrágot és narancssárga pólót viselt, és úgy helyezkedett, hogy csak ritkán lássak a szemébe. Öt is furdalta a kíváncsiság, ugyan mit akarunk tőle, talán tényleg még egyszer az étkezési szokásai­ról akarunk írni? Azt már unta, sőt - beszélgetés közben kiderült -néha nem bánta volna, ha kicsit komolyan veszik, ha komoly dol­gokról is kérdezik. Mert bár le- csalózta és állítólag végig tettette magát, a komoly dolgokról is megvolt a véleménye. Ezért az­tán a félórára tervezett találkozó másfélre nyúlt. A szoba már nem tűnt rendetlennek, csak zsúfolt­nak. Minden tárgynak megvolt a helye, ajelentősége. Satinskyhoz éppen ilyen környezet illett. Arra kért, hogy az interjú szöve­gét - hogy neki is meglegyen - küldjem el faxon és interneten is, biztos, ami biztos, de előtte ok­vetlenül hívjam fel. Felhívtam, és azonnal magyarul szóltam, mert szeretett magyarul beszélni. És jó volt hallgatni, mert olyan szava­kat használt, amilyeneket csak a nagymamám ismert. A bajusz­kötőt gond nélkül nevén nevezte, de a modernebb kifejezések csak rövid gondolkodás után jutottak az eszébe. A telefonba egy ijedt kisfiús hang válaszolt, szlovákul. Majd megmondja az apunak, hogy kerestem, remegte. Az „apu” másnap este hívott, szabad­kozott, éppen Eperjesen volt fel­lépni, de köszöni a szöveget, meg van elégedve. „Ugyan már, a kis- fiúcskák éppen arra valók, hogy megijedjenek, ha idegen lányocs- kák telefonálnak és magyarul szólnak a kagylóba. Túléli” - vála­szolta mentegetőzésemre, hogy nem akartam megrémiszteni a kisfiát. Mérhetetlenül kedves és jóságos, mesebeli király benyo­másátkeltette. Nemhiába érezte magát arisztokratának, (sz-a) Július Satinsky legutóbbi kötetéből A Duna utcai fiúk RÉSZLET Az első tévék az ötvenes évek végén jelentek meg a Duna utcában. Itt ugyan nem árusították, az első sze­rencsés tévétulajdonosok a Zivno- domból cipelték haza a szovjet Temp készüléket. Csodálatos talál­mány volt! A képernyője akkora volt, mint az ellenőrző. A tévétulaj­donosnál este összegyűltek a szom­szédok, a tévénézés társadalmi ese­mény volt. A képernyőn percenként megjelent a felirat: „A hiba nem az ön készülékében van”. Bámultuk a havazással kombinált vízszintes és függőleges csíkokat. A készülékhez nehéz volt hozzájutni, még ha volt is pénze az embernek. Éjszaka vagy kora reggel vitték az üzletbe a húsz darabot. Aki venni akart, már este besorakozott. Néhányan horgász­széken szundikálták végig az éjsza­kát. A családtagok egymást váltot­ták a sorban. Emlékszem, mennyire felháborította az egész várost egy csaló. Hajnalban az üzlet bejárata melletti udvarból kijött egy fehér kö­penyes ember. Pénzt szedett be tévé­re, mondván, aki nyitás előtt befizeti a pénzt, biztosan kap tévét. Fölírta az előfizetők nevét, személyi igazol­ványuk számát. Amikor összegyűlt húsz készülék ára, visszament az udvarba - mint aki a raktárba indul. Azóta senki sem látta őt; városszerte hosszú ideig visszhangzott az átvert emberek fogcsikorgatása. A gyere­keknek A pionír fecske című műsort sugároztuk. Ida Rapaicová olyan bá­jos volt, hogy a srácok tátott szájjal ültek a képernyő előtt. Kornél Föld­vári indián- és Winnetou-szakértő teljesítményével a felnőtteket is ma­gával ragadta. A Duna utcai fiúk gazdag kínálatból válogathattak: Bécs, Budapest, Pozsony. Egyszer szilveszterkor hajnalig folyt az alko­hol. A lakás minden szegletében vendégek horkoltak. Amikor újév napján fölébredtem, azt hittem, ál­modom. A földön heverő részegek közt egy apáca térdelt a tévé előtt. Apám testvére, a rendfőnöknő volt. Az újévi misét nézte, amelyet csak Bécs közvetített. Fölkeltettem a Du­na utcai barátaimat, akik az apáca mellé térdeltek. Mint a disszidensek gyülekezete, olyan volt a lakásunk a közvetítés végéig. Utána a nagynéni végigvert bennünket apám ernyőjé­vel, és az újév után kemény prohibí- ció következett. Ám ez is csak addig tartott, amíg el nem utazott Hornia- kyba. Az újévi ünnepség a Kiszuca kocsmában folytatódott. Bár a Duna utca alsó végén ez volt az egyetlen kocsma, nagyon vidám volt. Ezt is elnyelte a történelem. Ha a kocsma helyén terpeszkedő parkoló felé já­rok, szinte hallom a harmonikaszót, a törzsvendégek beszélgetését. A végső stádiumban már székek sem voltak a Kiszucában. Állva ittunk, s ezt a szokást sok Duna utcai élete vé­géig megőrizte. Eltűntek a szovjet Temp MII. tévékészülékek, eltűnt a Kiszuca kocsma, de mi, Duna utcai fiúk tovább lépkedünk a történelem­ben, mintha mi sem történt volna. A szlovák városi kultúrát akarta megteremteni tehetsége sokoldalúságával és társaival, főként Milan Lasicával Július Satinsky halálhírére jes körének közreműködésével meghonosította és a magyar széllé mi élet kihasíthatatlan részévé tett« a kabarét. És akkor kezdtünk - hosz szú és kényszerű szünet után - újn az európai nagyvárosiasság felé kö zelíteni, amikor Komlós János Mik roszkóp Színpada a hetvenes évek ben működni kezdett. Ebből lett például, a Hofi-jelenség. Satinsky nehezebb helyzetben volt. Nemcsal azért, mert a Husák-rendszer kémé nyebb és kegyetlenebb volt, mim Kádáré (noha ez sem mellékes), ha nem azért, mert a szlovák kultúra ban, a pozsonyi életben nem volt é: - a hátrányos történelmi fejlődés mi­att - nem is lehettet egy Nagy Endre. És Prága is messze volt, még ha a2 állam közös volt is sokáig. Július Satinsky a szlovák városi kul­túrát akarta tehetségének fantaszti­kus sokoldalúságával (és társaival, főleg Milan Lasicával) megteremte­ni. A Duna utcai fiúk előszavát Pavol Vilikovsky, a hasonló dolgokban el­kötelezett író fogalmazta. Egyebek közt arra hívta fel a figyelmet, Sa­tinsky „azt akarta megmutatni, hogy a nagy történelem fordulatai­nak idején miként élt a valóságban az úgynevezett egyszerű ember”. A polgári kultúra, a nagyvárosi légkör lényege ez: lehetőséget adni, hango­san kimondani, hogy a politika mel­lett fontos az ebédlő berendezése, a viselkedés minősége, meg más ha­sonló apróságok, amelyek olyan nagy dologban összegződnek, mint a polgári társadalom szabadsága. Igen, Satinsky bohóckodott, mert a legfontosabbra akarta figyelmeztet­ni „az ő kedves szlovákjait”. Mert tudta, hogy a közmondással ellen­tétben, a valóság egyelőre az, hogy „a karaván ugat, a kutya halad”. Az is eredmény, ha viszonylagos, hogy a karaván ugathat, de azért az lenne a jó, ha haladna és nem a kutyák ugathatnának csupán. Ezért élt és dolgozott Július Satinsky. Sokan vagyunk, és helytelenül viselkedünk a Földön, a természet majd megbüntet bennünket Kicsoda ön valójában, Satinsky úr? B. SZENTGÁLI ANIKÓ Beszélhetünk magyarul? Színész vagyok, nem okoz gondot. Mindenben tettetem magam. Síelni sem tudok, de ha most síelni men­nénk, magának eljátszanám, hogy tudok, és csak sokára jönne rá, hogy ez a fiú nem tud síelni. Csaló va­gyok. Minden színész az. A nyelvtudást igazi tudás nélkül nehéz színlelni. Az egyik nagyma­mája német, a másik magyar volt. Nem ezért beszél ilyen jól néme­tül és magyarul? Lehet. Azzal azonban nem értek Sgyet, amit sok szlovák hangoztat: hogy nincs nyelvérzéke. A kisgyerek nem tudja, milyen nyelven beszél. Ha bejött Bözsi néni az üzletünkbe, figyeltem a száját, és úgy beszéltem, ahogy ő. Ha a cukrász bácsi, herr Guderna jött be, akkor németül be­széltem. A kisgyerek tudja, melyik emberrel szemben hogyan kell moz­gatnia a száját. Mára kihaltak a há- romnyelvűek. De tizenöt éves Lucia lányom tanul magyarul. Ön nemcsak háromnyelvű pozso­nyinak, hanem osztrák magyar­nak is vallja magát... Monarchista! Nem vagyok demok­rata vagy polgár. Én királyt akarok! Komolyan gondolja vagy játszik velem? Persze hogy komolyan gondolom. Akkor voltak a legszebb idők. Én is arisztokrata vagyok. Mások haptákba vágták volna ma­gukat, de egy arisztokrata azt mondja: mit nekem Dzurinda, nem mondok le a délutáni alvás­ról! Magatartása kétségkívül arisztokratikus. Ez nem magatartás kérdése. A kövér ember hőségben elaludhat, nem? Az újságíró mindjárt úgy fogja fel a dolgot, hogy Satinsky egy gróf. Sa- tinskyék lengyel nemesek, árulók voltak. Napóleon lengyel ezredében volt egy Satinsky, akijárta a világot, és mindenhol gyereket hagyott ma­ga után. Sokan vagyunk Satinskyk. Ez az ősöm valóban nemes volt, de a maga nemzedéke már képtelen fel­fogni, mi az nemesnek lenni, kas­télyt, földet birtokolni, hasznosnak lenni a nemzet számára. Csak így le­het rend és gazdagság. De hiába jön­nek vissza a nemesek, úgyis kitör a harmadik világháború. Sokan va­gyunk, és helytelenül viselkedünk a Földön. A természet majd megbün­tet bennünket. Megint barlangok­ban fogunk élni, tüzecskénél fogjuk sütögetni a vacsoránkat. Nem va­gyok pesszimista. Nem pesszimista, sőt, mintha még örülne is ennek... Igen, kárörvendő vagyok. Ha ilyen gyüge az emberiség, hogy amikor nagyon jól megy a sora, mindent el­ront, akkor meg is érdemli! Ha annyi éves lennék, mint maga, óvatosab­ban fejezném ki magam ilyen ko­moly dolgokról. Én már csak felül- nézetből tekintek a Földre, mint egy idegen bolygóról érkező madár, aki körülnéz, aztán repül tovább... A művészek szabadon szárnyal­hatnak, büntetlenül mondhatják ki véleményüket. Nem is kell kimondani, a kifejezés­nek sok módja van. Büszke vagyok, hogy hallottam Beethovent, röhög­tem Latabáron, olvastam a Hacsek és Sajót... Tősgyökeres pozsonyiként ön is jár kávézókba? Régen jártam. Most már híres va­gyok, nem mehetek. Ha kilépek a házból, mindenki beszélgetni akar velem. Erre már öreg vagyok. Édes­apám kávéház-tulajdonos volt, gye­rekként mindig ott voltam, úgyhogy ismerem a kávéházak hangulatát. Nem hiszem, hogy jellemtelen alak. Világlátása, magatartása sajátos értékrendet tükröz. Jólesik ezt hallani, de nem vagyok meggyőződve róla. Színész vagyok. Nézzen rám, milyen vagyok? Zöld kertésznadrágja, narancs- sárga pólója sokatmondó. A rikító cipőfűzős lábbelije még megvan? Persze, az utcai cipőmön sárga színű a pántlika. Ez is színes egyéniségre vall. Jó köztársasági elnök lenne. Sokan mondják. De a feleségem nem akar fényképezkedni, és nem lehet kifűteni a várat, ott nem lenne jó lakni. Egyébként is tudom, miért vagyok a világon. Belőlem nyuga­lom árad. Nem akarok elnök lenni. Kár, elfogadnék egy olyan elnö­köt, aki komoly és komolytalan dolgokról magyarul is tud beszél­getni, és egy jóságos, mesebeli bá­csi benyomását kelti... ...kelti, mert csaló vagyok, mert kell a pénzecske. Isten ments, hogy egy csaló legyen a köztársasági elnök! Folyton lecsalózza magát. Nem fél, hogy egyszer valaki feljelenti? Majd megbüntet az élet. Ebben biz­tos vagyok. Valamilyen szörnyű be­tegséggel vagy szörnyű asszonnyal. Felkészültem rá, mert folyton csa­lok. Ha zsidó társaságban vagyok, zsidó vagyok. Keresztények közt ke­resztény, homoszexuálisok közt ho­moszexuális. Olyan botrányaim vannak! A múltkor a Magas-Tátrá- ból autóval jöttem haza. A fiatal sofőr első kérdése az volt: mit szól ezekhez a disznó magyarokhoz. Ab­ban a pillanatban nemes magyarrá változtam, és azt feleltem: uram, én magyar vagyok. Pozsonyig csend­ben volt. Budapesten a nagykövet­ségről taxival mentem a szállóba. A sofőr magyarul érdeklődött, honnan vagyok. Magyarul mondtam, hogy Pozsonyból. Mindjárt rákezdte: mit szól azokhoz a buta tótokhoz. Azt mondtam neki: uram, én szlovák va­gyok, ilyen pimasz pesti taxisnak nem csinálok üzletet, és kiszálltam. Kicsoda ön valójában? Csaló vagyok. Minden férfi az. A nő nagy titok. Majd írok egy igazi köny­vet a nőkről. Lassan összeáll a kép, de még hiányzik néhány kocka. A harmadik évezred női gyönyörűek, de az agyuk férfias, és a férfi nem tűri, hogy az asszony legyen az úr, miközben a nő nem is akar az lenni. Ha egy üyen nő meg akarja tartani a férfit, tettetnie kell magát, nehogy a férfi rájöjjön, hogy okosabb. Kilenc- venévesen megírom. (Részlet egy korábbi interjúból.) Gyermekeivel. A felesége nem szeret fényképezkedni. (Családi album) (TASR-felvétel) Hagyjuk a szokásos közhelye­ket: Július Satinsky életének hatvankettedik évében távo­zott, és ilyenkor illik leírni, milyen népszerű volt, sokol­dalúsága csodálatraméltó. E. FEHÉR PÁL A lexikonszócikkek szerzői már az „átkosban” is zavarban voltak, ami­kor Satinsky „foglalkozását”, hivatá­sát kellett meghatározniuk. Olyano­kat találtak ki, hogy humorista, drá­maíró, publicista, gyermekkönyvek szerzője, tévészemélyiség. Termé­szetesen Satinsky szerepei közül egyik terület sem hiányzott, de a sok meghatározásból éppen a lényeg marad ki. Mi, a kortársai nem min­dig és nem pontosan értettük, hogy „ez a Duna utcai fiú” - hogy égjük könyve címét idézzem - müyen sze­repet vállalt. Az értő barát, aki a köz­életben ugyancsak jártas, a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgja, egy­kori miniszterelnök-helyettes, Mar­tin Porubjak ilyesmit nyilatkozott Satinsky halálhíréről értesülvén: „Jan Werich fajtájából való bohóc volt. Ő volt az én jelöltem a köztár­sasági elnök funkciójára. A mi pe- chünkre és az ő szerencséjére ebből semmi sem lett.” Porubjak rátapintott a lényegre. A csehek tisztelete Werich művészete iránt határtalan, de soha, egyetlen Svejk-hívőnek sem jutott volna eszé­be, hogy belőle államfő lehetne. Ám Satinsk^val úgy más a helyzet, aho­gyan a cseh politikai kultúra is más, mint a szlovák. A szlovák politikai kultúra legnagyobb betegsége, hogy hiányzik belőle az igazi, a történel­mileg meggyökeredzett városi lét­forma. Ez volt a szlovákság sorskér­dése 1918 után. Dominik Tatarka pontosan fogalmazott, amikor a Ti- so-államot „a plébánosok köztársas­ágaként” aposztrofálta. Satinsky részben a cseh tradíció elsajátításá­val, részben azzal, hogy valóságos és háromnyelvű pressburger volt, azaz vállalta ennek a városnak a múltját, a szlovák kisvárosiság, a - képlete­sen szólva - provincializmus ellen lázadt. Kinevette, kikacagta az ilyen hagyományokat követő, követendő példaként kikiáltó közéleti magatar­tást. És olyan művészeti (színházi) intézményeket teremtett Pozsony­ban, amelyeknek példáit Prágában, Varsóban, meg Budapesten látta. A Nyerges utcai Divadlo na korze ugyanúgy ilyen lelemény volt, mint a Müan Lasicával közös Stúdió S. De előtte, amikor a pozsonyi helyi „nor­malizálás” ki akarta radírozni őt is, meg Lasicát is a szlovák kultúrából, a rossz emlékezetű Ludovít Pezlár vezérletével, akkor ők Brünnbe „emigráltak”, a Vecerní Brno kaba­réba. A budapestiek tudják, hogy nagyon bonyolult dolgok ezek. Tud­ják azt is, hogy Budapest akkor kez­dett európai nagyvárossá lenni, ami­kor Nagy Endre, szinte a Nyugat tel-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents