Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-21 / 297. szám, szombat

11 ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 21. Családi kör A jeles napokat szűkebb vagy tágabb családi körben már el sem tudnánk képzelni meghitt, ünnepélyes hangulat nélkül Az ünnepi asztal tisztelet MÉRI MAGDOLNA "1 mai ember állandó stresszben, rohanás­ban él. Hétköznapo­kon sokszor nincs is lehetőségünk a meg- I _________I hitt közös családi ét­ke zésekre. Ezért aztán szívesen ünnepeljük meg a nevezetes csalá­di eseményeket, születés- és név­napokat, ballagást, diplomaosz­tást stb. Ilyenkor a háziasszonyok többsége azzal is igyekszik az ün­nepeknek örömet szerezni, hogy elkészíti kedvenc ételeit. Termé­szetesen egyik-másik családi ese­mény megünneplése egyszeri, megismételhetetlen, ezért ügyel­jünk arra is, hogy ne csak a finom ételeken, italokon legyen a hang­súly, a meghitt, jó hangulat, a nyu­godt légkör mindennél fontosabb. Az ünnepi asztal varázsa, a szere­tett családi-rokoni körben eltöltött órák aztán sok-sok év távlatából is feledhetetlen szép emlékeket idéz­nek. A jeles napokat (húsvét, kará­csony) szűkebb vagy tágabb családi körben pedig már el sem tudnánk képzelni meghitt, ünnepélyes han­gulat nélkül, aminek elengedhetet­len feltétele a szépen terített asztal. Hiszen itt kezdődik az étkezés álta­lános kultúrája. Természetesen ün­nepi alkalmakra nem a hétköznap­okon megszokott étkészleteket használjuk. Ilyenkor kerül elő a féltve őrzött porcelán, és az ünnepi abrosz. Meghitt családi étkezésnél nem a drága metszett poharak, az értékes készletek jelentik a lénye­get, hanem hogy másképp, az ün­nep jellegének megfelelően díszít­sük az asztalt. PL virággal, gyertyá­val, fenyőággal stb. Mint mindennek, a terítésnek is megvannak a maga szabályai. Jó ha megismerkedünk ezekkel, főleg kezdő háziasszonyok figyelmébe ajánlható, de gyakorló háziasz- szonyoknak is komoly útmutatást adhat. A terítés tízparancsolata 1. Az ünnepi abrosz tiszta, folt nél­küli legyen, mert a pecsétes terítő étvágyűző látvány. Ma már nem­csak a fehér asztalterítő az ünnepi. A színkiválasztásnál azonban fon­tos, hogy az abrosz színe harmoni­záljon a teríték színével, valamint stílusával. 2. Kizárólag ép szélű, tiszta edé­nyek, poharak kerüljenek az ünnepi asztalra, de a tányérok és evőeszkö­zök se legyenek kopottak. 3. Nagyon fontos az összhatás, nem elég, ha az abrosz ünnepi, de a tá­nyérok nem oda illőek. 4. Nem kell mindig az igazán érté­kes holmi, egyszerűbb étkészlettel is nagyon ízléses asztalt varázsol­hatunk, de csupán akkor, ha a te­rítékek egymáshoz illenek. Tarka, virágos abroszra nem illik a régi porcelán, viszont a fehér damaszt- ra lehetőleg cserépedényt ne rak­junk. 5. A terítés stílusa illő legyen az ételsorhoz: pl. pörköltekhez, gu­lyásételekhez jól illik a cserép­edény. 6. Nem mindenkinek van kétféle étkészlete. Ilyen esetben is meg­oldható az ünnepi asztal, a min­dennapra használtat papír- eset­leg textilszalvétával, virágokkal, a tányérokkal harmonizáló vázával, esetleg gyertyatartóval tehetjük ünnepélyessé. 7. Tálaláshoz kiválóan megfelel­nek a hőálló edények is, ha nem kopottak. 8. A poharakat is mindig az ét­készlethez válasszuk. Pl. a met­szett kristály kilóg egy népiesen megterített asztalról. 9. Az ünnepi asztal lehetőleg soha ne legyen túlzsúfolt, mert a lát­vány zavaró és kényelmetlen is. 10. Adagolva általában csak akkor szolgáljuk fel a fogásokat, ha csak négy-öt személy ül asztalnál. Hét­nyolc, esetleg több személynél már előnyösebb, ha tálalóedény­ben szervírozunk. A terítésnél ter­mészetesen poharakra is szüksé­günk van. Felvetődik a kérdés: Mit miből igyunk? Ezért nem árt, ha van külön aperi- tifes, boros-pezsgős és koktélos pohárkészlet. 1. Az aperitifeket talpas pici po- hárkákból fogyaszthatjuk, egy-két kivétellel, ilyenek például a már­kás konyakok, ezeket inkább öblö­sebb pohárba töltsük. 2. A sör kínálásánál nincsenek szi­gorú szabályok, a korsótól a ma­gas, karcsú poharakig szinte min­denben kínálhatjuk. 3. A bor felszolgálásának szabá­lyai kissé már szigorúbbak, az egyszerűbb fehérbort egyszerű talpas pohárban illik felszolgálni, a drágább, illatosabb fehérbort pedig nagyobb, nem vésett pohár­ban kínáljuk. A vörösbort általá­ban öblösebb pohárban kínáljuk, töltsük harmadáig, mégpedig azért, hogy a bor kellően tudjon szellőzni. 4. Az ünnepi italok királyát, a pezsgőt szinte mindig karcsú ke- helyben szolgáljuk fel, hogy gyö­nyörködhessünk az elegánsan gyöngyöző ital látványában. Egy különleges ajánlat az ün­nepi asztalra: Gyümölcsbólé Hozzávalók (kb. 10 személy részére): 21 vörösbor, 1 liter ásványvíz, 3-3 narancs és ba­nán, 15 dkg kristálycukor, 6 evőkanál konyak, 3-3 evőkanál rum és Tiole sec. Elkészítése: A gyümölcsöket félcentis szeletekre vágjuk, mély tálba tesszük (lehetőleg üvegbe, mert így látványo­sabb), utána cukorral megszór­juk, majd tíz percig állni hagy­juk. A szeszes italokat ráöntjük, addig keverjük, amíg a cukor teljesen felolvad, majd néhány órára hűtőszekrénybe tesszük. Fogyasztás előtt ásványvízzel felöntjük. Egészségesen a bőség asztalánál is A háziasszonyokra hárul a feladat, hogy családtagjaik számára ne csak ízletes, hanem egyben egészséges finomságokat is készítse­nek. A kalóriadús majonézes burgonyasaláta és a hagyományos rántott ponty helyettesíthető a zöldségköretes rostonsült hallal, a zsíros, édes krémes sütik pedig friss vagy aszalt gyümölccsel - taná­csolják a táplálkozási szakértők, s hozzáfűzik azt is: aki mégsem tud ellenállni a finom falatoknak, kilóit legalább fokozott mozgás­sal próbálja karban tartani. Az új esztendő küszöbén már szinte hagyomány, hogy az emberek fogadalmakat tesznek, erre hajlamosak a túlsúlyosak is. Ám a szán­dék olykor kevés, tudatosítaniuk kellene: csak gyógyszeres kezelés­sel nem szabadulnak meg tartósan felesleges kilóiktól. Az orvos­ságnak kizárólag akkor van hatása, ha az életmód mellett megvál­toztatják táplálkozási szokásaikat, és többet mozognak. A súlyukat csökkenteni, illetve karban tartani szándékozók nemcsak 21 köz­pontban és 72 szakrendelőben kaphatnak tanácsokat a legkorsze­rűbb módszerekről, hanem a www.reduktip.sk honlapon, illetve magyarul az Abbot Laboratories gyógyszertársaság 0907/ 90 99 97 infóvonalán is. (erf) ÜNNEPVÁRÓ CSALÁDI KÖRBEN Szép gyermekkor karácsonya DR. GYURÁSZ ISTVÁN Vannak kivételes családok, ahol a kölcsö­nös szeretet és megbecsülés ott van a hét­köznapokban is, s nem csak a karácsonyi ünnepek velejárója. Én hálás vagyok a Jó­istennek, a sorsnak, hogy nálunk ez így volt a szülői házban is, és így van az én családomban is. Persze, a karácsonynak különleges hangulata van, ilyenkor az em­berek csöndesebbek, befelé fordulók, fi­gyelmesebbek, nyitottabbak is ugyanak­kor, s fogékonyabbak a jóra. Ipolyságon nőttem fel. Ketten vagyunk testvérek. Csak egy kereső volt a család­ban, de a szobafestő-mázoló édesapánk mindig beteremtette a család­nak mindazt, amire szükségünk volt. Sokat dolgozott, gyakran csak este járt haza. Édesanyánk nagyszerű háziasszony volt, mesterien be tudta osztani a megkeresett pénzt. Gyakran mondogatta, hogy nincs az a sok, amit el ne lehetne költeni, s nincs az a kevés, amit be ne lehet­ne osztani. Nekünk mindig jutott mindenre, bár szerényen éltünk. Ipoly-parti utcánkat már régen eltüntették a városrendezők, de gyer­mekkori szép emlékeimben elevenen élnek a régi karácsonyok s a szép gyermekkor... A karácsonyi készülődés a legcsodálatosabb. A szaloncukrot édes­anyám főzte, mi, gyerekek csomagoltuk, s díszítettük vele a fenyőfát. Először a szaloncukor, majd a díszek, végén a sújtás következett. Az én gyermekkoromban még igazi gyertyák égtek a fákon és szikrázott a csillagszóró. A szentesti vacsora káposztalevessel kezdődött (ezt nagyon nem sze­rettem, de muszáj volt belőle legalább egy-két kanállal enni), majd mákos dedellével (barátfüle) folytatódott. Ezt követte az alma, a dió, az ostya s a méz. Később aztán annyiban változott a helyzet, hogy hal is került az asztalra, s a káposztaleves helyett lencselevest főzött édes­anyánk. Az egyetemen ismertem meg feleségemet, s miután összeházasod­tunk, már a gyerekeink is megvoltak, mi még évekig hazajártunk ka­rácsonykor. A húgomék is így tettek, így hát együtt voltunk mind a tí­zen. Csak miután gyermekeink iskolások lettek, kezdtük mi is külön ünnepelni a karácsonyt, már itt, Komáromban. Megtartottuk a családi szokásokat, tovább visszük a tradíciót. A mi karácsonyaink is bensősé­gesek, meghittek. Megfőzzük az édesanyámféle szaloncukrot, s emlé­kezünk a régiekre is, azokra, akik már eltávoztak közülünk. Ahogy múlnak az évek, sajnos egyre többen vannak. Gyermekeink már családos emberek, így a szentestét külön ünnepel­jük, de másnap mind összejövünk nálunk: itt ebédel az egész nagy csa­lád. Az ajándékozás része a karácsonynak. Gyermekkoromban főleg ruha­félét, könyveket, íróeszközöket szoktam kapni, de azért valami játékot is mindig. A mai karácsonyok anyagilag már jóval gazdagabbak, mint a régiek voltak, ám nem szabad elfeledni, hogy sohasem az ajándékok mennyisége és értéke a fontos, hanem az a tény, hogy kifejezzük velük az egymás iránt érzett szeretetet. Persze, úgy az igazi, ha ennek a kará­csonyi kölcsönös szeretetnek és megbecsülésnek a légköre az év min­den napján ott van a családban. Ennek reményében szeretettel kívánok a Családi Kör olvasóinak bé­kés, boldog karácsonyi ünnepeket és jó egészséget az új esztendőben. ÍRÓ OLVASÓK A mezítlábas angyalka BENKŐ TÍMEA A családi fényképalbumban lapoz­gatva találtam rá az alábbi fotóra: egy elragadó hároméves kislány angyalruhába bújva, kezében fe­nyőfával, tágra nyílt szemmel me­red a lencsébe. Kiderült: a kép 1942 karácsonyán készült, s a bájos kis angyalka nem más, mint az én ke­resztanyám. „Óvodás voltam - meséli -, a kedvesnővérek egy betlehemes já­tékot tanítottak be velünk, ők varr­ták a jelmezeket is. Az előadást az egykori mozihelyiségben tartották. Az anyu odacsődítette első nyilvá­nos szereplésemre az egész rokon­ságot. Mi, a legkisebbek, vagy har­minc kislány angyalkának öltözve, a Mennyből az angyalt énekeltük. Volna! Csak arra emlékszem, hogy kiléptem a színpadra, lenéztem a lábamra, és ijedten vettem észre, hogy nincs rajtam cipő. Persze, minden kislány csak fehér haris­nyában volt, mert így kívánta a sze­rep. Én azonban teli torokból visíta­ni kezdtem: Valaki ellopta a cipő­met! Ott toporzékoltam a színpa­don, hogy azonnal adják vissza. Függöny le, az előadás leállt, hátra­vittek az öltözőbe. Csak akkor nyu­godtam meg, amikor barna fűzős cipőm a színpad szélére helyezték, hogy állandóan láthassak rá. Csu­pán ez után a cirkusz után folyta­tódhatott a színdarab...” Mivel keresztanyám édesapja - az én néhai anyai nagyapám - ekkor az orosz fronton volt, s már közel egy éve nem látta családját, nagy­anyám lányukat Érsekújváron Kováts mesternél lefényképeztette. így vihette a tábori posta Kurszk mellé a mezítlábas angyalka fény­képét. A kicsi kezében látható ezüstfenyőt december 24-én feldí­szítették, s aztán egészen húsvétig úgy állt, a fűtetlen tisztaszobában levelét sem hullatta le, megvárta a családfőt, aki csak ekkor jöhetett haza szabadságra a frontról. Nézem a régi fényképet, s arra gon­dolok, hogy tényleg csak olyankor van igazán karácsony, amikor az egész család együtt van. Akkor a há­ború miatt sok katonának nem ada­tott meg, hogy szeretteivel töltse az ünnepet. Nálunk most nincs hábo­rú. Mégis nem egy csonka családba lesz majd kénytelen jönni a kis Jé­zus. Talán sok-sok ilyen kis mezítlá­bas angyalkára lenne ma is szükség, akik összetartanák a családokat, s ha megkésve is, de mindenhová be- köszöntene az ünnep. Az igazi. Angyalok pedig vannak Legalábbis gyerekként hittem ben­nük. Sőt, több fajtájukat ismertem. Volt az őrzőangyalkám, akihez min­den este imádkoznom kellett, s ő cserében éjjel-nappal óvott engem és jámborságra vezérelt. Aztán ott volt a mama Képes Bibliájában az Úr angyala, aki kivont karddal tar­tóztatta fel Bálaám szamarát. Neki csodaszép szárnyakat festettek, órákig el tudtam gyönyörködni ab­ban a képben. Vasárnaponként, amikor templomba mentünk, az ol­táron aranyozott gipszangyalkák térdeltek. Igaz, csupán egy szár­nyuk volt, a másikat lespórolták, s ez irtóra zavarta képzelőerőmet. Tudtam azonban, évente egyszer megtörténik a csoda: minden an­gyal leszáll a földre, karácsonyfát és ajándékot hoz a Jézuskától a jó gye­rekeknek. Erre volt kézzel fogható tárgyi bizonyíték is: mindig megta­láltam a fenyőn egy-két szálat gön­dör fürtjeikből, amit a nagy sietség­ben hullajthattak el. És egyszer a beüehemes játékban ötödmagam- mal én is angyalt játszottam. Min­den lány Szűz Mária akart lenni, mert ő babát dajkált, de én örültem a szereposztásnak, mert így táncol­hattam és énekeltem. Arról nem is beszélve, hogy a mama vakítóan fe­hér hosszú ruhát varrt nekem, amit az anyu ezüst szalaggal díszített. Igazi szárnyakat is kaptam. Tollsep- rűből. Aztán egyszercsak a csoda meg­szűnt. Egy szempillantás alatt. Szenteste láttam, amint anyu a pin­céből hozza fel nagy sietve azt a na­rancssárga babakocsit, amit később a fa alatt találtam. Most mit mond­jak? Kiábrándító volt... Mióta felnőttként külön háztar­tásban élek, férjemmel még csak rendes karácsonyfát sem állítot­tunk. Azt mondtuk: „Megteszi a szimbolikus harminccentis mű- fácska is...” Bevallom, idén más­képp lesz. Már vettünk is élő fát meg vadonatúj díszeket. Mert 11 hónapja tudjuk, hogy angyalok már pedig mégiscsak vannak. Ár­tatlanok és jóságosak, mert való­ban az égből jönnek. A miénk még csak gügyög, járása is bizonyta­lan, pelenkázni kell, és esténként dudlis üvegből issza a kakaót, de a mosolya... Angyali! Pedig egyelő­re mindössze egy foga van. A jobb alsó egyes. Néha az éjszaka kellős közepén felijedek, megrettenek, hogy csak képzeltem létezését. Olyankor lé­legzetvisszafojtva lopakodom ágyacskájához, de semmi kétség: ott szuszog. Most is itt játszik a lá­bamnál a szőnyegen. Égyelőre ki­zárólag én értem, mit mond. Most éppen angyal nyelven kívánt bol­dog karácsonyt... (A szerző családi képarchívumából)

Next

/
Thumbnails
Contents