Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-23 / 298. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 23. Karácsony 5 Vajon mire képes egy túlsúlyos, vörösre festett hajú és szájú anyuka, ha csemetéje különleges ajándékot óhajt? Kijelenti: „Adja csak ide, az ára nem érdekel!" Láttam a Boldogságot DVD-lejátszót vásárolni Nézzünk a képre, és mondjuk hangosan: egymillió dollár egy úszó jéghegyen bagót sem ér (Képarchívum) „Mondja, ez a DVD-lejátszó támogatja a JPEG szabványt?” - kérdezi mellettem egy nő az egyik pozsonyi gigantomarket-centerben. Az eladó felhúzza a szemöldökét. Egy másik készülékre mutat, közben halkan megjegyzi, hogy az huszonötezer koronába kerül. A nő tesz egy ideges mozdulatot: „Az ára nem érdekel!” SZABÓ GERGELY Véledenül keveredtem ide, karácsony előtt pár nappal. Ismét az utolsó napokra hagytam mindent, nemhogy ajándékot, még csomagolópapírt sem vettem. Szerencsére az összes bevásárlóközpont éjfélig nyitva van, legvégső esetre pedig ott van az egyik multicég éjjel-nappal nyitva tartó hangárja. A kínálat óriási, bármilyen bóvlit megvehetek, „csak itt, csak most”, olyan áron, hogy szinte már zavarba jövök: nem intézhetem el ilyen olcsón a szeretteimet. A másik bajom, hogy nem tudok mit venni. Várok egy isteni szikrát, némi ihletet odaföntről, közben bolyongok a polcok között. Zsebemben sétálómagnó, fülemben szól a zene. I can't get no satisfaction Ezt énekli Mick Jagger, ha becsukom a szemem, szinte látom, ahogy cinikusan hunyorít, előkap valahonnan egy vödör vizet és végigönti az első sorban ülő rajongókat. Most azonban mégsem a Rolling Stonest nézem a lelki szememmel, hanem a műszaki részlegen kirakott holmit az igazival. Ez eléggé nagy hiba. Látok ugyanis egy jól megtermett nőnemű ártányt, vörösre festett haj, vastagon kirúzsozott száj, fehérre púderezett arc, sipákoló hang, természetesen valamilyen ártadan állatkákból készült földig érő bunda a hozzá tartozó szőrös kalapkával. Az apró termetű eladó szinte eltörpül a hatalmas hústorony mellett. Elnézést kérek a jelzők miatt a nőtársadalomtól, az anyám, a húgom és a barátnőm is közéjük tartozik, de ez, akit most látok, egy cseppet sem hasonlít az általam imádott lényekre. Látszik rajta, hogy karácsonyi bevásárlást bonyolít - a szó szoros értelmében. Sorra nézi a műszaki cikkeket, hatfejes képmagnókat, DVD- lejátszókat. Egy eladó próbál neki segíteni, látom rajta, erőlködik, megpróbálja egyszerű szavakkal leírni egy-egy készülék használatát. „Szuper VCD”, „kettős layer”, „ProLogic támogatás”, meg ehhez hasonló kifejezések röpködnek a levegőben. A nő idegesen bólogat, újabb meg újabb kérdésekkel áll elő, az eladó homlokán lassan megjelennek az izzadságcseppek. Látom rajta, hogy egy nőtől ennyire bonyolult kérdésekre nem számított. " Shine, shine, she's my life Most ezt énekli öblös hangján Mike Oldfield. Nem igazán érdekel most a kedvenc zenészem, bár röhögök magamban: éppen stílusos ez a szöveg, nagyon el tudom képzelni, hogy egy Pozsony környéki újgazdag eleganciával felépített villában valaki éppen azt mondja ennek a nőnek, hogy te vagy az én életem. Kiderül, hogy ez nem is volt annyira rossz asszociáció. Az eladónak egy kimerítően hosszadalmas monológja után - azt hiszem, egy kicsit elvetette a sulykot: a házimozi-rendsze- rek hat hangszórója teljesítményének szinuszgörbéjéről beszélt - a hölgy toporzékolni kezd, majd kolo- ratúrszopránra kapcsol: „De hát Jakubko erről nem is beszélt!” Tehát Jakubko. Elgondolkozom, megpróbálok magam elé képzelni egy ilyen Jakubkót. Gondolom, márkás farmert hord, tiszta gyapjúból készült magas nyakú fehér pullóverrel; azaz dehogyis, inkább Armani öltönyt, Hugo Boss inget, Yves-Saint Laurent nyakkendővel. Reggel, amikor öltözködik, gondosan ügyel arra, hogy a mandzsettagombjának csillogása összhangban legyen a cipőfűzőjével. Hey, don't falter! Most ezt énekli a Mint Royale: annak ellenére, hogy az együttes svéd, egész tűrhető angolsággal üvöltik, hogy hé, ne habozz. Gyors számítás következik: ez már a harmadik szám, tehát legalább nyolc perce állok itt, kezemben egy doboz írható kompaktlemezzel, amelynek a használati utasítását ugyan kívülről tudom, de mégis legalább ötvenszer elolvastam. A bundás asszony még mindig hadakozik az eladóval. Abszolút nem illik ide, mégis eszembe jut Kisfaludy Károly egyik epigrammjának sora: „Bundás indulatok, óh, be tatári műv ez!” Szegény költő, így érezhette magát, amikor sikerült saját múzsáját megfojtva, a közönség ízlésének megfelelő színdarabot írnia. Ami most itt előttem folyik, szintén egy gusztustalan színdarabhoz hasonlít. Van egy Jakubko, akinek százhúsz kilós mamája akar a kedvében járni, nem a minőségen, hanem a mennyiségen van a hangsúly, aránytalanul. A hölgy éppen azt csinálja, amit a svéd együttes nem tanácsol: habozik. Az eladó keresztbe teszi a kezét, kihívóan mustrálja a vörös tincseket és ajkakat. Már ettől a hányinger kerülget, de legyőzöm, odalépek kettőjükhöz a kezemben tartott dobozzal. Most Bryan Adams következik a magnószalagon. Please forgive me! „Elnézést kérek, véletlenül meghallottam a beszélgetésüket, de azt hiszem, tudok tanácsot adni”. Mindketten elszörnyednek, hogy merek én odapofátlankodni közéjük. Köny- nyedén elmosolyodok, az előbbiek után nem is esik nehezemre. „Ne haragudjanak, erről a doboz cédáról jutott az eszembe, ha már úgyis valami különleges ajándékot szeretne, miért venne olyan készüléket, amelyik csak olvasni tudja ezeket a lemezeket? Szerintem megérné, ha egy olyat vásárolna, amelyik írni is tudja őket” - mondom tagoltan. Gyors pillantás az eladóra: látom rajta, hogy legszívesebben a pokol fenekére kívánna engem, de nem szól semmit, ezért megajándékozom őt egy undok félmosollyal: „Ember, vedd már észre magad!” Megérti. Szódanul rámutat egy nagy, csillogó fekete dobozra. A nőt sikerült kíváncsivá tennem, hatalmas bevásárlókocsijának fogantyúját megragadja, „göc- göc” - mondják a kerekek a koszos csempéken. Gyors leltár: tizennyolc üveg kétliteres üdítő, az émelyítő fajtából, három üveg peach vodka, egy-egy rúd szalámi és sonka, ejnye, az ilyen miért nem vesz igazi konzerv prágait. A kosárból elindulva gyorsan végigsiklik a hölgy kezén, bundáján és arcán a szemem, pofátlanul megjegyzem, hogy milyen csinos és fiatal. Kár volt, a hölgy még csak el sem pirul, üveges tekintettel átnéz rajtam, csak a készülék érdekli. Bennfentesként, egyenes gerinccel odalépek. „Ez a cég legújabb gyártmánya, aranyérmet kapott. Sőt elárulhatom, hogy a kisebb tévéstúdiók is használják, annyira profi” - magyarázom, közben megpróbálom a DVD-írókról az utóbbi tíz másodpercben kitalált hatalmas tudásomat valahogy feldúsítani. „Hogy támogatja-e a JPEG szabványt?” - teszem fel ismét magasra felhúzott szemöldökkel a pár perccel ezelőtt elhangzott kérdést. „Természetesen. Mind a kettőt” - válaszolom meg szemrebbenés nélkül, pedig tudom, ha mellettem állna a matematikus barátom, hatalmas röhögés lenne a jutalmam, vagy egy jóízű nyakleves. A hölgy láthatóan izgalomba jön. Nem tőlem, szerencsére, hanem az eladótól, pontosabban a kezében lobogó papírlaptól. Apró betűkkel a készülék jellemzői. A hölgy mellé lép, tollal mutogat az egyes sorokra. Bár jómagam már levegővé váltam számukra, ott maradok, műértő arccal én is átfutom a papírlapot. El- szörnyedek. My sweet Lord Mellesleg az előző számnak vége lett, George Harrisoné következik. Ó, édes Istenem. A lap alján ott virít a készülék ára: negyvenezer korona. Plusz huszonhárom százalék adó. Gondolatban kinyitom a Soha Meg Nem Jelenő Gyermekkönyvek Sorozat legújabb kötetét, a „Te csak egy baleset vagy” és az „Idegeneknek vannak a legjobb cukorkái” címűek mellé oda lehetne biggyeszteni egy olyat, amire talán az lenne írva: „Dolgok, amelyek gazdag gyerekeknek vannak, de neked sohasem lesznek” - vagy ilyesmi, nem emlékszem. Hirtelen elkezdek piszokul irigykedni erre a Jakubkóra, legszívesebben besomnék neki egyet attól a parfümtől bűzlő pofájába. Elképzelem, ahogy Újgazdagéknál karácsonyeste van, Brahms szól, viaszgyertyák sercegnek. A szívekben melegség lakozik. Hoppá. Ezt nem lett volna szabad leírnom, mert ez egy közhely, ráadásul giccses. Mégis megszáll az ihlet, mentőangyalom érkezik: eszembe jut ugyanis Jakubko képe. Unott. Szenvtelen. Lassan rágyújt egy Camel cigarettára. Kézbe veszi a készüléket. Mustrálja. Hümmög. Csettint. Szülei közben minden mozdulatából azt próbálják kiolvasni, hogy tetszik-e neki. I look at all the lonely people A szívekben melegség lakozik. Gondoljunk szeretteinkre. Több kolbász, mint nap. Tiszteld életed, hogy hosszú anyád meg apád legyen a földön. Ezekkel a jámbor mondatokkal próbálom lecsendesíteni magamban a piszkálódó kisördögöt. Nem segít, még mindig ro- hadtul irigykedem. A nő természetesen megvásárolja a készüléket, ez már csak jóval később derül ki, mivel szép csendesen felszívódtam. A pénztárnál találkozunk ismét. Majd’ elájulok, annyira meglepődöm: tizenkét éves forma pufók kisfiú áll a hölgy mellett. Igen, hinnem kell a fülemnek, ez Jakubko, ugyanis ez a név úgy csapódik be az összes jelen levő vásárló dobhártyájába, mint egy sivító gépfegyversorozat. Umberto Eco jut eszembe, aki azt írta valamelyik esszékötetében, hogy ha az ember nagyon vágyakozik egy Ferrari után, akkor gyorsan elmegy a boltba, és vesz helyette egy ébresztőórát. Nem arról van szó, hogy nagyon vágyakoznék most a Jakubko helyébe, bár akkor kétségkívül nagyon értékes ajándékot kapnék. Inkább arról, hogy fel sem tudom mérni, mennyi mindenről marad most le ez a Jakubko. „Amikor a karomba vettem, rögtön éreztem, őt fogjuk választani. Furcsa, szinte megmagyarázhatatlan érzés volt..." - meséli a boldog anyuka Réka örökbefogadásáról Nekik ő a legszebb ajándék V. KRASZNICA MELITTA A 11 hónapos Réka élete első karácsonyán a lehető legszebb ajándékot kapta: egy szerető családot. Persze ez minden gyermek számára természetes - kellene, hogy legyen -, de Rékát világra jötte után szülőanyja a kórházban hagyta. Onnan a nyitrai gyermekotthonba, majd november 18-án új, immár végleges otthonába, egy fiatal komáromi pedagógus házaspárhoz került. „Négy éve házasodtunk össze, és én azonnal gyermeket szerettem volna - mesélte a boldog anyuka. - Mivel nem estem teherbe, elkezdtük sorba járni az orvosokat, de eredmény nélkül. Fokozatosan el kellett fogadnunk a szomorú tényt, hogy nem lehet saját gyermekünk. Bevallom, amikor felmerült az örökbefogadás lehetősége, a férjem volt az, aki előbb megbarátkozott a gondolattal; én nehezebben dolgoztam fel magamban, hogy nem hordhatom a szívem alatt jövendő gyermekünket. Tavaly karácsonykor azonban már én is azt mondtam, hogy nem szeretnék még egy karácsonyt kisgyermek nélkül eltölteni. Nagyon boldog vagyok, hogy idén már hárman állhatjuk körül a feldíszített fát. Miután végleg eldöntöttük, hogy a számunkra egyedüli járható út az örök- befogadás, felkerestük azt az ismerős házaspárt, amelynek már vannak ilyen irányú tapasztalatai. Ők nagyon sok hasznos tanáccsal elláttak; lényegében felkészítettek arra, mi vár ránk, ha belevágunk. Természetesen rengeteg igazolást, okmányt kellett beszereznünk, és egy pszichológiai felkészítésen is átestünk. Meg kell, hogy mondjam, ez utóbbiról nagyon kellemes élmények maradtak bennem: valójában rendkívül jó hangulatban zajló beszélgetések sorából állt. A pszichológus kérdései főleg eddigi életvitelünkre, gyermeknevelési elképzeléseinkre irányultak. Mindezek alapján alkalmasnak találtak bennünket arra, hogy örökbe fogadjunk egy babát. Nevetve szoktam mondogatni az ismerősöknek: nekünk papírunk van arról, hogy megfelelünk a szülőkkel szemben támasztott szakmai elvárásoknak. Szeptember közepén aztán a Nyitrai Kerületi Hivatal szociális osztályára hívattak bennünket, ahol csaknem egy tucat kisbaba fényképét tették elénk. Bevallom, kissé furcsa volt nézegetni a képeket, hiszen az ember mégsem egy mosógépet készült kiválasztani a katalógusból, hanem jövendő gyermekét. Végül hármat jelöltünk meg közülük, akiket személyesen is meg szerettünk volna ismerni. Alig egy óra múlva már a nyitrai gyermekotthonban vártuk a nagy találkozást. Réka vglt a második kisgyermek, akit a karomba vettem, és rögtön éreztem, őt fogjuk választani. Furcsa, szinte megmagya- rázhatadan érzés volt... Az első találkozást követően többször meglátogattuk őt; két-három alkalom után már felismert, és nagyon megörült nekünk. Sajnos, rajtunk kívül álló okoknál fogva csak két hónap múlva, november 18-án hozhattuk őt haza. Bizonyára a többszöri találkozás-elválás miatt az első héten szinte le sem tudtam őt tenni; valószínűleg attól félt szegénykém, hogy ismét elveszít bennünket. Azóta persze már magabiztossá vált, mi pedig mindent elkövetünk, hogy érezze: jó helyen van, szeretjük őt. Azt hiszem, Rékának évente többször is megünnepeljük majd a szülinapját: egyszer az igazit, egyszer, az első találkozásunk, egyszer pedig az ideérkezése napját. Mert Réka ma már magabiztosan viselkedik új otthonában (Vas Gyula felvétele) ezek mindnyájunk számára fontos értelme, úgy meséljük el majd neki szűk, hogy megérti: ott az ő igazi dátumoknak számítanak. Termé- fokozatosan örökbefogadásának családja, ahol szeretik, függeüenül szetesen ahogy nyiladozik majd az történetét. Férjemmel együtt hisz- attól, ki hozta a világra.”
