Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-19 / 295. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 19. Riport - hirdetés Az ittas, agresszív férj csőre töltött fegyverrel fenyegette családját Testi és lelki terror Napjainkban egyre többször hallunk a családon belüli erőszakról. Megdöbbentő statisztikai adatok látnak napvilágot, különböző pol­gári társulások hallatják hangjukat az ügyben, segély­vonalak létesülnek az áldo­zatok megsegítésére. V. KRASZNICA MELITTA Addig azonban, amíg nem találko­zunk olyan emberrel, aki átéli a fe­nyegetettséget, a testi és lelki ter­rort, el sem tudjuk képzelni, mi minden zajlik a zárt ajtók mögött. Az alábbi történetet egy középkorú asszony mesélte el, nevezzük őt Má­riának (a valódi nevét nem szeretné elárulni), akit a kétségbeesés, a ki- látástalanság bírt rá, hogy nyilvá­nosság elé tárja sorsát. „Fiatalon házasodtunk össze Péter­rel (ez nem a férj valódi neve - a szerk. megj.j, alig voltunk húszéve­sek. Szerettük egymást, imponált, hogy nem iszik, nem dohányzik, egyszóval szépen kezdődött min­den. Kezdetben a szüleimnél lak­tunk falun, a férjem Komáromban dolgozott a rendőrségen. Egy-két éve lehettünk házasok, amikor el­kezdett kimaradozni. Szolgálatok­ra, barátokra hivatkozott, de észre­vettem, hogy itt-ott spiccesen tér haza. Az első veszekedéseink is emi­att robbantak ki, de én még akkor azt hittem, hogy szép szóval és sze­retettel hatni tudok rá. Nemsokára megszületett a kislányunk, a férjem pedig szolgálati lakást kapott a rendőrségtől. Komáromba költöz­tünk, és úgy tűnt, ha akadnak is né­zeteltérések köztünk, azért normá­lis családi életet élhetünk. Sajnos, nem így lett. Férjem egyre gyakrab­ban nézett a pohár fenekére, egyre gyakrabban veszekedtünk, már kö­zös barátaink sem voltak. Felmerült a válás kérdése is, de erre ő azt mondta, próbáljuk meg még egy­szer. Megígérte: lemond az italról és a haverokról. Sőt, felvetette, hogy ha fia is lenne, sokkal több időt töltene a családjával. Meg­egyeztünk, hogy fátylat borítunk a múltra, és újrakezdünk mindent. Teherbe estem, egészséges fiunk született. Közben építkezni kezd­tünk. Sajnos, néhány hónap után ki­derült, a férjem továbbra sem tud meglepni ital és barátok nélkül. Új­ra rendszeressé váltak a veszekedé­sek, sőt az ütlegek, így megint arra a meggyőződésre jutottam, hogy legjobb lesz, ha elválunk. Az építke­zés is akadozott: a kölcsön nagy ré­szét elitta a cimboráival. Ma sem tu­dom, miért hittem el újra, hogy megjavul, de másodszor is vissza­vontam a válókeresetet. A gyermek- gondozási szabadság után nem vet­tek vissza a munkahelyemre, ezért kertészkedi kezdtünk. A zöldség el­adásából befolyt pénz legnagyobb részét az építkezésbe fektettem. Há­zasságunk viszont újra megromlott, Péter a mértéktelen italozás miatt már a munkáját sem tudta rendesen ellátni. A főnökét is kértem, próbál­ja őt jobb belátásra bírni, de nem hallgatott senkire. Sőt, amikor meg­tudta, hogy beszéltem a feljebbvaló­jával, még rosszabb lett a helyzet. Napirenden voltak a veszekedések, gyakran megvert engem is, a gyere­keket is. Többször felvetettem, menjen elvonókúrára, de erre min­dig azt felelte, ha akarná, bármikor abba tudná hagyni az ivást. A vége az lett, hogy harmadszor is beadtam a válókeresetet, és végre el is választottak bennünket. Igen ám, de közös háztartásban maradtunk, mert nem volt hová mennünk. Ab1 ban az időben nyílt lehetőség arra, hogy a lakók rendkívül jutányos áron megvásárolhatták a bérlakáso­kat. Úgy gondoltam, nekünk is jobb lesz, ha saját tulajdonunkba kerül a lakás, és vagy én maradok ott a gye­rekekkel, a volt férjem pedig beköl­tözik az akkor már majdnem kész házba, vagy fordítva. A szüleimtől kapott pénzből ki is fizettem a lakás árát, ám a tulajdonlapon kizárólag Péter neve szerepelt. Amikor rekla­máltam, a hivatalnok megmagya­rázta, hogy mivel eredetileg ő kapta a lakás, és már elváltunk, én nem le­hetek társtulajdonos. De könyör­göm, erről miért nem akkor világo­sítottak fel, amikor intéztem a vá­sárlást, és kifizettem a több tízezer koronás vételárat? Lehet, hogy a környezetemben élők többsége már hülyének tart, vagy legalábbis rettenetesen naivnak, de a válás után ismét kibékültünk. A legnagyobb elkeseredésemben Is­tenhez fordultam, benne megtalál­tam a nyugalmamat, belőle merítet­tem erőt. Amikor a volt férjem ismé­telten fogadkozott, hogy más lesz minden, arra gondoltam: Istenem, mi van, ha most tényleg megválto­zik, én pedig eltaszítom, nem adok neki lehetőséget. Nagy nehezen, jó­részt a szüleim anyagi támogatásá­val, befejeztük az építkezést, és mindnyájan beköltöztünk a házba. Csodák viszont nincsenek, Péter ezúttal sem változott meg, sőt! Mintha arra tette volna fel az életét, hogy nekem és a gyerekeknek fáj­dalmat okozzon, rettegésben tart­son minket. Eladta a háromszobás lakást, a kocsit, a garázst, a képem­be vágta, hogy ehhez joga van, hi­szen az ő nevén volt minden. Az összegből egy fillért sem láttunk, sőt a gyerektartást is bírósági úton kellett behajtanom. A házból is fo­kozatosan eladogatta az értékesebb dolgokat, és amikor a rendőrségen újra és újra feljelentést tettem elle­ne, mindig azt a választ kaptam, hogy mivel közös háztartásban élünk, mindennek a fele őt illeti meg. Megpróbálkoztam a bírósági vagyonmegosztással is, de sajnos nem tudtam kifizetni a magas illeté­ket, maradt minden a régiben. Mivel a férjem a rendőrség kötelé­kében dolgozott, a fegyvertartási engedélye nyugdíjaztatása után is megmaradt. Több fegyvere is volt, állandó rettegésben tartott bennün­ket. Számtalanszor előfordult, hogy részegen, csőre töltött fegyverrel hadonászott, azzal fenyegetőzött, hogy mindnyájunkat kinyír. A po­hár akkor telt be, amikor kamasz fiamat ölelgette, kezében csőre töl­tött pisztollyal. Azonnal kihívtam a rendőrséget, de mire ők kiértek, ad­digra én már kiszedtem a gyereket a kezei közül, Péter pedig elaludt. A rendőrök összeszedték a fegyvereit, és eljárás indult ellene. Néhány na­pig előzetes letartóztatásban is volt, de kiengedték. Ez 2000 márciusá­ban történt, a nyomozás viszont a mai napig nem zárult le. Az ügy egyik nyomozótól a másikig vándo­rolt, de mind a mai napig nem jutott el az ügyészségre. Már a járási ügyészségen is próbálkoztam, ott viszont azt válaszolták, hogy amíg a nyomozóktól nem kerül hozzájuk az eset, addig tehetetlenek. Meg­jegyzem, a szándékos időhúzás gya­nújára már a kerületi ügyészség is rámutatatott, először 2001 decem­berében, majd 2002 májusában. Azóta ismét eltelt fél év. Csak a jóis­ten gondviselésén múlott, hogy nem repült levegőbe a házunk. Ä volt féljem részegen megnyitotta a gázcsapot, meggyújtani viszont el-- felejtette, és elment hazulról. Sze­rencsére a lányom nem kapcsolta fel a villanyt, amikor néhány óra múlva hazatért, és bement a kony­hába. A nyomozóhivatal ezt az ügyet is azzal zárta le, hogy szemé­lyi sérülés nem történt, a szándé­kosság pedig nem bizonyítható. Amikor a gyámügyön kértem segít­séget, kilátásba helyezték, hogy a kiskorú fiamat, mivel állandó ve­szélynek van kitéve, állami gondo­zásba vehetik. Azt hittem, rosszul hallok. Tőlem, aki igyekszem szá­mára mindent előteremteni, elven­nék a gyermekemet, miközben a volt férjemmel, aki fokozatosan el­issza a család vagyonát, rettegés­ben tart bennünket, nem tesznek semmit? Sok reményt fűztem ahhoz a pszi­chiátriai vizsgálathoz, amelyet még a fegyverüggyel összefüggésben kért a nyomozó. Akkor azt gondol­tam, ha megállapítják, hogy alkoho­lista és közveszélyes, elrendelik a kezelését. Legnagyobb megdöbbe­nésemre egy érsekújvári doktornő olyan szakvéleményt adott ki, hogy a volt féljem tudatában van, tettei­nek, és alkoholistának sem tekint­hető. Ezzel a szakvéleménnyel újabb hónapokra vagy talán évekre ítélte szenvedésre családunkat. Olyan „apróságokat” már nem is részletezek, hogy a hitelezői már engem és a gyerekeket is többször megfenyegettek; a házunkban sen­kit nem fogadhatok, ő viszont cim­boráival kedve szerint dorbézol; a számlákat évek óta én fizetem. Pé­ter pedig számtalanszor vágta rö­högve a képembe, hogy hiába bírás­kodsz, úgyse tudsz tenni ellenem semmit! Kevés vagy te ahhoz! És egyre inkább úgy érzem, ez tényleg így van. Bárhová fordulok, csak azt hallom, mi mindenhez van neki jo­ga. Amikor az ügyészségen felvetet­tem, mondja meg végre valaki, ne­kem mihez van jogom, azt a választ kaptam, hogy én is nyugodtan lak­hatok a közös házban, onnan senki­nek nincs joga kitenni. A fele ugyanis az enyém. Jogom van min­den egyes alkalommal feljelentést tenni a volt férjem ellen, amikor bántalmaz bennünket, de már an­nak sem látom értelmét. Már kö- tegnyi feljelentés, orvosi látlelet fekszik a rendőrségen. A nyuga­lomhoz, a normális élethez azon­ban nincs jogom. Nagyon megren­dült a bizalmam az igazságszolgál­tatásban, amely nem az ártatlano­kat védi. Szeretném lezárni peres ügyeinket, igazságosan elosztani a közös vagyont és új életet kezdeni, Péter nélkül. Ám sehol nem tartják sürgősen megoldásra érdemesnek ügyünket. Tragédiának kell bekö­vetkezni ahhoz, hogy az illetékesek végre elhiggyék, veszélyben va­gyok én is, a gyermekeim is, és mi­előbb segítségre szorulunk? (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) Az Orange szavatolja a minőséget maximum másodpercen belül eléri Hazai viszonylatban az Orange Call centruma a legnagyobb, amely napi 24 órán át felkészülten várja kérdéseit. Gondjai vannak a telefonnal, SIM- kártyával, a lefedettségről szeretne megtudni vala­mit? Érdekli az Orange aktuális kínálata, szeretne részletes tájékoztatást az új szolgáltatásokról, illet­ve aktiváltatni szeretné őket? Hívja bármikor a 905-ös ügyfélszolgálatot. Garantáljuk, hogy 15 másodpercen belül elér bennünket, sőt, a hívások 95%-át már lOmásodpercen belül fogadni tudjuk. budúcnosf je jasná, budúcnost’ je Orange orange™

Next

/
Thumbnails
Contents